Bevington naplója X. Az isteni gyógyítás igazságai

5. fejezet

Mi nem jellemző az isteni gyógyításra?

  1. Nem orvosságok általi gyógyulás.
  2. Nem képzeletbeli gyógyulás.
  3. Nem az akaraterő gyakorlása.
  4. Nem a hipnózis hatalma.
  5. Nem New Age, nem hókuszpókusz.
  6. Nem spiritizmus, nem okkultizmus.
  7. Nem hitgyógyászat vagy imagyógyászat; a hit és az ima csak utat nyit a gyógyuláshoz.
  8. Nem végleges védelem a halál ellen, csak erőt ad az életre.
  9. Nem elbizakodottság, és nem az Isten akaratával való dacolás.

Mi jellemzi az isteni gyógyítást?

  1. Isten erejének közvetlen, természetfeletti megnyilvánulása a testben.
  2. Összhangban áll a Szentírással, mert az az alapja.
  3. Krisztus áldozatán és a megváltás művén alapszik.
  4. Jézus Krisztus feltámadott élete által van.
  5. Jézus Krisztus személyes bennünk lakozása által van.
  6. A Szent Lélek által van.
  7. A szenvedő személyes hite, vagy az ő és mások együttes hite által van.
  8. Az isteni akaratnak való alárendelődéssel jár, ami feltételezi, hogy engedetlenségeinket megbánjuk, és Istennek szenteljük magunkat.
  9. Istennek végzett szolgálat, az Ő dicsőségére.
  10. Egyháztörténelmi tény az apostolok korától fogva napjainkig, amit számtalan bizonyságtétel igazol.
  11. Jele Urunk közeli eljövetelének.
  12. Bizonyságtétel Isten Igéje mellett, és a kereszténység igaz volta mellett e hitetlen korban.

Az emberek üdvözítése nem a mi dolgunk, ellenben a Krisztushoz vezetésük igen. Az emberek meggyógyítása sem a mi dolgunk, ellenben a Krisztushoz vezetésük igen – mert Ő megígérte, hogy meggyógyítja őket. Az isteni gyógyítás nem a legfontosabb tanítás a Bibliában, de igazság. Isten megmutatta nekem, hogy ha ezt ki akarjuk kerülni, annak lelki fejlődésünk látja kárát. Az isteni gyógyítás nem elmélet vagy tantétel, hanem működő valóság, amely Isten igéjén alapul. Az isteni gyógyítás – a szó legmélyebb és valódi értelmében – azzal jár, hogy életünket teljesen átadjuk Istennek, és folyamatosan Tőle függünk, hiszen Övé az a rajtunk messze túlmutató erő, amely a legmegpróbálóbb körülmények között is átsegít. Abban rejlik erőnk forrása, ha mindenkor Istenre függesztjük szemeinket. Ámen! Isten segítsen, hogy úgy lássuk Őt, amilyen a valóságban, és meglássuk, hogyan válaszol azoknak, akik teljesítik feltételeit!

Gyógyulások Graysonban és környékén

Alább, bizonyítékként, néhány megtörtént eseményt szeretnék elmondani.

Mialatt összejövetelt tartottunk Hopewell, Kentucky-ban, elhívtak Jim Felty testvérhez, hogy a felesége gyógyulásáért imádkozzam. Már két vagy három hete úgy feküdt, mint egy halott, és felépülése reménytelennek tűnt. Megkérdeztük Jimtől, le tudna-e velünk együtt borulni, hogy felesége számára a gyógyítás győzelméért könyörögjünk – drága, irgalmas Krisztusunk nevében. Beleegyezett. Úgy három órányi imádság után megjött az asszony testvére, Less Bradford, és ő is csatlakozott hozzánk. Ezután még körülbelül két órát vártunk az Úrra. Végül arra éreztünk indíttatást, hogy menjünk ki, így kimondtam:

– Meglett!

– Én is tudom! – erősítette meg Less testvér, majd ő is felállt és kimentünk mindnyájan a házból.

Kevesebb mint öt perc múlva Felty asszony felkelt. Eleinte úgy támolygott, mint egy részeg, de mindnyájan éreztük Isten erejét. Ezután megvacsoráztatott minket, az esti összejövetelen pedig igencsak tűzbe hozta a hallgatóságot bizonyságtételével.

Néha hosszabb ideig kell várni az Úr válaszára, máskor kevesebbet.

Egy másik testvérnő (elfelejtettem a nevét) Grayson, Kentucky-ban hetek óta ágyban fekvő beteg volt. Már szinte lebénult, és egyedül járni sem tudott, csak férje és fia segítségével. Elhívtak, hogy imádkozzak érte. Másnap reggel a gyülekezetben mondták, hogy segítség nélkül felkelt az ágyból. Sőt, az esti alkalomra lóháton jött – több mint 3 km-t –, és egyedül vette le a nyerget. Ez nagy örömet okozott a hallgatóságnak. Az asszony tökéletesen meggyógyult!

ima-betegert

Egy másik eset néhány km-re Graysontól történt: elhívtak, hogy imádkozzak egy asszonyért, aki nagy szenvedéseket élt át, aminek következtében kissé megzavarodott. Isten ígéreteire hivatkozva könyörögtem érte, és hittem, hogy Ő minden segítség nélkül meg tudja gyógyítani, minden bennünket körülvevő sötétség ellenére is. Amikor elmentem, a hátrahagyott állapotok némileg elbizonytalanítottak, és nem éreztem azt a felszabadult érzést, ami illett volna, mégis kitartottam amellett, hogy bizonyosan meggyógyult.

A következő este házi imaórát tartottunk, amire elég sok ember eljött. Sátán is ott volt, és azt súgta, hogy az asszony bizonyára nem gyógyult meg, különben eljött volna. Az óra előtt kézfogással üdvözöltem az érkezőket, ám egy asszony kézszorítása kimondottan erős és szívből jövő volt. Bár érzékeltem, mégsem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Miután mindnyájan összegyűltek, odasúgtam egy testvérnek:

– Ugye ideküldtem azt a testvérnőt, akiért tegnap imádkoztunk?

Erre szívből jövő nevetés tört ki belőle, és így szólt az egyik testvérnőhöz:

– Testvérnő, Bevington testvér nem is ismer téged!

Ekkor ő gyorsan odasietett hozzám és ugyanolyan szívélyes kézfogással szorította meg a kezem, mint először. Soha nem ismertem volna fel – olyan gyökeres és hirtelen változás történt vele! Így munkálkodik az Úr, dicsőség az Ő drága nevének!

Ha élne még Black testvér, személyesen el tudná mondani, hogyan gyógyította meg őt Isten csodálatos módon, miután imádkoztunk érte. Grayson-Honeywellben tartottunk összejövetelt, amikor Black testvér betért hozzánk. Éppen Cincinnatibe utazott, ahol az évek óta súlyosbodó betegségei miatt műtötték volna. Felötlött benne, hogy vasárnap útba ejt minket, mert meghallotta, milyen jó összejövetelünk van. Amikor elmondta nekem, hova tart és miért, így válaszoltam neki:

– Én Cincinnati helyett inkább egy rövidebb utat ajánlanék neked: a trónon át.

Mikor leborultunk, semmilyen nehézséget nem okozott megragadnom a trónt a testvér érdekében, akit Isten még aznap délután csodálatosan meggyógyított. Az egész környék számára élő bizonysága lett Isten gyógyító erejének.

Az Anglinból való Tom K. testvér annyira megnyomorodott a reumájától, hogy csak bottal és mankóval tudott járni. Ő is jelen volt a honeywelli összejövetelen. Hárman cipeltük fel emeleti szobámba; lefelé azonban már egyedül jött – mégpedig bot nélkül. Hazatérve folytathatta munkáját: vasúti talpfákat telepített. Ehhez hol egyik, hol másik térdén kellett állnia, de ez többé már nem okozott gondot. Isten hatalmas, gyógyító erejének megcáfolhatatlan bizonyítéka lett.

Emlékeim szerint hét-nyolc olyan ember gyógyult meg azon a vidéken, akikről az orvosok már lemondtak. Jézusé minden dicsőség! Előtte nincs jelentősége helyeknek és betegségeknek. Csak azt kéri tőlünk, hogy engedelmeskedjünk és higgyünk. Halleluja!

Halálos tüdőgyulladás

A következőkben egy olyan csodáról szeretnék beszámolni, amikor Isten szinte a halálból hozott vissza az életbe. Éppen Revelation John Fleming testvér házát festettük, így három hétig náluk laktam. Mivel őszre járt az idő, és elég hideg volt, három hetes ott tartózkodásom idején egy tollmatracon aludtam, vastag dunyha alatt. Itt szeretném kiemelni a figyelmeztetést az utazó evangélistákat elszállásoló, gondatlan testvérek számára: vendégüket ne altassák egészségtelen fekhelyen!

Mivel 60 éves koromra már jobban értékeltem a tollmatrac kényelmét, nehéz lett volna nemet mondani az ajánlatra. Így tehát tollas fekhelyemről indultam neki a michigani területnek, összejövetelt tartani. Az első alkalom péntek este volt a metodista imaházban, ahol elég nagy tömeg gyűlt össze. Az előadás után egy lány jött előre a meghíváskor. Másnap reggel azonban nagyon rossz közérzettel ébredtem, és minden tagom fájt. Kimentem a konyhába és megkérdeztem a testvérnőtől:

– Mikor használták utoljára azt az ágyat, amiben tegnap este feküdtem?

– Lássuk csak… – gondolkodott el – Nagyapa 16 évvel ezelőtt ebben halt meg, és azóta senki nem használta!

– És volt szellőztetve azóta? Az ágynemű ki lett cserélve? – kérdeztem vissza. – Attól tartok, nagyon megfáztam.

regi-agy

Visszamentem a szobámba, és nyomtatott nagy betűkkel ráírtam a teljes nevemet a lepedőre. Mikor behívtam a testvérnőt, hogy megmutassam neki a helyzetet, eléggé meglepődött, és el is szégyellte magát. Rögtön kicserélte az ágyneműt szárazra, a matrac azonban így sem lett jobb.

Aznap este némileg nehezemre esett prédikálni, éjszaka pedig már csak egy székben tudtam valamicskét aludni. Vasárnap reggelre már alig bírtam suttogni, annyira fájt a torkom. Nem is tartottam aznap előadást. A vasárnap éjszakát a székben töltöttem; egy kedves és hűséges, 9 éves kisfiú táplálta a tüzet a kályhámban, mivel én – erős fájdalmaim miatt – moccanni sem bírtam. Hétfő reggelre aztán tovább romlott az állapotom. John – akinek csak ennyire emlékszem a nevéből – végül így szólt:

– Munkába menet bemegyek az orvoshoz és felküldöm.

– Szerintem Bevington testvér nem hisz az orvosi segítségben! – válaszolta a felesége.

– Engem nem érdekel, mit hisz, – fakadt ki – nem hagyhatom, hogy ez a vén bolond az én kezeim között haljon meg, és amúgy sincs 75 dollárunk büntetésre, ha nem hívjuk ki hozzá az orvost.

Akkoriban még hallottam a normál hangerőn elhangzó beszélgetéseket, de a megfázás miatt most úgy eldugult a fülem, hogy a testvérnőnek minden egyes szót le kellett írnia. Mit tehettem? Lehetőségeimhez képest teljes erőmből azért kezdtem imádkozni, hogy ne jöjjön orvos, fájdalmaim miatt azonban alig jutottam valamire. Minden tőlem telhetőt megtettem az orvos távol tartásáért, mivel tudtam, hogy úgysem venném be az általa felírt orvosságot.

Amikor John hazaért a munkából, a doktor még nem járt nálam. Addigra már annyira rosszul voltam, hogy mozdítani sem bírtam a végtagjaimat. A fiúcska folyamatosan tüzelt nekem a kályhában, mert az idő egyébként elég hideg volt. A testvérnő – úgy vélem – korábban már befogadta az üdvösséget, de a megszentelődést még nem. Úgy láttam – és később bizonyossá is vált – hogy John számára a vallás kimerült a templomba járásban.

Eddig a pontig imám meghallgatásra talált, ugyanis John túl fáradt volt ahhoz, hogy elmenjen az orvosért. Bár magas láz gyötört, végtagjaim mégis teljesen hidegek voltak.

Kedden reggel 5 órakor végül beállított az orvos – de a hátsó bejáraton jött be. Amikor a szobám ajtajához lépve meglátott, jobb kezével keresztet vetett rám. Ezután a testvérnőhöz fordult, és alaposan kiosztotta – bizonyára azért, mert nem hívták mindjárt szombaton.

– Ez az ember 48 órát sem fog már élni – jelentette ki.

Nem is jött oda hozzám, csak tíz percen keresztül vizsgálgatott a távolból. Ezután kilépett a konyhába és kirakott az asztalra ötféle orvosságot. Ezek közül az egyik a legerősebb volt, amit valaha is adott betegnek:

– Ezt öt órán át, tíz percenként kell adagolni; a többit pedig negyven percenként, amíg el nem fogy – oktatta az asszonyt.

Távozóban még hozzátette:

– Ha négy órán belül nem javul az állapota, akkor nincs remény felőle. A tüdőgyulladás legsúlyosabb stádiumában van; idős kora csak rontja a helyzetét.

Küzdelem a gyógyulásért

Alighogy elment az orvos, a testvérnő már jött is a konyhából egy pohár vízzel, és a „tíz perces” löttyel.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Amit a doktor úr itt hagyott, hogy segítsen magán! – felelte, majd elolvastatta velem, amit az orvos mondott.

– Nos, nem vehetem be ezt az orvosságot; nyugodtan öntse ki az udvarra, mert nem fogom bevenni.”

Láttam rajta, mennyire elkeseredett. Ekkor elpanaszolta nekem, a férje miért van annyira ellene a szentség-prédikátoroknak:

– Négy évvel ezelőtt volt itt egy szentség-prédikátor, aki ugyanolyan erőteljesen hirdette a megszentelődést, mint maga. Csakhogy amikor elment, magával vitt egy asszonyt, aki – férjén kívül – három, tíz éven aluli gyermeket hagyott hátra. Így talán megérti, hogy John látni sem akar több szentség-prédikátort, és abba is csak sok ima és rábeszélés után egyezett bele, hogy magát fogadjuk. Nos, ha most történetesen meghalna, az nekünk hetvenöt dollárunkba kerülne, mivel nem hívtunk orvost, és egy törvénysértőt bújtattunk házunkban. Bevington testvér, kérem, rám való tekintettel vegye be ezt az orvosságot!

Elmondhatom, hogy embernek és orvosoknak ellenállni könnyű volt, de egy ilyen kérést elutasítani?! Hosszú ideje nem találkoztam már ilyen nehéz kihívással. Mégis próbáltam lebeszélni, és azzal érveltem, hogy nem fogok meghalni, mert akkor már túl lennék rajta. Csakhogy a tények ellenem beszéltek, ugyanis fokozatosan romló állapotom nem éppen arra utalt, hogy meg fogok gyógyulni. Számára úgy tűnt, hogy csak az akaraterőm tart életben; de végül csak meggyőztem, hogy – lesz, ami lesz – vigye ki a löttyöt.

De aztán elérkezett a kilenc óra – a határidő, amit az orvos adott neki neki, hogy hívja fel telefonon, és számoljon be. Mivel jó hírt nem tudott mondani, így nem hívta. Végül 9:30-kor az orvos telefonált.

– Nos, doktor úr, – mondta az asszony – ha lehet, még rosszabbul van; sőt orvosságot sem hajlandó bevenni.

Na, ez aztán igazán felbőszítette az orvost, rögtön el is ment a rendőrségre. Többre azonban nem jutott, mert az éppen javítás alatt álló rabszállító autót csak másnapra tudta elkérni. Így hát újra telefonált, és beígérte, hogy ha nem veszem be azonnal a felírt gyógyszereket, másnap eljönnek értem, és visznek is a járványkórház elfekvőjébe. A testvérnő elmondta, mire jutottak.

Tudtam, hogy ha a meleg szobában alig bírok melegen maradni – párnákkal és takarókkal, lobogó tűz mellett – akkor a 16 km-es zötykölődést biztosan nem élném túl. Próbáltam összeszedni magam az imához, de úgy éreztem, nem bírok elcsendesedni. Ezért azt mondtam a kisfiúnak:

– Hozd ide, kérlek, azt a széket! És ha anyukád tud nélkülözni még egy párnát, akkor kérlek, tedd rá azt is a székre!

Miután elkészült, így folytattam:

– Most, csillagom, lassan kell csinálni a dolgokat, úgyhogy mindent csak türelemmel!

A fiúcska nagyon kedves és gyöngéd volt velem, mégis elájultam, mielőtt lábamat a székre helyezhette volna. Azonban csakhamar magamhoz tértem, és rávettem egy újabb próbálkozásra. Míg tétovázott, az anyukája is bejött, és sikerült az egyik lábamat feltenniük. Mikor azonban a másikat is megpróbálták felpakolni, ismét elájultam, és ezúttal majdnem egy órába telt ismét magamhoz térnem. Az anyuka, mikor bejött, halottnak nyilvánított. Miután összeszedtem magam, kicsit még győzködnöm kellett őket, hogy próbálják újra:

– Úgy érzem, két dolog miatt is fel kell oda tenni a lábamat: először is, így rá tudnám rakni a Bibliámat; másodsorban pedig így át tudna melegedni.

kez-biblian

Ismét nekiláttak hát, és ezúttal egy deszkával sikerült a székre emelniük a lábamat. Ez szerda délután 4 órakor történt.

– Most tegyék a kis Bibliámat óvatosan a lábaimra! – kértem őket, és meg is tették.

– Most húzzák rá a jobb kezemet! – folytattam.

Mikor ezt megpróbálták, ismét elájultam; 45 percbe telt, mire újra összeszedtem magam. Kértem, hogy kíséreljék meg ismét, és délután 6-ra már ott is volt a kezem a Biblián. Este 7-kor aztán ezt mondtam:

– Most kissé emeljék meg a kezemet, de csak az ujjaim végét.

Meg is tették, de megint elájultam, és csak este 8 után tértem magamhoz. Ezután békén hagytam őket reggelig. A kisfiú mellettem aludt egy széken, és felügyelt arra, hogy mindig jó parázs legyen. Akkor már alig láttam, de úgy éreztem, meg tudom ragadni az ígéreteket. Így szóltam: „Te vagy az én Gyógyítóm!”

Ha valaki nem hiszi, hogy az ördög egy valóságos személy, nos akkor hadd mondjam el, az. Akkor ugyanis feltűnt előttem sötét alakja, és hallottam, hogy ezt mondja:

– Hát igen, milyen nagyszerű Gyógyítód van… Bárcsak nekem is ilyen nagyszerű Gyógyítóm lenne! Lám, se kezed, se lábad nem bírod mozdítani! A tüdőgyulladás végső stádiumában vagy, és az állapotod egyre csak romlik – már a fejedet se bírod mozdítani!

Erre a „fej” szóra felkaptam a fejem! Előtte nem is próbáltam megmozdítani, de ekkor hangosan felkiáltottam: „Hazug vagy!” Ezután megpróbáltam ismét megmozdítani a fejemet, de elájultam, és egy órán keresztül félholtan feküdtem. Amikor végre magamhoz tértem, úgy tűnt, a jobb szememmel mintha jobban látnék, bár a bal szemem továbbra is használhatatlan volt.

Ekkor eszembe jutott, hogy ez volt az utolsó napom, bár nem mondták, pontosan mikor jönnek értem, hogy elvigyenek a járványkórházba. Így hát azért imádkoztam, hogy ebédig ne jöjjenek. Sátán elég rendesen sarokba szorított. A fejemet sem bírtam mozdítani, de a fiúcskát rávettem, hogy mozgassa meg az ujjaimat. Mikor egy centivel megemelte, különös módon alig éreztem fájdalmat, amit a közelgő győzelem előjeleként vettem. Akkor már rendesen láttam a jobb szememmel.

Délelőtt 10 órakor aztán jött a telefon, hogy délután 2-re jönnek értem. Bár egyetlen izmomat sem tudtam mozdítani, és szörnyű fájdalmaim voltak, mégis sikerült jobban megragadnom az ígéreteket. Ezekbe kapaszkodtam egészen délig, majd egy lúdtoll segítségével ittam egy kis levest.

1 órakor – miközben az ígéretekbe kapaszkodtam – fájdalom nélkül mondtam a fiúcskának:

– Most emeld fel a kezemet!

Ő lassan elkezdte emelni – egy centi, két centi, három, négy, öt… Ekkor hangosan rászóltam, hogy várjon egy kicsit, majd elkezdtem dicsőíteni Istent. A testvérnő ekkor lépett be, én pedig mondtam neki, hogy győzelemre állok. A fiúcskának szóltam, hogy engedje el a kezem, ő pedig hagyta leesni, de ezúttal nem volt fájdalom. Kértem, hogy emelje fel ismét, és amikor felemelte egy, két, három… tíz centire, felkiáltottam:

– Ó, dicsőség! Emeld csak fel!

Fel is emelte vagy húsz centi magasra.

– Most tedd vissza a Bibliára! – kértem.

felemelt-kez

Ekkor éreztem, hogy a drága Úr Jézus ereje szétárad a testemben, és megnyílik a bal szemem is. Ugyanolyan jól láttam vele, mint régen. Amikor azonban a jobb karomat is megpróbáltam felemelni, ismét elájultam. Erre az asszony megint bejött, és halottnak nyilvánított. Úgy tűnt, ő már inkább a halálba kívánt volna, én azonban fél óra múlva ismét magamhoz tértem, és minden eddiginél nagyobb erővel ragadtam meg imában az ígéreteket.

Sátán ekkor megint nekem támadt, ugyanazokkal a szavakkal, mint korábban. Erre ezt mondtam: „Meg tudom mozdítani a nyakamat.” Felfohászkodtam, elmondtam 1János 5:14,15-t, majd megmozdítottam a fejemet. Egyáltalán nem fájt. Felemeltem a bal karomat – most először – és nem éreztem fájdalmat. Ismét megemeltem a jobb karomat, és így kiáltottam: „Meggyógyultam!” Kirúgtam lábaim alól a támasztékot, és székemből felpattanva úgy ugrándoztam és kiáltoztam, mint egy komancs indián. Csakhogy még gyenge voltam…

Nem vittek el, magam mentem

A nagy ujjongásban hamar kimerültem, és bizonyára elterültem volna a padlón, ha a testvérnő nem kap el, és nem ültet le mielőbb. Ekkor kitekintett az ablakon, és jelezte, hogy itt vannak értem. Reméltem, kapok még legalább egy fél órát, hogy összeszedjem magam, úgyhogy ismét belekapaszkodtam az ígéretekbe erőért. Nem jött olyan gyorsan, mint szerettem volna, de folyamatosan mondogattam 1János 5:14-15-öt.

Végül bejöttek a konyhán keresztül. Ha láttam valaha démont, az első férfiban biztosan volt egy – annyira érzéketlen, mogorva, kemény tekintetű alak volt. Megállt a konyhaajtóban, a testvérnő pedig beszélt vele. Mivel már visszatért a hallásom, értettem, mit mondott:

– Azt állítja, meggyógyult. Épp most kelt fel, de hamar túlerőltette magát, mivel hat napja semmit nem evett és legyengült.

Úgy éreztem, megszólalni sem bírok, de láttam ördögi tekintetét. Pontosan mögötte állt egy másik ember – ó, milyen finom vonású ember volt, milyen kedves és együtt érző! Arra vágytam, bárcsak inkább vele beszélhetnék, de moccanni sem bírtam. Láttam, hogy a főtiszt megrázza a fejét, és ezt mondja:

– Én nem veszem be ezt a hülyeséget!

Ezzel arra másik férfira célzott, aki szintén a szentségről prédikált – aki feldúlta a testvére házát, őt magát pedig a bolondok házába kergette. (Csak feltételezem, leginkább az fájt neki, hogy a három gyerek végül az ő nyakán maradt.) Amikor magamhoz tértem, így szóltam:

– Uraim, én már gyógyult vagyok; meggyógyultam, csak még híjával vagyok az erőnek.

A tiszt azt mondta, nem megy el nélkülem, mert ha ismét el kell értem jönni, a második út költsége már őt fogja terhelni. Erre így feleltem:

– Uram, itt van az órám, bárhol eladhatja huszonöt dollárért. Odaadom Önnek, és ha holnap délelőtt 10 órakor nem leszek az irodájában, és értem kell jönnie, akkor az óra ára fedezni fogja az útiköltségét.

Erre a kellemes megjelenésű férfi is belépett, én pedig kezet nyújtottam neki, mert annyira szerettem volna kapcsolatba lépni vele. Ő próbálta puhítani a tisztet:

– Tégy vele egy próbát; fogadd el az óráját! Én elhiszem, hogy eljön holnap.

Végül sikerült meggyőznie, hogy nélkülem távozzanak. Láttam, hogy kint a kapuban is beszélgettek még. A kedves férfi így szólt:

– Tulajdonképpen nincs szükséged annak az embernek az órájára. Én tényleg elhiszem, hogy rendbe jött. Hadd vigyem vissza az óráját, mert úgy hiszem, nagyon kemény küzdelmen van most túl, és inkább egy kis együttérzésre, szeretetre és bátorításra lenne szüksége.

Hát ezzel aztán rendesen fején találta a szöget! Valóban úgy éreztem, bármit megadnék azért, ha legalább egy kis együttérzést kapnék valakitől!

– Ha mégis vissza kell jönnöd, akkor én kifizetem azt a plusz tizenkét dollárt – győzte meg végül a tisztet, majd behozta az órámat.

Teljesen el voltam tőle olvadva! Megragadtam a kezét, még meg is csókoltam, és csak szorongattam, ahogy bírtam – látva, milyen bizalmat szavazott nekem. Soha nem felejtem el, ez a kis gesztus mennyit segített, amikor mindenki ellenem volt – még a testvérnő is. Bár szeretett volna segíteni és próbált kedves lenni, mégis – mivel soha nem látott még senkit meggyógyulni, és John is ellenem volt – annyira rettegett attól, hogy bajba kerül, hogy egész idő alatt nagyon nyomorultul viselkedett. Így tehát ez a kis gesztus óriási lökést adott.

lepcso

Aznap tehát egész nap pihentem, éjszaka pedig már jól aludtam. Ez péntek éjszaka volt, szombat reggel pedig elindultam. Legyengült állapotomban nagyon érzékeny voltam a hidegre, ezért két kabátot vettem magamra, ami viszont leterhelt. A fiúcska jött velem. Öt kilométeres utunkon tizenhatszor tartottunk pihenőt, mégis odaértünk az irodához pontosan 16 perccel 10 előtt. Amikor már elég közel jártunk az irodához, megláttam, hogy kilenc lépcsőn kell majd felmennünk. Ekkor megálltam, és ezt mondtam a fiúcskának:

– Ó, vajon hogyan juthatnék fel ezen a kilenc lépcsőfokon?

Soha nem felejtem el, hogyan tekintett rám a kisfiú akkor, kérlelő szemekkel, ezt mondva:

– Kérd Jézust!

Felfohászkodtam. Az a kedves ember épp az ablaknál ült, és meglátva engem, lesietett. Éppen akkor, amikor a lépcsőkhöz értem, két férfi ment arra, ő pedig odaszólt nekik:

– Uraim, legyenek szívesek, segítsenek már ennek az úrnak feljönni a lépcsőn!

Lám, Isten mindvégig velem volt, és átsegített minden nehézségen! Az irodában volt egy orvos, aki megvizsgált és megállapította, hogy semmi bajom nincs, csak nagyon le vagyok gyengülve. Így hát elengedtek.

Öröm a megtérő bűnösök felett

A kedves úriember ekkor így szólt:

– Amikor tegnap hazaértem, beszéltem a feleségemnek magáról, és nagyon érdeklődött ön után. Én pedig azt mondtam neki: „Szerintem ez az ember ott lesz időben, úgyhogy hozd le a lovas kocsit az irodához, és hívjuk el magunkhoz ebédre!”

Amikor beszálltunk a férfivel a bricskába, nekiszegeztem a kérdést:

– Van magának üdvössége?

– Ó, nem, bárcsak úgy lenne! – fakadt ki sírva – A feleségem is visszaeső bűnös; mindketten azok vagyunk. Próbálkoztunk újra és újra, de soha nem sikerült visszajutnunk az Úrhoz. Évek óta minden előrehívásnál kimentünk az oltárhoz. Amikor hallottunk a maga összejöveteléről, elterveztük, hogy előremegyünk majd.

Még csak a kapu közelében jártunk, az asszony már szaladt is kifelé a bricskához, és kezét nyújtva lesegített; majd egyenesen bevitt a házba.

– Ó, tudtam, hogy Isten meg fogja hallgatni kitartó imáit, és meg fogja gyógytani magát! – mondta. – Annyira örülök! Én egy nyomorult, visszaeső bűnös vagyok, de úgy éreztem, hogy ha Isten meg tudja magát gyógyítani, akkor értünk is imádkozhatna, hogy visszataláljunk Istenhez. Sőt, van egy húgom is, aki egy kilométerre lakik innen. Amikor tegnap meglátogattam, sírva fakadt, és könyörgött, hogy hozzá is vigyük el magát.

Bár nagyon éhes és gyenge voltam, az ebéd pedig ott gőzölgött az asztalon, mégis így szóltam:

– Vágyik annyira visszatalálni Istenhez, hogy itt és most leboruljon, és addig imádkozzon, amíg teljesíti a feltételeket?

– Igen – felelte határozottan.

megtero-ima

S már a földön is volt. A férje azonnal követte, és én is leborultam velük. Megragadtuk az ígéreteket, és délután 16:15-kor a férfi győzelmi kiáltásokkal kelt fel. Örömében felkapott engem és hangosan kiáltozva körbehurcolt a házban. Erre az asszony is kivívta a győzelmet, felugrott és ujjongott. Mindnyájan boldogok voltunk.

Ezután megebédeltünk – hat napja először ettem – és este hatig még el is mosogattunk. Ezután beszálltunk a bricskába és elmentünk az asszony húgához. Amikor az asszony kipattant a kocsiból, addig hallelujázott, míg a húga ki nem jött – szaladt és sírt. Nővérét átkarolva esdekelt, hogy jöjjünk be és imádkozzunk érte. Mindnyájan arcra borultunk a konyhában – ott ugyanis kellemes meleg volt – és elkezdtünk imádkozni.

Este 8 órakor a férje is hazaért a szénbányából, koromfeketén. A felesége azonnal felpattant, átölte, és ezt mondta neki:

– Próbálok visszatalálni Istenhez, segíts, ó, segíts nekem!

Erre aztán a férfi is sírva fakadt és velünk együtt leborult. Együtt bányásztak, és vették sorra a feltételeket. A férfi hamarabb kész lett, este 22:30 körül, majd leborult a felesége mellett, és úgy könyörgött, mint ahogy nem sok embert hallottam még. Hajnali 5:20-ra a felesége is áttört.

Ez vasárnap reggel volt. Ekkor már sokkal erősebbnek éreztem magam, úgyhogy örömömben körbejárkáltam, dicsőítve Istent, egészen a reggeliig. Ó, milyen drága volt akkor számomra a Megváltó! Nemcsak engem gyógyított meg, hanem tizenöt órán belül még négy báránykát is visszahozott! Csak magasztaltuk Jézust. Leültem az asztalhoz, de enni sem bírtam. Fel kellett kelnem, hogy – örömkönnyekben úszva – járkálhassak.

Jézus annyira valóságos és drága volt akkor, hogy az Ő jelenlétével laktam jól. Mindnyájan hódolattal arcra borultunk, és egyenként kitártuk szíveinket előtte, dicsérve Őt. Ez egy csodálatos ima- és dicsőítő óra volt, amit csak ideiglenesen szakítottunk félbe 11:30-ig. A ház asszonya ugyanis a reggelihez utasított:

– Bevington testvér, most neked is enned kell valamit, hiszen még reggelit sem ettél velünk!

Szót fogadtam, és ettem, de a dicséret lelke folyamatosan kikívánkozott a szívemből. Akkor kezdtem igazán rádöbbenni, milyen hatalmas dolgot cselekedett velem az Isten. Úgyhogy az erőm visszatérésével a dicséret hangereje is növekedett… ■

G.C. Bevington

A történet további megtérésekkel és gyógyulásokkal folytatódik a következő számban…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz