A hét levél titka Isten népének idővonala

Az előző tanulmányban Jelenések könyvének első ígéretével foglalkoztunk. Láthattuk, hogy Isten gazdag áldást kínál azoknak, akik alázatos szívvel kutatják az Ő akaratát, és készek együttműködni Vele tervének megvalósításában. Ő nem azért adta a próféciákat, hogy kielégítse kíváncsiságunkat, hanem hogy elvezessen a Jézussal való legszorosabb közösségre. Az értelmezésnél nem támaszkodhatunk fantáziánkra: Isten Igéjében benne foglaltatnak a megértés kulcsai.

Ebben a számban Jelenések első két fejezetét fogjuk tanulmányozni. Mivel terjedelmes szövegről van szó, csak néhány igerészletet idézek majd, a többire hivatkozni fogok. Éppen ezért nyomatékosan kérem az Olvasót, vegye kezébe a Bibliát, és először onnan olvassa el a tanulmányozott részeket (ez most Jelenések 1-2. fejezetét jelenti).

Ünnepélyes köszöntés

Jelenések könyvének kinyilatkoztatásait János apostol jegyezte fel számunkra – az első nyolc versben az általa írt bevezetőt olvashatjuk. Ez a köszöntés nem csupán egy ünnepélyes szóáradat, hanem tanúságtétel Jézus Krisztusról, az Ő szeretetéről, és értünk végzett megmentő munkájáról. Jézus legyőzte értünk a halált, és hamarosan újra eljön mint Királyok Királya, hogy véget vessen a bűn történelmének.

Mivel a köszöntésben szereplő gondolatok a könyvben található látomások tanulmányozásakor újra előkerülnek, ezért most nem térek ki rájuk.

Egy rendkívüli tapasztalat

Amikor Isten üzenetet akar közölni gyermekeivel, olyan embert választ ki közvetítőként, aki összhangban van akaratával, és kész hűségesen tolmácsolni üzenetét. Jézus szeretett tanítványa, a már idős János apostol éppen Pátmosz szigetén volt száműzetésben (v. 9). Nem zúgolódott sorsa miatt, hanem békességgel tűrte az üldöztetést.

János Pátmosz szigetén

Egész életében arra vágyakozott, hogy minél szorosabb lelki egységbe kerüljön Megváltójával. Lelkét bántotta az őt körülvevő világ romlottsága, és az Isten gyermekei iránti szeretet aggodalommal töltötte el: vajon meg fognak-e tudni állni az üldözések tüzében és a világ egyre növekvő csábításával szemben? Ahogy Isten elé járult, gondolatai Krisztus eljövetele és az ítélet napja felé fordultak. Elméjében felidéződtek az ószövetségi próféciák arról az ünnepélyes napról, ami elhozza majd a szabadulást Isten népe számára. János ezekkel a szavakkal összegzi tapasztalatát:

„Lélekben voltam ott az Úr napján…”
Jelenések 1:10a

Az „Úr napja” kifejezés 18-szor fordul elő a Bibliában, és mind az Ó-, mind az Újszövetségben arra az eseményre utal, amikor Isten teljes dicsőségében megjelenik a világ nemzetei előtt, véget vet a földi történelemnek és megszabadítja gyermekeit. Ahogy János apostol lelkét betöltötte ezen félelmetesen ünnepélyes esemény gondolata, felkészült arra, hogy minden idők leghatalmasabb próféciájának közvetítője legyen.

Üzenet a mennyből

Bár Jánosra rendkívüli világosság áradt Pátmosz szigetén, és eddig soha nem tapasztalt mértékben nyíltak meg értelme előtt az Ószövetség titokzatos kijelentései, Jelenések könyve nem az ő egyéni elmélkedéseit és írásmagyarázatát tartalmazza. Az isteni dicsőségben megjelenő Jézus Krisztus csodálatos módon nyilatkoztatta ki számára Isten tervét, és természetfeletti látomásokban vonultatta el előtte a jövő képeit. Maga Jézus parancsolta neki, hogy foglalja könyvbe a Tőle származó kijelentéseket, és küldje el az általa megjelölt hét gyülekezetnek (v. 11).

Az Egyház történelmének idővonala

A hét kis-ázsiai gyülekezet

A címzésben szereplő hét gyülekezet sorrendje nem véletlen: az említett városok egy ókori római postaút mentén helyezkedtek el, éppen ebben a sorrendben:

  1. Efezus
  2. Szmirna
  3. Pergamon
  4. Thiatira
  5. Szárdisz
  6. Filadelfia
  7. Laodicea

A 7-es szám a Bibliában a tökéletesség, a teljesség száma. Jelenések könyve nemcsak ahhoz a hét kis-ázsiai gyülekezethez szólt, amelyek János idejében működtek, hanem Isten újszövetségi Egyházának teljességéhez. A levelek túlmutatnak János korán, és feltárják a jövőt:

„Írd meg, amiket láttál, és amik vannak, és amik ezek után történnek:”
Jelenések 1:19

A hét levélben, Jelenések könyvének első látomásában tehát az Egyház idővonalát, Isten újszövetségi népének sorsát követhetjük végig, János idejétől fogva egészen a történelem lezárulásáig.

A hét csillag titka

Jézus bevezetőjében két titkot nyilatkoztat ki: a hét csillagét, és a hét gyertyatartóét:

„a hét csillag titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét csillag a hét gyülekezet angyala, a hét gyertyatartó pedig a hét gyülekezet.”
Jelenések 1:20

Jézus a 7 gyertyatartó között

A hét gyertyatartó a hét gyülekezet – Isten újszövetségi Egyháza az idő országútján, mely Jézus Krisztus különleges gondviselésének és figyelmének tárgyát képezi, s világosságot áraszt a világra (v. 13). Ez a kép könnyen érthető. De mi a hét csillag? Jézus a hét gyülekezet angyalának nevezi őket. Az angyal szó jelentése: hírnök. A bibliai próféciákban – így Jelenések könyvében is – az angyal szó gyakran Isten hűséges hírnökeit jelöli: olyan embereket, akik figyelnek Istenre, meghallják az Ő aktuális üzenetét, és híven tolmácsolják figyelmeztetéseit az adott korban. Dániel könyve a csillagokhoz hasonlítja ezeket az embereket:

„Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égbolt fényessége, és akik sokakat eljuttattak az igazságra, miként a csillagok, örökkön örökké.”
Dániel 12:3

Egy fontos elvet érdemes tisztázni ezen a ponton. Földünkön minden fontos esemény emberek által történik. Isten a teremtéskor az ember uralma alá helyezte a Földet. Ember (Ádám) hozta be világunkba a bűnt, és ember (Jézus) hozta el a bűn megoldását is: „Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is.” (1Korinthus 15:21)

Amikor Jézus a nyilvánosság előtt bűnbocsánatot hirdetett egy béna embernek, sokan megütköztek rajta és istenkáromlással vádolták. Erre Jézus így felelt: „De azért, hogy megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor azt mondta a bénának –: kelj föl, vedd a nyoszolyádat, és menj haza!” (Máté 9:6) A gyógyultan elsétáló beteget szemlélő sokaság erre „megdöbbent, és dicsőítette Istent, hogy ilyen hatalmat adott az embereknek.” (Máté 9:8)

Jézus mennybemenetele előtt ezt a hatalmat tanítványaira bízta: „Akiknek bűneit megbocsátjátok, azok bocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azokéi megmaradnak.” (János 20:23) Az evangélium hirdetésével ugyanazt a bűnbocsátó kegyelmet közvetíthették más emberek felé, mint amit Jézus is gyakorolt földi szolgálata alatt. E megbízatást nem angyaloknak adta, hanem egyszerű embereknek – olyanoknak, mint te és én.

Minden korban voltak olyan keresztények, akik ragyogó csillagként mutatták a helyes ösvényt a világra telepedő lelki sötétségben. Ezek az emberek nem voltak tökéletesek, de mivel megnyitották szívüket, Isten Lelke rég elfeledett igazságokat tárhatott fel előttük, s ők – együttműködve Istennel – hűségesen továbbadták a rájuk áradó világosságot.

Istennek ma is szüksége van olyanokra, akik fülüket odafordítják Igéjének meghallására, és továbbítják a korunknak szóló üzenetet. Önzetlen, a saját érdekeikről lemondó embereket keres, akik készek életüket egészen Jézus irányítása alá helyezni, hogy alkalmas eszközökké váljanak mások megmentésére.

Csakhogy napjainkban különösen nagy a zűrzavar, és nagyon nehéz kiigazodni a százféle tanítás között! Nyilvánvaló, hogy a sok, egymásnak ellentmondó elmélet nem lehet mind Istentől. Honnan tudhatjuk akkor mi, akik az idők végén élünk, hogy mi Isten üzenete számunkra? Hála az Úrnak, Ő gondoskodott róla, hogy akik alázatos szívvel kutatják Igéjét, ma is felismerhetik az aktuális üzenetet, és nem kell eltévedniük. Jelenések könyve kulcsfontosságú útmutatást ad ebben a kérdésben.

A levelek szerkezete

Könnyebben megérthetjük az egyes leveleket, ha először áttekintjük közös szerkezetüket:

  1. Címzés a „gyülekezet angyalának”
  2. Jézus valamely tulajdonsága
  3. „Tudom a te dolgaidat”
    1. Dicséret (ha van)
    2. Feddés (ha van)
  4. Tanács
  5. „Akinek van füle, hallja meg”
  6. „Aki győz” – ígéret

Érdekes tény, hogy a levelek nem közvetlenül a gyülekezeteknek vannak címezve, hanem a gyülekezetek angyalainak. Isten eredeti terve az volt – és az Újszövetségben most is az –, hogy minden egyes gyermekével szoros közösségben legyen, és egyénileg vezethesse őket. A történelem során sajnos nem sok keresztény élt ezzel a kiváltsággal; legtöbben inkább feláldozták lelkiismereti szabadságukat a kényelem vagy az egyházi hagyományok oltárán. Mivel a keresztények többsége nem volt nyitott Isten személyes vezetésére, az Úr sokszor csak néhány embert tudott felhasználni üzenetének közvetítésére.

Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a levelek elsősorban a hűségeseknek lettek címezve, könnyebben meg tudjuk állapítani azt is, kikkel azonosíthatók az egyes levelekben említett csoportok.

Jézus minden levelének elején bemutatkozik a gyülekezetnek, és egy olyan tulajdonságát emeli ki, ami az adott közösség helyzete szempontjából különös jelentőséggel bír. Például a szmirnai mártíroknak úgy mutatkozik be, mint aki maga is feltámadt a halálból, reményt adva ezzel szenvedő gyermekeinek. Hasonlóképpen, a leveleket lezáró, győzteseknek szóló ígéret is mindig az adott gyülekezet szükségleteihez van szabva.

Minden levélben elhangzik továbbá, hogy „tudom a te dolgaidat”. Jézus pontosan ismeri életünket. Látja minden tettünket, hallja minden szavunkat, érti minden gondolatunkat. Szívünk titkos indítékai sincsenek rejtve előtte, legyenek azok jók vagy rosszak. Ő sokkal jobban ismer minket, mint mi magunkat! Mi hajlamosak vagyunk az öncsalásra, Ő azonban túlságosan szeret bennünket ahhoz, hogy hazugságban hagyjon minket. A lelkek orvosaként pontosan tudja, mire van szükségünk, és minden gyermekének felkínálja a gyógyulás és a győzelem útját. Bátran lehetünk őszinték előtte, mert Ő annak ellenére szeret, hogy mindent tud rólunk!

A levelek végén ismétlődő figyelmeztetés található: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” Ahogy előző tanulmányunkban láttuk, a meghallás nem pusztán eszmei egyetértést jelent. Isten együttműködésre hív minket. Tőled függ, hogyan viszonyulsz Isten Szavához, és követed-e, amit megértettél. Ne emberekre tekints, azt várva, mikor mozdul meg a barátod, a családod vagy a gyülekezeted! Amikor a Lélek megérint téged lelkiismereted által, ne késlekedj, hanem tedd, amire int! Ha pedig kitartasz az engedelmességben, Jézus ígérete szerint örök győzelmet aratsz.

Levél a hét gyülekezethez

A hét levelet Jelenések 2., ill. 3. fejezetében olvashatjuk. Ezek a levelek bizonyára a János korabeli hét kis-ázsiai gyülekezet számára is nagyon tanulságosak lehettek, ugyanakkor jelentőségük messze túlmutat azon a koron. Mivel az 1. századi keresztény gyülekezetekről széles körben elérhető történelmi feljegyzések vannak (melyeket számos magyarázat idéz is), ezekre most nem fogok részletesen kitérni. Inkább azt szeretném feltárni, Isten milyen üzeneteket küldött Egyházának a történelem korszakaiban, és hogy mi mit tanulhatunk ezekből. Ebben a cikkben az első három üzenetet fogjuk megvizsgálni.

1. Efezus

E város nevének jelentése: kívánatos. Az efezusi gyülekezet az apostoli kor egyházát jelképezi, az első század végéig. A későbbi reformációk mindig ehhez az állapothoz igyekeztek visszatérni, ezt tekintették etalonnak. Az első századi egyház azonban nemcsak a későbbi korok keresztényei számára volt kívánatos, hanem az Úrnak is sok öröme telt benne.

Jézus úgy mutatkozik be nekik, mint „aki a jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár” (Jelenések 2:1). Az ősegyház számára Jézus királyként való dicsőséges eljövetele várva várt esemény volt, melynek bekövetkezésére még saját életidejükben számítottak. Az Úr azonban értésükre adta, hogy még néhány fontos dolognak meg kell történnie második adventje előtt (l. 2Thesszalonika 2).

A kívánatos cél

Reménységük beteljesedésének elmaradása elcsüggeszthette volna őket, de az önzetlen, saját javáról lemondó szeretet kinyilvánítására is lehetőséget teremtett. Jézus eljövetelének késésével számtalan más ember is alkalmat nyert a megtérésre, Isten ugyanis őket is ugyanúgy szereti, mint az ősegyház idején sok áldozatot és szenvedést vállaló gyermekeit (2Péter 3:9). Jézus hét csillagot tart kezében, és hét gyertyatartó között jár: a jövőben lesznek még más juhai is azokon kívül, akik először hittek benne, akikre ugyanúgy gondja lesz, mint azokra az emberekre, akikről a Bibliában olvasunk!

Az őskeresztény kor egyik kiemelkedő erénye a Jézus tanításaihoz és Isten erkölcsi mércéjéhez való kitartó ragaszkodás volt:

„Tudom a te dolgaidat, fáradozásodat, kitartásodat, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket.”
Jelenések 2:2

A hamis tanítókat a Jézus által adott egyszerű utasítás alapján szűrték ki: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté 7:16) Az Úr arra intette követőit, hogy őrizkedjenek az ilyen emberektől és ne kövessék őket, mert ezzel sok veszélynek tennék ki magukat.

Ma is sok keresztény elkerülhetné a keserű csalódást, ha a számára szimpatikus tanító életét először Isten Igéjének mércéjével vetné össze. A Biblia számos helyen figyelmeztet bennünket, hogy Sátán újra és újra megpróbálja elhitetni Isten népét mindenféle hamisítvánnyal. E tanítók jelleméről azonban sokszor már azáltal is lehull a lepel, ha belepillantunk pénzügyeikbe; önző lelkületük ugyanis legtöbbször kapzsiságukból és kicsapongó életvitelükből egyértelműen felismerhető (2Péter 2:3,14; Júdás 1:4,16).

Nem hitetlenség vagy tiszteletlenség tehát, ha néhány egyszerű kérdést felteszünk olyan tanítókkal kapcsolatban, akik kereszténynek mondják magukat. Ellenkezőleg: kötelességünk, hogy Jézus mércéjével megvizsgáljuk, milyen lelki befolyásnak tesszük ki magunkat és környezetünket! Akinek az életében jelen vannak a Lélek gyümölcsei, annak nincs félnivalója a vizsgálattól. Pál apostol elmondhatta:

„Ti vagytok rá a tanúk és Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk közöttetek, akik hisztek.”
1Thesszalonika 2:10

Jézus az első századi kereszténység egy másik, idekapcsolódó vonását is kiemeli: „gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, amelyeket én is gyűlölök” (Jelenések 2:6). A nikolaita szó jelentése: „a köznép [laikusok] legyőzője”. Olyan embereket jelöl, akik elsőségre törekednek az egyházban, és uralkodni akarnak testvéreik lelkiismerete felett. János apostol egyik levelében leleplezi ezt a lelkületet:

„Írtam a gyülekezetnek, de Diotrefész, aki elsőséget kíván közöttük, nem fogad el minket. Ezért ha odamegyek, emlékezetébe idézem azokat a dolgokat, amelyeket művel, hogy gonosz szavakkal áskálódik ellenünk, sőt még ezzel sem elégedve meg maga sem fogadja be a testvéreket, és akik ezt megtennék, azokat ebben megakadályozza és a gyülekezetből kiveti.”
3János 1:9-10

Krisztus tanításától teljesen idegen az a gondolat, hogy Isten szemében bárki is különb lenne keresztény testvéreinél:

„Ti azonban ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”
Máté 23:8

Az Egyházban vannak ugyan különböző szolgálatok, de az Istennel való kapcsolatban mindnyájan egyenlőek vagyunk. Amikor egy személy vagy egy szűk csoport vakmerően magához ragadja a lelkek feletti irányítást, és egy zártkörű klub működési elvei szerint akarja kormányozni Krisztus Testét, rettenetes hibát követ el.

Bár Jézus kijelenti, hogy gyűlöli ezt a szervezeti formát, sajnos napjainkban a legtöbb egyház többé-kevésbé ezen az elven működik. A „szuper-szent” papi rend (klérus) és a „közhívők” (laikusok) közötti különbségtétel babonás hiedelmeken alapul. Az egyházi tisztségviselők vagy bizottságok – visszaélve testvéreik bizalmával – gyakran olyan tévedhetetlen tekintélyt igényelnek maguknak, amely egyedül Jézust illeti meg. Emberi szabályokkal kötik gúzsba mások lelkiismeretét, és ha valaki nem egyezik a vezetőség véleményével, azt kizárják az egyházból, és az üdvösség szempontjából elveszettnek nyilvánítják.

Ez nem Krisztus módszere. Az Ő Egyházában az egyedüli tekintély Isten tévedhetetlen szava, a Biblia; és az egyetlen hiteles kormányzati szerv a mindentudó és mindenható Isten Szent Lelke. Jézus soha nem bízta Egyháza kormányzását egyetlen emberre, de egy szűk csoportra sem. Ő az, aki Igéje és Lelke által vezérli népét.

Egy keresztény – függetlenül egyházi tisztségétől – csupán annyi hatalmat gyakorolhat lelki dolgokban, amennyire szándékai Krisztus szava és Lelke uralma alatt állnak. Az első jeruzsálemi zsinat döntéshozatala után az apostolok így fogalmazták meg ezt az igazságot: „Mert tetszett a Szent Léleknek és nekünk…” (Apostolok cselekedetei 15:28) A Szent Lélek van a kormánynál, az ember csak alázatosan együttműködik.

Mivel az ősegyház a Lélek uralmának vetette alá magát, Krisztus csodálatosan tudott munkálkodni általuk. Jézus elismerte kitartó fáradozásaikat (v. 3), ugyanakkor rámutatott arra, hogy egy ponton mégsem maradt töretlen buzgalmuk:

„De az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad.”
Jelenések 2:4

Hiába a külső aktivitás, a programok, az evangelizációk, ha mindez nem abból a forró szerelemből fakad, ami gyönyörűségessé teszi a lélek számára a Krisztus iránti engedelmességet! Pál apostol a jól ismert szeretet-himnuszban világossá teszi, hogy ha nincs bennem szeretet, semmi vagyok, és értéktelen a keresztény szolgálatom (1Korinthus 13:1-3). A külsőségek semmit nem használnak, ha hiányzik a Krisztussal való mély, bensőséges kapcsolat.

Jézus három dolgot tanácsol a szeretetben meglankadt gyülekezetnek: megemlékezés az első szerelemről, és az ehhez való visszatérés szívben és cselekedetben (v. 5). Könnyebben megérthetjük, mit jelent ez a gyakorlatban, ha belegondolunk, hogyan viszonyulnak egymáshoz az ifjú szerelmesek. Isten gondoskodott arról, hogy fogalmainkat ezen a téren is az Ő Igéjére alapozhassuk; ezért rendelkezett úgy, hogy az Énekek éneke belekerüljön Bibliánkba.

Az Énekek énekében a szerelmesek számára szinte megszűnik az őket körülvevő világ, minden gondolatuk a kedves személy körül forog. Áhítoznak egymás közelségére, és minden alkalmat megragadnak, hogy együtt lehessenek, akár nehézségek árán is. Ez a ragaszkodás és bensőséges szeretet e szerelmi költemény központi témája.

A könyv 5. fejezetében viszont egy különös történet bontakozik ki: a vőlegény egy esti órában keresi fel kedvesét, ám a menyecske a késői időre és az ezzel járó kényelmetlenségekre hivatkozva nem nyit ajtót neki. A férfi újra próbálkozik, de a zárt ajtón nem tud bejutni. Közben a lány meggondolja magát, és úgy dönt, kimegy hozzá, ám mire felöltözködik, a vőlegény már nincs ott, elment! Elszántságában a lány az éj közepén elindul, hogy megkeresse szerelmesét. Útközben elkapja őt néhány rosszindulatú őr, akik – látszólag ok nélkül – megverik; de a lány már ezzel sem törődik, annyira epekedik vőlegénye után. A fejezet a boldog egymásra találással ér véget. Ez a történet fontos tanulságokat hordoz.

Az az élet, amely a Krisztus iránti forró szeretetben ég, nem egy kényelmes élet, és sokszor áldozatot kíván az embertől. Ha Vele jársz, Ő olyan dolgokat fog kérni tőled, amelyek nem kedveznek természetes hajlamaidnak. Éppen ezért az engedelmesség útja csak azok számára járható, akiknek cselekedeteit a Krisztus iránti forró szeretet hajtja szüntelen. Ha azt tapasztalod keresztény életedben, hogy amikor Isten megszólít és kér tőled valamit, kifogásokat és kibúvókat keresel, akkor biztos lehetsz abban, hogy benned is megfakult az első szeretet.

Visszatalálni a Szerelmeshez nem mindig egyszerű folyamat. Lehet, hogy elsőre úgy érzed, mintha cserben hagyott volna. Próbára teszi elszántságodat. Megengedi, hogy nehéz helyzetbe kerülj, amiben kiderül, mennyire fontos számodra Jézus. De ha kitartasz a próbában, és a nehézségek csak arra indítanak, hogy még jobban keresd Őt, belekapaszkodva szeretetébe és ígéreteibe, végül magad is elhiszed majd, hogy a saját életednél is drágább számodra Krisztus. Hited megerősödik, szereteted fellángol, és az Úr győzelemmel koronázza meg megújult buzgalmadat.

Jézus pontosan ezt ígérte első századi követőinek is: ha vonakodnak visszatérni az első szeretethez, megrázza gyertyatartójukat (Jelenések 2:5). Nehéz helyzetbe hozza őket, és ezáltal alkalmat ad nekik arra, hogy Megváltójuk iránti megújított elköteleződésüket áldozattal pecsételjék meg. Erről szól a következő levél.

2. Szmirna

A második gyülekezet nevének jelentése: mirha. Ezt az illatos kenetet az ókorban halottak bebalzsamozására használták. Szmirna a II-III. század súlyos üldözéseket szenvedő kereszténységét – a mártírok egyházát – jelképezi. Ez a rövid levél az egyike azon két üzenetnek, amely nem tartalmaz feddést, csak együtt érző vigasztalást és bátorítást.

A mártírok egyháza

Mind a köszöntés (v. 8), mind a győzelmi ígéret (v. 11) arra utal, hogy ebben a korban Isten gyermekei közül sokan életük odaáldozásával pecsételték meg az Úr iránti hűségüket. Jézus a feltámadás ígéretével vigasztalja őket. Bár lehet, hogy ezen a földön gonosz kezek kioltják életüket (ez az első halál), de a végső ítéletben Isten felmenti őket, és így nem árthat nekik a gonoszokat megemésztő tűz (a második halál).

Bár az igazságtalan és ok nélkül való üldözés mint Krisztus fenyítő eszköze szigorúnak tűnhet, mégis jót munkál Isten Egyházában:

„Semmilyen fenyítés nem látszik jelenleg örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik megedződtek általa.”
Zsidók 12:11

A II-III. századi irgalmatlan üldözések idején sok keresztényt megfosztottak alapvető emberi jogaitól. Vagyonukat elkobozták, rabszolgaságba vagy börtönbe vetették őket, sokakat pedig megvertek, halálra kínoztak, vagy vadállatokkal tépettek szét. Jézus mégis azt mondja szenvedő gyermekeinek, hogy gazdagok (v. 9)! Semmiféle e világi előny nem pótolhatja azt a lelki gazdagságot, ami a Krisztussal való szoros kapcsolatból fakad. Az élő, kipróbált hit olyan kincs, melynek értéke nem mérhető pénzben, árát viszont a nehéz próbákban való állhatatossággal kell megfizetni:

„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe [próbákba] estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez… hogy a ti kipróbált hitetek, amely sokkal becsesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak bizonyuljon Jézus Krisztus megjelenésekor.”
Jakab 1:2-3; 1Péter 1:7

Bár ezen kor keresztényei sem voltak tökéletesek, Jézus csak bátorítást és biztató ígéreteket küldött nekik. Ugyanakkor egy halvány utalással mégis felhívta a figyelmet a belső ellenség térhódítására:

„tudok… azok káromkodásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.”
Jelenések 1:9

A zsidó nép Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottaiból állt, akik fiúgyermekeik körülmetélésével fejezték ki Istennel való szövetségi viszonyukat. Pál apostol azonban világossá teszi, hogy a zsidóság és a körülmetélés csak előképe volt az újszövetségi valóságnak:

„Mert nem az a zsidó, aki külső látszatra az, és a körülmetélés sem az, ami a testen külsőképpen látszik, hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és szívének a Lélek által történő, nem betű szerinti körülmetélése az igazi körülmetélkedés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.”Róma 2:28-29 vö. Filippi 3:3

A körülmetélt zsidó tehát az újjászületett keresztény előképe. Jézus arra figyelmeztette követőit, hogy soraik közé már befurakodtak olyan keresztények, akik valójában Sátán ügynökei, és csak szégyent hoznak Isten nevére, belülről bomlasztva az Egyházat. Ezekről a hamis keresztény vezetőkről prófétált Péter apostol is:

„De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak. Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját,”
2Péter 2:1-2

Bizony, az ítéletben sok, nagy becsben tartott „egyházatyáról” fog majd kiderülni, valójában kinek az oldalán érvényesítette befolyását! Akik az evangélium isteni tisztaságát és egyszerűségét felcserélték a pogány filozófia emberi okoskodásaival, mérhetetlen kárt okoztak Isten művének! Isten ereje fokozatosan visszavonult művétől, megritkultak a csodák, és az Úr nem tett többé bizonyságot a „keverék vallás” mellett úgy, mint hajdan, az apostolok evangéliumhirdetése mellett (Márk 16:20). Az igazság útja pár évszázad alatt teljesen elerőtlenedett, és mind e mai napig az istentelenek és szkeptikusok maró gúnyjának céltáblájává vált.

De térjünk vissza időben a mártírok korára! Jézus egy figyelemre méltó idői próféciával jelzi e korszak végét:

„Semmit ne félj a rád váró szenvedésektől. Íme, az ördög börtönbe fog vetni néhányat közületek, hogy próbára tegyen, és tíz napig tartó nyomorúságotok lesz. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”
Jelenések 2:10

A bibliai próféciamagyarázók előtt széles körben ismert az ún. profetikus nap-év elv, melyet maga Isten fektetett le ítéletével, amikor a zsidó népre negyven év pusztai bolyongást szabott ki:

„Negyven napig kémleltétek ki azt a földet, most tehát negyven esztendeig hordozzátok hamisságotok büntetését, egy-egy napért egy-egy esztendőt számítva, hogy megismerjétek, mi az, ha én ellenetek fordulok.”
4Mózes 14:34 vö. Ezékiel 4:6

A profetikus nap-év elv szerint, amikor egy próféciában napokról olvasunk, ezt a valóságban éveknek feleltetjük meg. Például a Dániel 9-ben található idői prófécia alapján – ezen elv segítségével – pontosan kiszámítható a Messiás színre lépésének és kereszthalálának dátuma!

A Szmirnának megjövendölt tíz napos nyomorúság a Diocletianus császár által indított, rendkívül véres üldözés által teljesedett, mely ténylegesen tíz évig tartott (303-313). A kegyetlenkedéseknek Konstantin császár vetett véget a 313-ban kiadott türelmi rendeletével. Az új birodalmi politika fordulópont volt a kereszténység számára – de ténylegesen nem megkímélte, hanem még halálosabb veszedelembe sodorta Isten igazi Egyházát.

3. Pergamon

Pergamon erődített városa magas hegyen épült; nevének kettős jelentése van: frigy és fellegvár. Annak a kornak a kereszténységét jelképezi, amikor a névleges egyház – a római uralkodókkal kötött szövetség révén – hatalmi pozícióba került a IV-VI. században.

Fontos látnunk, hogy Jézus nem azokhoz a „keresztény” vezetőkhöz címzi levelét, akik a hatalomtól megittasodva eltévelyedtek az igazság útjáról, és élen jártak a hitehagyásban. Ők is meg vannak említve, de Jézus nem közvetlenül őket szólítja meg. Milyen tragédia, amikor egy keresztény annyira eltávolodik az Úrtól, hogy saját szívében nem hallja már a jó Pásztor hangját, és az Úr nem tud vele többé kommunikálni!

Az Úr úgy mutatkozik be a gyülekezetnek, mint akinél a kétélű éles kard van (v. 12). Ez az Ige kardja, ami Jézus szájából származik (Jelenések 1:16 vö. Zsidók 4:12). Isten beszéde megítéli a szív gondolatait, és leleplezi titkos szándékait. Aki megalázkodik előtte, kegyelmet nyer, de aki megkeményíti szívét a feddő szóval szemben, ítéletet von magára (János 12:48). Örök sorsunk múlik azon, hogyan viszonyulunk Isten Igéjéhez, amikor megszólít és megfedd minket.

Jézus vigasztaló szavai azokhoz a keresztényekhez szólnak, akik az Iránta való hűséget választották a hitehagyó egyház által diktált megalkuvással szemben:

„tudom, hogy hol laksz, ahol a Sátán trónja van, de nevemet megtartod, és nem tagadtad meg hitemet azokban a napokban sem, amikor megölték hű tanúmat, Antipászt nálatok, ahol a Sátán lakik.”
Jelenések 2:13

Alku az ördöggel

Isten népére rendkívül megpróbáló idők következtek. Eddig a frontvonalak egyértelműek voltak, ekkor azonban hirtelen elmosódtak a határok. Sátán a kereszténység közepén állította fel trónját, az állítólag keresztény hitre tért római császár személyében. Nagy Konstantin ugyanis nemcsak békejobbot nyújtott, hanem rövid időn belül egyenesen a legkiváltságosabb vallássá tette a kereszténységet. Az üldözésekbe belefáradt egyházi vezetők közül a legtöbben nem akarták meglátni a váratlan fordulat mögött húzódó sátáni cselvetést, és belesétáltak a csapdába.

Néhány történelmi tény felidézése segít megérteni, miért volt alapvetően elhibázott a keresztény vezetők részéről a világi hatalommal való együttműködés.

Az apostolok halála után az egyházban a nem zsidó származású vezetők kerültek előtérbe, akik faji előítéleteiket minden nemzedékváltással egyre határozottabban képviselték. Bár a hetedik napi szombat nyugalomnapként való megtartása általános gyakorlat volt az egyházban egészen a IV. századig, a zsidógyűlölet növekedésével a hét első napja is egyre népszerűbbé vált, mint istentiszteleti nap. Ugyanis egyes keresztények – hogy megkülönböztessék magukat a Krisztus megöléséért felelős néptől – a hét első napját részesítették előnyben összejöveteleik időpontjaként.

A pogány uralkodó eltökélte, hogy a Római Birodalmat egységes államvallás által fogja megerősíteni. A vasárnap-ünneplés gyakorlata jól illeszkedett elképzeléseihez, ezért a császár 321-ben elrendelte „a Nap tiszteletreméltó napja” heti nyugalomnapként való megtartását. Ezzel a lépésével egyszerre kedvezett a napimádó pogányoknak, és a zsidógyűlölő egyházi vezetőknek. A bibliai szombat megtartóit egy későbbi zsinaton a „zsidózó” megbélyegzéssel törvényen kívül helyezték (Laodicea, 363), és az eretnekek kíméletlen üldözésével biztosították a vasárnap-ünneplés terjedését.

A kereszténységet azonban komoly belső harcok is gyengítették: akkor éppen a Krisztus istenségéről folyó vita osztotta meg leginkább az egyházat. Konstantin magához ragadta a kezdeményezést. Elhatározta, hogy uralkodói tekintélyével rendet tesz Krisztus Testében, és összehívta az első, egyetemes keresztény zsinatot, melyen végül a keresztény püspökök alig ötödrésze jelent meg.

A 325-ben, Niceában megtartott zsinat volt az első kísérlet egy minden keresztény számára kötelező érvényű hitvallás megalkotására. A gyűlésen a fő kérdés az Istenség természetének eldöntése volt. A császár szavazásra szólította fel az összegyűlteket, és az Athanasius püspök által előterjesztett elméletet – miszerint Jézus és az Atya egylényegű – hitvallásba foglaltatta. Ez lett az első „katolikus” – egyetemes érvényességű – hitvallás, melynek értelmében ezután csak az nevezhette magát kereszténynek, aki igent mondott erre a tantételre. A kisebbségi nézetet képviselő Ariust követőivel együtt kiátkozták, és később véres üldözések árán érvényesítették az „igaz hitet”.

Mivel azonban az egyház tantételei nem a Biblia tévedhetetlen tekintélyén álltak, ki voltak téve a császári szeszélynek. Pár évtizeddel a niceai zsinat döntése után II. Konstantin került a trónra, aki nem osztotta elődje nézeteit. Az általa összehívott, két egymást követő zsinat (Rimini, 359; Konstantinápoly, 360) érvénytelenítette a niceai hitvallást, és a birodalmi kereszténység pár évre hivatalosan „fél-ariánus” lett. Az új „igaz hitnek” ezúttal is fegyverrel szereztek érvényt.

A véres vitából végül Róma püspöke, és az általa képviselt athanasiusi hitvallás került ki győztesen. 380-ban a konstantinápolyi zsinaton megerősítették a niceai hitvallást, és kiegészítették a Szent Lélek istenségének tanításával, megalkotva ezzel a Szentháromság ma is ismert tanát. A legtöbb kereszténynek fogalma sincs arról, milyen gyalázatos hatalmi harc áll eme „legalapvetőbb keresztény tantétel” megfogalmazása mögött, és hogy hány ember halála árán tudták ezt az egész kereszténységgel elfogadtatni!

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között sötétség borult az egyházra. Csak nagyon kevesen voltak, akik felismerték, hogy alapvető tévedés az egyház világi hatalmakkal való szövetségre lépése, és az államvallás gondolata. Krisztus Egyházának ügyeiben a világi vezetőknek nincs szavuk, és a keresztényeknek sem feladatuk, hogy e világ országait megreformálják. Krisztus Királysága nem e világból való (János 18:36), és Jézus második eljöveteléig soha nem is lesz az.

Az „Antipász” név szó szerint azt jelenti: „minden-ellenes”. Krisztus Igéje elítéli a pogánysággal szövetkező hatalmi „kereszténység” minden formáját. A hataloméhes egyházi vezetők azonban elvetették Krisztus bizonyságtételét; a békesség és egység nevében elhallgattattak minden ellenvéleményt. Jézus azokat a jámbor keresztényeket vigasztalja együttérzésével, akik ebben az időben a pártoskodásban való részvétel helyett inkább a névtelen számkivetettséget választották.

A valdensek Jézus iránti hűsége különleges említést érdemel. E kicsiny keresztény csoport ez idő tájt vonult vissza az Alpok völgyeinek oltalmába, hogy a sötét középkor évszázadait világítótoronyként ragyogja be fénysugaraival, egészen a reformáció hajnaláig. Miközben a világ egyre inkább a pápaság és a katolicizmus szorításába került, ők bátran hirdették, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1Timótheus 2:5). Kitartó erőfeszítéseket tettek a Biblia lefordítására, és misszionáriusaik Európa sok országába eljutottak, hogy elhintsék az evangélium igazságainak drága magvait.

A hitehagyó egyház kegyetlen és véres üldözést folytatott ezen őszinte keresztények ellen, eretneknek bélyegezte őket, és mindent megtett, hogy nevüket befeketítse. A földi ítélőszékek ugyan átkot és halált (anatémát) mondtak ki rájuk, ők azonban Jézus ígéretébe kapaszkodtak, aki az ítéletben minden mocskot lemos majd nevükről, és győzteseknek nyilvánítja őket (Jelenések 2:17).

Bár a fentiekben sok szót ejtettünk már a nagy hitehagyásról, fontos, hogy Jézus ezzel kapcsolatos kijelentéseit világosan értsük, mert számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Az első feddés egy olyan ószövetségi történetre utal vissza, ami Izrael Kánaánba való bevonulása előtt történt (vö. 4Mózes 22-25; 31):

„De van valami kevés panaszom ellened, mert vannak nálad olyanok, akik a Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak.”
Jelenések 2:14

Bálám nem zsidó származású volt, Mezopotámiában lakott, mégis Isten prófétájaként tartották számon. Bálák, Moáb királya, hallva a zsidók csodálatos győzelmeiről, úgy döntött, felbéreli a prófétát, hogy átkozza meg a területük mellett elhaladó Izrael népét. Bálám, bár tudta, hogy ez ellenkezik Isten akaratával, a jutalom reményében mégis elfogadta Bálák ajánlatát. Isten végül nem engedte meg neki, hogy átkot mondjon Izraelre; ellenkezőleg, háromszor is meg kellett áldania a kiválasztott népet.

Bálám azonban nem akart lemondani a beígért világi kincsekről. Inkább elnémította lelkiismeretét, és egy olyan tanácsot adott a pogány királynak, amivel mégis megvalósíthatta gonosz szándékát. Bálám jól tudta, hogy Isten védelme automatikusan visszavonul népétől, ha bűnbe keverednek. Ennek fényében azt tanácsolta Bálák királynak, küldjön Izrael fiaihoz szép moábita nőket, hogy paráznaságra és bálványimádásra csábítsák őket.

Az ördögi terv tökéletesen működött. A zsidók táborában – a nép bűnbeesése után – azonnal járvány ütötte fel a fejét, ami 25.000 ember halálát okozta. Ha nincsenek közöttük istenfélő emberek, akik bátran szembeszállnak a hitehagyással, az egész nép elveszett volna.

Az apostolok előre figyelmeztettek, hogy a keresztény vezetők között is lesznek olyanok, akik Bálámhoz hasonlóan eltévelyednek majd (2Péter 2:15; Júdás 1:11). Amikor a kereszténység államvallássá lett, ezek a jövendölések teljes mértékben igazolódtak. Az e világi előnyök megszerzése érdekében az egyház vezetői szövetségre léptek az államhatalommal (a római császárral), és elárulták szent megbízatásukat, Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését.

De nem érték be ennyivel. Hogy az egyházat „otthonosabbá” tegyék a pogányok számára, a pogány elemeket „bekeresztelték” az egyházba. Így lett pl. a Jupiter szoborból Szent Péter, az Ég Királynőjéből Szűz Mária, a téli napfordulóhoz kötődő, egy hetes dorbézolásból (Saturnalia ünnep) pedig karácsony és Szilveszter – csak hogy néhányat említsünk. A Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatáról való megemlékezést – a pogány bálványáldozatok mintájára – felcserélték a titokzatos miseáldozattal, ami azt hirdeti, hogy Krisztus keresztáldozata nem elégséges: azt újra és újra meg kell ismételnie az „áldozó papnak”.

A megalkuvások listáját oldalakon át lehetne sorolni. Egy évezreddel később, Luther 95 tézisében is csak ezek töredékét tűzte ki a wittenbergi templom kapujára. Ilyen a megalkuvás természete: egy hazugságot csak két másikkal lehet hihetőbbé tenni.

Jézus paráznaságnak (a szövetség megszegésének) és bálványimádásnak minősíti a vallási szinkretizmust: az egymással kibékíthetetlen kereszténység és pogányság összevegyítését. Bár sokan tudatlanul és teljes jóhiszeműséggel vesznek részt ezekben a vallási gyakorlatokban vagy szokásokban, Jézus világossá teszi, hogy ezek nem bírják Isten jóváhagyását, és aki hűséges akar maradni Hozzá, nem bólinthat rá szó nélkül e kevert vallási elemekre.

Napjainkban ugyanez a folyamat ismétlődik. A legtöbb keresztény még a múlt árnyaival sem számolt le, közben pedig az okkultizmus – a pogányság modern arca – teljes erővel hódít a keresztény gyülekezetekben. Sokan gyanútlanul hallgatják a „keresztény rockzenét”, vagy vesznek részt olyan összejöveteleken, ahol az „extázis”, a „misztikus tapasztalás” vagy a „meditatív ima” átveszi Isten Igéjének helyét. Azok a vezetők, akik önként üdvözlik a pogányságot az egyházban, igen súlyos ítéletben fognak részesülni. Ugyanakkor mindnyájunknak egyéni felelősségünk, hogy Isten Igéjének fényében leleplezzük Sátán csalásait, és lehetőségeinkhez képest tiltakozzunk a világ és az egyház összeházasítása ellen.

A Pergamonnak szóló másik feddés egy korábban már említett probléma elhatalmasodására mutat rá. Az apostoli korban még csak fel-felbukkanó nikolaita megnyilvánulások erre az időre ugyanis tantétellé nőtték ki magukat (Jelenések 2:15). Az egyházi struktúra pár évszázad alatt olyan mértékben átalakult, hogy természetessé vált a gyülekezeteket vezető püspökök és az egyszerű hívők közötti különbségtétel. Ezt csak tovább erősítette, hogy a római császárok a fordulat után még nagyobb tekintéllyel ruházták fel az egyház képviselőit. A katolikus papi hierarchia – és végeredményben a pápaság intézménye – tagadja az egyetemes papság bibliai elvét, és elvonja a figyelmet Krisztusról mint egyedüli közbenjáróról.

A nikolaiták tanításának veszélye azonban napjainkban is fennáll, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Nem csak a katolikus egyházban vannak ugyanis hagyományok és vezetői tekintélyek. Ha valamilyen kérdésben egy hívő az egyház szokásait vagy egy népszerű tanító véleményét a Biblia tekintélye fölé helyezi, tulajdonképpen a nikolaiták tanítását követi, mivel a lelkiismerete fölötti rendelkezés jogát Krisztuson kívül egy másik hatalomnak adja át! Ez rendkívül veszélyes hozzáállás, hiszen mindnyájan tévedő emberek vagyunk.

„Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus… de amikor eljön az, aki az igazság Lelke, elvezet majd titeket minden igazságra…”
Máté 23:10 vö. János 16:13a

A Szent Lélek által maga Jézus az egyetlen tévedhetetlen tanítónk. Érdemes megvizsgálnunk, nem vagyunk-e emberi vélemények rabjai…

Ami hátra van

Az első három levél (Efezus, Szmirna és Pergamon) a kereszténység első hat évszázadát öleli fel, a nagy hitehagyással bezárólag. A következő tanulmányban a többi négy levelet vesszük nagyító alá, amelyek egészen Jézus visszajöveteléig végigkövetik történelmünket. Valahol minden keresztény benne foglaltatik ezekben a levelekben. Bízom benne, hogy a leírtak az igazság őszinte keresésére indítanak, és lesz bátorságod, erőd Isten akaratát cselekedni minden dologban, amit kijelent számodra. ■

Sánta János

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz