Bevington naplója V. Isten bölcsen vezet

3. fejezet (befejezés)

Ezek az odvas fák…

Összejövetelt tartottam Ohioban, és az egyik résztvevő meghívott egy másik helyre is. Ahogy vége lett az összejövetelnek, kimentem az erdőbe, hogy tisztázzam a meghívást. Bemásztam egy odvas fába, kint ugyanis elég hűvös volt már az ősz. Ott Isten azt mondta nekem, hogy menjek, tehát elmentem.

Három este prédikáltam, utána viszont közölték, hogy többé nem prédikálhatok az iskolaépületben. Mivel pontosan tudtam, hogy Isten küldött ide, ismét kimentem az erdőbe, egy másik odvas fatörzsbe.

Már öt napja voltam ott, leborulva, amikor szokatlan helyzet állt elő. Éhség fogott el, ami általában azt jelenti, hogy vége a böjtnek. Ugyanakkor tudtam, hogy még nem vívtam ki a győzelmet abban a dologban, amiért imádkoztam. Elhatároztam, addig maradok, amíg meghallom a menny üzenetét, vagy meghalok a fatörzsben. Az éhségem növekedett és gyengének éreztem magam. Általában mindkét érzet azt bizonyítja, hogy a böjtöt meg lehet törni, ti. meg van nyerve a csata. Ezt azért említem meg, hogy rávilágítsak, milyen veszélyes sablonokban gondolkodni – Isten munkájának ugyanis egyáltalán semmi köze a sablonokhoz.

Váratlan vendéglátók

makk

Ez a faüreg elég kicsi volt, úgyhogy kissé össze kellett préselnem magam. Csak néha nyújtóztattam ki a karomat magam elé. Azóta, hogy megéheztem, már a második 24 órás virrasztásba kezdtem bele. Éppen azt panaszoltam el az Úrnak, hogy éhes vagyok, és elégedetlen az eddigi eredménnyel, majd nyújtóztam egyet. Hirtelen valami szokatlan dolog akadt a kezembe. Többet is találtam, és miután mindet összeszedtem, megállapítottam, hogy makkok. Indíttatást éreztem, hogy megegyem őket. Soha nem rajongtam a makkért, de ezek nagyon finomak voltak.

Ezután viszont elgondolkoztam, vajon honnan jöttek ezek a makkok – ugyanis frissnek tűntek. Vajon milyen régóta voltak itt? És hogy lehet, hogy eddig nem éreztem, pedig eddig is hányszor kinyújtottam már a karom ugyanilyen távolságra?

Ezek a kérdések merültek fel bennem, és választ kellett találnom. Megettem mind a hat makkot, amitől felfrissülve éreztem magamat. Ez este hat órakor volt (gyufát gyújtottam, hogy megtudjam az időt). A fatörzsben voltam egész éjszaka. Másnap reggel, amikor kinyújtóztam, ismét találtam hat makkot. Körbetapogatóztam, de nem találtam többet, csak azt a hatot.

szurke_mokus

Így történt, hogy négy napon keresztül – amíg imában végére nem jártam az ügynek – napjában háromszor mindig hat makkot találtam ebben az odvas fatörzsben. Összesen tehát 10 napot voltam ott, és a végére nagyon kíváncsi lettem, hogyan kerülnek oda mindig a makkok. Ezért az utolsó napon kimásztam a fatörzsből, benntartózkodásom jeleként otthagytam a cipőmet a bejáratánál, én pedig egy kicsit távolabb, egy másik faodúban rejtőztem el. Pontban 11:45-kor jött is hat nagy, szürke mókus! Sorban ráugrottak a fatörzsre és beejtették makkjukat egy oldalsó lyukon. Örömkönnyekben törtem ki:

– „Csodálatos, csodálatos, az én Istenem e hat mókus által etetett engem!”

Könnyeztem örömömben arra gondolva, hogy Ő annyira odafigyelt szükségleteimre, hogy ezeket az oktalan állatokat állította szolgálatába. Nem csak Illést táplálták az állatok! Visszakúsztam a fatörzsbe, és ó, milyen alázatra jutottam akkor! Sokszor kívánom, bárcsak olyan alázatban lehetnék mindig, mint akkor!

Kivívott győzelem

Miután még négy órát töltöttem ott, láttam, hogy tizenhárom férfi és nő leborulva imádkozik az iskolaépület előtt – pontosan ott, ahonnan 10 nappal ezelőtt kiraktak. Nem tudták, hogy a közelben vagyok. Kimásztam a fatörzsből és alighogy elindultam lefelé a dombon, már jött is szembe valaki – az az ember volt, aki kitett a házából és az iskolaépületből is. Kopasz volt és úgy nézett ki, mint azok a vad és szilaj indiánok, akiket Dakotában láttam. Nem tudtam, mit fog majd tenni. Egyet viszont tudtam: rendben vagyok Istennel. Amikor közel ért, már előre kiabált nekem:

– „Ó, atyafi, imádkozz értünk! Úgy örülök, hogy látlak, imádkozz értünk! Tíz napja a pokolban vagyok!”

Gyorsan leborultunk egy kidőlt fánál. Ha valaha hallottál igazán imádkozni valakit, nos, ez olyan volt! Kétség sem férhet hozzá, komolyan vette a dolgot, így két órán keresztül könyörögtünk ügyéért. Miután átküzdötte magát imádságban, így szólt:

– „Most jöjj el újra a házunkba, és ma este kinyitjuk az iskolaépületet!”

Három áldott hetet töltöttünk együtt. Sokan azért keresték és találták meg Istent, mert én éhségem ellenére is ott maradtam abban az odvas fában. Ó, az emberek túl hamar feladják; és csak teszik, amit Sátán mond! Sátán hajtott el engem ennek az embernek az otthonából és az iskolaépületből, és ha én is másokhoz hasonlóan jártam volna el – ha feladva a küzdelmet elkullogtam volna –, hol végezték volna ezek a lelkek?!

Egy másik olvasat

Valakinek valahogy tudomására jutott a fatörzses történetem és állításom, miszerint mókusok tápláltak engem. Éppen a szállásom felé tartottam, amikor ez az illető megelőzött és ezt mondta:

– „Bevington úr, ha jól értem, Ön ott volt a dombon egy odvas fatörzsben, és állítása szerint mókusok táplálták Önt makkal.”

– „Honnan vette ezeket a dolgokat?” – kérdeztem vissza.

– „Közvetlen információm vannak, de szeretném tudni, valóban így volt-e!”

– „Én pedig azt szeretném megtudni, Ön honnan hallotta ezt!”

– „Ne törődjön vele, csak válaszoljon, kérem!” – erősködött tovább.

– „Nos, uram, valóban azt állítottam és továbbra is állítom, hogy hat mókus táplált engem naponta háromszor.”

Ekkor megállított az úton és ezt mondta:

– „Bevington úr, tudja, hogy Ön tolvaj?”

– „Nem, uram, nem tudom” – feleltem.

– „Nos, uram, márpedig Ön tolvaj, és ezt be is tudom bizonyítani. Azok a mókusok éppen a téli ennivalójukat gyűjtötték oda, és Ön azt falta fel.”

Ez mellbe vágott. Eltűnődtem, vajon tényleg lehetséges-e, hogy ez történt. Valószínűnek tűnt a dolog, úgyhogy mire hazaértem, már én sem tudtam, mit gondoljak az ügyről. Hogy tisztázzam a kérdést, másnap délután négy órakor ismét felmentem a dombra, bemásztam a faüregbe, de nem találtam egyetlen makkot sem. Három egymást követő nap is próbálkoztam, de makk nem volt soha.

Így megnyugodtam e kérdésben és világos lett, hogy Isten csak e különleges alkalom erejéig tette vendéglátóimmá a mókusokat. Úgy éreztem, Jézus lábai előtt heverek, és ha hiszek Benne és adok Neki egy esélyt, Ő minden tervét kimunkálja, mert Ő tudja, mi a legjobb.

Ne hagyd annyiban!

A kitartásnak a gyógyulás témájában is nagy jelentősége van. Erős meggyőződésem, hogy betegségeink nagy része csak azért van rajtunk, mert megengedtük Sátánnak, hogy ránk tegye. Az ördög tudja, hogy a szerda esti imaóra előtt annyi is elég, ha csak egy kicsit keresztbe tesz nekünk. Alig akad, aki ne engedne neki ilyenkor! Fájdalmait és szenvedéseit bőkezűen osztja mindazoknak, akik egyébként is csak a kifogást keresik távolmaradásukra.

Meggyőződésem szerint Isten azt akarja, hogy jussunk hitre ígérete felől – „Én vagyok az Úr a te gyógyítód” (2Mózes 15:16) – és Sátán merész támadásaival szemben álljunk ki határozottan vérrel szerzett jogainkért. Én már harcoltam vele szemtől szemben ezen a küzdőtéren. Sokszor csak a levegőt vagdossuk, ő viszont erős fegyveres, akit nem könnyű legyőzni ezen a területen.

Tisztességtelen ajánlat

Egyszer Ohioba hívtak, hogy vezessek le egy sátoros összejövetelt. Imádkoztam a dologért, majd elmentem. A vonattól közvetlenül a szállodába kísértek. Délután volt, és hat vezető – négy férfi és két nő – már várt rám. Rögtön egy furcsa kérdést szegeztek nekem:

dollar

– „Bevington testvér, mikor szeretné megkapni a fizetségét? Most azonnal, az összejövetel végén, vagy utólagos részletekben? Úgy fizetünk, ahogy kívánja.”

Ez eléggé meglepett, mert általában nem halmoztak el pénzzel; az összejövetelek végén nemegyszer üres kézzel távoztam.

– „Miért, mennyit szoktak fizetni?” – kérdeztem vissza.

– „Az attól függ, hány énekese van az evangélistának. Mivel Ön vezeti az éneklést, adnánk 80 dollárt.”

– „Nahát, 80 dollár! És honnan veszik ezt a pénzt?”

– „Ó, ne törődjön azzal! Önnek csak annyi a dolga, hogy levezeti a szolgálatokat, mi meg majd gondoskodunk a fizetségről. Nem akarjuk, hogy az evangélisták bármilyen költségekkel legyenek megterhelve.”

Nyolcvan dollár… Belegondoltam, hogy sokszor egy egész év alatt nem kapok ennyit. Ez a bőkezűség szöget ütött a fejembe, úgyhogy tovább kérdezősködtem:

– „Mégis, hogy szednek össze ennyi pénzt?”

– „Hagyjuk ezt, atyafi, mi nem akarjuk ezekkel a részletekkel terhelni Önt! A nálunk megforduló többi evangélista sem törődik ezzel. Csak arról kell nyilatkoznia, hogy most akarja a pénzt, vagy az összejövetel végén.”

– „Testvérek, úgy érzem, okvetlenül tudnom kell, hogyan gyűjtötték ezt a pénzt!” – feleltem.

Az egyik testvérnő végül kibökte:

– „Nos, először is belépődíjat szedünk. Másrészt van néhány árusító standunk is a területen, amik sok pénzt hoznak.”

– „Mit árulnak a standoknál?” – faggattam tovább.

– „Ó, csak cukorkát, szivart, dohányt, szénsavas üdítőket, pattogatott kukoricát; illetve ebédet és egyéb ételeket is. Bármit, amiből pénzt lehet csinálni.”

– „És ezt a sátoros összejövetelt is így szervezik, ilyen alapelvek mentén, mindezeket megengedve?!”

– „Hogyan szerveznénk másként?! Ugyan milyen más forrásból lehetne fedezni kiadásainkat?”

– „Nos,” – feleltem – „akkor nem a megfelelő embert hívták meg. Én soha nem engednék meg ilyen dolgokat!”

– „Hogyhogy?!” – csattantak fel egyhangúlag – „Talán Ön jobbnak tartja magát ama neves, nagy evangélistáknál, akik már évek óta járnak sátoros összejövetelünkre, mely az egész Ohio államban páratlan?!”

– „Nézzék, nekem semmi közöm hozzájuk. Számomra ez egy lelkiismereti kérdés. Ilyen feltételek mellett nem tehetek itt semmit.”

Fel is út, le is út

Ez csütörtök délután történt. Péntek reggel aztán eljöttek vagy húszan, kérlelni:

– „Nézze, Bevington testvér, mi ezt az összejövetelt széles körben meghirdettük, ami eleve sok kiadással járt; és már csak azért sem engedhetjük kudarcba fulladni, mert akkor örökre elvesztenénk táboraink jó hírét. Ugyanakkor kiadásainkat csak úgy tudjuk fedezni, ha mindent ugyanúgy csinálunk, ahogyan eddig. Különben is, tevékenységünk teljesen legális és hivatalos; ezt minden józanul gondolkodó ember beláthatja.”

Nagyon határozottak voltak, de én nem tágítottam elveimtől. Egy asszony felállt a bizottságból és így szólt társaihoz:

– „Hagyjuk már ezt a flúgost! Úgysem prédikálna úgy, ahogy mi szeretnénk; csak szégyent hozna ránk minden téren. Hívjuk el inkább régi tartalékosunkat!”

(Ismertem a szóban forgó személyt: majdnem mindig lerészegedik, amikor pénzt kap egy-egy összejövetel után.) Ezután mindnyájan felálltak és ezt mondták:

– „Rendben, akkor fizesse ki szállodai számláját és távozzon városunkból gyalog – hacsak nincs sok pénze!”

– „Jól tudok gyalogolni!” – feleltem.

Kissé megrökönyödtek válaszomon. Mindenesetre összecsomagoltam, lementem és kifizettem számláimat. 84 centem maradt és kb. 58 km gyaloglás várt rám, két nehéz bőrönddel. Elindultam, de úgy 2 km után leültem egy fa alá és ezt mondtam:

– „Uram, kész vagyok bőröndöstül is végiggyalogolni ezt a hosszú utat, de most mégis inkább arra kérnélek, küldj valakit, aki felvesz!”

Megszervezett találkozás

Úgy éreztem, kicsit félre kell vonuljak hosszabban imádkozni, ezért csomagjaimat otthagytam a fa alatt, az útszélen. Milyen jól esett az imádság és a dicsőítés – valósággal felüdített! Úgy éreztem, izmaim is megerősödtek a hosszú útra, úgyhogy felkeltem és elindultam a fához.

Közelebb érve láttam, hogy egy férfi és egy nő bőröndjeimet bámulja egy kétüléses kocsiról. Hozzájuk lépve szívélyes kézszorítással üdvözöltem őket, majd adtam nekik néhány szórólapot. A férfi megkérdezte:

– „Nem Ön az a Bevington, aki idén nyáron sátoros összejövetelt tart itt?”

– „Valóban Bevington a nevem, de nem én tartom az összejövetelt.”

– „És mit csinál itt?” – kérdezték nevetve.

– „Éppen imádkoztam és dicsőítettem az Urat amott” – mutattam egy fatörzsre.

Ismét nevettek, majd így szóltak:

– „Hallottuk, hogy imádkozott, és azért álltunk meg, hogy meghallgassuk, miről szól az imája.”

lovaskocsi-jarmu

– „Ahogy jöttünk errefelé” – folytatta a férfi – „megálltunk egy boltnál és ott elmondták, hogy az összejövetel megtartására miféle flúgos embert kértek fel. Szépen hírbe hozták Önt! Ezután továbbhajtottunk, és mikor ideértünk, feleségem megszólalt: »Szerintem ez lesz az a hírhedt flúgos. Álljunk meg egy kicsit!« Így kerültünk hát ide, és szeretnénk látni azt a fickót, akinek kiválóságairól úgy áradoztak a helybéliek. Számunkra azonban nem úgy tűnik, mintha Ön nagyon különbözne Isten bármelyik gyermekétől… Amúgy merre tart?”

– „L___-be” – feleltem.

– „Mi is épp arra megyünk, ugorjon fel!”

Az ember elvitt az otthonába mivel ő is L___-ben élt. Ennek eredményeként a férfi, a felesége, a lánya, valamint sokan mások is újjászülettek és megszentelődtek.

Isten útjai

Hegyi-út

Egyesekben talán felmerül a kérdés, hogy ha azt a vezetést kaptam, hogy menjek el a sátoros összejövetelre, akkor mi dolgom volt 58 km-re onnan? Nos, Istennek kész terve volt az egész üggyel. Ő azt akarta, hogy ez az ember és családja az Ő művében munkálkodjon, és azért választotta ezt a kacskaringós utat, hogy elérhesse őket. Azóta evangelizációs munkába fogtak, de ha megalkudtam volna abban a helyzetben, ez a család talán üdvösséget sem nyert volna soha! Többször is láttam és hallottam mindhármukat bizonyságot tenni a cincinnati-i tábori összejövetelen: áldott életet éltek Istennel.

Ha Isten megpróbálta volna elmondani nekem mindazt, amit tenni készült, talán soha nem tudta volna megértetni velem. Ezért inkább elküldött erre a híres összejövetelre, majd onnan az országútra. Ezután célzottan odavezette ezt a házaspárt is, hogy találkozzam velük. Így ahelyett, hogy részt vettem volna egy népszerű összejövetelen – ahol 80 dollárt toltak a képembe –, arra indított, hogy Louisville-be menjek, aprópénzzel a zsebemben, különösebb kilátások nélkül. ■

G.C. Bevington

A következő számból: hitből megkezdett missziómunka, imaharc egy haldokló testvérért, és egy ellenállhatatlan elhívás…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz