A hétpecsétes könyv Az ítélet bizonyítékai

Tanulmánysorozatunk előző részében Jelenések könyve 4-5. fejezetét vizsgáltuk meg, összevetve azt Dániel könyve 7. fejezetével. A nyitott ajtó látomásán keresztül feltárultak előttünk a mennyei ítélet képei. A vizsgálati ítélet messze túlmutat az egyéni sorsok felőli döntésen. Fő témája Isten Királysága, tétje pedig az egész világegyetem örök sorsa.

Ahhoz ugyanis, hogy Isten véget vethessen Lucifer lázadásának, először kézzelfogható és cáfolhatatlan bizonyítékot kell szolgáltatnia afelől, hogy Krisztus Királyságában nincs létjogosultsága a bűnnek. Ezen bizonyítékok feltárulását az egész mennyei világ feszült érdeklődéssel figyeli, és ezeket fogjuk most mi is szemügyre venni.

Hétpecsétes titok

Az ítéletről szóló látomás különös hangsúlyt helyez a hét pecséttel lezárt könyvre:

„És láttam a trónon ülő jobb kezében egy belül és hátul teleírt könyvet, lepecsételve hét pecséttel, és láttam egy erős angyalt, aki hangosan kiáltott: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit? És senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem abba betekinteni. Én nagyon sírtam, hogy senkit sem találtak méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és beletekintsen.” Jelenések 5:1-4

Bár a hétpecsétes könyv a titokzatosság váltófogalma lett a köznyelvben, a Biblia az erkölcsi kiválóságot hangsúlyozza e könyv felnyitásával kapcsolatban. Megfelelő alkalmasság nélkül senki sem képes „elolvasni” a könyvet, mert az egy erkölcsi természetű cselekmény, ti. az ítélet:

„Láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket a trón előtt állni, és könyvek nyittattak ki, majd egy másik könyv nyittatott ki, amely az élet könyve; és a halottak a könyvekbe írottak alapján ítéltettek meg, cselekedeteik szerint.” Jelenések 20:12

„…Összeült a törvénykezés, és könyveket nyitottak ki.” Dániel 7:10b

A hétpecsétes könyv tartalmaz minden bizonyítékot, ami az ítélet szempontjából lényeges. Az egész világegyetem sorsa forog kockán, így nem lehet túlhangsúlyozni e könyv jelentőségét.

Az ítélet kérdései

Ahhoz, hogy meg tudjuk fejteni az egyes pecsétek jelentését, a vizsgálati ítélet procedúráját kell először megértenünk. Az ítéletnek legalább három kérdésben kell határozatot hoznia (lásd az előző tanulmányt):

  1. Jézus királyi alkalmassága
  2. A lázadás sorsa
  3. A királyság alattvalói

Egy jogszerű bírósági tárgyaláson megvizsgálják az összes bizonyítékot, amely egy adott ügy kapcsán jelentőséggel bírhat. Az ítélet könyvének ezért tartalmaznia kell mindazon bizonyítékokat, amelyek e kérdések megválaszolásánál számba vehetőek.

A megölt Bárány felnyitja a pecséteket

Ahhoz, hogy Jézus igazolni tudja királyi alkalmasságát, meg kell mutatnia, hogy az Ő uralma alatt álló emberek életében nincs több helye a bűnnek. Krisztus uralma a világegyetem békéjének és boldogságának záloga – de ezt a tényt az elbukott emberiségre vonatkozóan is bizonyítania kell. Az ítélet könyvében ezért szerepelnie kell minden olyan ember életének, aki valaha is kapcsolatba került Krisztus uralmával. Az egyéni életeken kívül vizsgálat tárgyát képezik azok az intézmények és embercsoportok is, amelyek közvetlen összefüggésbe hozhatók Krisztus uralmával (pl. vallásos mozgalmak, felekezetek vagy magukat Istenhez tartozónak valló nemzetek).

Bár Jézus keresztáldozatával gyakorlatilag megpecsételődött a lázadás sorsa, a vizsgálati ítélet további bizonyítékokat is feltár az emberi történelemből, amelyek minden kétséget eloszlatnak a lázadás természetével kapcsolatban. Isten senkiben nem akar kérdőjeleket hagyni, ezért az ítélet bizonyítékai által arra is rá fog mutatni, hogy a lázadók nemcsak magukat fosztják meg Krisztus jóságos uralmától, hanem – amíg léteznek – az egész világegyetem boldogságát megrontanák. Ezen állítás igazolására az ítéletnek számba kell vennie mindazokat a világi hatalmakat (mint a lázadó kormányzat képviselőit), amelyek valamilyen módon érintkeztek Isten népével (mint Krisztus kormányzatának képviselőivel).

Végezetül az ítéletből ki kell derülnie annak is, kik tartoznak valójában Isten királyságához. Sokan vannak, akik bár felvették Isten nevét – Hozzá tartozónak vallották magukat –, cselekedeteikkel az ellenkezőjét tanúsították:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: »Uram, Uram!«, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát… És akkor azt mondom nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” Máté 7:21,23

Jézus oltalmába veszi a kegyelmébe kapaszkodó hívőket, ugyanakkor nem vállal felelősséget azon emberek gonosz cselekedeteiért, akik csak névlegesen vetették alá magukat Krisztus uralmának, valódi megtérés nélkül:

„Aki azért vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám előtt.” Máté 10:32-33

Amikor a vizsgálati ítélet ezen részéről gondolkodunk, fontos szem előtt tartanunk Jézus bizonyságtételét: Ő nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmentse, és önmaga feláldozása árán életet adjon az embereknek (János 12:47; 10:10-11). Jézus védőügyvédünk, nem vádolónk, és ez az ítéletben is megmutatkozik (1János 2:1-2)! Az egész menny arra vágyik, hogy minél több embert megmenthessen az örök élet számára (Lukács 15:7), és mély fájdalommal veszi tudomásul, ha akár csak egy lélekről is bebizonyosodik, hogy elutasította Isten kegyelmét:

„Ha pedig nem hallgattok erre, titokban sírni fog a lelkem kevélységetek miatt, és zokogva zokogok, szemem könnyeket hullat, mert az ÚR nyája fogságba kerül.” Jeremiás 13:17 vö. Lukács 19:41

Az ítélet rendje

A fentiek alapján kirajzolódik előttünk az ítélet menete. Mindenekelőtt az Isten népéről szóló feljegyzések kerülnek elő:

„Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki aszerint, amit e testben cselekedett, megkapja akár a jót, akár a gonoszt.” 2Korinthus 5:10

A vizsgálati ítélet

A földi történelem során élt összes névleges és valódi hívő élete vizsgálat alá kerül. Az egyházról szóló feljegyzések által Isten feltárja a világegyetem előtt megváltási tervének kibontakozását a bűnesettől fogva az újjáteremtésig:

„azért, hogy most az egyház által megismertesse a mennyei fejedelemségekkel és hatalmasságokkal Isten sokféle bölcsességét” Efézus 3:10

Az ítélet első szakasza kizárólag azon személyek és intézmények történelmét vizsgálja, amelyek közvetlenül kapcsolatban voltak Isten népével (1Péter 4:17). Az Úr kegyelmét soha nem igénylő emberek élete Jézus eljövetele után, az „ezer év” alatt lesz megítélve (Jelenések 20:4-6). [Ennek részleteire egy későbbi tanulmányban térünk ki.]

Az eljárás módszerével kapcsolatban Jézus kijelentése ad eligazítást:

„Azt a szolgát, aki ismerte urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntetik meg, azt pedig, aki nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntetik meg. Akinek sokat adtak, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet várnak el. Lukács 12:47-48

Más szóval az ítélet figyelembe veszi az egyes emberek által elérhető világosság mértékét, és cselekedeteiket az alapján mérlegeli, hogy milyen lehetőségeik voltak ebben az életben Isten megismerésére, és a Neki való engedelmességre. Ez az elv nemcsak egyéni szinten, hanem történelmi léptékben is igaz:

„A ninivei férfiak az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzedékkel, és megítélik, mivel ők megtértek Jónás prédikálására; és íme, nagyobb van itt Jónásnál! Dél királynője feltámad majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és megítéli, mert ő eljött a föld végső határáról, hogy hallhassa Salamon bölcsességét; és íme, nagyobb van itt Salamonnál.” Máté 12:41-42

„Akkor korholni kezdte azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodát tette, és mégsem tértek meg: Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, régen megtértek volna zsákban és hamuban! De mondom nektek: Tírusznak és Szidónnak könnyebb lesz az ítélet napján, mint nektek. És te, Kapernaum, nem az égig magasztaltattál-e fel? A pokolig zuhansz alá, mert ha Sodomában történtek volna azok a csodák, amelyek benned történtek, mind e mai napig megmaradt volna. De mondom nektek, hogy Sodoma földjének könnyebb lesz az ítélet napján, mint neked.” Máté 11:20-24

A fenti kijelentések alapján az ítélet különbséget tesz különböző embercsoportok között, aszerint, hogy mennyi világosság volt elérhető számukra. Az azonos vallási kiváltságokkal rendelkező emberek csoportja alkot egy nemzedéket. A világosság mértéke korszakról korszakra eltérő lehet, és sokszor azon is múlik, hogy egy adott csoport földrajzilag mennyire volt közel a világosság forrásához.

A pecsétek megfejtése

Ésszerű tehát feltételezni, hogy az ítélet az elérhető világosság mértéke szerint veszi sorra az egyes nemzedékeket – a földi történelem kezdetétől fogva egészen Jézus második eljöveteléig. Ennek megfelelően a hét pecsét felnyitása során a magát Istenhez tartozónak valló emberek élete tárul fel – hét nemzedékben. A mennyei ítélet e hét nemzedék vizsgálata által dönt a Krisztus Királyságát érintő kérdések felől.

A pecséteket három csoportra lehet osztani:

  1. Az első négy pecsét – a végidő előtt élt nemzedékek
  2. Az ötödik pecsét – a minden korban élt mártírok
  3. A hatodik és hetedik pecsét – a végidőben élő két nemzedék

Az első négy pecsét egységes struktúrát követ, míg a többi három egyedi felépítésű. Ebben a tanulmányban az első négy pecséttel foglalkozunk, melyek szerkezete a következő:

  1. Jézus (a megölt Bárány) felnyit egy pecsétet
  2. A trón előtt álló, a pecsét számának megfelelő élőlény azt mondja: „Jöjj!”
  3. Feltűnik egy adott színű ló, ill. lovas
  4. A lovas és tevékenységének jellemzése

Az előző tanulmányban részletesen megvizsgáltuk Krisztus ítélőbírói alkalmasságát, ezért erre most nem térünk ki ismét. Bármely nemzedékről legyen is szó, egyedül Krisztus méltó a bizonyítékok elbírálására. Ugyanakkor az egyes pecsétek értelmezésénél figyelembe kell vennünk a trón előtt megszólaló négy élőlény, illetve a négy lovas jelentőségét.

A négy élőlény

A pecséteknél említett négy élőlény az ítéletet bevezető látomásban kerül először bemutatásra:

„A trón előtt kristályhoz hasonló üvegtenger volt, és a trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul tele szemekkel. Az első élőlény hasonló volt az oroszlánhoz, a második élőlény hasonló volt a bikához, a harmadik élőlénynek olyan arca volt, mint egy embernek, és a negyedik élőlény hasonló volt a repülő sashoz.” Jelenések 4:6-7

A négy élőlény

Az ószövetségi Ezékiel próféta szintén látta látomásban ezeket a lényeket, és ott keruboknak nevezik őket (Ezékiel 1. és 10. fejezete). Ezen látomások alapján kidomborodik e lények néhány jellemzője:

  1. Isten közvetlen jelenlétében élnek
  2. Isten trónját hordozzák
  3. Egész testük tele van szemekkel

A többi teremtményhez képest ezek a kerubok közvetlenebb kapcsolatban állnak Istennel. Életük célja, hogy Isten trónját – királyságának székhelyét – hordozzák. A testüket borító szemeikkel pedig Istent szemlélik, és rendkívüli érdeklődéssel figyelik Isten terveinek kibontakozását az egyház által (vö. Efézus 3:10).

Az egyes pecsétek esetében a kerubok a hozzájuk hasonló tulajdonságú hívőket jelképezik. Olyan embereket, akik valóban Isten közelségében éltek, életüket Isten uralmának rendelték alá, és vágyakozva várták a megváltás tervének kibontakozását (vö. 1Péter 1:10-11). Más szóval: Isten igaz népét jelképezik egy adott nemzedékben.

A négy lovas

A négy színes ló Zakariás könyvében fordul még elő jelképként. Ott a lovak sorrendje és színe nem ugyanaz, mint Jelenések könyvében, azonosításukhoz azonban segítséget kapunk:

„Az angyal azt válaszolta nekem: Ezek az ég négy szele, akik az egész föld Ura előtti szolgálatukból jönnek.” Zakariás 6:5

A szelek a Bibliában általában a háború és a viszály erőit jelképezik. Elsőre talán szokatlannak tűnhet, hogy Isten a saját szolgájának nevezzen egy negatív, a saját kormányzata ellen fellépő erőt, pedig ez egyáltalán nem bibliátlan gondolat. Isten például Nebukadneccárt, Babilónia királyát az Ő szolgájának nevezi (Jeremiás 25:9; 27:6), Círuszt, Perzsia királyát pedig az Ő pásztorának (Ézsaiás 44:28). E pogány uralkodók távolról sem voltak tökéletesek, az intézmény pedig, amit képviseltek, egyenesen Sátán királyságának zászlóshajója volt. Ezek az uralkodók életük egy szakaszában mégis Isten szándékát töltötték be, és ezáltal Őt szolgálták.

De van még egy támpont, melynek segítségével ezen erőket Isten földi képviselőivel azonosíthatjuk:

„…Ezek azok, akiket az ÚR küldött, hogy járják be a földet.” Zakariás 1:10

Jézus a tanítványait küldte el az egész földre az evangélium üzenetével (Márk 16:15). Ennek megfelelően a négy lovas azokat az embereket és hatalmakat jelöli, amelyek történelmük során Isten szolgáinak minősültek, és valamilyen módon hozzájárultak Isten tervének kibontakozásához. Ugyanakkor a lovasok nem feltétlenül pozitív szimbólumok – akár egy hitehagyó, Istennel szemben ellenséges egyházat is jelképezhetnek.

A végidő előtt élt nemzedékek

1. pecsét – A bűnesettől az özönvízig

„Láttam, amikor a Bárány felnyitotta a pecsétek közül az elsőt, és hallottam, amikor a négy élőlény közül az első azt mondta, mintegy mennydörgésnek szavával: Jöjj! Láttam, íme, egy fehér ló, és a rajta ülőnél íj volt, és korona adatott neki, és kivonult győztesen, hogy győzzön.” Jelenések 6:1-2

Noé bárkája

Az emberiség történelmének első szakasza – az elérhető világosság szempontjából – nagyjából az özönvízig tartott. Ádám több mint 900 évig élt, hogy tanúsítsa: Isten a Teremtő, és az emberiség az Iránta való engedetlenség miatt került a bűn rabságába. Utódai évszázadokon át az ő szájából hallhatták a megváltás első isteni ígéretét is (1Mózes 3:15). Az Éden-kert, a bejáratot őrző kerubok és a villogó lángpallos további bizonyítékként sorakoztak az akkori nemzedék előtt (1Mózes 3:24) – egészen az özönvízig.

Az első kerub, amely megszólal, oroszlánhoz hasonló. Ez Jézus Krisztus bűn feletti győzelmére utal (Jelenések 5:5), és arra, hogy Isten népe ebben a nemzedékben magas erkölcsi színvonalat képviselt, elkerülve a világ romlottságát. A ló fehér színe – mely a szent életet jelképezi – ugyanezt tanúsítja. Ebben a korban nem sok képmutató volt. Isten létezése és a világ teremtésének története – a látható bizonyítékok fényében – vitán felül állt. Bár az Úr ígéretet tett az ember megmentésére, az emberiség nagy része mégis a nyílt lázadást választotta. Azok, akik szerettek volna visszatérni Istenhez, komolyan keresték Őt, a többiek azonban elmerültek a gonoszság áradatában.

A lovas kezében lévő íj az Úr fenyítő beszédét jelképezi (Zsoltárok 38:2-3). Isten prófétákat támasztott e nemzedékben, akik rendíthetetlen bátorsággal hirdették Isten megtérésre hívó üzenetét a pusztulásba száguldó világ felé. Énók, az igazságosság prédikátoraként keményen megfeddte a világot elárasztó gonoszságot, és megjövendölte mind az akkori, mind a jelenkori világ pusztulását (Júdás 1:14-15). Énók végítélet-próféciáját az özönvízről szóló határozat véglegesítette, melyet az igaz Noé hirdetett ki a családját megmentő bárka építésével (Zsidók 11:7).

Fehér ló

A lovas koronája e nemzedék hívőinek töretlen győzelmét szimbolizálja. Bár e korról nagyon kevés feljegyzésünk van, ezek mind azt tanúsítják, hogy Isten neve megdicsőült azok által, akik igényelték kegyelmét. Isten igaznak ismerte el az első testvérgyilkosság áldozatát, Ábelt (Zsidók 11:4). Énókról azt olvassuk, hogy fia születése után 300 évig olyan szoros közösségben élt Istennel, hogy az Úr végül élve magához vette őt a mennybe (1Mózes 5:22,24; Zsidók 11:5). Énók dédunokája, Noé is követte elődje istenfélelmét, és feltétlen engedelmességet tanúsított Isten szava iránt. A bárka építése egy rendkívüli hitet igénylő vállalkozás volt: az egész világot elborító vízözön a korabeli tudomány szerint teljes lehetetlenségnek tűnt. Noé azért menekülhetett meg, mert egyedül Isten tekintélyét ismerte el önmaga felett (1Mózes 6:8-9; Zsidók 11:7).

Összességében elmondható, hogy az ítélet első pecsétje Isten Királyságának egy dicsőséges korszakát tárja fel. Bár az özönvíz előtti világban a gonoszság elképesztő iramban bontakozott ki, Istennek voltak követői e korban, akik nem vettek részt a világ romlottságában, sőt bátran hirdették az Úr feddő üzenetét. E hívő emberek Istenhez való ragaszkodása válasz volt Sátán vádjaira, miszerint a lázadás útjáról nem lehet visszafordulni. Életük előrevetítette a kegyelem erejének teljes győzelmét, üzenetük pedig bizonyságot tett a lázadás végső sorsáról.

2. pecsét – Bábeltől a kivonulásig

„Amikor a második pecsétet felnyitotta, hallottam, hogy a második élőlény ezt mondta: Jöjj! És előjött egy másik, vörös ló, és annak, aki azon ült, megadatott, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék, és adatott annak egy nagy kard.” Jelenések 6:3-4

Az egész világot elpusztító özönvíz teljesen megváltoztatta az emberiség életkörülményeit, és ezzel együtt az elérhető bizonyítékok mennyiségét is. A Föld arculata átalakult, és az Édent sem lehetett többé felkeresni. Az emberek életkora is jelentősen – pár nemzedéken belül csaknem tizedrészére – csökkent.

Ez a helyzet kedvezett a nagy csalónak, aki eltökélte magában, hogy Istennek még az emlékezetét is kitörli Ádám utódai fejéből. A világ teremtéséről és az elpusztult világról szóló történeteket – a bizonyítékokat félremagyarázva – pár emberöltő alatt legendákká és mítoszokká torzította. Az emberiség nem sokkal az özönvíz után ismét a nyílt lázadás útjára lépett.

Bábel tornya

Nimród – Noé egyik dédunokája – lett a hitehagyás élharcosa. Nevének jelentése: rendkívül istentelen lázadó. Az özönvíz utáni világban ő volt az első ember, aki egy egységes birodalom létrehozását kezdeményezte, és szinte az egész emberiséget sikerült a maga oldalára állítania (1Mózes 10:8-10).

A bábeli torony építésének óriási jelentősége volt. Nimród nem egy közönséges palotát akart magának építeni, hanem – Sátán ihletésére – az özönvíz előtti természetimádó kultuszt próbálta újraéleszteni. Feleségével, Szemiramisszal együtt rakták le a „modern” vallás – a pogányság – alapköveit. Nimród lett a „napisten”, majd halála után az anyakirálynő – mint „a termékenység istennője” – kijelentette, hogy Nimród vissza fog térni születendő fiában, Tammúzban, akit a „testté lett Napként” kell imádni. Miután Tammúz is meghalt egy tragikus balesetben, a feslett erkölcsű Szemiramisz – az „Ég Királynője” címet igényelve – éltette tovább istentelen kultuszukat.

Bár a nyelvek összezavarásával Isten megakadályozta, hogy az emberiség – egyesülve a lázadás zászlaja alatt – végleg elzárja magát Isten kegyelmétől, Nimród életműve az egész világtörténelemre rányomta bélyegét. A Bábelből szétszóródó családok magukkal vitték szellemi hagyatékát. Sátán ujjongott tervének sikerén, amivel az egész emberiséget sikerült újra a bálványimádás sötétségébe taszítania. De amikor Isten ismeretének, és a megváltás tervének világossága már csaknem kihunyt a földről, az Úr elhívott egy embert…

Ábrahám a mezopotámiai Úr városában lakott, amely Nimród birodalmához tartozott. Bár Ábrahám Sém nemzetségéből származott, és családjában nem volt ismeretlen Noé Istene, az őket körülvevő bálványimádás rájuk is hatással volt. A babonás praktikák mégsem tudták orvosolni az idős Ábrahám legnagyobb szomorúságát: nem volt gyermeke. Isten azonban felajánlotta neki, hogy társuljon Vele, működjön együtt a megváltás tervének megvalósításában, és Ő majd beteljesíti szíve vágyát. A pátriárka örömmel engedelmeskedett Isten hívásának, és hátrahagyva a gazdagsággal és biztonsággal kecsegtető nagyvárosi kényelmet, vándorrá lett azon a földön, ahová Isten vezette őt.

A trón előtt megszólaló második kerub bikához hasonló, mely az ószövetségi áldozati rendszer legértékesebb égőáldozati állata. Ez azokat a hívőket jelképezi, akik ebben a nemzedékben teljes életüket odaszánták Istennek, hogy a megváltás műve kibontakozhasson általuk. Ábrahám és utódai – Izsák és Jákob – készek voltak megfizetni ezt az árat. Bár „lett volna idejük, hogy visszatérjenek” régi életükhöz (Zsidók 11:15), ők tudatosan választották az Istennel kötött szövetséget, és az ezzel járó számkivetettséget.

Ez az elkötelezettség mutatkozott meg József életében, és az egyiptomi fogság végén Mózes lelkületében is, akiről így tesz bizonyságot az Ige:

„Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” Zsidók 11:25-26

Az özönvíz utáni nemzedék hívői – Ábrahám és utódai – egészen odaszánták magukat Istennek, nem számolva a következményekkel. Nem voltak tökéletesek, követtek el hibákat, de Isten iránti elkötelezettségük és Belé vetett feltétlen bizalmuk példaértékűnek bizonyult a későbbi korok számára is.

Vörös ló

A vörös színű ló az üldözés jelképe. Az özönvíz utáni lázadás tettlegesen is elfojtotta Isten ismeretét. Nimród „hatalmas vadász volt az ÚR előtt” (1Mózes 10:9a), ami arra utal, hogy véres üldözést kezdeményezett azok ellen, akik Isten nevében fel mertek szólalni az új vallás ellen. Bár Nimród birodalmának szétesésével a szervezett üldözés alábbhagyott, az élő Isten szolgái továbbra is nemkívánatos személyek voltak. Az Úr előre figyelmeztette Ábrahámot:

„Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz olyan földön, amely nem az övé, és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.” 1Mózes 15:13

Ábrahám, Izsák, Jákob, József, Izrael népe Egyiptomban, Mózes – mind állandó fenyegetettségben éltek hitük miatt. Az üldözés és az elnyomás egészen a négyszáz esztendő végéig tartott – az Egyiptomból való kivonulásig.

Az Isten hitvalló népét ebben az időben jelképező lovasról azt olvassuk, hogy egy nagy kardot kapott, és elvette a békességet a földről, hogy az emberek egymást öljék. Jézusnak van egy különös kijelentése, ami segít megérteni e képet:

„Ne gondoljátok, hogy békességet szerezni jöttem a földre; nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő apja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő anyósa között, és hogy az embernek ellensége legyen saját háznépe.” Máté 10:34-36

Megdöbbentő szavak! Hát Jézus nem azért jött, hogy békességet adjon (János 14:27)?! Hiszen Ő maga tanította, hogy boldogok a békességre igyekezők (Máté 5:9)! Hogy mondhatja akkor az ellenkezőjét?! Meg kell értenünk, hogy a békétlenség nem Isten szándéka. Jézus a Békesség Fejedelme, és Ő valóban azért jött, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Ugyanakkor ezt a békességet nem mindenki fogadja el! Sokan ellenállnak Jézus szavainak, ellenséges magatartást tanúsítanak, és üldözni kezdik azokat, akik Jézus békességét hirdetik.

A kard az Ige kardja – Isten szava, amely áthatolva a sötétségen, felfedi az emberek titkait, és megtérésre hívja őket. Ez az üzenet kimozdítja az embereket hamis „békességükből”, és Isten valódi békéjét kínálja fel nekik. Néhányan befogadják ezt az üzenetet, mások viszont elvetik, és üldözni kezdik az üzenet hirdetőit.

Az özönvíz után Nimród az egész emberiséget elfordította Istentől, és ismét a nyílt lázadás útjára vezette. Isten Igéje – amely megbontotta a lázadás hamis „békéjét” – először közvetlenül akkor avatkozott a történelembe, amikor összezavarta a nyelveket. Majd miután elhívta Ábrahámot, rajta és utódain keresztül hirdette a megváltás reménységét. Ez az üzenet állandó ellenállást váltott ki a környező népekből, és végül ennek elvetése vezetett Egyiptom romlásához is.

3. pecsét – A Sinai-hegytől a Golgotáig

„Amikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fekete ló, és a rajta ülőnek egy mérleg volt a kezében. És a négy élőlény között egy hangot hallottam, amely ezt mondta: Egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár, de az olajat és a bort ne bántsd.” Jelenések 6:5-6

A törvényadás

A zsidók Egyiptomból való szabadulásával olyan világosság áradt az emberiségre, amely másfél ezer évre meghatározóvá vált. A Sinai-hegynél Isten Izrael népére bízta az ő beszédeit, és különleges kinyilatkoztatásokat adott nekik a megváltás tervéről és a megígért Megváltóról. Ezeket a kijelentéseket törvények és szimbólumok formájában, szertartásokba kódolva örökítette meg az egész emberiség számára.

Ahhoz azonban, hogy az emberiség igazán értékelni tudja a megváltást, először világossá kellett tenni a problémát: fel kellett tárni a bűn valódi természetét. Ennek a fájdalmas procedúrának az Istentől rendelt eszköze a törvény. Pál világossá tette, hogy a törvény a bűn felismeréséért adatott (Róma 3:20): a törvény iránti engedetlenségünk mutatja meg, mennyire mély a bűn problémája, és mennyire tehetetlenek vagyunk önmagunkban (Róma 7:7-24).

A harmadik megszólaló kerubnak emberarca van. Ebben a nemzedékben mutatkozott meg igazán, milyen is valójában az ember, mennyire (nem) képes alávetni magát Isten kormányzatának. Bár a zsidók esküt tettek a Sinai-hegynél, hogy Isten minden parancsolatát maradéktalanul megtartják, sőt esküjüket néhány évtizeddel később Kánaán földjén is megújították, történelmük mégis teljes kudarcukat igazolta:

„Akkor most mi a helyzet? Különbek vagyunk? Semmiképpen sem! Már korábban kimondtuk az ítéletet, hogy zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak, amint meg van írva: Nincs egy igaz sem, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, valamennyien haszontalanokká lettek. Nincs, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem… Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azoknak mondja, akik a törvény alatt vannak, hogy minden száj megnémuljon, és az egész világ Isten ítélete alá kerüljön.” Róma 3:9-12,19

Talán a törvény idején élő hívők rosszabbak voltak a többieknél? Egyáltalán nem. De a törvény világosságában – amely magas mércét állított eléjük – megmutatkozott esendőségük, és nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van valakire, aki megszabadítja az embert a bűnből. Bár a test szerinti zsidók többsége soha nem látott túl a szabályok rendszerén, mégis akadtak olyanok, akik felismerték lelki ínségüket, és hitüket nem saját jó cselekedeteikbe, hanem a megígért Megváltóba vetették, akire az egész áldozati rendszer előremutatott.

Fekete ló

A fekete ló a halált és a gyászt jelképezi. Pál apostol az egész ószövetségi rendszert, azon belül is a Tízparancsolatot a halál kőbe vésett szolgálatának, ill. a kárhoztatás szolgálatának nevezi (2Korinthus 3:7,9). Bár a törvény szent, igaz és jó, nem tud segíteni rajtunk: csak azt képes megmutatni, hogy cselekedeteink alapján nem vagyunk alkalmasak az örök életre (Róma 7:12-13).

A lovas kezében lévő mérleg a törvény elítélő szolgálatát jelképezi. A zsidók félreértették a törvényt, és úgy gondolták, hogy ennek megtartása által örök életet nyerhetnek. Sokkal jobban bíztak saját képességeikben, mint Isten kegyelmében. A búzáról és árpáról szóló kijelentés arra utal, hogy a tényleges lelki eledel – a tiszta tanítás – drága, vagyis nehezen hozzáférhető volt ebben a korban. Csak kevesen értették meg, mi a valódi jelentősége annak a világosságnak, amit Isten rájuk árasztott. A próféták szavait egyoldalúan magyarázták, és a bűnből való szabadulás helyett az ellenséges népeken való felülkerekedés került figyelmük előterébe. Ez a gondolkodás annyira beléjük ivódott, hogy Jézus tanítványai még Mesterük halála után is csak nehezen tudták ezt az eszmét feladni!

„De az olajat és a bort ne bántsd!” E nemzedékben mégis volt egy kivétel: egy ember, aki nem cselekedett hamisságot, és akinek a szájában nem volt álnokság (Ézsaiás 53:9)! Ez az emberi élet tökéletesen eleget tett a törvény előírásainak. Az olaj a Szent Lélek szimbóluma, a bor pedig a vér, azaz az élet jelképe. Jézus Szent Lélekkel teljes élete volt az egyetlen emberi élet, amelyben a törvény nem talált kivetnivalót!

„És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.” Filippi 2:8

A harmadik pecsét nemzedékében – a zsidó nép által – Isten feltárta az ember problémáját. A törvény szövetségével rámutatott, hogy az ember minden buzgósága és odaadása ellenére sem képes összhangban maradni Isten tökéletes kormányzatával. Csupán egyetlen emberi élet van, amely megfelel a törvény kívánalmainak, és összhangban van Istennel: Jézus Krisztus élete. A Megváltó győzelme a Sátán vádjaira adott első érdemi válasz, amely megmutatta, hogy van szabadulás az ember számára a bűn fogságából.

4. pecsét – Pünkösdtől a feudalizmus végéig

„Amikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény szavát, amely ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fakó ló, és a rajta ülőnek neve halál, és a pokol követte őt, és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel, éhséggel, halállal és a föld fenevadai által.” Jelenések 6:7-8

Miután Jézus felment a mennybe, kitöltötte Szent Lelkét, és ezzel egy új fejezetet nyitott a világtörténelemben. Pünkösd nem csupán a keresztény Egyház születésének napja volt. Megvalósult a megváltás ígérete, és emberek első ízben részesültek abból a győztes életből, amelyet a Megváltó megharcolt értük. Jézus ajándéka tökéletes megoldást biztosított az ember problémájára:

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, mert az élet lelkének törvénye Jézus Krisztusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivel erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt elküldte az ő Fiát a bűnös testhez hasonló formában, és elítélte a bűnt a testben, hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem a Lélek szerint.” Róma 8:1-4

A Vigasztaló eljövetelével soha nem látott világosság áradt a világra. Isten Királysága a szívekbe költözött, és megmutatta, hogy a kegyelem ereje hogyan képes egészen megváltoztatni az emberi életeket. Az egész világegyetem feszülten várta, hogyan érik be Krisztus uralkodásának békességes gyümölcse az Egyházban; ez azonban sajnos nem történt meg…

Pápai tiara

A kereszténység nagyon hamar célt tévesztett. Pál apostol – pár évtizeddel az Egyház létrejötte után – kijelentette, hogy a törvénytiprás alattomos műve már munkálkodik közöttük, amely végül nagy hitehagyáshoz fog vezetni (2Thesszalonika 2:3,7). Arra is rávilágított, hogy az egyház már az ő idejében kezdett hamis testvérek befolyása alá kerülni, akik eltorzítják az evangéliumot (Galata 2:4; 1:6-8). Bár az apostol egész életében ellene állt ennek az áradatnak, tudta, hogy az végül az egész kereszténységet el fogja sodorni (Apostolok cselekedetei 20:29-30).

Péter apostol ugyanerre figyelmeztette hívő testvéreit, amikor előrevetítette az egyház történelmének szomorú folytatását:

„De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak. Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, titeket pedig kapzsiságukban kitalált beszédekkel becsapnak majd, de már régóta készen várja őket az ítélet, és kárhozatuk nem késik.” 2Péter 2:1-3

A negyedik pecsétben bemutatott fakó ló a hitehagyó kereszténység jelképe. A ló színe – az előzőekkel ellentétben – természetellenes, zöldes-sárga; leginkább egy oszlásnak indult tetemre emlékeztet. A kereszténység, amely az Istentől származó új élet vallásaként indult, halálos pestissé vált a világ számára. Bár szavaival továbbra is Krisztust hirdette, a Lélek közvetlen kormányzását egyre inkább kiszorította az emberi szabályozás ormótlan méreteket öltő rendszere. Ez a rendszer a IV. században, Nagy Konstantin jóvoltából végül intézményes jelleget is öltött; így jött létre a Katolikus Egyház, a hitehagyás e mamutszervezete.

Az intézményes kereszténység lett a törvényszegés titkának megtestesítője. Míg az Isten ujjával kőbe vésett Tízparancsolatot vakmerően felülbírálta (Dániel 7:25), az emberek lelkiismeretét önkényes egyházi szabályok ezreivel kötözte meg. Jézus tiszta evangéliumát – mely felszabadítja az emberek lelkiismeretét – vallásos pótcselekvésekkel cserélte fel, amelyek az emberi erőfeszítésekre helyezik a hangsúlyt. Így ahelyett, hogy a keresztények Jézus győztes életét élték volna, a bűnökkel folytatott kilátástalan harc az önvád és önmarcangolás útvesztőjébe vitte őket, egészen a végső elkeseredésig.

Fakó ló

A lovon ülő lovas maga a halál, melyet a pokol (vagy más fordítás szerint a sír) követ. A hitehagyó egyház üzenete – mely az emberek lelkiismeretét ismét a szabályok uralma alá veti – lelki halált eredményez. Ahogy az ószövetségi törvény sem képes életet adni, úgy bármilyen erkölcsi szabályrendszer – még ha a legszebb jézusi tanításokra épül is – csak egy dologra képes: visszajelzi az ember romlottságát és elégtelenségét, és halálra ítéli a bűnöst. A hamis evangélium épp ezért olyan veszedelmes: bár megoldást kínál a bűn problémájára, valójában a bűn uralma alatt tartja, és végül teljes reménytelenségbe taszítja az embert (Róma 7:8-11).

Mindez még tragikusabb annak fényében, hogy a kereszténység olyan mértékű világosság letéteményese lett, amely minden eddigit felülmúlt. Isten nemcsak az Ő beszédeit bízta rájuk, hanem az élő megoldást is: Jézus Krisztus életadó Lélekké vált a benne hívők számára, hogy megszabadítsa őket a bűn fogságából! Az intézményesedett kereszténység azonban elvetette ezt a világosságot, és egy olyan hamisítványt tett magáévá, amely az embert a biztos halálba vezeti.

A lovas tevékenysége a Föld negyedrészére terjedt ki, ami a középkori egyház befolyása alatt álló terület – vagyis Európa. Az intézményes kereszténység leginkább ezen a kontinensen tudta kifejteni pusztító tevékenységét, ahol hosszú uralmát a XVIII. század végi francia forradalom törte meg. A középkori egyház a prófécia szerint legalább négyféle módon járult hozzá az emberiség romlásához:

  • ölt fegyverrel,
  • éhséggel,
  • halállal,
  • és a Föld fenevadai által.

A fegyver a próféciákban a kimondott szó, vagy a tanítás jelképe. A hitehagyó egyház átkos munkájának egyik leghatékonyabb eszköze a hamis tanítás volt, mellyel az embereket elzárta az élet forrásától, Jézus Krisztustól, és a kegyelem erejétől.

Emellett a papság lelkileg is éheztette a köznépet, ugyanis nem adta kezükbe Isten Igéjét, a miséket pedig számukra érthetetlen nyelven, latinul tartották. A középkorban a Biblia tiltólistán volt; birtoklása halálbüntetést vont maga után!

Azok ellen, akik valahogy mégis hozzájutottak a világosság egy-egy kicsiny sugarához, kegyetlen üldözést indított. Anatémát – átkot, és az örök halál ítéletét – mondott az „eretnekekre”, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy lelkiismeretük szerint imádják Istent, nem pedig a római egyház diktálása szerint. Az egyházi inkvizíció állandó rettegésben tartotta az embereket, és nagyon sok jóérzésű ember megbotránkozásához vezetett.

Az egyház – hatalma érvényesítéséhez – a világi hatalmasságokat (királyokat és hadseregeiket) is igénybe vette (Dániel könyve 7. és 8. fejezete ezeket az erőket mutatja be vadállatként). A történelem feljegyzései tanúskodnak a hamis kereszténység rémtetteiről, és arról a könyörtelen háborúról, amelyet évszázadokon át folytatott azok ellen, akik hűségesek kívántak maradni Istenhez.

A trón előtt megszólaló negyedik kerub a repülő sashoz hasonlított. Istennek ebben a korban is voltak hűséges gyermekei, de legtöbbjük nem az intézményes egyházhoz tartozott. A repülő sas képe az üldözött és menekülő egyházra utal, ahogy azt Jelenések 12:14-ben látjuk. [Erre a képre egy későbbi tanulmányban térünk ki részletesen.] Azok, akik Istenhez ragaszkodtak, és szívükön viselték az Ő művének kibontakozását, hosszú évszázadokon át számkivetettségben éltek, és sokszor életükkel fizettek hitük megvallásáért. Bár a középkori történetírás igyekezett befeketíteni jellemüket, az ítéletben Jézus saját tulajdonának ismeri el őket.

A negyedik pecsét a keresztény egyház történelméről szól. A leírás dermesztő, mégis híven tükrözi az elkeserítő valóságot: a kereszténység hamar vakvágányra tért, és még sűrűbb sötétségbe rántotta magával az emberiséget. A hitehagyó egyház valójában Sátán leghatékonyabb eszközévé vált, amely által az embereket uralma alatt tarthatta, és Isten gyermekeit megfoszthatta a Krisztusban való élet kiváltságaitól. Az elnyomás és üldözés hosszú évszázadainak azonban Isten határt szabott, és gondoskodott róla, hogy a világosság újra, sőt még teljesebben felragyoghasson, és az egész Föld beteljen dicsőségével.

Az ítélet utolsó szakasza

A hétpecsétes könyv

Miután végigtekintette az elmúlt korszakok nemzedékeit, az ítélet elérkezik utolsó szakaszához. Isten a történelemben fokozatosan bontakoztatta ki a megváltás tervét, és mindig voltak olyanok, akik készek voltak együttműködni Vele. Ugyanakkor úgy tűnik, az elmúlt korok nemzedékei a világosság növekedése ellenére sem tudtak meggyőző bizonyítékot felmutatni Krisztus királysága mellett. Éppen a kereszténység – melyhez a mennyei világ a legnagyobb reményeket fűzte – hozta a legnagyobb szégyent Isten nevére (2Péter 2:2).

Az ítélet mégis diadalmasan fog lezárulni, az utolsó nemzedékben ugyanis előállnak a „koronatanúk”. Isten különleges világosságot áraszt a Jézus Krisztus eljövetele előtt élőkre, mely végleg két csoportra osztja az emberiséget. Következő tanulmányunk a végidő nemzedékének vizsgálatával fog folytatódni. Kulcsfontosságú időben élünk. A mi nemzedékünkben – a Te és az én életemben – fognak eldőlni a mennyei ítélet kozmikus jelentőségű kérdései. A Te életed milyen bizonyság lesz? ■

Sánta János

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz