Bevington naplója XV. Leforrázva

6. fejezet (folytatás)

Egy leforrázott láb

Tartottam egy összejövetelt Ohioban, ahol sokan üdvösséget nyertek; így két évvel később valaki küldött nekem pénzt, hogy újra látogassam meg őket. Az összejövetel előrehaladtával érzékeltem, hogy hiányzik az egyik testvérnő, aki az előző alkalmakon való megtérése után igen erős oszloppá lett. Csodálkoztam, vajon miért nem látom. Talán elköltöztek – gondoltam. Nem tudtam megkérdezni senkit felőle, mert valahogy mindig csak akkor jutott eszembe, amikor már napok óta távol voltam azoktól, akik tudhattak róla.

Egyszer azonban imádság közben jutott eszembe ez az asszony. Fel is keltem rögtön, és feltettem a kérdést:

– Testvérnő, mi lett D. Testvérnővel? Miért nem jár a gyülekezetbe? Csak nem visszaesett?

– Nahát, Bevington testvér, nem is hallottál róla?

– Úgy tűnik, nem. Nos?

– Leforrázta a lábát; és már kilenc hónapja az ágyat nyomja. Orvost is hívtak. Hárman-négyen elmentünk hozzá, és emlékeztettük arra, amit az isteni gyógyításról prédikáltál, ő azonban ragaszkodott az orvoshoz. Kértük, hogy írjon neked, neki mégis inkább az orvos kellett. Befeküdt a kórházba, és most is ott van. Már 700 dollárt elköltöttek, és most arról beszélnek, hogy levágják a lábát a térd felett. Iszonyúan szenved.

Vegyük észre, milyen különbség van a földi orvoslás (az Egyiptomba menetel), és az én Orvosommal való gyógyítás között! Íme, itt van egy asszony, aki tudja, hogy Isten gyógyít – hiszen az unokahúga azonnal meggyógyult, amikor előzőleg ott jártam, és ez az asszony rendkívül örült a gyógyulásnak. De talán te is azt mondanád, amit ő mondott: „Ó, ez most más, ez egy teljesen más helyzet…!”

Sátán szereti becsapni Isten gyermekeit azzal, hogy Jézusról a körülményekre tereli a figyelmüket. Hát Jézus hatalma függ a körülményektől és a külső dolgoktól? Hadd tegyek bizonyságot Isten dicsőségére arról, hogy az elmúlt 32 évben egyetlen „egyedi” esettel sem találkoztam – én nem figyelek ilyesmire; nem engedem meg magamnak, hogy az „egyedi” körülményekre tekintsek. Egyedül Jézust látom, csakis Őt. Ő ezt mondja: „Én vagyok az Úr, a te Gyógyítód.”

Szeretném megmutatni a különbséget az Istenbe vetett bizalom, és a Benne való bizalom megtagadása között. Itt volt tehát ez az asszony, aki tizenhat hónapig rettenetesen szenvedett, végül levágták a lábát a térd felett, és az egész közel ezer dollárba került neki. De nézzük a másik oldalt!

Egy másik leforrázott láb

Amikor egyszer házimunkát végeztem két saroknyira innen, ahol most jelenleg is írok, Ashlandben, éppen főtt krumplit készítettem vacsorára. Elég sok vizet tettem rá, nehogy odaégjen. Éppen leöntöttem a főzővizet, de valószínűleg kevés volt a rongy, s így a fedő lecsusszant, és majdnem egy liter forró víz belement a cipőmbe. Mivel a gazdaságosság híve voltam, mindig hagytam, hogy a cipőim szellőssé váljanak. Rendkívül fájdalmas tapasztalat volt! Letettem a fazekat, rátettem a kezemet a gőzölgő cipőre és így szóltam:

– Nos, drága Jézus, nem vitás, hogy meggondolatlan voltam, de nem ez volt a szándékom.

Sátán persze azonnal ott termett, és emlékeztetett arra a testvérnőre, aki csaknem ezer dollárt költött a beteg lábára. Én azonban így feleltem:

– Hát nekem nincs pénzem, de akkor sem mennék le Egyiptomba, ha lenne! Nem engedhetem meg magamnak, hogy tizenhat hónapon át csak feküdjek, aztán meg levágják az egyik lábamat!

Hozzáteszem, hogy mindeközben iszonyúan fájt a lábam, és a fájdalom már a térdemig sugárzott. Persze Sátán ott volt, és kifejezte mély együttérzését e szomorú eset kapcsán. Siettetni akart és ezt sugallta:

– Gyorsan vedd le a cipőt; mert egészen a csontig fog égni, ha a cipő és a zokni visszatartja a hőt!

Bevallom, már a könnyeim is potyogtak a fájdalomtól, de én Istenre vártam. Közelebb voltam Hozzá, mint Egyiptomhoz.

Nyilván volt logika Sátán javaslataiban; én azonban ezeket figyelmen kívül hagytam, mert úgy éreztem, esélyt kell adnom Jézusnak. Amikor végre sikerült elcsendesednem, és teljesen át tudtam adni az ügyet Jézusnak, mindent Rá bíztam, és a kezemet újra a gőzölgő cipőre tettem. Ekkor bénító fájdalmak sugároztak a térdembe, én azonban így szóltam:

– Jézus, ha leveszem most ezt a cipőt, kérlek add, hogy egyáltalán ne váljon fel a bőr, ha úgy jobb!

Levettem tehát a cipőt. Sátán rögtön közbe is szólt:

– Látod, nem igyekeztél, így most egészen a csontig megégett; ezért sugárzik a fájdalom a térdedbe.

De én a zoknihoz érve rátettem ismét a kezem, és folytattam:

– Jézus, Te vagy az én Gyógyítóm, évek óta az voltál. Ez most elég súlyos helyzet, és Sátán folyamatosan arra a testvérnőre emlékeztet, akinek csak egy fél liter ment a cipőjébe, ráadásul az övé nem volt csupa lyuk. Uram, ahogy lehúzom most a zokni, kérlek add, hogy a bőr a helyén maradjon!

Aznap estére utcai evangelizációt terveztem, és egy bő kilométert kellett macskaköves úton gyalogolnom. Behunytam a szemeimet, és elkezdtem lehúzni a zoknit. Nagy fájdalmak között le is jött, és mielőtt kinyitottam volna a szememet, így szóltam:

– Ó, Istenem, Te vagy a Gyógyítóm! Kérlek, múljon el ez a szörnyű fájdalom!

Miközben még mindig csukott szemmel a lábamon tartottam a kezem, ezt mondtam:

– Igen, Uram; igen, Uram; igen, Uram!

Az utolsó szónál a fájdalom megszűnt. A szemeim még mindig csukva voltak, én pedig ott ültem örömkönnyek között. Jobb kezemet felemelve kezdtem dicsérni Istent mint Gyógyítómat. Ezután kinyitottam a szemem, és lám, a bőr épen maradt! A lábam nagyon vörös és deformált volt, de a fájdalom elmúlt. Jött is a Sátán rögtön:

– Gyorsan küldj Stapleton testvérért, hogy biztosan odaérj, hiszen ma este nem fogsz tudni ennyit gyalogolni. Meg se próbáld a héten felvenni a cipődet, adj időt neki, és akkor a következő vasárnapra talán meggyógyul – ez volt kedden. – Nagyon nem lenne bölcs dolog, ha cipőt húznál, aztán azon a nyirkos földön álldogálnál. Biztosan megfáznál, és összeszednél valami súlyos és fájdalmas nyavalyát.

Teljes ráhagyatkozás

Mindez nagyon logikusnak tűnt – nyilván. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha Istentől jövő sugallatként hallgattam volna erre a javaslatra – ahogyan húszból tizenkilencen teszik – ugyanolyan nyomorult helyzetbe kerültem volna, mint az a testvérnő. Sátán arra próbált rávenni, hogy pólyáljam be a lábamat puha rongyokkal! Én azonban minden javaslatát visszautasítottam, száraz zoknit húztam, és felvettem a cipőmet.

Vacsora után elmentem az utcai evangelizációra, és ott álltam a nyirkos földön. Áldott alkalom volt, kezek emelkedtek imára, és azon az estén két lélek is elindult a Jézushoz vezető úton. Ó, hogy megáldotta Isten a lelkemet, amikor bizonyságot tettem arról, mit tett értem Jézus!

A következő estén elmentem a gyülekezetünkbe imaórára, és ott is bizonyságot tettem a gyógyulásomról. Ó, milyen szívből jövő Ámenek záporoztak! Rev. John Fleming pásztor átölelt és sírt örömében. Éreztem, hogy szívből egyetért mindazzal, amit mondtam. Walker testvérnő teljesen el volt ragadtatva, és sokan mások is nagy áldást nyertek. Mindnyájan bizonyságot tettek, milyen dicsőséges alkalom volt.

Nos, ez lett az én leforrázott lábam történetének vége. Megspóroltam 1000 dollárt, tizenhat hónap szenvedést, és nem mellékesen egy végtagot is. Látod már a különbséget a két folyamat, pontosabban a kétféle orvosválasztás között? Te melyiket választod? Ami engem illet, én a régi háziorvosomhoz, Jézushoz ragaszkodom. Halleluja Jézusnak!

A régi bőr végül mind lejött: teljesen elszáradt a hús; de végül teljesen kitisztult és megújult. Egyetlen szolgálatot sem kellett elhalasztanom, és semmilyen fájdalmat vagy kellemetlenséget nem tapasztaltam. A régi bőr egészen addig nem jött le, amíg az új nem nőtt ki alatta. Egyszer sem szaggattam le a régit – hagytam, hogy orvosom elintézze. Gyakran előfordult, hogy már lógott a bőr, és Sátán olyankor ezt mondta:

– Húzd már le; csak birizgálja a lábadat, és megakadályozza, hogy az új bőr simán jöjjön elő.

Én azonban hozzá sem nyúltam, mert miután meggyőztem Jézust ott a konyhában – mikor a krumpli szanaszét hevert a földön, a fájdalom pedig sugárzott a térdembe – hogy az ügyemet teljességgel átadom Neki; úgyhogy nem merészeltem közbeavatkozni, még ötlet szintjén sem. Ámen és ámen! Nem merészeltem a tünetekre tekinteni.

Mit kezdjünk a tünetekkel?

Valamit el kell itt mondanom a tünetekkel kapcsolatban. Amikor először részesültem gyógyulásban, azt tanították nekem, hogy a hit gyakorlása és a közvetlen eredmények érdekében meg kell tagadnom a tüneteket. Így is tettem, de ilyenkor összezavarodtam. Egyik alkalommal súlyos fogfájás gyötört. „Csak meg kell tagadni” – gondoltam. Megtagadtam a fájdalmat, de a tények mást mutattak, és nagyon is tisztában voltam vele, hogy fáj a fogam. Ekkor arcra borulva ezt mondtam:

– Uram, azt mondják nekem, hogy tagadjam meg a fogfájásomat. Mit tegyek? Kell, hogy legyen valami jobb megoldás!

Miután kicsivel több mint egy órát vártam Istenre, ezt a választ kaptam:

– Nem a tüneteket kell megtagadnod, hanem a testedhez való jogukat!

Ekkor azonnal megértettem, hol volt a hiba a kapott tanításban. Azonnal felpattantam, és kijelentettem:

– Igen, itt van a fájdalom, de az Ige szerint nem hozzám tartozik. Ez a fogfájás nem hozzám tartozik, nincs közöm hozzá. Én Jézusé vagyok! Ez a test, ez a fej, minden foggal együtt Istené – az Ő tulajdona, amint írva van: „Nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Korinthus 6:19-20; Károli)

Ezt az álláspontot foglaltam el tehát, és húsz percen belül el is múlt a fájdalom. Azóta is ezt a tervet követem, és mindenkor győztesként jövök ki a küzdelemből. Halleluja!

Új csúz húz

Mondok ezzel kapcsolatban egy konkrét esetet. Bár korábban Hamiltonban meggyógyultam az ízületi csúzból, ez nem jelentette azt, hogy soha többé nem érhet ebből az irányból támadás. Egyszer az erdőben tartottam összejövetelt, egy nagy fa alatt, Portsmouth-tól lefelé. Bár rengeteg eső volt, az emberek mégis jöttek, és több estén keresztül valaki mindig esernyőt tartott felém, amíg prédikáltam. Az oltárhoz is mindig előrejött valaki. Minden este száraz szalmát raktak ki, ami azonban az oltárnál való szolgálat idejére nyirkos lett. Órákat töltöttünk a térdeinken azon a nyirkos talajon, míg a ruhánk is teljesen elázott. A lábaim minden este egészen combig áthűltek a nedvességtől.

Valószínűleg nagyobb volt a buzgalmam, mint a józanságom; de lényeg, hogy megint belém állt a csúz. Ez ugyebár jó néhány évvel azután történt, hogy Hamiltonban meggyógyultam belőle. Sátán persze rögtön kéznél volt, és hozta a logikus érvelését arról, hogy figyelmen kívül hagytam Isten törvényeit, amikor hagytam átnedvesedni a lábaimat. Egész éjszaka kínlódtam a fájdalommal, és alig aludtam. Sátán csaknem teljesen mocsárba fojtott azzal az érvvel, hogy nem várhatom el Jézustól, hogy meggyógyítson, miután szánt szándékkal, tudatosan áthágtam az összes természet törvényt.

Reggel még eléggé szenvedtem, az ágyból való felkelés is nehezemre esett. Délután 4 óráig semmit sem ettem. Imádkoztam és tusakodtam, ahogy csak tudtam, míg végül tudatosult bennem, hogy ha aznap este prédikálni akarok, akkor valaminek történnie kell, mégpedig azonnal. Úgyhogy elkezdtem megragadni az ígéreteket, de ezzel nem sokra jutottam. Végül beismertem:

– Úgy tűnik, nemcsak a tünetek vannak itt, hanem a tényleges nyavalya is. Ezt nem tagadhatom.

Ekkor kaptam egy ihletett gondolatot, és így folytattam:

– Ördög úr, ez a csúz nem az enyém. Nincs közöm hozzá!

Világosan hallottam, ahogy felkacag:

– Haha! Nem tudsz magadon segíteni!

– Uram, Ön hazudik – feleltem – igenis van segítségem.

Megragadtam két széket, és felálltam. Sátán erre megint kinevetett és ezt mondta:

– Úgy nézel ki, mint aki át akar menni ezen a szobán.

– Meg is teszem! – válaszoltam, és elindultam a két székkel.

Lassan haladtam; egy óra negyven perc alatt eljutottam az egyik saroktól a másikig, de hála Istennek, megcsináltam. Ekkor így szóltam:

– Most, drága Uram, hiszem, hogy te indítottál erre a kijelentésre; és te segítesz abban is, hogy a lábamat megvessem ebben a sarokban, és akkor már biztos a győzelem.

Ekkor első ízben éreztem, hogy van erőm megmozdítani a lábamat a kezeim segítsége nélkül. Odahelyeztem úgy, hogy a cipőm hegye beleütközött a sarokba. Abban a pillanatban az összes fájdalom eltűnt, és erőt nyertem. Ó, hogy rám szállt a dicsőség akkor, amikor Istent dicsőítve potyogtak a könnyeim!

Bár a szobán való átjutásban minden centiért meg kellett küzdenem, végigcsináltam, hiába tartott egy óra ötven percig. A megszentelődésem óta ez volt talán a legjobb száz perces futásom. Soha többé nem tapasztaltam a csúz legkisebb tünetét sem azóta. Megismétlem tehát: megéri végigcsinálni Jézussal, Benne bízva. Ha nincs ellenfél, nincs előrenyomulás! ■

G.C. Bevington

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz