Bevington naplója IV. Megéri Istenre figyelni

3. fejezet (folytatás)

Az odvas fatörzsben

Ohioban voltam egy összejövetelen, amikor egy fűrészárukkal kereskedő férfi odajött hozzám:

– „Ó, kérem, tartson nálunk is egy ilyen összejövetelt!”

– „Nos, uram, merre lakik?” – kérdeztem.

– „22 mérföldnyire (kb. 35 km) innen” – felelte.

HollowTree-hr

Imádkoztam, és némileg késztetve éreztem magam, hogy fontolóra vegyem a dolgot. Elkértem tőle az ottani gyülekezetvezetők nevét, kettőt adott meg. Az összejövetel után kimentem az erdőbe imádkozni, hogy megtudjam, mi Isten akarata. Első benyomásom az volt, hogy mennem kell, de úgy tűnt, nagy nehézségekbe fogok ütközni. Elhatároztam, tovább várakozom az Úr előtt az odvas fatörzsben, mert okvetlenül biztosra akartam menni. Még 48 órát maradtam kényelmes szállodámban – összesen 120 órát töltve ott –, hogy egyenesen a főhadiszállásról kapjam az utasításokat. Ámen!

Megéri alaposnak lenni, amikor Istenhez közeledünk, illetve Rá figyelünk. Sokan ezen a ponton tévesztenek célt: hirtelen döntéseket hoznak, amikor megfontoltan kellene lépniük. Knapp testvér tanította, hogy benyomásaink tízből kilencszer Sátántól származnak, ezért olyan fontos, hogy várjunk, elcsendesedjünk, és eljussunk abba az állapotba, hogy Isten ténylegesen beszélni tudjon hozzánk.

A bizonyíték

Ahogy tehát Isten akaratát kutattam, világos bizonyítékot adott arra nézve, hogy el kell mennem erre a helyre. „No de mi ez a bizonyíték?” – kérdezhetnéd. Olvasd csak tovább, és egész listát találsz!

Miután sikerült igazán elcsendesednem, és nem volt több zavaró tényező, az Úr megmutatta nekem az ösvényt, amelyen végig kell mennem. Láttam egy facsoportot és egy járatlan utat, amely balra fordult, majd levezetett egy iskolaépülethez. A főút és e kis mellékút között kisebb ligetek voltak, alacsony fákkal. Az iskolaépület egy lejtőn állt, mögötte patak folyt, hátrébb pedig egy nagy kukoricatábla terült el. Távolabb egy nagy tanyaépület állt, istállóval, csűrrel és szélmalommal. Erre azt mondtam: „Ámen! Uram, ez elegendő bizonyíték!”

Az első akadály

Kikászálódtam a fatörzsből, visszatértem szállásadóimhoz, és elmondtam nekik, hová indulok. Miután megebédeltettek, nekivágtam a 35 km-es útnak – gyalog, két nagy, nehéz bőrönddel, amelyek árusítandó könyvekkel voltak tele. Naplementére egy házhoz értem és inni kértem. Néhány szórólapot adtam nekik és beszéltem a megváltásról a házigazdával, majd elmondtam, merre tartok. Egészen sötétedésig beszélgettünk a megváltásról. Nagyon szívemre helyeződött e házaspár lelki sorsa, de nem tudtam, náluk tölthetem-e az éjszakát. A férfi azonban határozottan kijelentette: „Ma éjjel nálunk alszol!”

Másnap reggel pedig így szólt hozzám:

– „No, hallgass rám! A hely, ahova indultál, semmi biztossal nem kecsegtet. Ismerem azt az embert, akihez tartasz, német származású. Itt az út végén viszont van egy imaház, ahol jelenleg nincs se vasárnapi iskola, se istentisztelet. Ha nálunk maradsz, a legjobb szobát adom neked ebben a házban, és bármikor imádkozhatsz! Tarts most itt egy összejövetelt, és csak utána menj tovább, hiszen úgysem vagy időponthoz kötve!”

Ez az ajánlat meglehetősen ésszerűnek és logikusnak tűnt. Sátán csapdái pontosan ilyen rafináltak, és mily sokan bele is sétálnak! Ebből is látszik, hogy érdemes volt dűlőre jutnom imában az ügy kapcsán. Sátán jó eséllyel eltérített volna a céltól, ha nem töltök órákat abban az odvas fában – egészen addig, amíg teljesen érthetővé nem vált számomra Isten akarata. Igen, megéri kivárni a világos, egyértelmű utasításokat, még ha az 120 órát is vesz igénybe!

Így a házigazdának azt feleltem, hogy most tovább kell mennem, de visszajövet esetleg megállhatok. Ő továbbra is marasztalt volna, ugyanis tudta, milyen nehéz és kudarcos terepre készülök, és ha maradnék, legalább biztos helyem lenne. Én azonban továbbindultam.

Baljóslatú előjelek

Útközben szórólapokat osztogattam a járókelőknek, és amikor már kevesebb mint 15 km-re voltam az iskolaépülettől, azt is elmondtam az embereknek, hová megyek és miért. Egy asszony kételkedő arckifejezéssel válaszolt:

– „Ó, bárcsak sikerülne összehozni egy összejövetelt és egy vasárnapi iskolát azon a helyen! Az ottaniak egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek. Rettentő istentelenek és gonoszak: szombat esténként kimennek az erdőbe, kártyáznak, játszanak, sört isznak, verekszenek, kakasviadalokra fogadnak, és így szórakoznak egész hétfő reggelig! Ó, bárcsak Ön tudna valamit tenni, de…”

Ó, hányan elakadnak ezen a „de” szócskán! Én mindenesetre továbbmentem és körülbelül 6 km-re a céltól megálltam egy helyen inni. Adtam szórólapokat és elmondtam a családnak küldetésemet. Az asszony leült és azt mondta:

– „Ó, remélem, Ön tud valamit kezdeni azokkal az emberekkel, mert olyan gonoszak ott a völgyben, hogy gonoszságuknak az egész országban híre ment. Látja azt a kislányt a kertben? Még csak 13 éves, és ő az egyetlen élő gyermekem. Ezen a nyáron a férjem minden szombaton elment az erdőbe a kőházakhoz, ahol játszanak, káromkodnak, dohányt rágnak, dohányoznak és mindenféle szennyes történetet mesélnek. Ráadásul a lányt is magával viszi, hogy főzzön nekik, de az ártatlan fel sem fogja, milyen veszélyben van, sőt, még élvezi is a dolgot.”

– „Mindent megtettem azért, hogy megvédjem” – folytatta – „a szomszédoktól is kértem segítséget, hogy megtörjük ezt a pokoli varázst. De sajnos a férfiak mindnyájan benne vannak, és örülnek, ha ott van a lányom, hogy főzzön nekik. Majdnem belezavarodok, hogy szombaton elmennek délután egy órakor és csak hétfőn jönnek vissza. Gyakran csak éjszaka érnek haza és addig a teljes állatállományról nekem kell gondoskodnom.”

Újabb kísértések

Továbbmentem imádkozva és szórólapokat osztogatva. Elfelejtettem megemlíteni, hogy volt egy másik hely is, ahol marasztalni akartak, hogy tartsak összejövetelt egy elhagyatott baptista imaházban. E két lehetőség fontossága majd a későbbiekből fog kiderülni. Minél tovább haladtam, annál jobban nőtt a terhem.

Nemsokára egy házaspárral találkoztam – nekik is adtam szórólapot. Megkérdezték, mi járatban vagyok, s miután elmondtam, a fejüket csóválva továbbindultak. Pár lépés után azonban megálltak és így szóltak:

– „Hát, nagyon fel kell pezsdítened azokat a völgyeket, ha nem csak az idődet akarod fecsérelni! Rémisztő alakok vannak azon a környéken!”

– „Az ilyenekért jött el Jézus!” – feleltem.

– „Igen, persze. De ha tudnád, amit mi, sohasem mennél oda. Sokan próbálkoztak már ott, de mindnyájan elbuktak, a hely pedig csak egyre gonoszabbá vált utánuk.”

Ahogy ballagtam tovább, gondolkodtam és imádkoztam:

– „Ó, Istenem, ez a Te munkád, mit jelentsen mindez?”

– „Mi közöd hozzá, te kövess engem!”

Mindössze ennyi vigasztalást kaptam. De elég is volt! Dicsőség drága nevének! Az előző férfi azonban nem nyugodott bele a dologba, ismét visszafordult, és elém állva így szólt:

– „Mi annak a völgynek a másik oldalán lakunk. Adunk neked egy jó szobát, ennivalód is lesz bőven, és biztonságban leszel. Amott, az iskolaépületnél sötét kilátások várnak rád. Ám ha valahol ezen a földön szükség van összejövetelre és vasárnapi iskolára, akkor az a mi környékünk! Anyagilag is gondoskodnánk rólad – azon a helyen viszont egy fillérre se számíthatsz!”

Nem rossz ajánlat, ugye? Csakhogy én nem ezt a helyet vettem célba. Megköszöntem a férfinak a kedves felajánlást és azt mondtam:

– „Majd ha ott elvégzem a dolgom, visszafelé esetleg bejöhetek.”

– „Kiskanállal kell majd összeszedni téged, mire kijutsz onnan,” – felelte – „ha egyáltalán túléled!”

Nekem azonban parancsom volt, amit még az odvas fánál kaptam. Úgy döntöttem, inkább Istenre hallgatok, még ha ez kockázattal jár is.

Közel a célhoz

Nemsokára megpillantottam egy alig észrevehető ösvényt, amely balra kanyarodott. Ahogy jobban megnéztem, azonnal felismertem, hogy ez az a hely. Minden pontosan úgy volt, ahogy láttam: egy gyémánt alakú facsoport, és az iskolaépülethez vezető ösvény. Túltekintettem az iskolaépületen: ott volt a patak és a kukoricatábla, mögöttük távolabb pedig a tanyaépület és a nagy istálló a szélmalommal.

„Megérkeztem hát!” – mondtam magamban. Keresztülmentem a facsoporton és megpróbáltam kinyitni az iskola ajtaját, de zárva volt. Elindultam az épület mögé, amit olyan gaztenger vetett föl, hogy ki sem látszottam belőle. Ott arcra borulva dicsértem Istent, hogy épségben idevezetett, pontosan arra a helyre, amit 35 km-rel távolabb megmutatott abban az odvas fatörzsben.

– „Atyám, olyan hálás vagyok, hogy megszabadultam ellenségeimtől, akik el akartak téríteni a Te utadról! Ó, drága Uram, annyira örülök, hogy lehetővé tetted, hogy addig imádkozzam, míg egyértelmű utasítást nem kapok! Köszönöm, hogy annyira megerősítettél, hogy e hatalmas óriásokkal is szembe merjek szállni, noha ők bunkójukat lóbálva igyekeznek megfélemlíteni! És Te őrzöl meg, hogy karcolás nélkül járhassam végig ezt az utat!”

Orcámra borulva dicsértem Istent egy ideig, hálát adva Neki, míg dicsősége annyira betöltötte lelkemet, hogy fel kellett kelnem és szaladnom. Délelőtt 10 óra körül hagytam el azt a helyet, és megállva a következő háznál, szétosztottam néhány szórólapot. Megkérdeztem, R___ úr hol lakik. A háziasszony megmondta, hogy a második ház a jobb oldalon. Megköszönve készültem továbbmenni. Az asszony azonban kérdésével megállított:

– „Mondja csak, Ön nem prédikátor véletlenül?”

– „De igen, asszonyom” – feleltem.

– „És összejövetelt akar tartani az iskolaépületben?”

– „Igen, úgy tervezem” – válaszoltam.

– „Ó, bárcsak sikerülne Önnek, de…”

Már megint ez a „de”! Csakhogy én nem a „de” szóra alapozok, úgyhogy tovább is mentem.

A kulcsember

Nemsokára megláttam a házat és a nagy istállót a bal oldalon. Egy jól megtermett fickó éppen gazt kapált a zöldségeskertben, mert olyan sok eső esett, hogy nem tudta a kukoricaföldjét felszántani. Bőröndjeimet letéve köszöntöttem őt. Felnézett és szívélyesen üdvözölt.

borond

– „Ön R___ úr?” – kérdeztem.

– „Igen, mit akar?”

– „Nos,” – feleltem – „én szentség-evangélista vagyok.”

Mielőtt befejeztem volna a mondatot, az ember felegyenesedett és a kapanyélre támaszkodva ezt mondta:

– „Az meg miféle?!”

– „Hát szentség-evangélista!” – válaszoltam.

– „Sokféle evangélistát láttam már,” – folytatta kérdőn – „de ilyen nevű szerzettel még sosem találkoztam.”

– „Nos, uram, akkor jöjjön ide és nézzen jól a szemébe ennek a szentség-evangélistának!”

Miután kijött a kerítéshez, megkérdezte:

– „Mit akar tőlem?”

– „Szeretnék bejutni az iskolaépületbe, aminek ön a gondnoka. Tartanék néhány összejövetelt, hogy megmeneküljön pár lélek és létrejöjjön egy vasárnapi iskola.”

– „Nos, tisztelt uram, szívesen kinyitnám az ajtót, hogy beengedjem Önt e jó ügy érdekében, de nem fog menni. A pocsolyában tekergő kígyótól kezdve a trónján ülő óriásig mindenfélét elmondtak arról a helyről, csak nehogy kinyissam azt az ajtót istentiszteletre, a padokat ugyanis szétette a szú. Nagyon sajnálom, de nem nyithatom ki, pedig a feleségem biztosan nagyon örülne, még segítene is. De sajnos nem tudok mit tenni. Mindenesetre éppen ebédidő van, úgyhogy menjünk ebédelni.”

Bementünk a házába. A feleségének nagyon rosszul esett, hogy John nem volt hajlandó kinyitni az iskolaépület ajtaját. Nem beszéltek semmit a férj hatalmáról és tekintélyéről, de az összejövetel azon a bizonyos ajtón múlott és ez volt az elkövetkezendő kilenc nap legfőbb szereplője. Ebéd után a férj ezt mondta:

– „Uram, 3-4 héttel ezelőtt lent voltam a malomban, és egy jó barátom, aki egy másik úton lakik, mondta, hogy ők éppen most fejezték be az új iskolaépületet. Megkért, hogy ha összefutok egy prédikátorral, küldjem már át, mert ők szeretnének összejöveteleket tartani és vasárnapi iskolát indítani.”

Miközben kikísért a tornácra, folytatta:

– „Annak a helységnek a neve: Pumpkin Hollow. Visszamegy végig az úton, és az első pár útjelző oszlopnál balra fordul. Ott átmegy a völgyön, fel a dombra, majd végig az úton a következő völgyig, egy fasoron. Az egész kb. öt kilométer. Nekem mennem kell, remélem, jól érzi majd magát Pumpkin Hollowban!”

Az elcsendesedés hosszú útja

Miközben újra kezembe vettem a táskákat, belegondoltam: „Hm… Pumpkin Hollow. Csakhogy nekem nem ez az úti célom!” Ahogy elindultam az úton, felfohászkodtam:

– „Uram, hová megyek?”

– „Mi közöd hozzá, te kövess engem!” – ez volt az egyetlen válasz.

Úgyhogy mentem tovább, míg csakhamar elértem egy hosszú dombhoz, ami jobb oldalt húzódott végig. A hang ezt mondta:

– „Ezen az ösvényen menj!”

Két bőröndömmel felpakolva nekivágtam az óriási hegynek.

– „Uram, hova a csudába megyek?”

– „Mi közöd hozzá?!”

tolgyfa

Felmentem, de nem tettem fel több kérdést. Végül elértem a csúcsot és egy nagy tölgyfa alatt letettem a bőröndöket. Erre ugyanaz a hang megszólalt:

– „Ez az a hely!”

Emlékeztetőül mondom, hogy az összejövetel akadálya a zárt ajtó volt. Ott maradtam tehát a fa alatt 9 nap és 9 éjjel. Semmi ennivalóm nem volt, de nem is kívántam enni, mert az ajtó kinyitása rettenetes teherként nehezedett rám. Tudtam, hogy Isten küldött oda, hogy összejövetelt tartsak, de Sátán akadályt gördített az utamba.

Az én dolgom most az volt, hogy kiimádkozzam az ajtónyitást. Betörni ugyanis nem lett volna értelme, ha pedig hagyom az egészet és feladom, azzal engedetlenné válok az Úr iránt, semmibe véve az Ő akaratát és utasítását. „De miért kellett 9 nap a válaszhoz?!” – kérdezhetnéd. Egyszerűen azért, mert hamarabb nem tudtam kellőképpen elcsendesedni!

Az első 24 óra után Sátán elém állt és elkezdett érvelni. Szinte mindennap meg kellett vele küzdenem. Felhozta Pumpkin Hollow-t, ahol sokkal jobb helyen lennék, mint e fa alatt – itt aztán úgy megfázom, hogy idén semmilyen összejövetel nem lesz, sőt, a végén idő előtt a sírban kötök ki… Az eső háromszor esett, míg a fa alatt vártam az ajtó megnyílását. Egyik kifogás a másik után jött, 8 nap és 8 éjszakán át. A 9. napra viszont kezdtem érezni, hogy sikerült elcsendesedni. A nap ötödik órájában felemelkedtem orcámról, és a Bibliát magasba tartva dicsőítettem Istent, hogy az ajtó ki fog nyílni! Kijelentettem:

– „Nos, Ördög úr, ha sikkad még valamilyen érv a pokolban, most aztán elő vele!”

Az összes felsorolt ellenvetését leszereltem az Igével. És bizony nem is tudott előállni egyetlen újabb kifogással sem – a pokol összes erőforrását kimerítette rajtam, míg teljesen ki nem fulladt!

A győzelem kapujában

Ezután ismét orcámra borultam. Bizonyosságot éreztem, hogy közel vagyok az ajtónyitáshoz. Dél körül kezdtem ténylegesen elcsendesedni, és ó, mennyire vágytam csendességben maradni! Sokszor még a lélegzetemet is visszatartottam inkább, ahogyan haladtam a cél felé, egészen addig, amíg a tüdőm már levegőért reszketett. Amikor éppen úgy éreztem, hogy közel vagyok a célhoz, visszatartottam a lélegzetemet, hátha megragadhatnám. Máskor meg a levegővétel okozott nehézséget. Úgy éreztem, hogy összezsugorodom, jobban és jobban, egészen addig, amíg már csak egy ujjnyi kis féregnek láttam magamat.

Nagyon óvatosan azt suttogtam, hogy „Dicsőség”. Ezt megismételtem és amikor láttam, hogy ezáltal nem csúszik ki lábam alól a talaj, bizonyosságot éreztem, hogy a győzelem közel. Délután 14:15-re pedig teljesen elcsendesedtem, és kimondtam:

– „Uram, most nyisd meg azt az ajtót!”

key

Hirtelen hallottam, hogy egy kulcs fordul a zárban és láttam az ajtót kinyílni. Ahogy feltárult, félkör alakban feldörzsölte a padlót. Ekkor ezt mondtam:

– „Ó, dicsőség, nyitva van!”

De mivel kezdettől – az odvas fatörzstől fogva – gyanítottam, hogy ez az összejövetel kemény menet lesz, úgy éreztem, jogomban áll Gedeonhoz hasonlóan kettős megerősítést kérni. Ismét orcámra borultam és az mondtam:

– „Uram, ahogy Te kétszer is válaszoltál Gedeonnak, velem is úgy tégy!”

Lecsillapodtam és 15 perc múlva ugyanolyan parány voltam, mint nem sokkal azelőtt. Öt perc sem telt el, és ismét hallottam ugyanazt a jelet, amit azelőtt, és tisztán láttam a súrlódás nyomát a padlón. Felugrottam és az órámra néztem: 14:35 volt. Felállva dicsőítettem az Urat a 9 napos küzdelem után csodálatos győzelméért.

Isten megteszi a maga részét

Felkaptam a bőröndöket és elindultam lefelé a hegyről. R___ úr most is a veteményesben dolgozott, és amint meglátott, üdvözölt:

– „Lám-lám, mi újság Pumpkin Hollowban?”

Nem válaszoltam semmit.

– „Úgy látom, jól érezte magát” – folytatta.

– „Igen, nagyszerűen!” – válaszoltam.

– „Tudtam én, hogy úgy lesz! Éppen ebédeltünk, menjen fel a házba és egyen valamit!”

Amikor felmentem, a felesége köszöntött:

– „Annyira örülök, hogy látom Önt! Amíg ebédeltünk, Johnnak háromszor is fel kellett állnia az asztaltól, hogy felvegye a telefont, mert az itteni összejövetel kapcsán keresték.”

Szeretnék kiemelni pár dolgot. Ami engem illet, elvégeztem a kötelességemnek azt a részét, hogy egész úton szórólapokat osztogattam, és hirdettem az embereknek az összejövetelt. Ezáltal Istennek volt valami alapja, hogy elkezdjen munkálkodni. Amint odaértem a fához, az Úr arra kezdte késztetni ezeket az embereket, hogy telefonálgassanak R___ úrnak az összejövetel kapcsán. Amikor aztán kezdtem elcsendesedni ott a fa alatt, Isten egyszerre három embert is felindított, hogy hívják fel őt, és szorgalmazzák az ottani összejövetelt. Végül a férj megelégelte a dolgot, és miután letette a harmadik, ebédjét megzavaró telefont, azt mondta feleségének:

– „Asszony, hogy van Nance?”

Nance egy foltos képű kanca volt, amely ugyan két héttel azelőtt megnyomorodott, de akkor éppen kint volt a legelőn.

– „Miért?” – kérdezett vissza a feleség.

– „Úgy gondolom, rendbe jött, mert láttam őt futkározni meg ágaskodni, éppen ebéd előtt. Hívd Frankot [a 10 éves fiuk] és mondd neki, hogy nyergelje fel a lovat, menjen el Pumpkin Hollowba. Mondja meg a prédikátornak, hogy amint végzett odaát, jöjjön vissza hozzánk!”

Ez a mondat pontosan akkor hangzott el, amikor imádságban a zár fordulását hallottam, és láttam, hogy az ajtó kinyílik és nyomot hagy a padlón stb.

Sokan kérdezik: „Mi a bizonyság?” Nos, íme egy kézzelfogható bizonyság – egy bizonyíték –, hogy könyörgésem meghallgatásra talált! 9 napon át imádkoztam, hogy megnyíljon az ajtó, és amint R___ úr beleegyezését adta, Isten is akkor adta nekem a bizonyságot. Nyugodtak lehetünk afelől, hogy amikor bizonyságot kapunk, az kielégítő lesz.

A nyitott ajtó még nem telt ház

Miután elpusztítottam a finom ebédet, a háziasszony átadta nekem a kulcsot, hogy menjek el az iskolaépülethez, és szellőztessem ki. Ők addig körbetelefonálnak a környékbelieknek, hogy ma este összejövetel lesz. Ahogy elmentem a veteményes mellett, R___ úr utánam szólt:

– „Valószínű, hogy csak asszonyok és gyermekek lesznek az összejövetelen; mi, férfiak rókalesen leszünk, ugyanis mostanság rókák pusztítják a tyúkjainkat. Szerveztünk egy rókaklubot és engem választottak kapitányukká. Sok pénzt költöttünk kutyákra – van vagy 20 –, és mind a 30 legény együtt megy minden este. Úgyhogy férfiakra ne számítson az összejövetelen, de talán lesz egy-két asszony meg gyerek…”

– „Rendben van, R___ úr, nálam van a kulcs, ez most a legfőbb dolog.”

Lementem nagy izgalommal, hogy lássam azt a félkör alakú dörzsölést a padlón, amit az ajtó okoz. Elfordítottam a zárban a kulcsot, kinyitottam az ajtót, ami felkarcolta a padlót félkör alakban, pontosan úgy, ahogy korábban láttam.

– „Ó, dicsőség Istennek!” – mondtam.

Csak álltam ott, könnyezve, nevetve és kiáltozva egy órán át. Annyira boldog voltam, és azon örvendeztem, Isten milyen részletesen megmutatta nekem előre ezeket a dolgokat – mindezt csak azért, hogy bizonyságát adja, jó úton vagyok.

Ezután magamra zártam az ajtót és arcra borultam egy cipős polc mögött. Hajtóvadászatot indítottam a szervezett rókaklub ellen. Semmi másért nem imádkoztam délután 4-től este fél 8-ig, csak azért a harminc megtéretlen férfiért, akikért Isten elküldte az Ő Fiát.

Rókaklub-kórus

Este 19:30-kor aztán nagy lármát hallottam odakint: kutyák ugattak, az emberek hangosan beszélgettek. Hallottam, hogy a kapitány ezt kiáltja:

– „Gyerünk, fiúk, nézzük meg, mit csinál ez az ember odabenn!”

Mind a harmincan leszálltak a lóról, kikötötték lovaikat, és kb. 19:45-kor egyszerre bevonultak. Orcámról felkelve, kezet ráztam mindegyikkel, és egyúttal adtam is mindnek egy szép, új énekeskönyvet.

– „Nos, akkor énekeljünk néhány éneket!” – kezdtem.

– „Nem maradunk, csak néhány percet!” – szabadkozott a kapitány.

– „De addig is énekelnek egyet velünk!” – válaszoltam.

Meghajtottam a fejem és megkérdeztem az Úrtól, melyik éneket énekeljük először, mert úgy éreztem, minden az első éneken múlik. A Lélek válasza erre a „Lesz-e majd csillagos koronám?” kezdetű ének volt. Nos, ha rólam van szó, biztosan nem ezt az éneket választottam volna a sok jelenlévő bűnösre való tekintettel, de nem mertem ellenkezni. Mikor bejelentettem az éneket, a kapitány hangosan helyeselt: „Igen, ez az!”

Mindnyájan pontosan ezt akarták, és bizony énekelték is ám! A kapitányt felkértem, hogy vezesse az éneklést, ő pedig nemcsak hogy jól énekelt, de rendesen be is lelkesült rajta. Mire véget ért az ének, a terem is megtelt. Ezután egy másik éneket választottam, mely szintén közkedvencnek bizonyult!

75 énekeskönyvet osztottam szét és láttam, hogy még a gyermekeknek is volt könyvük. Hát még milyen lelkesen énekeltek! Ez az énekszolgálat – imámra válaszként – fel is oszlatta a nagy rókaklubot. A prédikálást 20:30 előtt el se tudtam kezdeni, akkor is csak 30 percet beszéltem, és ezután ismét énekszolgálat következett – a kapitány vezetésével. Ezt mondtam neki:

– „Nos, kapitány uram, arra szeretnénk Önt kérni, hogy a továbbiakban is vezesse az éneklést, és az énekeket előre válassza ki a gyülekezeti alkalomra. Sőt, mi lenne, ha holnap este már 7 órakor itt lennének kicsit bemelegíteni?”

Ez kedvükre való volt és szó sem esett többé a csirketolvajokról.

Megtérő bűnösök

Hogy ezután mi történt, azt már nem fogom ilyen részletesen elmondani. Elég annyi, hogy az összejövetel 9 hétig tartott. A 4. estén a kapitány igehirdetés után előre jött és könnyes szemekkel így szólt társaihoz:

– „Fiúk, kell nekünk ez az üdvösség, szükségünk van rá! Gyerünk, ragadjuk meg!”

glorify-god

A teljes csapat – mind a harminc férfi – előrejött, és nekifeküdt az imádkozásnak. Éjfélkor a kapitány felpattant; ő küzdötte át magát elsőként imában, ugrándozva és kiáltozva örvendezett. Ezután a sorok közt fel-alá járva prédikált 29 társának, akik reggel 4 óráig sírtak és imádkoztak. Közülük még hárman átjutottak; és rajtuk kívül még három asszony is, azon 7 asszony közül, akik szintén előrejöttek.

A kapitány felesége is kereste a megszentelődést. Az egész környéken ő volt az egyetlen újjászületett lélek az összejövetel kezdetén. Összességében több mint kétszázan térdeltek az oltár elé és legtöbben át is küzdötték magukat imában. Nem volt nehéz ráirányítani őket az egyenes útra, onnan pedig már könnyű átjutni. Érdekes lenne felsorolnom azt a sok szokatlan eseményt, ami történt. Sokan mondták:

– „Ó, mi lett volna, ha Bevington elbukik ott a fa alatt!”

Szóval, megéri figyelni Istenre, még olyankor is, amikor az út ködösnek látszik, és nem értjük, mi miért történik.

Befejezetlen munka

A közösség épített egy nagy gyülekezeti termet, és arra kértek, folytassam az ottani munka vezetését. Valószínűleg ezt kellett volna tennem, azonban túl sok meghívásom volt. Megígértem, hogy gyakran meglátogatom majd őket, és ezt be is tartottam.

Néhány évvel később azonban egy éles eszű, „okos” prédikátor került oda, aki kezébe vette a gyülekezet megszervezését. Ennek eredményeként három éven belül egy megszentelődött férfi vagy asszony sem maradt azon a helyen. Az egyetlen kivétel a kapitány felesége volt, aki mindvégig hűséges maradt, és a megszentelődést prédikálva halt meg. ■

G.C. Bevington

A következő számban két további példát olvashatunk arról, hogy megéri Istenre figyelni, és ragaszkodni vezetéséhez – minden látszat ellenére.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz