Bevington naplója VIII. Gyógyulás kijelentés által

4. fejezet (folytatás)

Beteljesedett látomások

Visszatérnék most a clevelandi tapasztalatom folytatására. Említettem, hogy miután Allen testvér gyógyulásáért imádkoztam, láttam őt az orgonát pumpálni: teljes erejéből játszott és énekelt. Amikor válaszoltam levelükre, megírtam nekik, milyen helyzetben láttam őt orgonálni és énekelni, és hogy ennek a látványnak várhatóan személyesen is tanúja leszek majd.

Chattanoogában, az első vasárnap délelőtt, amikor nem volt istentisztelet a misszióházban, az emeleti szobámban ültem az ablak mellett. Imádkoztam, elmélkedtem a Biblián, s közben figyeltem az utcai járókelőket. Éppen kipillantottam az ablakon, és megláttam egy termetes embert, aki énekelve közeledett az utcán, és egy hordozható orgonát pörgetett a kezében. Jobban megnézve őt, így kiáltottam felé: „Ez bizony nem lehet más, csak Allen testvér!” Felnézett, én pedig intettem neki.

Azonnal leengedte a kis orgonát a kezéből, ugrálni és tapsolni kezdett örömében. Tudtam, hogy ő az, úgyhogy leszaladtam hozzá az utcára. A misszióközpontba érkezésemkor nem kerestem fel őt, és levélben sem tudattam vele, hogy ott vagyok. Mégis – miután felkapta az orgonát, mint egy kisebb krumplis zsákot – nevetve így szólt:

– „Bevington testvér, minden vasárnap börtönmissziós szolgálatot végzek, és éppen a múlt vasárnap mondtam nekik, hogy te is itt vagy és meg fogod látogatni őket. Úgyhogy szeretném, ha eljönnél velem.”

Örömmel csatlakoztam hozzá, és nagyszerű összejövetelt tartottunk. Amikor ott voltunk, és hallottam, ahogy az orgona hangja betölti a termet, rátekintettem Allenre, és az a jelenet tárult szemem elé, amit Clevelandben láttam nyolc-tíz hónappal ezelőtt. Kalapomat a magasba röpítve, egy indián csatakiáltással felpattantam, és kijelentettem, hogy pontosan így láttam őt Clevelandben.

Íme a bizonyíték, hogy Isten nem ad kétes látomásokat. Nagyon sok áldást nyertünk, így a következő vasárnap is elmentem a börtönbe. Tudomásom szerint öten át is küzdötték magukat imában Isten oldalára, de addigra én már eljöttem a misszióközpontból.

Kijelentés hitből

Üzletemberek egy emeleti szobát béreltek egy házban, azzal a céllal, hogy imaórát tartsanak. Együtt ebédeltek, s ezután következett egy fél órás imaóra. Általában ötven-hatvan ember is összegyűlt ezen a csodálatos alkalmon. Először felolvastak egy rövidebb tanulmányt, majd imakéréseknek adtak helyet. Ezután mindnyájan letérdeltek és imádkoztak; néha az összes jelenlévő imádkozott.

A misszió gondnoka vitt el engem oda az azt követő hétfőn, hogy újra találkoztam Allen testvérrel. A gondnok bemutatott engem, és elbeszélte Tom és Lizz történetét is, mivel ismerték őket.

Másnap az én kezembe adták a Bibliát, én pedig a Róma 4:14-25 közötti szakaszt olvastam fel nekik, kiemelve az Ábrahámról szóló részeket. Úgy tűnt, mindnyájan el voltak ragadtatva a felolvasás után, és megkértek, hogy jöjjek el a következő alkalomra is. Másodszor a hitről és az engedelmességről olvastam és beszéltem nekik. A felolvasásra és az igemagyarázatra csak kb. tizenkét perc volt, ezután az imakérések következtek.

Az imacsoport vezetője ekkor egy régóta fennálló problémájáról kezdett beszélni, amit másoknak már többször is elmondott, de szerette volna, hogy én is halljam. Miután végigmondta, még tíz percet beszéltem neki, s végül kijelentettem:

– „Drága testvérem, biztos vagyok benne, hogy Jézus meg tud téged gyógyítani, és hiszem, hogy meg is akar!”

– „Bárcsak megtenné!” – válaszolta.

Elmondta, hogy tizenhárom éve már az irodájáig sem bír elgyalogolni, és a problémája miatt több embert is kell alkalmaznia cége működtetéséhez. Két asszisztens segíti az irodában, egy orvos pedig állandó készenlétben van. Ráadásul tíz éve nem tud természetes módon aludni.

Mindnyájan éreztük, hogy imádkoznunk kell testi gyógyulásáért. Leborultunk tehát Isten előtt és elcsendesedtünk. Hitünk egyre erősödött, ahogy könyörögtünk érte. Amikor rátettem kezeimet, jött is az áldás, én pedig dicsértem Istent érte. Ezután ezt mondtam neki:

– „Testvérem, az Úr meggyógyított téged!”

Students Praying at Altar 2_1

Térdeinkről felállva indulni készültünk, mert az időnk lejárt, előtte azonban megkérdeztem a férfitől, hogy érezte-e Jézus érintését.

– „Bocsáss meg, testvérem,” – felelte félénken – „de el kell mondanom az igazságot: semmilyen változást nem éreztem.”

– „Pedig meggyógyultál, és ma éjszaka olyan jól fogsz aludni mint régen, gyógyszerek nélkül! Sőt, ez még nem minden: holnap gyalog mégy az irodádba!” – jelentettem ki határozottan.

Észrevettem, hogy erre az emberek meglepődve összenéztek, sőt némelyek megvetésüket sem tudták eltitkolni. Az volt a szokás, hogy az imaóra végén mindenki kezet fogott egymással, de most ez is elmaradt, csak csendben eloldalogtak. Mindenki lehajtott fővel távozott, senki nem fogott velem kezet; én pedig visszavonultam a szobámba.

Vita az ördöggel

Ó, mit kaptam ezután Sátántól! Ezt súgta a fülembe:

– „Túl messzire mentél ezeknél a déli embereknél. Te északról jöttél; ezek az emberek viszont nem bírják bevenni azt a kemény eledelt, amit ma adtál nekik. Elhamarkodtad a dolgot…”

Tisztázni akartam ennek a gondolatnak a forrását, ezért térdre borultam, és nemsokára meggyőződtem arról, hogy ez Sátántól jött.

Church-Pew-21

Másnap, amikor elmentem az imaórára, kicsit késve érkeztem, és már csak a hátsó sorban tudtam leülni. Az ének után a csoportvezető felolvasott röviden az igéből, majd rutinszerűen megkérdezte, milyen imakérések vannak, amire elhangzott pár javaslat. Na, ekkor jött megint Sátán:

– „Látod, pontosan úgy van minden, ahogy tegnap este mondtam neked. Túl messzire mentél tegnap, nem gyógyult meg az ember. Ha ugyanis meggyógyult volna, az első dolga lett volna bejelenteni. Hallottad, hogy még csak szóra sem méltatta a dolgot. Ha nem szóltál volna arról, hogy úgy alszik majd az éjszaka, mint egy kisbaba, és hogy gyalog megy majd az irodájába, akkor most nem lennél ilyen kínos helyzetben. Látod, most aztán jócskán túllőttél a célon!”

– „Uram, ön hazudik!” – vitáztam vele – „Egyáltalán nem mentem túl messzire; sőt ha újra abban a helyzetben lennék, még messzebbre mennék!”

Semmilyen látható jele nem volt annak, hogy az Úr válaszolt volna az imámra, vagy hogy a kijelentésem megvalósult volna. Leborultunk, és néhányan imádkoztak. Végül a csoportvezető imádkozott, de egy szóval sem említette gyógyulását. Úgyhogy Sátán megint kioktatott, hogy amikor ezekkel a déli emberekkel van dolgom, több meggondolásra és józan észre van szükségem.

– „Ő egy gyógyult ember” – feleltem neki.

– „Úgy látszik, hogy annyi eszed sincs, amennyit kinéztem belőled! Hát ha valaki meggyógyul, nem az az első dolga, hogy világgá kürtöli?!”

Így vitatkoztunk ott a hátsó sorban. Mindenesetre én kitartottam amellett, hogy a férfi meggyógyult.

A vallomás

Az ima után felálltunk, és – szokás szerint – a csoportvezetőnek volt még öt perce néhány záró gondolatot megosztani. Amikor felemelkedett, így imádkoztam:

– „Most, Uram, késztesd őt, hogy megvallja; tárd fel a szívét!”

Próbált mondani valamit, de ajkai remegni kezdtek. Láttam, hogy eltökélte magában, hogy megfutamodik a vallomás elől, ezért még határozottabban kértem az Urat. Végül megtört:

– „Testvérek, egy vallomással tartozom Nektek” – mondta könnyeivel küzdve, majd jobb kezét kinyújtva rám mutatott. – „Annak az embernek az imái meghallgattattak tegnap este. Nem mondhatok mást, csak azt, hogy ma reggelre teljesen meggyógyultam!”

Ezután elmondta történetét:

alvas

– „Tegnap este teljesen megfeledkeztem az altatóimról, és csak akkor jutottak eszembe, amikor már majdnem elaludtam. Arra gondoltam, hogy felkelek bevenni, de olyan szokatlan álmosság tört rám, ami teljesen letaglózott. Ekkor visszaemlékeztem arra, amit a testvér mondott: hogy jól fogok aludni, mégpedig altatók nélkül. Végül úgy elaludtam, hogy reggel a feleségem jött felkölteni e szavakkal:”

– „Mi van veled ma reggel, hogy még fel sem keltél? A reggelid már rég készen van, és az első kocsit is mindjárt lekésed!”

Amikor felkelt, rájött, hogy végigaludta az éjszakát, úgy, ahogy mondtam neki. Mire elkészült és kiért az utcára, már csak a távolodó kocsit láthatta, a következőre azonban egy órát kellett volna várnia.

A tudatlanság áldása

Hadd említsek meg ezen a ponton egy dolgot, hátha ez segít némelyeknek. Amikor kijelentettem, hogy ez a férfi gyalog fog menni az irodájába, fogalmam sem volt arról, milyen messze lakik onnan. A Lélek ihletésére szóltam, és nem tájékozódtam előre a tényekről – csak kimondtam, amire a Lélek indított. Ha tudtam volna, hogy ez a férfi a Missionary Ridge környékén lakik, ahonnan az irodája több mint öt kilométerre van, akkor a Lélek aligha tudta volna kimondatni velem e szavakat. A Lélek azért szólhatott általam, mert nem volt tudomásom a távolságról. Nem mindig jó tehát „túl okosak” lenni.

Amikor tehát látta a férfi, hogy lemaradt a kocsiról, ezt gondolta magában:

– „Végül is, elég jól érzem magam, legalább sétálok egy kicsit.”

Ekkor még nem jutott eszébe az, amit mondtam neki, ti. hogy gyalog fog bemenni az irodájába másnap reggel. Mindenesetre ahogy lassan elkezdett ballagni, sarokról sarokra egyre jobban megerősödött, és többször is megállapította magában:

– „Bizonyára meggyógyultam, mert olyan jól érzem magam!”

Így fejezte be történetét:

Man-in-Trenchcoat

– „Szinte észre sem vettem, ahogy haladtam előre, ráadásul egyre tempósabban. Már csak öt háztömbnyire voltam az irodától, amikor hátranéztem és megpillantottam a kocsit. Eszembe jutott, hogy felpattanjak rá, de visszaemlékeztem a testvér kijelentésére, és inkább gyalogoltam az irodáig. Az egyik asszisztens lány nem jött dolgozni aznap, úgyhogy én vettem át a helyét. Telefonáltam neki, hogy nyugodtan otthon maradhat egész nap, nem kell bejönnie. Az egész napot végig bírtam dolgozni!”

Végezetül két kezét felemelve kijelentette:

– „Testvérek, semmi kétség: valóban meggyógyultam!”

A kitartás gyümölcse

Isten dicsősége betöltötte a termet, és ó, milyen csodálatos volt a változás! Az emberek nem törődtek többé a protokollszabályokkal, a napirenddel, a betervezett programjaikkal és semmi ilyesmivel! Délután két óra után mentünk ki a teremből, holott egy óra előtt négy perccel kellett volna távoznunk. Aznap senkit nem kellett noszogatni, hogy kezet rázzon velem. Mindenki emelt fővel ment el; énekelve és ujjongva dicsőítették Istent.

Ebből megtanulhatjuk azt a leckét, hogy Isten mellett foglaljunk állást, és – bármi történjék – álljunk meg szilárdan. Találjuk meg a helyünket, és ragaszkodjunk hozzá. Ó, hogy próbált Sátán eltántorítani! Ráadásul minden látható jel a vereséget igazolta. Én azonban tudtam Isten akaratát, mert előző nap bizonyságát adta, hogy nem mentem túl messzire. ■

G.C. Bevington

A következő számban egy súlyos bordatörés csodálatos gyógyulásáról számolunk be.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz