Bevington naplója IX. Gyógyulás bordatörésből

4. fejezet (befejezés)

A baleset

Most a három törött bordámról fogok beszámolni. Ahogy korábban már említettem, kitettek a missziószolgálatból. Egy drága testvérem azonban eljött hozzám és ezt mondta:

– „Egy pár éve szolgálok a külvárosban. Van vasárnapi iskolánk is, és úgy gondolom, az Úr örülne, ha te is eljönnél. Holnap este eljöhetnél velem a szokásos imaóránkra.”

Elmentünk tehát, és az első néhány este házaknál prédikált. Négyen üdvösséget nyertek, ketten megszentelődtek, és hárman meggyógyultak. Hamarosan a házaknál már nem volt elegendő hely az emberek számára. Ekkor három testvérnő a következő felajánlással állt elénk:

– „Béreltünk egy raktárépületet a közelben, és szívesen berendezzük ezen összejövetelek számára.”

Javaslatukat nyugtázva, én is elmentem, hogy segítsek nekik az előkészületekben. Szereztünk ülőalkalmatosságokat és egy kályhát is, ugyanis az ősz már kezdett kicsit csípős lenni. Másnap éppen a kályhacsövet sikáltam egy kárpitozott szék tetejéről. Mivel nem akartam, hogy a kárpit összepiszkolódjon, a szék peremén próbáltam megállni. Teljes erőből súroltam, és olyan magasra nyújtózkodtam, amennyire csak bírtam – a szék azonban hirtelen felbillent és úgy ráestem, hogy ripityára tört.

Nem tudom, meddig fekhettem ott eszméletlenül, de amikor végre magamhoz tértem, az épület elemi erővel forgott körülöttem, én pedig nagyon rosszul voltam. Megpróbáltam feltápászkodni, de be kellett látnom, hogy nem fog menni, úgyhogy visszahulltam a padlóra, és úgy, fekve próbáltam imádkozni.

De olyan iszonyú fájdalmaim voltak, hogy még könyörögni sem bírtam. Végül, mikor egy fokkal már jobban éreztem magam, három székre támaszkodva sikerült lábra állnom. De jaj, az oldalam! Mi a csuda történhetett vele?! Úgy vettem észre, ha a kezemmel erősen nyomom, akkor kissé enyhül a fájdalmam.

Azon az estén én prédikáltam, de közben folyamatosan szorítanom kellett az oldalamat a kezemmel. Senkinek nem mondtam el, hogyan tört össze a szék.

Másnap reggelre kezdett világossá válni, hogy hosszú menet elé nézek, ugyanis az éjszaka csak úgy bírtam aludni, hogy egy vaslemezt borítottam magamra. Az egyik vége egy dobozon nyugodott, így nem teljes súllyal nehezedett rám. Csak az imádság hozott pillanatnyi megkönnyebbülést, hogy el tudjak aludni, de mihelyt megmoccantam, rögtön felébredtem. Olyan volt, mintha ezer tűvel szurkálták volna az oldalamat.

A diagnózis

Amikor Allen testvér hallott a balesetemről, mindjárt az első napon meglátogatott. A munkahelye csak öt saroknyira volt onnan, úgyhogy hozta az ennivalóját, és ott maradt velem. Mivel képtelen voltam az ágyban aludni, átengedtem neki; én inkább a padlón aludtam. A két, rendelkezésemre bocsátott szoba közül a nappalit használtam én, a hálószobában pedig Allen testvér aludt. Reggelenként onnan ment dolgozni. Két nap után azonban unszolni kezdett:

– „Bevington testvér, Isten engem meggyógyított, de ez az eset más. Valami nem stimmel a bordáiddal. Szerintem sürgősen orvoshoz kellene menned.”

– „Orvosról szó sem lehet!” – feleltem.

De a következő – negyedik – napon valamiért mégis az volt a benyomásom, hogy el kell mennem az orvoshoz. „De hát miért, Uram? Nekem nem kell orvos, hiszen Te vagy az én Gyógyítóm!” – vitatkoztam. Még egy napot ráhúztam, de a késztetés csak erősödött. Így a hatodik napon mégiscsak engedelmeskedtem.

A baleset óta semmit nem ettem, egyszerűen képtelen voltam rá. Hiába jöttek asszonyok, és kínáltak mindenféle ennivalóval, semmit nem bírtam megenni. Egyetlen korty víz lenyelése is elviselhetetlen kínokat okozott. Felállni csak két szék segítségével tudtam, és a kezemet állandóan az oldalamon kellett tartanom. Egy vattával bélelt kötözőpólyát tekertem magam köré, amit egy szíjjal erősítettem oda – így enyhült valamelyest a fájdalmam. Kerítettem egy botot, és elindultam orvost keresni.

Három saroknyi bicegés után végre megláttam a táblát. Mivel a váróterem az utcára nyílt, nem okozott különösebb nehézséget a bejutás. Megálltam a rendelő ajtaja előtt és vártam. Az orvos nemsokára kijött, és amikor meglátott, rögtön hellyel kínált. Szabadkoztam, mert tudtam, ha leülök, nem állok fel egyhamar. De a déli államokban jellemző vendégszeretet jegyében nem szenvedhette el, hogy görnyedezve álljak tovább. Kijött és ragaszkodott ahhoz, hogy üljek le, úgyhogy szót fogadtam. De jaj, mennyit szenvedtem ebben a helyzetben még 40 percen át, amíg sorra kerültem! Végre kinézett az orvos, és intett, hogy jöjjek be.

Mikor jeleztem, hogy segítség nélkül nem tudok felállni, három férfi azonnal felpattant, bevittek a rendelőbe és egy kanapéra helyeztek.

– „Úgy tűnik,” – jegyezte meg az orvos – „magának valamilyen belső törése lehet.”

– „Itt, a bal oldalammal van egy kis baj” – feleltem.

Nem voltam felkészülve arra, hogy odateszi a kezét, úgyhogy a hirtelen mozdulatra azonnal meggörnyedtem – és ha nem tartottak volna meg a segítőim, bizonyosan padlót fogok. Az orvos a jelek alapján megállapította, hogy komoly bajom lehet. Lefektetett a kanapéra és az oldalamra helyezte a kezét.

– „Most már megvizsgálhat, csak az előbb nem voltam rá felkészülve” – szabadkoztam.

– „Adok egy altatót” – ajánlotta.

– „Doktor úr, kérem, inkább ne adjon, semmi ilyesmire nincs szükség! Csak vizsgáljon meg anélkül!”

– „Nem tudja elviselni a szükséges vizsgálatot másképp, muszáj altatót adnom” – erősködött, miután tovább tapogatta az oldalamat.

De én csak ellenkeztem.

– „Különben meg mi történt magával? Talán megrúgta egy öszvér?”

– „Á, nem!” – feleltem kurtán, ugyanis azt akartam, hogy magától jöjjön rá a problémámra.

– „Mi a foglalkozása?” – faggatózott tovább.

– „Szentség-evangélista vagyok.”

– „Errefelé lakik?”

– „Nem, Kentucky-ból jöttem.”

– „Aha, szóval északról jött! És nálunk tartott már előadásokat?”

– „Igen, egy párat” – feleltem.

– „Merrefelé?”

– „Nos, először a Wilcox-missziónál voltam…”

Ekkor felém fordulva jól megnézett engem, majd rákérdezett:

– „Csak nem maga az az északi fickó, aki megmentette az öreg Tomot meg a feleségét, Lizz-t?”

– „Nem; én még soha senkit nem mentettem meg!” – vágtam rá.

– „Pedig van egy barátom, aki munkába menet minden reggel erre jár, és tőle pontosan ezt hallottam. Hogy is hívják?”

Megmondtam neki, ő pedig megismételve magában, kijelentette:

– „Márpedig stimmel a név! Biztos maga az!”

– „Nem, ez tévedés” – feleltem.

– „Pedig most már tisztán emlékszem. Még az újságban is olvastam magáról. Hát nem most mondta, hogy a Wilcox-missziónál tartott előadásokat?”

– „De igen.”

– „Akkor kétség kívül maga az az ember!”

Ekkor elmagyaráztam neki, hogy nem én, hanem Jézus mentette meg őket.

– „Jó, persze, tudom” – mondta – „de maga volt az, aki addig böjtölt és imádkozott, míg mindketten megmenekültek és újra összeházasodtak. Úgy hallottam tőlük, hogy most is jól vannak!”

– „Bizonyára…” – feleltem.

– „Nos, mennyi pénze van? Szeretném megröntgenezni.”

 Tudtam, hogy Cincinattiben 10 dollárt kérnek egy röntgenezésért, úgyhogy rögtön mondtam is, hogy nincs annyi pénzem. Ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy Isten pontosan ezért küldött oda. Az orvos pedig segíteni akart:

– „Mivel a gép nem az enyém, egy dollárt fizetnem kell minden egyes használatért. De ha lenne egy dollárja, bekapcsolnám” – hangzott az ajánlat.

Tudtam, hogy annyim sincs, de fejemet lehajtva vártam kicsit, és végül így feleltem:

– „Tudja mit, van egy barátom, aki meg fogja adni magának azt az egy dollárt, ha meg szeretne röntgenezni.”

Máris becsúsztatta a gépbe az ezüstérmét, és bekötötte a szememet. Ám hamarosan lecibálta a kötözőt, és így kiáltott fel:

– „Jó ember, maga ripityára van törve!!!”

– „Nahát, nem is gondoltam” – szabadkoztam.

– „Pedig úgy van! Nem is értem, hogyan bírt hat napon keresztül ilyen állapotban létezni?! Uram” – kezdte sorolni – „magának az első bordája kb. másfél centire levált, a második borda egy centire, a harmadik pedig fél centire. Ráadásul az első bordájából kitört egy lópatkószeg méretű és alakú szilánk: ez okozza a rettenetes fájdalmat. És a szilánk keresztbe állt a bordái között!”

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

– „Sajnos én nem tudok ezzel mit kezdeni,” – folytatta a doktor – „de van egy unokatestvérem Nashville-ben, aki Tennessee állam legnagyobb és legnívósabb kórházának igazgatója. Épp tegnap beszélgettem vele telefonon arról, ami Tommal és Lizzel történt. Azt mondta, szeretne találkozni azzal az északi fickóval, aki segített nekik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon olcsón be tudnám juttatni a kórházba. Az elhelyezés költsége egyébként 500 dollárba kerülne arra a hét hónapra, amit ott töltene. De holnapra utánajárok, mit tehetek magáért.”

Hazafelé menet elgondolkodtam magamban: „500 dollár és hét hónap?! Uram, Te simán túlteszel ezen!” A szobámba visszatérve ismét elhelyezkedtem a padlón, de mozdulataim továbbra is rettenetes fájdalommal jártak. Ennek ellenére tudtam, hogy hamarosan meglesz a győzelem. A padló minden mozdulattal egyre keményebbnek tűnt.

Mikor végre este lett, Allen testvér is megkérdezett. Elmondtam neki, hogy elmentem az orvoshoz, mire ő megkérdezte, hogy melyikhez. Mikor megmondtam neki, nagyon megörült:

– „Nahát, ez a doktor úr egy drága barátom, egy megmentett lélek! Ő vette nekem a hordozható orgonát, hogy játszhassak rajta a börtönben és az utcán. Ezenkívül ő az üzemorvosunk is a vasöntödében, ahol dolgozom. Mindenki tudja róla, hogy keresztény, mert mielőtt megvizsgálja a munkásokat, mindig imádkozik az öntödében. Minden reggel ott megyek el a rendelője előtt.”

Másnap el is vitte neki az egy dollár tartozásomat. A drága doktor úr pedig hűségesen ténykedett egész nap – sőt egy avatatlan megfigyelő valószínűleg azt mondaná, példátlan munkát végzett értem!

Este Allen testvér szinte teljesen leizzadva jött meg. Buzgalmában három utcasarkot lefutott, csakhogy minél hamarabb elmondhassa a csodálatos fejleményeket: mit eszközölt ki számomra e drága orvos.

– „Épp csak megálltam a rendelőnél, hogy megtudjam, mit intézett” – mondta. – „Minden elő van készítve, megvan a pontos terv. Holnap reggel kilencre itt lesz négy ember egy hordággyal, és elvisznek az állomásra, ahol különvonattal elvisznek Nashville-be. Ott úgy fognak gondozni, ahogy csak kivételes embereket szoktak, ráadásul hihetetlenül olcsón. Neked csak a műbordákat kell kifizetned, ami kevesebb, mint 80 dollár. Minden egyéb szolgáltatás – az ápolás és az ellátás – költségét átvállalják, amit azt jelenti, hogy közel 700 dollárt fogsz kapni adományként.”

– „El sem tudom mondani,” – folytatta – „mennyire hálás vagyok ezért a drága doktor úrért, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben részesített téged!”

– „Nos, Allen testvér,” – feleltem – „bár nagyon hálás vagyok a doktor úrnak ezért az óriási szívességért; mégsem mehetek kórházba.”

– „Hogyhogy?!” – fakadt ki Allen – „Hát nem akarsz kórházba menni?!”

– „Nem, ezt nem tehetem meg.”

– „De Bevington testvér, ne feledd, nem egy északi államban vagy! Itt, délen az üszkösödéssel járó fertőzések nagyon gyorsan terjednek, különösen az olyan esetekben, mint amilyen a tiéd. Az egész várost megfertőznéd, ezért az egészségügyi hatóság biztosan közbelép majd, és elvitetnek a járványkórház elfekvőjébe. Testvérem, én nem tudnám elviselni, hogy ilyen helyre vigyenek!”

– „Allen testvér, hát nem ebben a városban gyógyított meg téged az Úr?!” – vágtam vissza.

– „Igen, csakhogy az én helyzetem teljesen más volt! Egyrészt nekem nem olyan betegségem volt, amely üszkösödést okozhatna, másrészt te idősebb is vagy nálam.”

– „Lám, akkor Isten munkája helyzet- és körülményfüggő?! Isten ereje feltételekhez van kötve, és Ő csak akkor tud működni, ha minden ki van vizsgálva előtte?!”

– „Na de, Bevington testvér, azért mérlegelni is kell! Azt sem hagyhatod figyelmen kívül, hogy itt nem északiakkal, hanem forrófejű déliekkel van dolgod – és hamarosan meg is látod, mit jelent ez.”

– „Allen testvér, eszerint Isten ereje körülmény- és emberfüggő. Nos, lehet, hogy te így hiszed, de velem ezt soha nem tudod elfogadtatni! Nem, nem, soha, drága barátom!!! Soha nem mennék kórházba, és soha nem lennék képes hátat fordítani az én Nagy Orvosomnak! Túl sokat köszönhetek Neki.”

– „De így az egész várost el fogod fertőzni, ezt pedig dollármilliókért sem hagynák!” – figyelmeztetett – „A város összes rendőre a sarkadban lesz, és végül a járványkórházban találod magad. Akkor majd megtudod, milyen következményekkel jár ez a döntés, és magadon kívül senkit sem hibáztathatsz majd!”

A halál árnyékának völgyében

Másnap reggel Allen testvér munkába menet találkozott az orvossal, aki leszólította:

– „Gondolom, Bevington testvér el volt ragadtatva attól, amit teszünk érte!”

– „Hát, doki… ez a fickó teljesen hibbant” – felelte Allen testvér.

– „Hogyhogy?”

– „Hát nem akar kórházba menni! Azt vette a fejébe, hogy az Úr fogja őt meggyógyítani.”

– „Ez esztelenség!” – fakadt ki a doktor is.

– „Márpedig ő teljesen komolyan gondolja.”

– „Akkor jól értem, hogy visszautasít mindent, amit érte tettem?!”

– „Igen, sajnos így igaz” – felelt Allen testvér.

– „Nahát, még ilyet!” – dörmögte a doktor, majd odébbállt. A déliek vérmérsékletéhez híven, felment az „ó emberében” a pumpa.

Még aznap tíz óra körül jött is három rendőr, és – mi tagadás – rendesen alám pörköltek. 24 óra haladékot adtak, hogy meggondoljam magam, és egyúttal részletesen ecsetelték a járványkórházban rám váró kilátásokat. A határidőm nagyjából másnap délelőtt 11-ig terjedt, én pedig igyekeztem addig is teljes erőbedobással imádkozni.

Másnap 11:30-kor meg is jelentek, hogy elvigyenek a fertőzöttek közé. Én azonban kérleltem őket, várjanak még egy napot, reggel 7 óráig. Engedtek a kérésemnek, ugyanis a velük lévő orvos ezt nyilatkozta:

– „Uraim, az üszkösödés legcsekélyebb jelét sem látom a betegen – ez egy rendkívüli és kivételes eset. Bármily különös, nem érzékelhető gyulladás; a seb tiszta.”

Amikor Allen testvér megjött, teljesen kétségbe volt esve makacsságom miatt; különösen mivel se ülni, se feküdni nem bírtam, csak abban az egy pózban. Végül kénytelen voltam csendre utasítani. Gyengének és kissé feszültnek éreztem magam. Soha nem volt még olyan égető problémám, ami ennyire leterhelt volna.

– „Allen testvér, maradj nyugton, és akkor meg fogod látni Isten erejét!” – biztattam.

Szinte biztos voltam abban, hogy Isten olyan példát fog statuálni az ottani embereknek, amelyet nem fognak egyhamar elfelejteni. A fájdalmaim fokozódtak, de kitartottam.

Hajnali négy óra körül kezdtem látni, hogy süllyedek és zsugorodom össze. Az esztergapadon láttam magamat, amint faragnak belőlem. Elkezdtem dicsőíteni az Urat. Nem nagyon mertem mozogni, nehogy elszakítsam az engem körbe- és keresztülfogó láncot. Meg persze Allen testvért sem akartam felzavarni. Csak halkan mondogattam, hogy „Dicsőség! Dicsőség!”

Minden egyes kiejtett szó után láttam, ahogy repülnek le rólam a forgácsok, és éreztem, hogy közeleg a győzelem. A dicséret szavai pedig csak jöttek és jöttek, egyre hangosabban, míg már nem számított, hogy zavarják-e Allen testvért az alvásban és a pihenésben.

Amikor aztán láttam, hogy közeledik Allen testvér felkelésének ideje, többé már nem fogtam vissza a hangerőt. Feltűnt, hogy a kis mozdulatok már egyáltalán nem okoznak fájdalmat, azonkívül régóta vágytam már egy igazi, mély lélegzetvételre. Tettem hát egy próbát, és ó, micsoda megkönnyebbülés volt! Ráadásul fájdalmat sem okozott!

Allen testvér közben felébredt a zajokra, és úgy fordult, hogy rám lásson az ajtón keresztül. Nemsokára felemeltem a jobb kezemet, és semmilyen fájdalmat nem éreztem.

– „Ó, dicsőség, megtörtént!” – kiáltottam fel örömömben.

Felugrottam és elkezdtem dobolni a törött bordáimon. Ezt látva, Allen testvér rémülten ugrott ki ágyából, és rohant, hogy lefogjon engem.

– „Ó, Allen testvér, meggyógyultam!!!” – ujjongtam neki.

– „De Bevington testvér, így megölöd magad!” – ellenkezett.

– „Nem, nem; meggyógyultam!”

És bár próbált lefogni, én továbbra is teljes erővel püföltem a bordáimat, ami egyáltalán nem fájt. Elfelejtettem mondani, hogy amikor még fekve voltam és gyógyulásomat érzékelve felkiáltottam, hogy „Megtörtént, meggyógyultam!” – azt hallottam, hogy a bordáim helyükre ugranak, sőt éreztem is egymáshoz súrlódásukat. Egészen nyilvánvaló, hogy Isten keze volt ebben a helyreállításban!

Allen testvér nem tudta elhinni, hogy meggyógyultam. Azt gondolta, hogy a szenvedés, a gyógyulás várásában átélt kudarc, és a járványkórház gondolata megtébolyított. Pedig – halleluja! – egy csodálatos, természetfeletti beavatkozás történt! Sőt, ahogy erről írok, most is átérzem azt a dicsőséget és erőt, amit akkor éreztem. Itt, Ashlandben is ugyanabban a gyógyító Krisztusban örvendezek. Halleluja az Ő drága nevének! Ó, emeljük fel Jézust; magasztaljuk fel Őt minden erő és hatalmasság fölé!!!

Mivel éhes voltam, magamhoz vettem egy kiadós, korai ebédet. Ugyanis a küzdelem nyolc napja alatt jóformán csak egyszer ettem. Mennyire másnak tűnt minden, amikor visszatértem a szobámba! Arcra borultam azon a helyen, ahol meggyógyultam, és teljes szívemet kiöntöttem az Úr előtt! Az öröm hullámai lavinaszerűen zúdultak lelkembe, és három órán keresztül csak ujjongtam, nevettem és ugrándoztam örömömben.

Cáfolhatatlan bizonyíték

Miután kissé lecsillapodtam, és kezdtem megszokni a csodálatos fordulatot, arra gondoltam, tartozom a doktor úrnak elmondani a történteket. Elmentem tehát hozzá, és leültem a váróteremben. Nemsokára kinézett, de amikor üdvözölni akartam, ő csak morgott egyet. Déli önérzete mélyen meg lett sértve, az „ó embere” pedig nem átallotta elővillantani szíve kincseit.

Mikor aztán rám került a sor, az ajtóhoz lépett, és – engem figyelmen kívül hagyva – az utánam következő páciensnek intett. Én azonban felpattantam, mert arra számítottam, hogy a mozgásomon észreveszi majd a változást az előző látogatásomhoz képest. A hirtelen felállásom el is érte a kívánt hatást. Megállt és megrökönyödve kérdezte:

– „Mi történt magával?”

– „Doktor úr, meggyógyultam!”

Látszott, hogy nem veszi készpénznek a szavaimat. Azonban túl sok nyilvánvaló tény volt az orra előtt, amit nem tudott kimagyarázni: ott álltam előtte, bordáimat püfölve, ő pedig döbbenten meredt rám.

Végül csak behívott a rendelőbe, és mivel elég nagy zajt csaptam, több bámészkodó is elkezdett figyelni engem a presbiteriánus orvossal. Ő az oldalamra tette a kezét, s arra biztattam, hogy vizsgáljon körbe egészen. Miután végzett, a vállamra borult, és úgy elkezdett zokogni, hogy egész testem rázkódott tőle. Olyan volt, mint a szélben reszkető nyárfalevél. Percekig zokogott, végül megszólalt:

– „Van valami ebben a gyógyító erőben; ilyet még soha nem láttam! Azt állítja tehát, hogy Jézus mindenféle orvosi beavatkozás nélkül gyógyította meg?”

– „Pontosan, uram, most pedig itt van még egy dollár: szeretném, ha ismét megröntgenezne.”

– „Ó, örömmel!” – válaszolta a doktor. – „Nagyon kíváncsi vagyok arra a szilánkra, ami keresztbe állt a bordái között.”

– „Meg fogja látni, hogy az a szilánk is a helyén van.”

Amikor bekapcsolta a gépet, szóhoz sem bírt jutni, én meg csak nevettem. Fejét ismét a vállamra hajtotta, és reszketve zokogott.

– „Mi a helyzet azzal a bordaszilánkkal, doktor úr?” – kérdeztem.

– „Semmilyen szilánkot nem lehet látni, de még a nyomát sem!” – felelte.

A dicsőség ismét betöltött, de mivel nem mertem hangoskodni, csak fel-alá járkáltam a rendelőben – sőt az is lehet, hogy szálltam, mert a padlót sem éreztem a lábammal.

Gyülekezet vagy üdvösség

– „Bevington testvér,” – szólt közbe – „szeretném, ha eljönne és bizonyságot tenne a gyülekezetünkben, én kiállok a története mellett. A Lookout Mountain-i presbiteriánus gyülekezetbe járok. Reggel eljövök magáért a kocsimmal.”

TemplomTermészetesen beleegyeztem, el is mentünk. A bizonyságtételemmel szemben semmilyen ellenvetés nem mutatkozott. Egy órába telt elmondanom. Nekem kicsit száraznak tűnt, és látszólag senkit nem érdekelt, kivéve az orvost és családját: feleségét, fiát és lányát. A lány 19 éves volt, a fiú 23.

A doktor úr azt akarta, hogy én prédikáljak azon az estén. A lelkész – vonakodva bár –, de beleegyezett. A prédikációmban ugyan nem sokat beszéltem a szentségről, mégis mindenki számára egyértelmű volt, mi az álláspontom a kérdésben. Befejezésül így szóltam:

– „Úgy érzem, van itt valaki, aki szeretne üdvözülni – ama régi, jó üdvösség szerint. Csakhogy itt nem látok oltárt…”

Még szinte ki sem mondtam az utolsó szót, az orvos már hozott is két széket. A fia és a lánya azonnal térdre borult, hogy imádkozzon. Na, ez már nem tetszett a lelkésznek, mármint hogy veszélybe került az „utánpótlás”. Mi azonban a legkevésbé sem törődtünk ezzel, inkább átvittük őket a pokol felett. A lelkész gyorsan elmondta az áldást, és leoltotta a villanyokat. A hallgatóság nagy része így sötétben maradt, kénytelenek voltunk kitapogatni a kifelé vezető utat.

Hétfő reggel aztán az az örömteli meglepetés ért, hogy beállított hozzám a doktor úr. Átölelt és elmondta, hogy a gyermekei a teljes üdvre vágynak. Bejöttek, letérdeltek, és délután 3 óra tájban mindketten el is nyerték az üdvöt.

Amikor elmentem a szerda esti imaórájukra, a fiú és a lány is elmondta tapasztalatát. A doktor erre felállt, és azt javasolta a gyülekezetnek, hogy kérjék fel Bevington testvért egy összejövetel megtartására. Nos, a javaslatára síri csend volt a válasz. Sőt, a tervezetet aztán nemcsak hogy a szőnyeg alá söpörték, hanem még azelőtt elvetették, hogy igazán kibontakozhatott volna. Mindenesetre az orvos csütörtök reggel már ott állt az ajtómban, és így szólt:

– „Bevington testvér, én akarom azt az áldást, amiről maga prédikál!”

– „Doktor úr, biztos benne, hogy akarja?” – kérdeztem.

– „Igen, uram, egészen biztos vagyok benne.”

– „Oly nagyon akarja, hogy kész itt és most leborulni és egészen meghalni?” – vallattam tovább.

– „Igen, uram!” – felelte határozottan.

– „Doktor úr, akkor haljon meg annak a presbiteriánus gyülekezetnek!”

– „Azon már túl vagyok! A tegnap este történtek alapján meghoztam a döntésemet a presbiteriánus gyülekezetet illetően.”

– „Nos, és a büszke feleségének meg tud-e halni?”

– „Igen, uram, sőt mi több, ő maga is ugyanezen áldásra vágyik.”

Bementünk hát a hálószobámba, ahol három napon keresztül könyörögtünk és tusakodtunk. Végül hallottam, hogy valaki kopog. Az orvos felesége volt. Elsőre kicsit megijedtem, mi lesz, de aztán mikor másodszor is végigtekintettem rajta, minden félelmen eloszlott. Kérdése, hogy a doktor úr nálam van-e, sokkal szelídebb és alázatosabb hozzáállásról tanúskodott, mint amit valaha is feltételeztem róla. A doktor pedig kiszólt neki:

– „Gyere be, szívem!”

Bement tehát előttem. A doktor úr a hálószobában volt, amit a bejárati ajtótól egy másik szoba választott el, úgyhogy mire átjutottam azon a szobán, a felesége már ott csüngött a férje nyakában, sírva csókolgatva őt. Micsoda boldog meglepetés volt ez számomra! Igazából az ellenkezőjére számítottam. Az asszony ezután felkelt, és kijelentette, hogy ő is akarja ezt az áldást.

Úgy is történt. Egész éjszaka ott maradt. Másnap reggel azt javasolta, menjenek haza, hogy otthon küzdhesse végig a harcát. Ez kissé aggodalommal töltött el, mire megnyugtatott:

– „Természetesen Bevington testvért is magunkkal visszük. Csak nem szeretem a gyerekeket túl sok időre magukra hagyni.”

Beleegyeztem tehát, és elmentem velük. Negyvenkét órát voltunk arcra borulva az otthonukban, és közben senki nem evett semmit. Sőt, a doktorral ketten már az előző csütörtök óta nem ettünk – amikor először belefogtunk az imaküzdelembe – most pedig már kedd volt. Kedd délután fél háromra aztán ki is vívták a győzelmet.

A kedd esti imaórára immár mind a négyen teljes tűzben vonultak fel, és mindnyájan bizonyságot tettek arról, mit tett értük Isten. A gyülekezet leénekelte őket, és az összejövetel végén meg is kapták az elbocsátó levelet. Végre kikerültek abból a jégveremből! Ezután mindketten velem tartottak az utcán, és hatalmasan munkálkodott rajtuk keresztül az Úr. Az orvos ezután kijelentette:

– „Imádkozni fogok a dologért. A feleségem úgy érzi, radikális lépést kell tennünk, csakhogy én egy kicsit még félek ettől.”

LakókocsiÚgyhogy a feleségével három napig vártak az Úrra. Az orvosi rendelő már több mint egy hete zárva volt. A következő hétfőn együtt jöttek oda hozzám, és kijelentették:

– „Úgy érezzük, fel kell számolnunk az itteni életünket, és vennünk kell egy lakókocsit, hogy beutazva Kaliforniát, hirdethessük a régi-jó evangéliumot! Tudna segíteni abban, mire lehet szükségünk a lakókocsiban, hogy tudjunk enni, aludni, főzni, utazni és prédikálni?”

Összeírtam tehát nekik, mire lesz szükségük, ők pedig el is küldték igényüket a Studebaker kocsikészítőhöz South Bend, Indianaba. A teljes felszerelés 1200 dollárjukba került. Mindenüket eladták, és útra keltek, hogy prédikáljanak és traktátusokat osztogassanak.

A gyerekek a szülők elutazása után három héttel szintén megszentelődtek. A házaspár munkálkodásáról ezután mindenfelé hallottam útjaim során. Pénzt is küldtek nekem, sőt azóta a tábori összejövetelen is találkoztam velük. ■

G.C. Bevington

A folytatásban néhány csodálatos gyógyulásról számolunk be…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz