Bevington naplója II. Kezdeti tapasztalatok

1. fejezet (folytatás)

Váratlan fogadtatás

Végül megérkeztem a célpontomhoz. Megpillantottam a kúriát – szerintem nagyobb volt, mint bármilyen más épület, amit azelőtt vidéken láttam. Ki volt világítva mind a három szintje. Csodálkoztam rajta, vajon mi folyhat ott ilyen korán hajnalban. Közelebb merészkedtem, de nem találtam semmilyen riasztó jelet, amibe félénkségem belekapaszkodhatott volna.

Poggyászomat a kapunál hagyva, óvatosan megközelítettem a teraszt. Zajokat hallottam, amik szokatlannak tűntek e hajnali órákban, én pedig ott álltam farkaséhesen, tetőtől-talpig átfagyva, reszketve. Ó, hogy rettegtem bekopogtatni; de hát nem ácsoroghatok, mi van, ha valaki kijön? Még azt hinnék, tolvajként lopóztam oda. Már felálltam a lépcsőre, hogy bekopogjak, de ekkor összetörtem, gyorsan elsurrantam a teraszról, és visszaindultam C____-be. Aztán mégis meggyőztem magamat: „Na! Ha már ennyi nehézségen átvergődtem, jobb, ha visszamegyek. Lehet, hogy egyszerűen csak beteg valaki.” Mivel ez az érv jól megtámogatott, visszaosontam a teraszra; tartottam tőle, hogy esetleg újra megfutamodnék, ezért egyenesen az ajtóra vetettem magam és hangosan kopogtam.

Bentről szólt egy hang, hogy jöjjek be, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és mikor megláttam azt a nagydarab embert, akinek olyan jóságos és atyai kinézete volt, kezdtem magam egészen otthon érezni. A férfi köszöntött: „Jó reggelt, Öcsi!” – na, erre megint megszólalt a nagyharang. „Foglalj helyet, Öcsi!” – mondta kedvesen. Egy hatalmas nagy kályha állt előttem, és oly hívogató meleget árasztott, hogy odabújtam hozzá, majd ezt mondtam: „Az indianai Dave Vorhees bácsikámtól jövök.” A férfi arca erre felragyogott, és örült, hogy végre hallhat régi iskolatársa felől.

Nemsokára felesége is bejött, úgyhogy szólt neki: „Anya, hozzál ennek a fiúnak valamit enni!” Bár farkaséhes voltam, mégis túl zsugori ahhoz, hogy felváltsam az ötdollárost, amit Mary tett a kosaramba tegnap reggel. Egy szót sem szóltam, csak ültem remegve, és ezt gondoltam magamban: „Ha ezek az alakok nem jönnek le, talán eszek is valamit.” Halálosan féltem attól a zajtól, ami az egész házból hallatszott. Végül Mrs. N____ hozott egy csodás, gőzölgő tálat – és ó, milyen csábító volt, jó meleg! – krumplipüré, gazdagon rakott gyümölcsös bukta, és ínycsiklandozó süti. Mindezt egy kis pultra tették, szép fehér abrosszal; és ó, az étel oly hívogató volt, úgy kívánkozott a hasamba kerülni! Úgyhogy egyik szememmel az ételt figyeltem, másikkal az ajtót. Végül a férfi megszólalt: „Öcsi!” – na, már megint itt van ez az Öcsi – „na, gyere már, ülj ide rendesen, és egyél valamit!” Összeszedtem a bátorságomat, és már készültem enni, amikor egy nagy ajtó kivágódott, és átvonultak – egy hölgy és egy úriember. Ó, milyen pompás ruhákban voltak!

A hölgy ruháján hosszú selyemuszály, a férfin pedig frakk, és mindenkinél virágok. Térdeim közé húztam a fejem, és olyan közel húzódtam a kályhához, amennyire csak mertem; ők mégis mind engem bámultak, míg átmentek a termen, és végül úgy éreztem magam, mint egy kivert kutya.

Mikor mindnyájan kimentek, félelemtől reszketve mondtam:

– „Na, most mennem kell.”

– „Menned?!” – fakadt ki N____ bácsi – „Ugyan hova mennél?”

Azt feleltem, C____-be megyek. Kért, hogy üljek vissza, egyek valamit, aztán feküdjek le. Mondta, hogy nagyon fáradtnak tűnök, és szükségem lenne egy kiadós alvásra, és ha mégis el kell mennem C____-be, akkor a fiúk majd elvisznek reggel.

– „Különben kit ismersz ott C____-ben?” – kérdezte.

– „Senkit” – feleltem.

– „No, akkor,” – mondta – „szépen leülsz ide!”

Talán nehéz megérteni, de annyira halálra rémültem ettől a káprázatos szépségtől, a pompától, a stílustól és a kellékektől, hogy képtelen voltam maradni; úgyhogy kimentem és elindultam C____-be, négy mérföldre; ó, mily éhesen és fáradtan! Szép lassan, hajnali 4 órára végül odaértem C____-be.

Hazatérés

Na, megérkeztem, de az a lány, aki a nagybátyámnál volt látogatóban, még kilenc mérföldre lakott. Úgyhogy elindultam oda. Isten a nyomomban volt, és bár úgy tűnhet, szörnyű ostobaságokat csináltam, mégis hiszem, hogy mindez az Ő akarata szerint volt, azért hogy meghallgathassa az imámat, amit előző nap a fa alatt mondtam. Ahogy a hóval borított járdán vonszoltam magam, egyszer csak száncsengők hangjára lettem figyelmes. Megálltam és hallgatóztam. Mi lehet ez ilyen kora hajnali órában? A szán hamarosan utolért, és egy férfi rám köszönt:

– „Jó reggelt, Öcsi!” (Már megint ez a név!) – Megkérdezte, merre tartok.

– „D____-be.”

– „Miért akarsz odamenni?”

– „Munkát keresek” – válaszoltam.

– „Hát, elég fiatal vagy ahhoz, hogy munkát keress, főleg az évnek ebben a szakában, főleg hajnalban… Gyere csak, szállj fel a szánomba, hazaviszlek, aztán ha mégis el akarsz menni D____-be, akkor segítek neked!”

Valahogy azt éreztem, a félelmem és a félénkségem elpárolog a férfi kellemes, lágy hangjától és kérleléseitől. Odahajtott a járdához, én pedig felugrottam poggyászostul. Vagy egy mérföldet utaztunk így, míg megérkeztünk.

A férfi bevitt egy fényes, meleg konyhába, ahol egy kedves arcú asszony várta ülve férjét, aki éppen most jött meg South Bend, Indianaból egy rakomány fekete dióval a Singer Varrógép Társaság számára. Ez volt a magyarázata a hajnali hazaérkezésnek. A férfi így szólt: „Nos, Em, itt van a fiunk!” Az asszony erre felugrott, megragadta a kezeimet, megdörzsölte, majd megpuszilt. Hozott meleg vizet, lemosdatott, majd leültetett egy gazdagon megrakott asztalhoz. Egyik gőzölgő étket a másik után hozta be a forró sütőből, és sorra pakolta ki az asztalra. Ó, soha nem felejtem el anyai gondoskodását, amit felém tanúsított azon a reggelen, és azt a szép asztalt, ami oly kívánatosan meg volt terítve – én meg hogy rávetetettem magamat azokra a finomságokra! Úgy tűnt, minden szégyenlősségem elillant.

De nem szabad kihagynom, milyen áldást mondott a férfi, amikor asztalhoz ültünk. Hálát adott Istennek, hogy megőrizte az életét, hogy nem volt semmilyen baleset az úton; hogy kapott elég pénzt az árujáért; és végül, de nem utolsósorban, hogy felvehette ezt a kisfiút, és – ó – egészen addig beszélgetett ott Jézussal, míg elsírtam magam. Amikor végül kimondta az áment, a felesége fogta a tiszta kötényét, letörölte könnyeimet, majd újra megpuszilt, és ezt mondta: „Na gyere, egyél ebből a finom sült csirkéből, és ebből a jó meleg krumplipüréből, és ebből a mártásból…” Szinte megbabonázott, úgyhogy csak ettem és ettem. Reggeli után aztán elővette a férj a viseltes Bibliát, és elolvasta János tizennegyedik fejezetét. Ez olyan csodálatosan mély benyomást tett rám, hogy elkezdtem kérdezgetni, hol található ez, és ez a fejezet azóta is hatalmas áldást jelent számomra, és a szentséget – a kegyelem második munkáját – azóta is ebből a híres fejezetből prédikálom, ami sokakat vezetett már el a megszentelő kegyelemhez.

Láthatod tehát, imám meghallgatásra talált ott a fa alatt, és Isten egy hívő otthonba vezetett – egy rendíthetetlen metodista otthonába – ugyanolyanba, mint ahol felnevelkedtem. Hamarosan át is adtam Istennek a szívemet, és ezután már bizonyosan tudtam: üdvösségem van.

2. fejezet

A kezdetekről és egy kis munkálkodás a Hatodik utcában, továbbá a Freeman Avenue-n, Cincinnati, Ohioban.

Mivel ez a könyv a megszentelődés – az áldott, második munka – eredményeiről szól, igyekezni fogok azokra az eseményekre szorítkozni, melyek annak a megszentelődésnek az eredményeként történtek, amit harminckét évvel ezelőtt St. Louisban éltem át, egy hatemeletes téglaház negyedik emeletén, miután kilenc napon át nagy lelki gyötrelemben küzdöttem, míg meghaltam. Minden megszentelt férfire és nőre igaz, hogy nem pusztán a szentség iskolájába, hanem szó szerint egy szent iskolába kerülnek.

Harminckét évvel ezelőtt léptem be ebbe a szent iskolába. Az első képzés Cincinnatiben volt, és több évig tartott. Kiképzést kaptam későbbi életutamra nézve, bár akkor még képtelen voltam felfogni jelentőségét.

Fogadalom egy lélekért

Egy olyan élményt szeretnék most megosztani, ami a fent említett helyen történt. Egy időben házi imaórákat tartottam, melyből sok áldást fakadt. Mielőtt elindultunk volna az alkalmakra, mindig összehívtam azokat, akikre leginkább lehetett számítani, hogy először imádkozzunk közösen a misszióközpontban. Egyik este különös indíttatást éreztem arra, hogy rámenősebb legyek, és ezt mondtam:

„Testvérek, ki tart most velem, hogy egymás kezét fogva kört formáljunk, és fogadalmat tegyünk legalább egy lélek megmentésére, hiszen már több alkalom is elment úgy, hogy egyetlen ember sem nyert üdvösséget vagy megszentelődést?” Úgy gondoltam, ideje harciasabb lépéseket tenni. Ezután elmentünk, és volt egy szép összejövetelünk egy – velem közel egykorú, de özvegy – testvérnő házánál; hozzá kell tennem, magam is egyedülálló voltam.

De ahogy telt az imaóra, az egyik testvér odasúgta nekem:

– „Na, hol van az a lélek?”

Egyetlen bűnös sem volt ugyanis a szobában.

– „Hamarosan itt lesz!” – feleltem.

Aztán nagy tűzben, sok ujjongás közepette folytatódott az alkalom, és jól éreztük magunkat. Később azonban a testvér ismét megkérdezte:

– „Mégis, hol van az a bűnös?”

– „Itt lesz” – válaszoltam.

Végül a vezető este 10 órakor lezárta az alkalmat, és azok, akikkel imént körbe álltunk, kezdtek szedelőzködni. Én azonban továbbra is ott ültem, lehajtott fővel, és imádkoztam azért a bűnösért.

Nemsokára odajött hozzám valaki, aki nem volt benne a körben, és megkérdezte: „Te nem mégy haza?” Erre megnémultam, hiszen sokan, akik beszélgettek velem, tudták, hogy vendéglátó asszonyunk is egyedülálló, és magam is az vagyok.

Csak pillantásokat váltottunk, végül mindenki elment, én pedig ott maradtam, ülve egy asszonnyal, aki társtalanul élt. Annyira lesújtott a szégyen, hogy megszólalni sem tudtam, és nem voltam képes elmagyarázni, miért ücsörgök még ott, miután mindenki elment – egy özvegyasszony és hét éves lánya társaságában. Még a fejemet sem mertem felemelni, csak arra volt erőm, hogy kitartóan imádkozzam. Ezt mondtam: „Uram, Te adtad nekem ezt a gondolatot, hogy fogadalmat tegyünk, és íme, itt vagyok.” Szerettem volna elmondani az asszonynak, miért is várakozom, a szám azonban nem akart engedelmeskedni. Ott ültünk hát ketten: ő megbotránkozva, én pedig teljesen némán.

Az óra már tizenegyet ütött, ezért így imádkoztam: „Uram, már csak egy óra van azért a lélekért tett fogalmunk teljesítésére!” Fél óra múlva megint ütött az óra, és így szóltam: „Uram, már csak harminc perc van azért a lélekért!”

A ház a betonút mellett állt, és alighogy kinyögtem ezt az utolsó kérést – nagy dérrel-dúrral kivágódott az ajtó. Az asszony ijedtében felugrott, és sikítva kiszaladt a konyhába, kintről pedig egy részeg ember esett be, majd elterült a padlón. Amint láttam őt betámolyogni, egy hang ezt mondta: „Íme az embered!” Erre felugrottam, és megpróbáltam őt becipelni; de annyira részeg volt, hogy már szinte az élet is kiment belőle. Az asszony – látva, mi történik, és szőnyegét is féltve – visszajött és rám parancsolt, hogy azonnal dobjam ki ezt az embert.

– „De Testvérnő, ez egy imameghallgatás!” – mondtam.

– „Márpedig én nem tűröm meg ezt a mocskos embert itt a szőnyegemen!” – fakadt ki.

– „Testvérnő, borulj le inkább te is, és ragadd meg Istent! Már csak huszonöt percünk van, hogy megmentsük ezt az embert.”

– „Isten nem tud mit kezdeni részeg emberekkel!”

– „Csak imádkozz, Testvérnő!”

Arcra borultam, lábaimmal kitámasztva az ajtót, és pár perc múlva ezt mondtam:

– „Uram, már csak tizennyolc perc van hátra.”

– „Mi ez a tizennyolc perc meg huszonöt perc?” – kérdezte az asszony.

– „Csak ragadd meg Isten kezét ezért az emberért, és majd utána elmondom!” – feleltem.

Hamarosan a részeg felemelte a kezét, és megkérdezte:

– „Hol vagyok? Mit csinálok itt?!”

– „Éppen most kapaszkodsz Istenbe. Most csinál belőled józan embert.”

– „Nos, azt gondolom, már megtette!” – s miután felállt, így folytatta – „Hívő vagyok én!”

– „Nem; még nem.”

– „Dehogyisnem!” – erősítgette, miközben igazgatta ruháját.

– „Borulj csak le, térj meg, és esedezz Istenhez üdvösségért, mert még csak attól a démoni italtól szabadultál meg.”

Némi nehézséget okozott belátásra bírnunk, de komolyan imádkoztunk, hogy Isten mutassa meg neki, és úgy is lett: hamarosan az ember leborulva imádkozott kegyelemért. Ahogy feltekintettem, ezt mondtam: „Uram, már csak tizenegy perc maradt! Istenem, állítsd döntés elé! Vidd végig ezt az ügyet!” Ahogy ott könyörögtem, arcra borulva, a dicsőség egyszer csak elárasztott bennünket. Az asszony is megérezte, és örömkiáltásban tört ki, a férfi pedig felugrott, örömében megragadott engem, és körbehordozott a szobában. Éjfél előtt három perccel túl is voltunk az egészen.

Ámen! Megéri bízni Istenben! Ez a férfi életének hátralévő három évében józan emberként élt, utána pedig Isten magához vette őt. Ez volt az első kalandom ebben a bizonyos irányban; de mivel Isten akkor meghallgatott, sok más hasonló mutatványnak is részese lehettem, mind az Ő nevében; mert Ő mindig betartja ígéretét.

Felemás cipőben

Leírok egy másik esetet is, ami Cincinnatiben történt. Ruhákat kaptam a szegények számára, és azokat osztogattam. Mt. Lookoutnál voltam, Cincinnati külvárosában, ahol az egyik testvérnő rám bízott pár darabot. Pár héttel később feltűnt, hogy egyik buzgó tagunk nem mutatkozott már vagy egy hete, úgyhogy elmentem, hogy utánajárjak a dolognak. Amikor rátaláltam, éppen mosott, én pedig emlékeztettem őt, hogy már többször elmaradt, ami felettébb szokatlan tőle. Nagyon szegény asszony volt, három gyermeket nevelt, lakbért is kellett fizetnie, mégsem engedte soha, hogy segítsünk neki úgy, ahogyan hasonló helyzetben lévőknek segítettünk.

Míg habozott távolmaradását megindokolni, rápillantottam cipőjére, ami bizony eléggé viseltesnek tűnt. „Testvérnő, ez a legjobb cipőd?” – kérdeztem. Szégyenkezve hátat fordított nekem, amiből arra következtettem, hogy ráhibáztam; de aztán végül ki is mondta: „Nos, Bevington Testvér, bevallom, ez a legjobb cipőm. Várhatóan csak jövő héten kapok másikat, mert a gyermekeimet ruháznom és etetnem kell saját szükségleteimtől függetlenül is.”

Visszatértem tehát szobámba; és mivel csütörtök este volt, elkezdtem könyörögni számára egy pár új cipőért. Ami nálam volt, azok közül – úgy gondoltam –, egyik sem lenne jó neki, ezért még hathatósabban imádkoztam. Csak tartottam a frontot. Végül rápillantottam az órámra, és már hajnali 4 óra volt! Csaknem tíz-tizenegy órát töltöttem imában.

Ezután ismét arcra borultam, és harminc percen belül láttam egy pár női cipőt, ráadásul újat. Ez péntek reggel 7 órakor történt. Teljes nyugalommal fogtam hozzá a reggelihez, és biztos voltam benne, hogy meglesz a cipő a péntek esti alkalomra – a szokásos evangelizációnkra. Amikor visszatértem, kicsit feltartóztattak, és csak reggel 10 körül értem a misszióközpontba. Az imaszobába indultam, amikor az egyik óvónéni kijött, és ezt mondta:

– „Van itt egy hölgy, aki látni szeretne.”

A hölgy kijött az aulába, és így szólt:

– „Bevington testvér, ma reggel vettem egy pár cipőt, de az egyik fele legalább két számmal nagyobb a másiknál. Ránézésre normális párnak tűnik, de nem az. Pedig az üzletben felpróbált cipő tökéletesen passzolt. Szóval, mivel errefelé jártam, gondoltam, beugrom megnézni az ovisokat; és amíg Önre vártam, eszembe jutott, hogy hazafelé akár már az új cipőmben is mehetnék. Ám ekkor ért a meglepetés: az egyik fele túl nagy.”

– „Dicsőség az Úrnak!” – feleltem – „Egész múlt éjszaka egy pár cipőért imádkoztam, és szerintem ez lesz az.”

– „Lehet, Bevington testvér, de nem illetlen dolog ilyen rossz cipőt adni bárkinek is? Visszavinni viszont nem akarom…”

Túl büszke volt ugyanis ahhoz, hogy ezt megtegye, ezért inkább azt gondolta ki, hátha én – átvállalva a terhet – valahogyan még tudom hasznosítani.

– „Egy nagyon szegény asszonynak van rá szüksége, és biztosan ki tudja bélelni a nagyobbikat, a kisebbik pedig szerintem pont jó lesz rá” – mondtam.

– „Itt van, tessék, vigye csak!”

De azt akartam, hogy ő is lássa ezt az asszonyt, mert úgy gondoltam, más dolgokban is segíthetne neki. Úgyhogy ragaszkodtam hozzá, hogy ő vigye el, hiszen egyébként is arrafelé kell mennie a kocsijáért. Végül ráállt, hogy elviszi. Amikor odaért, az asszony éppen vasalt. A hölgy bemutatkozott neki: „Bevinton Testvér küldött ide, egy meglehetősen kínos feladattal.” Kicsomagolta a cipőt, de nem mondta el, hogy az egyik fele nagyobb, mint a másik.

Míg ő a cipőről meg egyebekről beszélt, a másik testvérnő folyamatosan ezen gondolkodott: „Mitévő legyek most? Nem hordhatom ezt a cipőt, mert a jobb lábam csaknem két számmal nagyobb a balnál, és szégyellem megmondani neki.” De aztán végül mégis úgy döntött, hogy elfogadja a cipőt, hátha kicseréltetheti. Az asszony ezután hazaindult, de aztán úgy érezte, mégis el kell mondania a dolgot a testvérnőnek, úgyhogy visszament, és elmondta az igazságot a cipőről. A testvérnő jóízűt nevetett, majd megkérdezte:

– „És melyik a nagyobb?”

– „A balos.”

Ezen még nagyobbat kacagott, majd ezt mondta:

– „Lám, lám, lám! Ebből is látszik, hogy Isten mindent tud, azt is, hogy a bal lábam csaknem két számmal nagyobb, mint a jobb. És tessék, itt van, pont úgy, ahogy nekem kell! Ó, dicsőség az Úrnak!”

Ami engem illet, én semmit sem tudtam arról, hogy nem egyforma a két lába, Isten azonban tudta, és lám, kimunkálta, hogy választ kapjak az egész éjszakás imámra. Hát nem elég ez, hogy meggyőzzön arról, Isten tökéletesen végzi a dolgát?! Én azt mondom: Igen, elég! Te mit mondasz erre? Ó, Halleluja!

Bibliai alapelvek

Ezen gyűjtemény fő célja, hogy Istent mint Gyógyítót mutassa be, ugyanakkor sok más tapasztalat is szerepel a könyvben, melyek arra ösztönöznek, hogy bízzunk Istenben mint Gyógyítóban és Gondviselőben – az élet egyéb kérdéseiben is. Ha ugyanis meg akarunk gyógyulni, vagy azt szeretnénk, hogy más meggyógyuljon, hinnünk kell a Bibliának, hinnünk kell Istenben, mert a gyógyítás benne foglaltatik az engesztelésben. Úgy érzem, szükséges itt egy kis igejegyzéket közölnöm a gyógyításról, ill. elő- és utófeltételeiről:

1. Isten szövetséget kötött népével: 2Móz 15:26; 23:20-25; 5Móz 7:17; 4Móz 21:8,9.
2. Engedelmesség vagy engedetlenség: 5Móz 28:1-30; 4Móz 2:4-10; Zsolt 107:17-21; Zsid 10:28,29.
3. Isten akarata, hogy meggyógyítsa gyermekeit: Mt 8:1-17; Mk 1:41; Lk 5:13; Zsid 10:7; Jn 4:34.
4. Gyógyítás az engesztelésben: Zsolt 103:3; Mt 8:17; Ésa 53:4,5.
5. Krisztus istenségének bizonyítéka ma legalább olyan szükséges, mint bármikor: Mk 2:10; Mt 9:28-29; Jn 4:46-54; 5:10-19.
6. A gyermekek kenyere és jogai: Mt 15:22-28; Mk 7:29-30.
7. Krisztus bizonyságtétele saját magáról: Lk 4:16-21; 7:19-23; Jn 6:62-63; 19:12-24.
8. Péter bizonyságtétele Krisztusról: Csel 10:38-39.
9. Krisztus misszióparancsa Egyházához: Mt 9:35; 10:19; Mt 28:18-20; Mk 16:14-20.
10. Útmutató Krisztus egyházának: Jak 5:13-16.
11. Istenben való hit: 1Jn 5:11-16; Mk 11:12-27; Zsolt 4:56
12. Az imádságba vetett hit: 1Jn 3:18-24; Mk 11:24; Mt 21:22; 28:19-20; Mk 9:17,30; Jak 1:6,8; Jn 11:22.
13. Hit, nem látás: Mt 8:8-14; Róm 4:17-25; Zsid 11.
14. Krisztus feltámadt életének zsengéje: Róm 8:11; 1Kor 3:16-17.
15. Örvendezz, és cselekedj hited szerint: 2Krón 20:21.
16. A hited meg lesz próbálva: Jak 1:2,4; 1Pt 1:7.
17. Akik nem tartottak ki a gyógyulásban: Mk 4:17-26; Lk 8:13.
18. Biztos menedék: Zsolt 91.

Félelem a hamisítványtól

Korunkban sokan hajlamosak teljesen kiiktatni minden természetfeletti dolgot, és az eseményeket kizárólag természetes okokra vezetik vissza. Ez a racionalizmus a tudományosság igényével lép fel, és túl sokat tulajdonít az embernek, kizárva ezzel a Szent Lelket. Bízom benne, hogy alaposan áttanulmányozod majd a fent felsorolt igéket, és felteszed magadnak a kérdést: Vajon van-e jogunk a csodákat csak az apostoli korra korlátozni? Ha az Olvasó nem hisz ezeknek az igehelyeknek és napjaink tanúbizonyságainak, akkor csak azt tudom mondani, mint amit Ábrahám mondott a gazdag embernek:

„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.”
Lukács 16:31

A tény, hogy vannak hamis tanítók az isteni gyógyítás ellenében, egyáltalán nem érv az isteni gyógyítás ellen – napjainkban is vannak ugyanis hamis próféták, éppúgy, ahogy minden más korban voltak. Mindig jelen voltak a legkülönbözőbb vallási nézetek; de – hála Istennek – mindig akadnak néhányan, akik messzebbre látnak kortársaiknál, és felfogják az Evangélium igazságait, és még az ellenállás árjával szemben is meggyógyulnak.

Emlékszem, egyszer elhívtak valahova, hogy imádkozzak egy testvérnőért, aki már kilenc éve az ágyat nyomta. Ő maga már üdvösséget nyert, férje azonban még konok hitetlen volt. Amint bejött a mezőről, kiutasított engem. Én kimentem a házból, de beugrottam a szénaboglyába, és a férfi parancsa ellenére még hetvenkét órát töltöttem ott.

Isten felsegítette a testvérnőt, úgyhogy tizenkét órával azután, hogy érintette őt, az asszony már vacsorát készített, és hogy férjének is szóljon, egyúttal kiment egy vödör vízért a forráshoz. Amikor találkozott vele, a férfi éppen feldúltan a szénaboglyához tartott, és elzavart engem. De utána ő is átküzdötte magát imádságban, míg üdvösséget nem nyert.

A gyógyulás nem csak annak javát szolgálja, aki éppen tapasztalja; messze ható befolyása van. Az isteni gyógyítás tana bizton áll minden kifogásolható képviselője ellenére. Amikor Üdvözítőnk Földünkön járt, Ő maga mondta, hogy hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak majd, akik megpróbálják elhitetni – ha lehetne – a választottakat is (Márk 13:22).

A chicagói Dr. J.A. Dowie bizonyára jó példa e prófécia teljesedésére, mivel Üdvözítőnk is nyomatékosan utal arra, hogy a hamis próféták is gyógyíthatnak, űzhetnek ördögöket, és tehetnek mindenféle csodákat. Soha nem szabad elfelednünk, hogy akármennyi jót is tesz valaki, akármennyi ördögöt kiűz, akármennyi testet meggyógyít – ezek közül egyik sem bizonyítja, hogy igaz próféta, mivel a hamis próféták ugyanúgy rendelkezhetnek ezekkel a jegyekkel, sőt, pimaszságuk odáig elmegy, hogy még Krisztus színe előtt is tetszelegnek ezekkel az ítélet napján (Máté 7:22).

Szélsőségek

E bibliai prófécia egy másik teljesedése a szintén hamis próféta – úgynevezett – „keresztény tudomány”. Mindezen hamis tanítások és tanítók dacára azonban mégis vannak emberek, akik ténylegesen Jézus által gyógyulnak meg, és ezért minden dicsőség Őt illeti. A „keresztény tudomány” azt állítja, bűn nem létezik; minden csak az elménk játéka: nincs tehát fájdalom, szenvedés, keserűség, betegség. Mindaz, ami annak látszik, csak az elménkben van. Ez az ún. „keresztény tudomány” üzenete. A betegeknek, szenvedőknek, lesújtottaknak elég, ha csak „kifantáziálják” a gonosz dolgokat az életből.

– „Hogy van nagyapád ma reggel, Bridget?” – kérdezte egy keresztény tudományban hívő nő egy ír gyermektől.

– „Még mindig rettenetesen szenved a reumától, asszonyom.” – hangzott a válasz.

– „Á, te csak gondolod, hogy reumája van! Valójában a reuma nem is létezik!” „Igenis, asszonyom!” – felelt a gyermek.

Pár nappal később ismét találkoztak.

– „Na, nagyapád még mindig ragaszkodik reumás tévhitéhez?”

– „Nem, asszonyom, a szerencsétlen ember most úgy vélekedik, hogy meghalt. Tegnap temettük őt.”

Na, ennyit erről. Az isteni gyógyításnak és a „keresztény tudománynak” egy fikarcnyi köze sincs egymáshoz.

Az isteni gyógyítás nem képzeletbeli, nem pusztán az akaraterő gyakorlása. Nem elmegyógyszer és nem spiritualizmus. Nem tesz immúnissá a halállal vagy a betegséggel szemben, mert azok is megbetegszenek, akik hisznek az isteni gyógyításban; és amikor munkájuk befejeződik e Földön, meghalnak. Az isteni gyógyítás nem önhittség, és nem is az Isten akaratával való dacolás. Ez Isten erejének közvetlen kiáradása a testre.

Egy ember egyszer ezt mondta nekem: „Nos, Bevington testvér, akkor az Ön tanítása alapján úgy gondolom, Ön bizonyára soha nem fog meghalni, mivel – ahogy Ön állítja – Isten gyógyít és válaszol az imára. Nem kell tehát mást tennie, csak imádkoznia, Isten meggyógyítja Önt, és így soha nem hal meg!” Elmondtam az illetőnek egy történetet abból az időből, amikor asztalosmesterséggel foglalkoztam Michigan City, Indiana közelében.

Amikor egy szombat este éppen hazafelé tartottunk a kocsival, láttunk egy férfit, aki feleségével együtt járkált egy régi rönkház körül. Úgy tűnt, a ház elavult vázszerkezetét vizsgálgatják; és amikor a közelbe értünk, a férfi odakiáltott: „Hé, Jerry, gyere csak ide!” Mikor aztán Jerry kiszállt a kocsiból, a férfi ezt mondta: „A feleségemmel a régi házunkat vizsgálgattuk – ahol életünket leéltük, és felneveltünk tizenegy gyereket. Ők már mind kirepültek, megházasodtak. Tudod, az elmúlt években mindig te pofoztad helyre ezt a régi házat; de nézd csak meg a párkányokat, a gerendákat, a tetőt és az oromzatot! Mind nagyon rossz állapotban van, és éppen arról beszélgettünk, már nem éri meg megjavítani ezt a régi házikót. Úgyhogy azt szeretnénk, ha egy új házat építenél nekünk.”

Így is lett: építettünk nekik egyet, ők pedig kiköltöztek a régi épületből, és beköltöztek az újba. A régi bútoraikat szinte mind a régi házukban hagyták. Ezt mondtam: „Uram, így lesz ez velem is, mert Krisztus megígérte, hogy most még javítgatja ezt az épületet, amiben élek; de egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz érdemes többé megjavítani ezt a régi viskót.”

Biztos vagyok benne, hogy akkor hamar lejön majd, elkezdi körbevizsgálgatni az elavult vázszerkezetet, majd ezt mondja: „Nos, Bevington, ezt a régi viskót már nem érdemes tovább javítgatni, költözz most már ki, és gyere ide fel, új otthonodba, ami épp most készült el számodra! Csak hagyd a régi bútorokat itt lenn, mert az új palotádat már berendeztük a legújabb arany és gyémánt bútorokkal!”

Azt figyeltem meg, hogy Sátán gyűlöli az isteni gyógyítást, és mindent megtesz, hogy megakadályozza. Ha valaki mégis meggyógyulna, akkor igyekszik rávenni arra, hogy titkolja el – és ez sokszor be is következik. Ekkor aztán tényleg sötétségbe jut az ember a gyógyulást illetően, mert Sátán jól elrejti a nyomokat.

Ígéretek az isteni gyógyításról

Még egy gondolat, mielőtt folytatnám a beszámolót. Az isteni gyógyítás azon ígéretek beteljesedése, amelyek megmagyarázhatatlanok mindazok számára, akik azt képviselik, hogy a csodák az apostolok elköltözésével megszűntek. Ígéretek hosszú sorát hagyja figyelmen kívül sok hivatalos tanításunk. Úgy tűnik, mintha közmegegyezés alapján bizonyos kinyilatkoztatásokat teljesen kiiktattak volna.

Amikor ugyanis egy gondolkodó keresztény napi igeolvasása közben találkozik ezekkel a hívőknek tett csodálatos ígéretekkel, gyakran elgondolkodik, és felteszi magának a kérdést: „Mit jelenthetnek ezek a szavak? Ha beteg vagyok, kérhetem Istent, hogy gyógyítson meg?! Az imának valóban van ereje Istennél?” Bizony, nem is kicsi! Természetfeletti erőről van szó, amely képes arra, amire más erő nem; minden más tényezőt felülír és meghódolásra kényszerít csodálatos hatalma előtt.

Úgy érzem, meg kell említenem pár ilyen ígéretet, hogy az olvasó maga vizsgálhassa, tanulmányozhassa és elmélkedhessen felettük – hiszen mindnyájunkat az Igének kell vezérelnie; következtetéseinket egyedül az Igéből kell levonnunk, nem emberi véleményekből és nem mások kudarcaiból. No, de lássuk, mit mond erről az Ige!

Kezdjük az Apostolok cselekedeteinél, 2. fejezet, 39. vers. Olvasd el! Ez az ígéret rögtön többes számban alkalmazható, amit sok más igeszakasz is alátámaszt. Ezek az ígéretek nekünk szólnak: Máté 7:7-11; 18:19; 21:22; Márk 11:24; János 14:13,14; János 3:21,22.

Azt azért megjegyzem, hogy a szóban forgó ígéretek nem feltétlenül vonatkoznak mind szó szerint a testi világra, azonban állítjuk, hogy némelyik közvetlenül, mások pedig közvetve vonatkoznak a gyógyításra. Egyes ígéretek nem korlátozódnak csupán a lelki síkra, hanem a testi életre is érvényesek. Lásd: Jakab 5:14,15. Az apostol Illés példájával magyarázza meg, mit is ért küzdő imádság alatt: ő ugyanolyan természetű ember volt, mint mi, és amikor imádkozott, jött az eső. Egyszer s mindenkorra el kell tökélnünk magunkban, hogy a Bibliát tekintjük egyedüli tekintélynek a gyógyítás kérdésében.

A Bibliában például Ézsaiás 53:4,5-ben olvashatunk erről. De olvasd el a 2-8. verset is, és az alapján győződj meg róla, hogy ha bármit is megérthetünk ebből az igéből, akkor azt mindenképp, hogy az engesztelés magában foglalja a gyógyítást. Ha pedig így áll a dolog, miért is ne élnénk vele? Igen, miért is ne? Ami engem illet, én kitartok e fejezet mellett. A 4. verssel kapcsolatban pedig olvasd el Máté 8:17,18-at; Zsidók 9:28-at; 1Péter 2:24-et és Zsidók 13:8-at. Pál azt mondja, hogy Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Mindezek alapján – úgy vélem – elegendő figyelmeztetést, meghívást és szentírási bizonyítékot kapott az Olvasó, hogy az elkövetkező részeket biblikusnak és lehetségesnek tartsa.

Úgy gondolom, még egy fontos ige ide kívánkozik:

„Hát Ábrahám leányát, akit a Sátán megkötözött immár tizennyolc esztendeje, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton?”
Lukács 13:16

Olvasd el az egész verset! Nem tudok olyan igeversről, ami ennél határozottabban kifejezné, az Úr mennyire készséges – sőt, mennyire akarja – meggyógyítani Benne bízó gyermekeit. Az a „kellett” szó sokkal többet sejtet, mint pusztán hajlandóságot. Kötelességet, tulajdonjogot fejez ki: az lenne hiba, ha nem történne meg! Ó, milyen magasztos és biztos alapzatra helyezi ez az isteni gyógyítást!

Nem pusztán arról van szó, hogy lehetséges, hogy Isten néha ténylegesen közbeavatkozik szenvedő gyermekei megsegítése érdekében, hanem ez „alapellátás” részéről a hívők számára. Ez benne foglaltatik a megváltással elnyert jogainkba, része az Ő evangéliumi kegyelmének, már ki van jelentve, mint az Ő kifejezett akarata, és nem szükséges különleges kinyilatkoztatásban részesülnünk, mielőtt kérhetnénk.

Ha Isten elvárja tőlünk, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk, akkor magától értetődő, hogy mi is legalább ennyit elvárhatunk Tőle. Ennek a „nem kellett-e” kifejezésnek a határozottsága döbbenetes és elsöprő erejű. Ezek után Isten egyetlen gyermekének sem szabadna soha többé kételkednie abban, hogy Ő tökéletesen készen áll megsegítésünkre és meggyógyításunkra!

Van egy másik figyelemreméltó tény is ebben az igében. Azt mondtuk, szilárd meggyőződésünk, hogy minden betegség Sátántól ered – akár közvetlenül, akár közvetve –, Lukács pedig ebben az igében közvetlenül Sátánra vezeti vissza a betegség forrását: „akit a Sátán megkötözött”. Nyugodt lehetsz tehát afelől, hogy amikor gyógyulás elnyerésére vállalkozol, akkor Sátán területére kell merészkedned, és az ő tulajdonát kell kikövetelned, mert ő minden betegség szerzője.

Küzdelem áll előtted, mert az ördög legalább annyira ragaszkodik tulajdonához, mint ahogy mi is ragaszkodunk ahhoz, ami jog szerint minket illet. Nem egyszer előfordult velem, hogy már a küszöbön voltam, amikor nekem rontott és határozottan megtiltotta, hogy területére lépjek. Sokszor hívott már bitorlónak; de nekem Istentől van felhatalmazásom, és igényeimmel mindig kitartok a végsőkig. ■

G.C. Bevington

A következő számban Bevington beszámol első nagy tapasztalatáról az isteni gyógyítással kapcsolatban, és arról, hogyan szabadította meg őt Isten saját házi patikájától…