Bevington naplója XI. Csodálatos megtérések

5. fejezet (folytatás)

Az Úr indítása

A következőkben Isten néhány csodálatos művéről számolnék be. Szombaton ott maradtam, és az esti prédikáció inkább gyülekezeti dicsérő alkalomba váltott át, alig beszéltem. Vasárnap csak éjfélkor tértünk nyugovóra. Mind a négyen, akik üdvösséget nyertek, egész vasárnap a megszentelődésért imádkoztak.

Amikor hétfő reggel hét órakor felkeltem, mind a négyüket a konyhában találtam: egész éjszaka tusakodtak, és az a lány is ott volt velük a megszentelődésért imádkozva, aki az első szombati igehirdetésen nyert üdvösséget. Így hétfőn egész nap velük maradtam, egész éjszaka velük tusakodtam, míg kedd reggel kilenc órára mind az öten ki nem vívták a teljes győzelmet.

Ott maradtam ebéd utánig, és erős késztetést éreztem arra, hogy visszatérjek Johnékhoz. Amikor tudattam tervemet az emberekkel, azonnal leszavaztak:

– Bevington testvér, szeretnénk, ha legalább még egy hónapig velünk maradnál!

Még az ebédlőasztalnál ültünk, amikor a metodista prédikátor – aki hallott a történtek felől – belépett, és ő is könyörgött, hogy maradjak. Még az imaházat is felajánlotta, hogy nyugodtan szolgáljak ott mindaddig, amíg csak az Úr akarja.

Ez a fordulat elgondolkodtatott, mivel mind az öt megtért és megszentelődött testvérnek voltak visszaeső bűnös rokonai a gyülekezetben, és kérésüket látszólag jó érvek támasztották alá. Én azonban inkább kimentem a csűrbe, és alaposan, imádságosan megvizsgáltam a dolgot. Egyetlen választ kaptam csupán: „Menj vissza Johnékhoz!” A metodista pásztor erre ezt mondta:

– Hagyjuk, hadd menjen; majd ha ott végzett, megkérjük, hogy jöjjön vissza hozzánk! Addig legalább elterjeszthetjük, mit tett Isten velünk, úgyhogy amikor visszajön, jobb formában leszünk, hogy Isten munkálkodhasson közöttünk.

Egy vallássérült megpuhul

Szerda reggel tehát a kedves ember visszavitt Johnékhoz; útközben szórólapokat osztogattunk, és hirdettük az összejövetelt. Épp akkor értünk hozzájuk, amikor ő hazaért a munkából. Kénytelen volt elismerni, hogy Isten ereje gyógyított meg, és ezt mondta:

– Véletlenül nem akar még errefelé összejövetelt tartani?

– De, épp ma este is lesz egy alkalom – feleltem.

– És tud már ma este prédikálni? – kérdezte.

Nos, itt alkalmam nyílt egy kicsit taktikázni. Sokszor hangoztatta már, hogy ő soha nem fog még egyszer beülni egy szentségprédikátort meghallgatni, és aznap este is azt mondta a feleségének, hogy az asszony elmehet, de ő bizony nem tart vele. A felesége mindezt elmondta nekem. Így feleltem tehát Johnnak:

– John, kicsit még gyenge vagyok, de nem gondolom, hogy ne tudnék elmenni az összejövetelre. Mindenesetre sok járókelő meg futkosó fiúcska van arrafelé, ráadásul több mint egy kilométert kell megtennem nagyon rossz úton. John, kérnék tőled egy szívességet! Szeretném, ha velem jönnél, és tartanád a karom útközben. Így biztosan sokkal több erőm maradna, mint egyébként.

– Természetesen nem kell bejönnöd – tettem hozzá, bár pontosan ezért szerettem volna, ha elkísér.

Mivel John jólelkű ember volt, nehéz volt visszautasítania ezt a kérést. Én pedig az egész utat végigimádkoztam, hogy tudjam, hogyan juttathatnám őt be az imaházba. Végül az ajtóban így szóltam hozzá:

öreg

– John, nagyon szépen eljutottunk idáig, és úgy érzem, elég erős vagyok, hogy megtartsam a prédikációt. De ha esetleg mégis elesnék a pódiumon, az elég ünneprontó lenne; viszont egy olyan higgadt ember, mint te, időben el tudnál kapni, és megakadályozhatnál egy ilyen felbolydulást.

Erre megvakarta a fejét, de végül belement. Kénytelen volt átgázolni azokon a szentségprédikátorokon és a megtérő bűnösök padjain, amelyek botránykövekként tornyosultak az útjában. Így nemcsak hogy eljött az összejövetelre, de egyenesen a pódium melletti első székre ült!

A következő estén ugyanezt végigcsináltattam vele; de a következő estén, pénteken már egyáltalán nem kellett kérnem semmit, sőt, a prédikáció feléig sem jutottam el, már az oltárnál volt. Legalább olyan jól imádkozott, mint bárki más. Szombat este ő és mások is előre jöttek az oltárhoz, és ott maradtak egész vasárnap hajnali négyig. Néhányan győzelemre is jutottak. John felesége is ott volt köztük, és a megszentelődésért imádkozott.

Egész vasárnap együtt maradtunk, egészen hétfő reggel hat óráig. Összesen harminchat órát töltöttünk el imádkozással, dicsőítéssel, prédikálással és örömkiáltásokkal. Valaki azt mondta nekem, hogy ez idő alatt óránként átlagosan egy lélek jutott imában győzelemre. Úgyhogy eszerint elég jó kis összejövetelünk volt…

Újra menni?

És most jön egy ékes példája annak, hogy Isten másképp is tudja vezetni gyermekeit. Vasárnap és hétfőn kezdtem érezni, hogy mennem kell, de nem szóltam semmit, csak prédikáltam. Pontosabban próbáltam prédikálni hétfő este, de végül az egész összejövetel csak imából és dicsőítésből állt – én pedig közben folyton ezt a hangot hallottam: „Menj, menj, menj!” Azt gondoltam, az indíttatás biztos arra vonatkozik, hogy folytassam csak az összejövetelt. Másnap reggel azonban elmondtam Johnnak és az ott lévőknek. Ő erre ezt mondta:

– Bevington testvér, hiszen csak most kezdődött el az itteni munkád! Épp azt tervezzük, hogy egy olyan nagyszabású összejövetelt szervezünk, amilyen még sosem volt a környéken.

szénakazal

Ekkor visszavonultam megszokott problémamegoldó központomba – a szénakazalba. Ott azonban az első pillanattól kezdve mást se hallottam, csak azt, hogy „menj!”, úgyhogy három óra után be kellett adnom a derekam.

Másnap reggel John befogta a lovakat a szekérbe, hogy – a terv szerint – elvigyen a kb. 18 km-re lévő vasútállomásra. Elköszöntem a feleségétől, és a drága, hűséges Frank-től, az asszony azonban nem akart elbúcsúzni:

– Nem tudom elhinni, hogy véget ért volna itt a munkád!

Bár a vasúti jegyem árának csak a harmada volt meg körülbelül, mégis elindultunk. Alig öt kilométert tettünk meg, amikor John hátranézett és felkiáltott:

– Nahát, ez bizony Jim!

– Ki az a Jim? – kérdeztem.

Szóváltás képmutatókkal

Itt el kell mondjak pár dolgot, amit kihagytam. Amikor John felesége először írt nekem, hogy jöjjek el, és tartsak összejövetelt náluk, azt állította, hogy van itt tizennégy megszentelt ember, hét házaspár. Így tehát az első szombat este – ami a gyógyulásom előtti utolsó prédikációm volt – azt gondoltam, hogy ha már eleve van itt tizennégy megszentelődött ember, akkor nyugodtan tehetünk egy próbát egy bizonyságtételi órával. Átengedtem tehát a vezetőjüknek a szolgálatot.

Ahogy hallgattam őket, nem volt világos számomra a bizonyságtételük. A menetrend sem volt számomra érthető, és növekvő csodálkozásomban végül megkérdeztem a kicsi Frank-től:

– Kik ezek a bizonyságtevők?

– Kik? Hát az itteni tagok: a vén, a gyülekezetvezető, és a gyülekezet tisztségviselői! Mind megszenteltek.

Mire a hetedik is felállt, komoly kételyeim voltak afelől, hogy van-e egyáltalán joguk ahhoz, hogy bizonyságot tegyenek. Ráadásul észrevettem, hogy az asszony, aki felállt, egy adag bagót hagyott a padon. Nyilván azért nem vitte magával, mert szégyellni való látvány lett volna. A kilencedikig tűrtem, de tovább nem tartóztathattam magam, és felszólítottam a vezetőt:

– Uram – igen, uramként szólítottam meg, mert a testvér megszólítást nem éreztem megfelelőnek –, most üljön le!

– Nem utasíthat engem! – vágott vissza.

Erre felálltam, és mutatóujjamat rászegezve ráparancsoltam:

– Maga most leül!

Erre úgy összeroskadt, mint egy meglőtt borjú, sőt vette a kalapját is, és elindult az ajtó felé. Tizenegy ember kivételével mindenki követte – kb. 80 fő. Az a lány maradt, aki ott a faluban megszentelődött, és még tízen. Ezután prédikáltam, ahogy tudtam, majd lezártam az összejövetelt.

Kifelé menet John felesége figyelmeztetett:

– Maradjon szorosan mögöttem, mert itt van kint az egész sokaság, és fogalmam sincs, mit akarhatnak.

Amint kiléptünk az udvarról, azonnal odarohant hozzám az, akit leintettem; és ami szitok csak kifért belőle, azt mind megkaptam. Én azonban azt mondtam, menjünk, úgyhogy elindultunk. A férfi másokkal együtt – némi távolságot tartva – követett minket, és mindenfélének elmondott, hogy bosszút álljon rajtam.

Még egy megtérő

No, de térjünk vissza Johnhoz és a szekérhez. Amikor John felkiáltott, hogy „Ez bizony Jim!”, és én megkérdeztem, hogy „Ki az a Jim?”, ő így felelt:

– Az, akit leintettél. Az unokatestvérem. Hajadonfőtt vágtázik utánunk, és kiabál, hogy álljak meg. Bevington testvér, egyet se félj, itt az ostornyél, megvédelek, ha kell, az unokatestvéremtől is!

A férfi lóháton jött utánunk, és igazi cowboy módjára kiáltozta, hogy álljunk meg, várjunk, és hasonlók. John végül megállt, és amikor Jim odaért, inkább indiánra hasonlított, semmint fehér emberre. Odaszaladt a szekérhez, ráhúzta a kantárt a fékre, majd bevetette magát a szekérbe, és karjait körém fonva így esdekelt:

– Ó, Bevington testvér, kérlek, imádkozz értem! Azon szombat este óta a pokolban vagyok!

– Tényleg akarod Istent? – kérdeztem.

– Ó, igen! – felelte.

– Annyira, hogy kész vagy itt ezen a szekéren, a nyílt országúton leborulni, és addig imádkozni, míg eljutsz a kereszthez?

– Igen, igen!

– Akkor térj ki az útszélre, a kerítés mellé, John! – mondtam.

szekér

Úgy is tett, mi pedig leborultunk, ő a szekér egyik végében, én a másikban. Vagy egy óra múlva így tört ki:

– Ó Isten, ó Isten, könyörülj rajtam, könyörülj rajtam! Ó Isten, ments meg engem ebből a szörnyű pokolból, amibe rohanok! – majd hozzátette – Ó, Bevington testvér, jöjj gyorsan ide! Ó, jöjj ide! Fogd meg a kezem, mert süllyedek a pokolba! Ó, gyere gyorsan!

– Nem, nem megyek! Bánd meg bűneid! – feleltem neki.

– Ó, Bevington testvér, a pokolba fogok jutni!

– Hát, ha azt kapnád, amit érdemelnél, már rég ott lennél. Bánd meg bűneid hamar!

Így időztünk ott a kerítés mellett reggel kilenctől délután fél ötig. Három alkalommal történt, hogy néhány rokona arra járt, de nem bírták rávenni, hogy jöjjön ki a szekérből. Egyik unokatestvére – egy jómódú gazda – is arra jött a juhnyájával, és megkérdezte Johntól:

– Ki van ott a szekérben?

– Ki? Hát Jim!

– Mi a csudát csinál? – csodálkozott.

– Istenhez akarok eljutni! – hangzott Jim válasza a szekérből.

Az unokatestvére ekkor engem és mindenkit megfenyegetett; de Jim kitartott, maradt, és végül győzelemre is jutott az imaharcban. Ekkor felugrott, olyan kiáltással, mint egy vadászkutya; majd megragadott, velem együtt leugrott a földre, és örömében vagy egy órán keresztül csak hordozgatott körbe-körbe. Ezután visszapattant a lovára, és hazaindult, én pedig ezt mondtam Johnnak:

– Azt hiszem, most már egyetlen vonatot sem érnék el, úgyhogy legjobb, ha visszamegyünk hozzátok.

Ő pedig pont erre várt.

Isten bölcsebb nálunk

Egyesek talán azt mondanák erre: „De Bevington testvér, hát nem a vasútállomásra akartál menni? Ha Isten az állomásra akart vinni, miért nem vitt el odáig?” És itt jön a nagy tanulság mindenki számára. Sosem szabad elfelednünk, hogy mi csak emberek vagyunk, és Isten nem mindig nyilatkoztatja ki a terveit előre, hanem úgy vezet, amint azt a legjobbnak látja.

Ha Isten megpróbálta volna elmagyarázni nekem, hogy Ő ki akarja ugrasztani Jimet, hogy ott kint, a nyílt országúton egy szekérben alázza meg őt – amire egyébként szüksége volt, hogy végül győzelmet arathasson –; hogy megtörje a vallásoskodást, a tősgyökeres egyháztagságot, az elmúlt tíz évben tett bizonyságtételeit, az ellenszenvét az iránt a szentségprédikátor iránt, aki szétverte azt a békés családot; a megbecsült pozícióját a metodista egyházban, és mindazt, ami ezekből fakadt – ha Isten mindezt el akarta volna magyarázni nekem, akkor a bozótba küldött volna. De lásd, mit tesz az Ő bölcsessége! Csak annyit mondott, hogy „menj!”, és engedte, hogy tetszésem szerint értelmezzem parancsát, mert ez nem befolyásolta terveit. Lerövidítette az utat, és nem sorolta el, mi mindenre lesz szükség Jim megmentéséhez. Isten pontosan tudta, hogy távolról sem végeztem még el a dolgomat azon a környéken; azonban azt is tudta, hogy szükséges ezt a vezetőt teljesen átformálni, és darabjaira törni – hogy aztán használni tudja.

Mivel Jim lóháton jött, sokkal gyorsabban megjárta az utat, mint mi. Mire behajtottunk John csűrjébe, Jim már a feleségével együtt rohant felénk. Az asszony sírva, zokogva mondta:

– Ó, Bevington testvér, bocsáss meg nekem! Azon szombat este óta a pokolban vagyok.

Elmentünk tehát a házukhoz, és az ebédlőben mindnyájan arcra borultunk.

Hét hetes imaharc

Életem egyik legemlékezetesebb hét hete következett ezután – ott, annak az embernek a házában. Egyszer sem váltottam ruhát, egyetlen prédikációt sem mondtam; csak arcra borulva voltam ott éjjel és nappal – imában, zokogva, nyögve, kérve, könyörögve, esdekelve ostromoltam a trónt azért az egész 300 fős metodista gyülekezetért.

Akiknek ugyanis sikerült kivívniuk a győzelmet, azok felkeresték barátaikat, akiket szekérszámra hoztak magukkal, felpakolva ellátmánnyal. Egyesek takarmányostul-tehenestül is eljöttek, és addig maradtak, amíg az egész társaság nem üdvözült, és meg nem szentelődött. Ezután elmentek, és másokat hoztak.

Így ment ez hét teljes hétig, éjjel és nappal. Mindenki csak egyszer evett napjában, mégis mindig főzött valaki a konyhában. Én olyan terhet hordoztam, hogy fel sem keltem, csak ott voltam leborulva; ők azonban időnként bejöttek, és megetettek, mint egy kisbabát. Egyesek szerint 400-an is megfordultak ott, és szinte mindenki kivívta a győzelmet imában. Amit itt tapasztaltam, az felülmúlt mindent, amit egész életemben láttam: egyesek imádkoztak, mások sírtak, bizonyságot tettek, prédikáltak, ujjongtak, vagy éppen bűneiket rendezték el – én azonban csak arcomra borulva könyörögtem, könnyekben fürödve. Amikor az egész véget ért, úgy néztem ki, mint aki az elmúlt hét hétben nagyon keményen dolgozott.

Talán az egyik legfigyelemreméltóbb eset Jim féktelen természetű felesége volt. Korábbi bizonyságtételeit mindig rohangálással, kiáltozással és ordítozással kísérte. Ő tört át először imában, majd hatvan órán keresztül Isten ereje alatt feküdt. Mikor felkelt, ó, annyira más volt – semmi nem maradt abból a magamutogató, nevetséges viselkedésből; annyira szelíd lett! Csak járt-kelt körbe-körbe, könnyekben fürödve, és kezeit szorongatva – és egy szó nem hagyta el ajkait. Olyan volt, mint egy tizenegy nyarat látott vidéki kislány, és elmondhatom, hogy ezután valóban üdvözült életet is élt.

Ő és férje – és sokan, nagyon sokan mások is – addig maradtak ott leborulva, míg meg nem szentelődtek. A hír persze csakhamar széjjeljárt a faluban, hogy visszajöttem hozzájuk, és az emberek folyamatosan csak jöttek. A prédikátor is megérkezett, és megszentelődött, csakúgy mint a felesége és sok gyülekezeti tag. Lám, érdemes hallgatni Istenre, és bízni Benne! ■

G.C. Bevington

A következő számban néhány olyan esetről számolunk be, amelyek megmutatják, miért érdemes imádságban Istenre figyelni és végig kitartani…

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments