Apró csodák Hétköznapi tapasztalatok az élő Istennel

Az Úrral szerzett tapasztalataink elmondásával Istent dicsőítjük és egymás hitét építjük. A zsoltáríró példáját követve bocsátjuk közre az alábbi tapasztalatokat:

„Igazságodat nem rejtem el szívem mélyén, hanem elbeszélem hűségedet és szabadításodat. Nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy gyülekezet előtt.”
Zsoltárok 40:11

Vegyétek fel a hit pajzsát!

2013. augusztus 6-án feladtuk az összes papírt, ami lányunk kollégiumi felvételéhez és ösztöndíjához szükséges volt. Több napba telt, mire sikerült minden iratot beszerezni a munkahelyi bérügyi osztályról, az adóhivataltól stb. 9-e a beérkezési határidő, a későn érkező kérelmeket már nem bírálják el. Az egész paksamétát ajánlva, elsőbbségi küldeményként adtam fel, Isten kegyelmére bízva az ügyet. 16-ára ígértek választ a neten, vagyis a négy napig tartó munkaszünet kezdetére. Délután fél ötkor kapott Emőke egy kétsoros értesítést: „Kérelmed nem érkezett be. Ha mégis feladtad, kérj felvilágosítást munkaidőben ezen a telefonszámon!”

Nem akartunk hinni a szemünknek. Három nap alatt nem érkezett volna meg elsőbbségi jelöléssel?! Ez valami rossz, szinte ördögi tréfa! Fogjunk neki máris albérletet keresni? Hiszen már a kollégiumi ellátás kifizetése is nagy próba elé állít minket! Kihez forduljunk? Hívjuk a postát, reklamáljunk? Magyarázkodjunk a bíráló bizottság előtt? Az összes nyomtatvány újbóli beszerzése megint legalább 2-3 napot igénybe venne. De hiába küldenénk be ismét, a határidő lejárt. Éreztem, ahogy a kétségbeesés hullámai ostromolni kezdenek bennünket. Az öröm, amelyet a négy együtt eltöltendő nap ígért, szertefoszlani látszott. De nem akartam átengedni a családot a kétségbeesésnek. Eszembe jutott az ige:

„Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
Filippi 4:6-7

Letérdeltünk imádkozni és Atyánk elé tártuk a helyzetet. Ima után már csaknem azon aggódtam, hogy miért is nem aggódok, pedig emberileg nézve ugyancsak indokolt lenne…

Nem mondom, hogy a négy nap során nem próbált a félelem erőt venni rajtam és rajtunk. De Emőkével végiggondoltuk a helyzetet: mindent megtettünk, amit emberi ésszel és erővel meg lehetett tenni – nincs más dolgunk, mint várni és bízni mindenható Atyánk kegyelmében. Többször is határozottan éreztem, ez egy próba – fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, Isten meg fogja oldani. Vártunk és reménykedtünk, és nem engedtem szívem békességét és örömét elvenni. Valahányszor jött a félelem, igék jutottak eszembe:

„Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.”
Jeremiás siralmai 3:26, Károli

Várni türelemmel… Sokszor ez a legnehezebb – de megtapasztaltam, hogy ez jó dolog!

„Akinek szíve rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik.”
Ézsaiás 26:3

Ha Atyánk szeret minket, nem hagy cserben. Milyen érzés lehet Neki, ha hallja kérésünket, de közben látja szívünkben a kétségeket és arcunkon a szorongást, szomorúságot? Nem akartam aggodalmaskodni!

21-e hajnalán napkeltekor ébredtem, és még emlékszem az első felbukkanó gondolatra: Ma van az a nap, amikor félni kellene… Felrémlett bennem, hogy nyolckor el kell kezdenünk a vég nélküli telefonálást, intézkedést… Hát nem, azért sem… Kinyitottam a Bibliát:

„Mivel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, fölmagasztalom, mert ismeri nevemet! Ha segítségül hív engem, meghallgatom őt. Vele vagyok nyomorúságában, megmentem és megdicsőítem őt.”
Zsoltárok 91:14-15

Mosolyogva becsuktam a Könyvet és nem is vettem észre, de hálával szívemben elaludtam egy kicsit. Amikor ismét kinyitottam a szemem, a férjem állt az ágy mellett és csak ennyit mondott: Gyere! Még korán volt, hivatali idő előtt, semmiféle intézkedést nem tudtunk volna elkezdeni. Az üzenet, amit ekkor a számítógépen olvastunk, a felvételi kérelem pozitív elbírálásáról és a további teendőkről szólt. Megöleltük egymást, és Sanyi megkérdezte: Honnan tudtad? Én csak annyit tudtam, hogy Isten jó. Késő délután kiderült: a hiba – különös módon – a számítógépes rendszerben keletkezett, rossz üzenetet küldött az érintetteknek. Négynapi boldogtalan feszültség egy hiba miatt… Ehelyett átélhettük:

„Aki figyel az igére, jót nyer; aki bízik az Úrban, ó, mily boldog az!”
Példabeszédek 16:20, Károli

Megőrzi minden csontját

Budapesten, a Flandria Hotelben voltunk egy bibliai konferencián, amikor péntek délután valahogy elnéztem a lépcsőfokot és ráestem a lábfejemre. Iszonyú fájdalom hasított belém, és bár igyekeztem barátomra mosolyogni, aki épp szembejött velem a balesetkor, mégis alig bírtam visszacsoszogni a szobámba. Esés közben a legelső gondolatom az volt: lehetetlen, hogy ezek után vasárnap este futni fogok. Amikor felértem, azon gondolkodtam, hogy – emberi számítások szerint – milyen hosszadalmas procedúra elé nézek: rossz esetben röntgen, esetleg gipsz, de minimum egy hetes fájdalom és sántikálás. Azonnal dagadni kezdett. Sóhajtva kinyitottam a Bibliámat:

„Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr. Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból.”
Zsoltárok 34:20-21

Nos, akkor a röntgen kérdése már megoldódott… de a gyógyulás egyelőre még csak vágyaimban élt. Drága szobatársnőmmel imádkoztunk, és reménykedtem, hogy minden jóra fordul. A fájdalom ennek ellenére egyre rosszabb lett, az esti előadásra már erősen sántítva jutottam le, közben pedig vizes ruhával borogattam.

Kedves jamaicai barátunk, Howard észrevette a bajt, és felajánlotta, szívesen imádkoznak értem. Alig volt időm gondolkodni, máris ott ültem középen, ők pedig könyörögni kezdtek. Nagyon nehéz teljesen őszintén kifejeznem, amit átéltem, de azért megpróbálom:

Éreztem a testvéreimből áradó nyugodt erőt, békességet, hitet – tudtam, hogy nem rajtuk múlik, ha mégsem történik semmi. Attól féltem a legjobban, bennem van valami akadály, ami meggátolja az isteni erő működését. És ez pár pillanatig rettenetes érzés volt: most majd világosan kiderül, mustármagnyi hitem sincs! Mezítelennek és végtelenül kicsinek, nyomorultnak éreztem magam, mintha közvetlenül Isten szemei előtt ültem volna összetörve. Uram, segíts, légy segítségül az én hitetlenségemben!

Amikor felálltam és elindultam a szobámba, megpróbáltam úgy lépni, mintha semmi baj nem lenne, de valójában ugyanúgy fájt, mint előtte. Éjszaka nem nagyon tudtam aludni a nyugtalanságtól, kimentem a folyosóra is, megnézni, jobban mutat-e, mint korábban. A véraláfutás egyre nagyobb területen mutatkozott, és még mindig sántikáltam. Egyre csak imádkoztam.

Reggel azonban – legnagyobb meglepetésemre – egyáltalán nem fájt! Végtelenül boldog voltam, és érdekes módon inkább a fájdalom friss emléke miatt bicegtem néha, mert nem mertem elhinni, hogy bátran ráléphetek. De az igazi próbát vasárnap estére tartogattam. 48 óra telt el a baleset óta, emberi szempontból lehetetlen egy ilyen esés és ütés után futni. Mégis elmentem a szokásos, 13 km-es távra, készen rá, hogy azonnal abbahagyjam, ha szükséges. Nem kellett feladnom, ellenkezőleg, csodálatos tapasztalatban lehetett részem.

Ezt az egy órát sok szempontból mindig a nap fénypontjának érzem, mert az intenzív ima lehetőségét kínálja. Ezúttal az öröm és a hála volt központi témája, és néha úgy éreztem, a szívem nem bírja a sok örömöt. Az erdei szakaszon nagy erővel rám tört a méltatlanság érzése, és azt kiáltottam magamban, amit Dávid és Péter ezer évekkel ezelőtt: Ki vagyok én, hogy eljössz hozzám, hogy bennem veszel lakozást, hogy törődsz velem?! Micsoda az ember, aki könnyebben szétnyomható a molynál?! Mit számít neked egy vacak lábujj?! Eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok! S ekkor meghallottam a választ: Gyermekem vagy!

Az Úrnak ad kölcsön, aki könyörül a szegényen

Beszélgettem gyermekeinkkel egyik vacsoránál és megkértem őket, hogy a következő hónapban próbáljunk meg takarékoskodni, még jobban, mint eddig, ki-ki esetleg mondjon le az esetleges fagylaltról, vagy a saját magának szánt apró meglepetésről, mert egy kedves barátunk nagy szükségbe jutott, elveszítette az állását. Úgy gondoltam, amit megtakarítunk, azt elküldjük neki. Beleegyeztek.

Jó pár nap eltelt, egyszer csak idősebb fiunk felhív telefonon:

– Mama, képzeld, találtam az előbb az utcán egy ötezrest! Az volt az első gondolatom, hogy felajánlom neked. Küldd el annak az illetőnek, akinek gyűjteni akartunk! Bevallom a második gondolatomat is: vennék faanyagot, mert szeretnék csinálni egy könyvespolcot. Tudod, a szobámban a földön, meg az ágy alatt tartom a sok könyvet, nem tudom hova pakolni őket.

– Rendben, kicsim, majd megbeszéljük a dolgot, ha hazajöttél!

Amikor együtt voltunk, ezt mondtam neki:

– Én nem szeretnélek kényszeríteni semmire, hiszen te találtad, te döntesz, mit teszel a pénzzel. Azt tudom elmondani neked, én mit tennék: az első, önzetlen sugallatra hallgatnék. Többnyire a nehezebb út a jó út.

Ugyanis eszembe jutott egy ige, miután beszéltünk:

„Az ÚRnak ad kölcsön, aki könyörül a szegényen, és ő megfizet neki jótéteményéért.”
Példabeszédek 19:17

– Jól van, mama, itt a pénz, add fel! Örülök, hogy odaadhatom!

Másnap felhívott a barátnőm, hogy szeretne nekünk felajánlani két polcot, mert átrendezi a szobáját, és a régiek helyett új, helytakarékos megoldást talált könyvei tárolására… ■

Barati Lilla

Istenünk hatalmas és megilleti Őt dicséretünk és hálánk kegyelmének minden megnyilvánulásáért. Kedves Olvasó, ha van Istennel szerzett tapasztalatod, amely Őt dicsőíti, kérünk, oszd meg velünk is, hogy kölcsönösen épülhessünk egymás hite által. Szerkesztőségünk e-mail címe: info@hitbol.hu


100. zsoltár

Hálaadó zsoltár

1 Ujjongj az ÚRnak, te egész föld!

2 Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, menjetek eléje vigadozva!

3 Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk! Az ő népe és legelőjének nyája vagyunk.

4 Menjetek be kapuin hálaadással, udvaraiba dicséretekkel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

5 Mert jó az ÚR, örökké megmarad kegyelme, és hűsége nemzedékről nemzedékre.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz