Bevington naplója XII. Isten bolondja

5. fejezet (befejezés)

Következetesség

Nagy örömömre szolgál újra leírni ezen tapasztalatokat, és remélem, hogy másoknak is ugyanolyan áldást jelentenek majd, mint nekem. A valódi, kitartó, önzetlen imádság mozgásba hozza a dolgokat; és fontos, hogy komolyan is gondoljuk, amit kimondunk. Egy kislány egyszer ezt mondta az apukájának, aki azt állította, hogy Jézus nem mindent gondolt komolyan, amit a Bibliában mondott:

– De apa, ha Jézus nem azt gondolta, amit mondott, akkor miért nem azt mondta, amit gondolt?

– Ámen! – kiáltottam – Hát ez az!

Láttam, amint egyes igehirdetők leborultak és azért imádkoztak, hogy Jézus gyógyítsa meg ezt vagy azt a gyülekezeti tagot – és látszólag eltökélten imádkoztak –, ám ha imáik meghallgatásra találtak volna, jobban meg lettek volna lepődve, mint azok a keresztények, akik nem hitték el, hogy Péter kopogtat az ajtón. Sőt, egy esetben, amikor egy ilyen imát hallottam, az illető utólag fülem hallatára tagadta, hogy Jézus ma is gyógyít.

Egyszer, évekkel ezelőtt egy összejövetelt tartottam Lexington, Kentucky közelében, ahol Isten azonnal meggyógyított egy testvérnőt, aki már nyolc éve beteg volt. A prédikátor felpattant a szószéken, és kijelentette, hogy Jézusnak semmi köze nem lehetett ehhez a gyógyuláshoz. Pedig az asszony már öt éve nem tudott lábra állni, aznap este viszont – ugyanazon a napon, amikor meggyógyult – saját lábán ment a gyülekezetbe. (Ó, következetesség, mily’ drága kincs vagy!)

Szökött elmebeteg

Egyszer Ohióban tartottam összejövetelt, egy elmegyógyintézettől nem messze; és szokásomhoz híven ott is kijártam az erdőbe. Mivel azt gondoltam, hallótávolságon kívül vagyok, elég nagy zajt csaptam: hangosan imádkoztam, kezeimmel pedig úgy hadonásztam, hogy az arra tévedt járókelő bolondnak hihetett. Mindeközben az elmegyógyintézet egyik gondozottja valószínűleg megszökhetett, és jutalmat tűztek ki a megtalálóknak. Így esett, hogy két férfi, aki éppen arra járt az erdőben, meghallott, és azonnal megállapította, hogy én vagyok az az elmebeteg! Mivel nem akarták elszalasztani a biztos jutalmat, így tanakodtak egymással:

– Lehet, hogy nem bírnánk vele ketten, úgyhogy inkább fussunk gyorsan vissza a faluba, hívjuk ki a rendőröket és úgy fogjuk el a fickót!

Gyorsan el is szaladtak, és jelentették felfedezésüket. A rendőröket azonnal kirendelték, és jöttek is – három kocsival, kötelekkel, bilincsekkel, láncokkal, drótokkal és mindenféle biztonsági eszközzel.

Mire kiértek, addigra már befejeztem a tornamutatványomat, és visszatértem a házba. Mivel ez egy eléggé félreeső hely volt, a ház asszonya nem tudta mire vélni, miért áll meg hét férfi az erdő mellett, és hova készülnek a három kocsival és a nagy felszereléssel. Így hát felszólt nekem az asszony az emeletre:

– Bevington testvér, láttad ezeket az embereket, akik az erdőnkbe indulnak?

– Nem én – feleltem.

Ekkor lehívott, hogy én is megnézzem a társaságot. Mivel magam sem tudtam mire vélni a dolgot, visszatértem a szobámba. Az egyik rendőr azonban hamarosan kopogtatott, és ezt mondta:

– Tud valamit arról az elmebetegről, aki a napokban szökött meg az elmegyógyintézetből, és akit az ön erdejében láttak ma délután?

Az asszony feltett pár kérdést az illető alakjáról, öltözetéről és viselkedéséről, és amikor a rendőrök leírták előtte, hangos nevetésben tört ki – ugyanis ő is látta, hogyan imádkozom. Végül így felelt:

– Persze, épp itt van a házamban – majd az ajtóhoz lépett és lehívott.

Mivel a rendőrtiszt már kétszer is volt a prédikációmon, azonnal felismert, és mindenki jót nevetett – persze a két jutaloméhes fickó kivételével.

Mi a tanulság? Az, hogy az imáinknak jelentősége van! Amikor Taylor egyszer éppen Afrikáért könyörgött és tusakodott, Isten végül azt mondta neki: „Taylor, csomagolj és indult Afrikába!” Ő ezt imában kapta! Hát én meg majdnem a bolondok házába kerültem, de aztán végül elengedtek.

Elmulasztott bizonyságtétel

Egyik évben elmentem a cincinnati-i összejövetelre, s míg ott voltam, meghívtak, hogy a folyamon lentebb is tartsak egy összejövetelt. Magára az összejövetelre már nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy egy testvérnő nem tudott eljönni az alkalmakra, mivel ágyhoz volt kötve. Elmentem, hogy imádkozzak érte, ám csakhamar érzékeltem, hogy valami megmagyarázhatatlan akadály van előttem. Meg akartam győződni róla, hogy ugyanarról van-e szó, mint ami Dániel 10-ben van feljegyezve, úgyhogy először a csűrbe mentem ki, majd az erdőbe.

Ez a testvérnő egyszer már meggyógyult imáinkra. 48 óra múltán Isten meg tudta mutatni, hogy az asszony soha nem tett bizonyságot gyógyulásáról, úgyhogy bementem hozzá és emlékeztettem mulasztására. Rövid szünet után így szólt:

– Bevington testvér, ki mondta neked, hogy soha nem tettem erről bizonyságot? Akárki is volt, hazudott!

– Testvérnő, te soha nem tettél bizonyságot itt, ebben a metodista gyülekezetben, ahol jól ismernek.

– Az lehet, hogy itt nem, de egyszer a cincinnati-i összejövetelen, egy szabadtéri alkalmon igen!

– Nagy ügy! Hiszen ott senki nem ismert, semmilyen áldozattal nem járt; nem állt fenn annak a veszélye, hogy valaki ujjal mutogatna majd rád! – szegeztem neki – Testvérnő, túl gyáva voltál ahhoz, hogy kiállj itt helyben, és elmondd, Isten mit tett érted. Márpedig Jézus megmondta: »Aki szégyell engem és az én beszédemet, az Emberfia is szégyellni fogja azt«.

– Tudni akarom, ki mondta ezt neked! – kérdezte.

– Isten mondta nekem, kint az erdőben – feleltem.

– Igen, ez az igazság, Bevington testvér – vallotta be. – Imádkoznál értem, hogy Isten megbocsásson nekem?

– Ha meg tudod győzni Istent arról, hogy kiállsz ezek elé a gúnyolódók elé, és elmondod, ami történt, akkor valószínűsítem, hogy Isten meggyógyít téged. De ehhez Őt kell meggyőznöd, ami nem lesz egyszerű. Engem könnyen meg tudsz győzni, de ez nem Bevington ügye, hanem a tiéd és Istené, aki a mindent látó Jehova. Isten előtt nem kedves, aki gyáva.

A lelki röntgengép

Magára hagytam tehát, és visszamentem az erdőbe. Hat órát maradtam az erdőben, majd a hátsó úton kiosontam, és a házat elkerülve négy mérföldet gyalogoltam egy másik helyre, ahol egy másik összejövetelt tartottam. Mindeközben az asszony állapota egyre romlott. A másik összejövetel 14 napig tartott, sokan megtalálták az Urat, ketten pedig meggyógyultak. Az asszony meghallotta, hol vagyok, és utánam küldött. Elmentem hát hozzá, ő pedig így fogadott:

– Nagy gondban vagyok. Megmondtam az Úrnak, hogy elbeszélem, ami történt, itt helyben, ebben a gyülekezetben.

– Szerintem tudja, hogy most is hazudsz, mint előzőleg – feleltem.

Ezután vettem a kalapomat és kimentem az erdőbe. Négy napig voltam ott, és nagyon vágytam arra, hogy az asszony eljusson arra a pontra, hogy Isten a gyógyulás ajándékával örvendeztethesse meg – ugyanis javaival és talentumaival jó szolgálatot tehetett volna Istennek, ha igazán alávetette volna magát Neki.

Az asszony teljesen elképedt a viselkedésemen, és kezdte azt gondolni, hogy elmentek nálam otthonról. Én azonban egy domb tetején voltam egy nagy tölgyfa alatt, és azért könyörögtem Istenhez, hogy ébressze őt fel, és vezesse el oda, ahol Ő szeretné látni. Isten pedig munkálkodott. Az ötödik délután szólt az Úr, hogy azonnal menjek vissza hozzá, én pedig engedtem.

Micsoda látvány tárult a szemem elé! 48 órája folyamatosan csak sírt! Amikor bekopogtam az ajtón, két zokogás között csak nyögve bírt szólni, hogy jöjjek be. Amikor beléptem, felemelt kezekkel mondta:

– Ó, annyira örülök, hogy visszajöttél! Isten meghallgatta az imámat. Bocsáss meg, ó, bocsáss meg, hogy nehezteltem rád, és olyan sok csúnya dolgot mondtam rólad. Ó, annyira sajnálom; nem is tudtam, hogy ilyen hitvány vagyok!

Hát ezért kellett annyi órát az erdőben töltenem! Ennek a büszke szívnek meg kellett alázkodnia. Ez az asszony még soha nem jutott tovább az imaházi vallásosságnál. Teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy még soha nem nyerte el a Szent Lelket: lehetetlennek tartom ugyanis, hogy valaki elveszítse az újjászületést, de megtartsa a megszentelődést. Az volt a megérzésem, hogy valójában visszaeső bűnös, de ott és akkor nem tartottam volna bölcs dolognak nyíltan megmondani neki. Ezt mondta ugyanis nekem:

– Bevington testvér, elveszítettem a megszentelődést, mert ha meg lettem volna szentelve, akkor soha nem éreztem volna veled kapcsolatban úgy, ahogy.

Nos, az ilyen helyzetekben van szükség nagy bölcsességre. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ha akkor megmondtam volna neki nyíltan, hogy ő egy visszaeső bűnös, ezt csípőből elutasította volna. Úgyhogy inkább visszamentem az erdőbe, és Istenhez könyörögtem, hogy Ő adja tudtára a dolgot, mert Ő sokkal jobban tudja kezelni az ilyen súlyos eseteket, mint mi. Miután lejöttem a dombról, még öt órát kint maradtam a csűrben, és így kiáltottam:

– Istenem, ne hagyd őt önbecsapásban!

Az ötórás istállói küzdelmem felért egy röntgenezéssel, végül ugyanis így nyilatkozott az asszony:

– Bevington testvér, biztos vagyok benne, hogy nagyon meg fogsz lepődni azon, amit most mondani fogok, de úgy érzem, mégis el kell mondanom. Valójában visszaeső bűnös vagyok. Úgyhogy ne azért imádkozz, hogy megszentelődjek, hanem azért, hogy vissza tudjak térni Istenhez!

Utolsó próbálkozások

Ebből is látszik, hogy tízből kilencszer miért vallunk csúfos kudarcot, amikor olyan munkát próbálunk elvégezni, amire Isten sokkalta alkalmasabb nálunk. Ezután már csak három órába telt, hogy visszataláljon Istenhez, és boldogan mondta:

– Hát, Bevington testvér, nem lehet, hogy a megtéréssel együtt már meg is szentelődtem? Olyan boldog vagyok!

– Láttál már olyat, aki egyszersmind meg is szentelődött, amikor újjászületett? – kérdeztem.

– Tudom, tudom, de én olyan boldog vagyok!

– Hát legyél is boldog! – feleltem – Egy olyan asszony, aki ilyen csúnyán becsapja az ajtót a legjobb barát, Jézus előtt, és úgy bánik Vele, ahogy te bántál Vele, aztán elfogadja gyöngéd bocsánatát ezért a bánásmódért, és Jézus még szerető karjaiba is öleli, visszaadva korábbi örömét: az ilyen embernek van is oka a boldogságra!

– Bizonyára igazad van. Imádkozhatnánk most a gyógyulásomért is? – kérdezte.

– A Könyvben az áll, hogy »keressétek először Isten országát és az ő igazságát«. Igaz, újjászülettél, de elnyerted már az Ő igazságát?

– Úgy gondolom, még nem. Mit kell tennem?

– Hát nem akarsz megszentelődni?

– Ó, dehogynem!

– Akkor miért ne imádkoznánk a megszentelődésért?

– Azt gondoltam, hogy a gyógyulásom után könnyebben át tudnám küzdeni magam, hogy megszentelődjek.

– Hát ezt az Igével kell megbeszélned…

Erre ismét fogtam a kalapomat és kimentem. Már hét napja nem ettem, úgyhogy bementem a konyhába, és mondtam a lányának, hogy éhes vagyok. Kaptam egy jó kis ebédet, amit jóízűen elfogyasztottam.

Volt egy hétéves forma kislányuk is, aki látott engem a konyhában. Amikor bement az anyja szobájába, továbbadta, amit egy cincinatti-i kislányról meséltem neki. Az asszony ekkor behívatott, majd így szólt:

– Most már nincs semmi neheztelés bennem irányodban. Hiszed, hogy Jézus meg fog gyógyítani engem?

– Talán. Miután vettél Szent Lelket – feleltem.

Erre vett egy jó nagy levegőt, de végül kötélnek állt:

– Rendben, akarom a Szent Lelket.

Elkezdtünk tehát imádkozni. Úgy délután 4 óra lehetett. Négy éjszakát és három napot töltöttem vele, Istenbe kapaszkodva, míg kimúlt a régi élete. Egyikünk sem evett semmit a vizsgálat alatt. Isten meghallgatta az imát, és úgy tűnt számomra, hogy ő lett a leghalottabb élő ember a világon, akit jó ideje láttam. A férje – bár saját maga még nem nyert üdvösséget – szilárdan hitt a teljes megszentelődésben, és mindvégig támogatott. Az isteni gyógyítás mellett is bátran síkra szállt, és többször mondta nekem, hogy ha a felesége eljutna oda, hogy teljesen alárendeli magát Istennek, akkor bizonyosan meggyógyulna.

Isten megoldása a legjobb

Így történt, hogy a negyedik reggelen az asszony kiugrott az ágyból. Csak a kislány volt még ébren, amikor az anyja így kiáltott fel:

– Megszentelve és meggyógyítva! Ó, ez most már végre az igazi!

Ezek után még kétszer találkoztam vele, és láthatóan teljesen kicserélték – más asszony lett.

Ezután a férje is kérte, hogy maradjak még egy napot. Mivel kicsit kimerült voltam, ezúttal a csűrbe mentem, és ott könyörögtem érte. Délután fél 4-kor kijöttem, és ott találtam a férfit az egyik boxban, a tehénistállóban – becsületesen imádkozott. Hát ezért küzdöttem az elmúlt hetekben, és ez volt az eredménye különös viselkedésemnek! Mindennek volt értelme! Éjjel 10:30-ra át is küzdötte magát a férfi. A cincinnati-i táborban nyilvánosan is hallhattuk félreérthetetlen bizonyítékát annak, hogy ami mellett korábban csak érvelni tudott, azt most ténylegesen is megkapta.

Na, erre mit mondasz? Van valami, ami túl nehéz az Úrnak? Nem engedhetjük meg magunknak, hogy félreértsenek és kibeszéljenek minket, hogy hazudozzanak felőlünk, hogy hamis színben tüntessenek fel és gyakorta kiközösítsenek minket – ha ezáltal Isten embereket vonhat magához?! Nem szükséges mindig minden miértre tudnunk a választ: a mi dolgunk csak annyi, hogy hallgassunk Istenre.

Bár már kezdetben sem volt teljesen tiszta előttem az asszony helyzete, inkább Istenre hallgattam. És ahogy telt az idő, olyan kinyilatkoztatásokat kaptam, amik minden kétséget eloszlattak – de csak a pillanatnyi helyzetben. Ha azonban az Úr egy bizonyos pontig elvezetett, akkor teljes bizalommal várhattam további vezetését is. Ő pedig mindent szépen, a maga rendjében világosságra hozott.

Isten csak ritkán avat be minket teljes tervébe – ami a konkrétan ránk bízott személyek iránti munkát illeti. Ő lépésről lépésre akar vezetni. Isten tervében kezdettől fogva benne volt ennek az asszonynak a teljes megszentelődése és gyógyulása; sőt férjének üdvössége és megszentelődése is. De ehhez olyasvalakire volt szüksége, aki hagyja Őt, hogy – emberi szemszögből nézve – nagyon ésszerűtlen dolgokat csináljon általa, így teljesítve be az Ő tervét. Isten látta, hogy a bolond Bevingtont meg lehet bízni ezzel a fontos munkával, így esett rám a sors. Nagyjából hét hetet dolgoztam ezen az ügyön, és az idő legnagyobb részét az erdőben vagy a szénakazalban, elvonultan töltöttem. Sokszor a félrevonulásunk ad teret Istennek a legnagyobb csodák véghezvitelére. ■

G.C. Bevington


A következő fejezet személyes, ill. másokkal történt gyógyulásokkal folytatódik…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz