Bevington naplója XVI. Csak maradj az ösvényen!

6. fejezet (folytatás)

Kocsma-vita

Úgy érzem, le kell írnom egy esetet, amikor meghallgattatott az imádság, és eredménnyel járt az Istenben való kitartás. Ohioban, vidéken tartottam összejövetelt. Úgy tűnt, ott van a munkaterületünk, mivel azon a tájon nem sűrűn voltak nagyobb összejövetelek. A megválasztott gyülekezeti vén beszélt vasárnap és hétfő este is. Jól kiprédikálta a kocsmát, rámutatva arra, hogy a legtöbb bukott lány és a legtöbb csökönyös fiú útja a kocsmán át vezet. Jó kis csapást mért ezzel a kocsmákra – persze az ilyen csapásokból nincs túl nagy.

Amikor befejezte megrendítő üzenetét, megkérdezte tőlem:

– Nos, Bevington testvér, szerinted nagyon kemény voltam velük?

– Ó, szerintem nem! – feleltem.

Mind a válasz, mind a hangsúly meglepte. Azt gondolta, jól megveregetem majd a vállát. Meglepődve, kicsit kíváncsian nézett rám, úgyhogy kénytelen voltam bővebben kifejteni a válaszomat:

– Azt hiszem, nem volt elég. Uram, Ön a többiekkel együtt helyezte oda azt a kocsmárost, és adott neki működési engedélyt eme pokoli portékák értékesítésére. Ön, Uram, társaival együtt azt mondta a kormányunknak, hogy állítsák ide ezt az embert, és árusítson olyan dolgokat, amelyek férfiak és nőknek bukásához vezetnek. Sőt, Önök követelték a kormánytól, hogy védelmezzék ezt az embert ördögi üzelmeiben.

Hát ebben nem értett velem egyet. Én azonban azzal érveltem, hogy elég lenne, ha a metodista hívek megszavaznák a szesztilalmat, és már röpülnének is a kocsmák.

– A kocsmárost maguk állították oda! Ő csak kifizeti a működési engedélyt, amit önök hagynak jóvá!

Hát ez nem igazán tetszett a vénnek, de különösebben nem zavartatta magát miatta.

Egy rejtélyes ügy

Aznap éjjel ugyanott szálltunk meg, másfél kilométerre attól az iskolától, ahol – legalábbis az ő megítélése szerint – halálos csapást mért a kocsmákra. Másnap reggel viszont ezt mondta:

– Úgy tudom, Bevington testvér, hogy különösen sok időt fordít imádságra, gyakran jár az erdőbe, és órákat tölt ott kint imádságban. Azt hallottam, hogy addig marad ott, amíg Isten nem válaszol. Minden elismerésem ezért, bárcsak nekem is lenne ennyi időm az ilyesfajta munkára!

– Nos – folytatta –, mindezt azért hoztam fel, mert egy nehéz ügyet szeretnék a figyelmébe ajánlani, amit sehogy sem sikerül kibogozni. Van egy gyönyörű család ott, ahonnan tegnap jöttem, egy igen drága család. Magasan képzettek, nagyon műveltek, tanultak; vigyáznak, imádkoznak és anyagilag is jól megy nekik. A legalázatosabb emberek, akikkel valaha is találkoztam. Egy gyermekük van, egy derék lány, akit mindenki szeret.

– Csakhogy – folytatta – a lány már tizenhét éves, és egy éve kislánya született, viszont nincs férjnél. Ez óriási csapást jelentett a családnak, összetörte az életüket, és azóta, tizenhat hónapja el se jöttek a gyülekezetbe. Hiába győzködtük őket, hogy jöjjenek, nem bírnak szembenézni a megpróbáltatással. A lány továbbra is velük van a kisbabával, és ami a legnagyobb probléma, hogy senkit nem engednek a közelébe. Teljesen elszigetelődtek. Az apa próbálja eladni a házukat, hogy elmehessenek arról a helyről, ahol erre a borzalmas mélypontra jutottak. A környékbeliek pedig mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a házeladást.

– Ez tehát a helyzet – mondta – és mivel ön kitűnően ért ahhoz, hogy imádságban kifürkéssze az ilyen ügyeket a trón előtt, pontosan azért jöttem, hogy erre az ösvényre ráállítsam.

Ki kell hangsúlyoznom, hogy ezt az „ösvény” szót ő használta. Ezt mondta:

– Bevington testvér, álljon rá erre az ösvényre, mi pedig a pásztorral, a gyülekezet vezetésével és jómagammal ön mellett leszünk: maga mögött leszünk. Csak maradjon az ösvényen, és ne adja fel, míg fel nem deríti az ügyet!”

Az ösvény

Az egész ezen az „ösvény” szón múlt. Nekem az volt a dolgom, hogy találjam meg az ösvényt, és maradjak rajta. Hogy érthetőbb legyen,lépjünk vissza az időben egy évvel. Chillicothe, Ohioban tartottam összejövetelt, ahol a házigazdámnak volt néhány nagyra becsült vadászkutyája. Az egyiket nagyon megkedveltem, rendkívül értelmes volt. Egyik éjszaka azonban iszonyú nyüszítésre riadtam fel, és hallottam, hogy csapást csapás után mérnek a kutyára. Mikor már nem bírtam tovább, felkeltem, odamentem az ablakhoz és kikiabáltam, hogy ki veri úgy azt a kutyát? A hang alapján ítélve a házigazdám válaszolt. Megkérdeztem hát:

– Testvérem, ugyan mit tett az a szerencsétlen eb, hogy így el kell verned?!

– Nos, Bevington testvér, ez a fő rókavadász kutyám, és mások fizetnek azért, hogy az ő kutyájukat is ennek a mintájára idomíthassák. Ma este 5 dollárt kellett volna kapnom; a kutya azonban egy nyúl ösvényén indult el, és így nem lett a dologból semmi.

– És a kutya tudja a különbséget? – kérdeztem.

– Ó, hogyne tudná! Ezért verem el ilyen keményen.

– És ez segít rajta?

– Hogyne, kérem! Egy jó darabig biztos nem megy így nyúl ösvényére.

Ismét hangsúlyozom: a vén a lelkemre kötötte, hogy maradjak azon az ösvényen. A kutya kegyetlen verést kapott azért, mert letért egy másik útra. Ha én sem ragaszkodom az ösvényhez, lehet, hogy úgy járok, mint az a kutya. Nos, mindezt azért mondtam el, mert a történet folytatásában jelentős szerepet kap ez a szempont.

Vissza tehát a vén ösvényéhez. Amint lezártam az ottani összejövetelt, elmentem megszokott szállodámba, az erdőbe. Miután kényelmesen befészkeltem magam egy odvas fatörzsbe, ezt mondtam:

– Uram, akarod, hogy elinduljak ezen az ösvényen? Te jól ismered a kisded apját, és minden körülményt. Kell, hogy ez a dolog tisztázódjon? Mit akarsz, hogy cselekedjek?

Jó néhány órát feküdtem ott, mielőtt bármi is derengeni kezdett volna számomra, mégsem mertem kimozdulni lakásomból.

– Megdicsőülnél ezen ügy által? – ezt kérdezgettem folyamatosan az Úrtól.

Valójában az volt a helyzet, hogy sok helyre voltam hivatalos, hogy tartsak összejövetelt, csak időpontot nem egyeztettünk, mert ezt állandóan igyekeztem elkerülni. A szervezést teljességgel az Atyára bíztam. Mindig kérdezik tőlem, hová megyek majd, ha végzek itt vagy amott, de csak azt tudom mondani, nem tudom.

Jó néhány órám elment tehát azzal, hogy leszámoljak ezekkel az összejövetelekkel. Ami azt illeti, néhány helyen bőkezű adakozókra is számíthattam, a pénztárcám pedig meglehetősen viseltes és lapos lett addigra. Ezt a tényt persze Sátán fel is használta, hogy távol tartson a lényegi kérdéstől. Csaknem tizenkilenc órámba került kideríteni, hogy vajon akarja-e Isten, hogy elinduljak egyáltalán az ösvényen.

Végül, miután oly sok órát arcra borulva töltöttem, egyértelműen éreztem, hogy el kell indulnom. Ez sem volt zökkenőmentes, nehezen jutottam el oda, hogy tényleg jó úton indultam el. Összesen ötvennégy órámba került, hogy eléggé elcsendesedjek és eléggé eltörpüljek ahhoz, hogy Isten szólni tudjon hozzám és el tudjon indítani.

Sokan oly igen fontosak, oly nagyok, hatalmasak vagyunk – valójában esetlenek és ügyetlenek –, hogy Istennek nehéz dolga van rátessékelni minket az esztergapadra, hogy egy kicsit karcsúsíthasson rajtunk. Alig talál rajtunk fogást! Márpedig elég sok fontosságot le kell rólunk gyalulnia, mert ezek akadályozzák Őt abban, hogy kifejtse előttünk az ügyeit, bármi legyen is az.

Mindenesetre sikerült eljutnom oda, ahol fel tudott venni, és rá tudott helyezni az ösvényre. Nagy elégedetlenségemre, én nem láttam még egy vadcsapást sem, szagot sem fogtam; de miután jó párszor kikaptam a saját ötleteimért, végül lenyugodtam, és hamar szagot is fogtam, végre úgy tűnt, haladok előre.

A gyülekezeti vén ugyebár azt mondta a prédikátor és a gyülekezet vezetése nevében, hogy csak maradjak kitartóan az ösvényen. Néha a képzeletemre hagyatkozom, mert ez segít jobban elmagyarázni bizonyos dolgokat, és így talán még világosabb képet tudok adni a helyzetről. Szóval ez a négy férfi azt mondta nekem, hogy maradjak az ösvényen, ezért teljes joggal feltételeztem, hogy ezt komolyan is gondolták. Így mindig kéznél voltak, hogy segítsenek eljutnom a végcélhoz. És itt jön egy kis segítség a képzelettől. Azt mondták, mögöttem lesznek. Én ugyebár az ösvényen vagyok, ők pedig ott jönnek valahol mögöttem. Amikor az ösvény sötét helyeken vezet át, amiket nehéz kitapogatni, néha előre szólnak:

– Hahó, Bevington! Még mindig az ösvényen van?

– Igen, még mindig az ösvényen vagyok! – válaszolok vissza. – Haladok előre, csak lassan!

– Nos, akkor csak maradjon az ösvényen, mi maga mögött vagyunk. Szeretnénk, ha kifürkészné ezt az ügyet!

Nem akarok minden részletbe belemenni, amivel szembesültem az alatt a kilenc nap alatt; mindenesetre kitartottam az ösvényen éjjel-nappal, evés nélkül, sőt vizet is csak kétszer ittam egész idő alatt. Néha annyira közel jutottam, hogy nem mertem letérni az ösvényről még egy kis innivalóért sem. Máskor pedig a fülemben csengett a kérdés:

– Hé, Bevington testvér, az ösvényen van még?

Természetesen mindig megnyugtattam őket, hogy igen, az ösvényen vagyok.

Templom és tombola

A kilencedik reggelen, ahogy ott feküdtem, hajnali 3:30-kor, láttam egy nagy templomot. Hangsúlyozom: a kisbaba apjának ösvényén voltam. És igen, egy nagy templomot láttam, széles tornáccal az elején. Lépcsők vezettek fel a tornácra mindkét végén, az egyik a hölgyek, a másik az urak számára. A templom homlokzati oldalán két ajtó, a két ajtó között pedig egy márványtömb díszlett, amibe bele volt vésve a templom neve nagy betűkkel, és az építés ideje. Mindezt csukott szemmel láttam, mintegy 22 kilométerre a konkrét helytől. Idevezetett az ösvény.

Ekkor megéheztem – 9 nap és éjszaka után. Amikor felkeltem, nagyon gyengének és kimerültnek éreztem magam. Először ültömben kicsit át is kellett dörzsölnöm a tagjaimat, mielőtt fel tudtam volna állni. Végül sikerült visszabotorkálnom a házhoz, ahol megszálltam. A házigazdáimnak fogalmuk sem volt arról, hol voltam, én pedig rögtön rákérdeztem, hogy a testvérnő számára ismerős-e az a bizonyos templom. Pontos leírást adtam az épületről, amit leborulva láttam.

– Hát persze! – felelte – Az a központunk! Szép nagy templom, erős gyülekezettel. Talán már járt is ott?

– Nos… már láttam – feleltem.

– Csak csodálkoztam, merre lehet – a bőröndöm ugyanis ott maradt. – Gyakran elmegyünk oda, hiszen csak 22 kilométerre van ide, és jók az utak. Sok nagyszerű ember van ott, csak…

Ennél a szónál az ajkába harapva elhallgatott, majd témát váltott. Én azonban pontosan tudtam, mire gondolt. Majd megkérdezte:

– Mikor járt ott?

– Épp onnan jövök – feleltem.

Ez a válasz eléggé meglepte, mivel még csak reggel 6 óra volt. Úgyhogy elmondtam neki, amit a vén és a gyülekezet vezetése kért tőlem, és azt, hogy az ösvény ahhoz a gyülekezethez vezetett. Az asszony ezt pofoncsapásként élte meg, és ha addig volt is egy szikrányi bizalma felém, ott és akkor elillant – akkora sületlenségnek tűnt számára ez a gondolat.

Még egy részletre szeretnék kitérni, amit az odvas fatörzsben láttam. A templom háta mögött láttam egy kis ösvényt is, ami egy dombon lefelé egy kerítéshez és egy ligethez vezetett, a liget közepén pedig bő forrás fakadt. Mindezt a fatörzsnél láttam, és elmondtam az asszonynak. Ő megerősítette, hogy minden úgy van, ahogy láttam. Pedig 22 kilométernél közelebb sosem voltam ahhoz a helyhez.

Ezután elmondtam az asszonynak, milyen csodálatos prédikációt tartott a vén a kocsma ellen, ti. hogy le kell leplezni: a kocsma a forrása minden erkölcsi romlásnak. Az asszony ekkor szigorú szemekkel rám nézett, és ezt kérdezte:

– Bevington testvér, csak nem képzeli, hogy ennek a szégyenteljes esetnek annál a templomnál van a forrása?! Senki semmilyen információhoz nem tudott hozzájutni azzal kapcsolatban, hol és miként történt a dolog!

– Pedig ez van, hölgyem! Egy adománygyűjtő tombola alkalmával történt, az Úr ezt mutatta nekem.

– Hát, ezt nem tudom elhinni!

– Nos, erről nem én tehetek…

– És még ha igaz is, mit lehet tenni?! Soha nem hagynák jóvá, hogy ez kiderüljön, és elterjedjen arról a szép, nagy, régi templomról. Legjobb, ha annyiban hagyja az ügyet! Ne is beszéljen róla, sőt legjobb, ha a környékről is elmegy, mielőtt híre megy!

– Hogy hagyhatnám annyiban a dolgot?! – kérdeztem. – Hiszen a négy vezető figyelmeztetett, hogy maradjak az ösvényen!

– Nos, ha így áll a dolog, annak a gyülekezetnek a pásztora épp itt van a közelben, 7 km-re, éppen meglátogat valakit, aki nemrég költözött el a gyülekezete közeléből. Esetleg szeretne beszélni vele, mielőtt tovább utazna? Ha igen, elküldöm érte a fiút a lovaskocsival.

– Igen, kérem szépen, tegyen úgy!

A templom nem kocsma!

Elment tehát a fiú, és délután három óra körül már vissza is ért a pásztorral. Amikor elmondtam a történetet, a pásztor szörnyülködve hadonászni kezdett, és fejét csóválva ezt mondta:

– Én ezt semmiképpen nem hiszem el!

– Márpedig, uram, el kell fogadnia, hogy így van, ha tetszik, ha nem!

Erre felállt, és ezt mondta:

– Nos, tisztelt uram – nem testvérnek szólított, hanem gúnyosan uramozott –, ön bizonyára látta már valahol ezt a templomot, vagy mástól hallotta a leírását, és most csak be akarja szennyezni ezzel a gaztettel tiszta és szeplőtlen kapuit. Uram, ezt nem teheti meg, sőt, uram, felszólítom, hogy most azonnal távozzon innen! Ha nincs pénze, elviszem a vasútállomásig, és adok kölcsön, amíg módja lesz visszafizetni. De ha nem adná meg, az sem baj!

– Hát nem emlékszik, mit mondott nekem három társával együtt?! Hogy mellettem állnak majd, és hogy maradjak az ösvényen?! Nem emlékszik? – kérdeztem vissza.

Elment tehát a pásztor, és 70 kilométert kocsikázott a vénhez, majd ezt mondta neki:

– Ezt a bolondot oda kell bezárni, ahol nem fog szégyent hozni a gyülekezeteinkre!

Hivatásos gyülekezetmegosztónak kereszteltek el. Másnap mindnyájan eljöttek – a pásztor, a vén, a gyülekezetvezetők – és a vén kivételével mindnyájan engem szidalmaztak. A vénnek nem sok mondanivalója volt, ezért úgy éreztem, hogy talán lehetségesnek tartja a dolgot, még ha nagyon valószínűtlennek is. 24 órás határidőt adtak nekem arra, hogy elhagyjam a környéket.

Már hozzá voltam szokva a fenyegetőzésekhez – záptojás, bunkósbot, szurokba-tollba forgatás, pincebörtön, bolondokháza, gödör, börtön, megvesszőzés… Ezekhez képest nem is ijesztettek meg annyira, úgyhogy nem kezdtem rögtön csomagolni, ahogy megparancsolták. Meg is kérdezték:

– Nem készül a távozáshoz?!

– Nem sietem el úgy a dolgot. Meg kell várnom, mit parancsol nekem az Úr – feleltem.

A pásztor erre felpattant és azt mondta, már megkaptam a parancsot. Én erre így válaszoltam:

– Nekem meg kell várnom, mit mond az Úr. Amikor Ő mondja, hogy menjek, akkor megyek, előbb nem!

– Ezek a híresztelések soha nem kerülhetnek az emberek fülébe e csodás épület kapcsán! – mondták mind a hárman.

Ekkor végül a vén is megszólalt, most először:

– Nos, Bevington testvér, lehetséges, hogy mindez igaz. Tegyük fel, hogy az. Nem lenne jobb mégis inkább ejteni ezt az egész ügyet? Mi kifizetnénk az útiköltségét a következő céljához.

– Önök mondták – feleltem –, hogy maradjak az ösvényen. Úgyhogy ha azt tenném, amit most kérnek tőlem, bennem legalábbis felmerülne a kérdés: „Mit csináltál? Az ösvényen maradtál?” Hazudnom kellene, és azt kellene mondanom, hogy eltévesztettem az ösvényt. Pedig a dolog ott történt, abban a ligetben, az önök egyik adománygyűjtő tombolája alkalmával.

– Emlékszik még a kocsmák elleni prédikációjára? – fordultam a vénhez.

– Igen – felelte.

– Nos, akkor azt mondta, minden gaztettet, ami a kocsma miatt következik be, nyilvánosságra kell hozni, és a kocsmárosokat el kell ezek miatt számoltatni. Fel kell fedni, hogy a kocsmárosok a hibásak. De mi van akkor, ha egy lány a templomban, a templom okán bukik el? Levon bármit is a gaztett súlyából vagy a szégyen mértékéből pusztán az a tény, hogy itt a templomon keresztül történt a dolog?

El kellett ismernie, hogy a gaztett ugyanolyan szörnyű, akárhol történjen is meg. Mégis ezt mondta:

– Akkor sem szabad ezt itt nyilvánosságra hozni!

– Szóval ha egy lányt a kocsmán keresztül rontanak meg – érveltem –, akkor kőkeményen elő kell venni a kocsmárost. De ha ugyanez a dolog a templomon keresztül történik, akkor az ügyet el kell altatni. „Ó, következetesség, mily drága kincs vagy!”

– Nem hallgathatok a dolog felől – folytattam. – Már amúgy is híre ment, hogy kilenc napig feküdtem az erdőben „az ügyön”.

– Nos – felelték –, az állítását akkor sem tudja bizonyítani, mivel a lány senkit nem fogad.

Az ösvény vége

Otthagytam hát őket, és visszatértem az erdőbe, korábbi kényelmes lakomba. Így imádkoztam:

– Ó, Uram, te engedted, hogy ilyen messzire eljussak ebben az ügyben. Most arra kérlek, te adj engedélyt arra, hogy láthassam azt a lányt, és megtudjam tőle a teljes igazságot!

Ez elég bátor kérés volt, mivel a lányt tényleg senkit nem láthatta. Hetvenkét órámba tellett, mire elűztem a keselyűket, és el tudtam csendesedni, teljesen kiiktatva őket. Ezek a bajkeverő ragadozó madarak nemcsak a bibliai időkben voltak jelen, hanem most is van belőlük bőven, és lecsapnak ránk, hogy felemésszék a kijelentésáldozatot. A pokol erőivel folytatott hetvenkét órás küzdelem után azonban sikerült végre elcsendesednem.

Láttam magamat, ahogy egy ház felé közelítek hátulról. Lementem egy dombon, át egy patakon, majd a part mentén egy kerítéshez értem. Átmásztam, átvágtam a kerten, bementem egy kapun, majd felléptem a hátsó teraszra. Kopogtattam az ajtón. A kisded anyja nyitott ajtót nekem, és behívott.

Mindezt leborulva láttam, az erdő mélyén. Azonnal felkeltem, és sietve elindultam azon az ösvényen, amit fentebb le is írtam. Amikor felértem a dombtetőre, megláttam a házat; a patakhoz, majd a kerthez vezető ösvényt. Ekkor megálltam, és egy fa mögött kiöntöttem áldott Vezérem előtt hálatelt szívemet. Dicsértem Őt, amiért megadta azt a kiváltságot, hogy felülemelt minden emberi mesterkedésen. Elvégzettnek tekintettem a dolgot, úgyhogy tovább is mentem.

Isten jelenlétében

Minden úgy történt, amint a nagy könyvben meg van írva. A kisbaba anyja nyitott ajtót nekem, behívott, és leültetett a konyhában. Mivel látta, hogy idegen vagyok, nagyon szégyellte magát, és szólította az édesanyját. Amikor bejött az anya, nagyon meglepődött azon, hogy a lányával lát engem, de szívélyesen kezet fogott velem. Mindketten könnyekre fakadtak, és kb. harminc percig csak sírtak. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a mélyről jövő zokogást. Egy szó sem hangzott el. Velük sírtam, mert átéreztem a zokogás közepette, mit jelent mindez drága szíveiknek.

Miközben ott időztünk, csendbe burkolózva, és kezdtünk visszatérni a való életbe, az apa is bejött. Azonnal felfogta a helyzetet, megölelte a lányát, ismét szemtanúja lettem elérzékenyülésüknek. Az apa velem is kezet rázott. Neki is folytak a könnyei, és úgy remegett, hogy magam is hatása alá kerültem. Úgy sírtunk, mintha a szívünk szakadt volna meg.

Még soha nem voltam ilyen szent, tiszta befolyás alatt, mint ami akkor átjárta azt a konyhát! Úgy tűnt, hogy az a rettenetes teher, ami addig csak őket zúzta össze, most rám is átterhelődött. Nem emlékszem, hogy bármikor éreztem volna ehhez foghatót: a mély gyász ilyen intenzív szívdobbanásait. Csak sírtunk és sírtunk, és úgy tűnt, képtelenek vagyunk abbahagyni. Ki akartam menni a csűrbe, de egy láthatatlan erő fogva tartott.

Ó, kedves Olvasó, a Szent Szellem drága jelenléte ott volt, a szégyen kellős közepén! Ó, milyen csodálatos volt! Éreztem, hogy alant vannak örökkévaló karjai, és annyira valóságosnak éreztem ezeket a karokat négyünk körül, hogy a zokogás közben kifakadtam:

– Ó, drága Szeretteim, Isten itt van velünk; alattunk vannak karjai!

Erre az apa elengedte a kezemet, visszatántorodott, és drága felesége karjába hullott, majd mindketten a kanapéra zuhantak. Ott adták ki igazán szívet tépő fájdalmukat, amit soha nem felejtek el. Ó, kedves Olvasó, legépelni is alig bírom e sorokat, mert amikor visszaemlékezem erre a jelenetre, folynak a könnyeim! Végül nekem kellett megtörnöm a hosszú csendet. Ismét így kiáltottam fel:

– Drága Szeretteim, alattunk vannak karjai! Most, igen, most! Ó, látom, ahogy kiemelkedünk abból a szörnyű sötétségből, ami a halál homályaként nehezedett ránk az elmúlt tizenhét hónapban!

Elkezdtem dicsőíteni Istent; a gyermek anyja pedig felkelt, megszorította a kezemet, és örömkönnyek között lesimította jobb kezével megőszült hajszálait. Ó, én még nem láttam ilyen gyönyörű ősz hajszálakat! Ahogy ott állt előttem, az arca a menny ragyogásával tündökölt. Ezt mondta:

– Tudom, hogy te Isten embere vagy. Tizenhét hónapja senki sem volt ebben a házban rajtad kívül.

Az apa ekkor kérte, üljünk le. A gyermek anyja felállt, és ó, milyen gyönyörű volt – nem külsőleg, mert a világ mércéjével mérve nem volt különösebben szép arcú. Nem, én a belső lényét láttam meg, ami oly szelíd és szeretetreméltó volt! Az egész történetet előadta, elejétől a végéig.

A rejtélyre fény derül

Amikor ez a bizonyos adománygyűjtő tombola volt, az apát nagyon elfoglalta a búzamező, így nem tudott elmenni, és az anya sem ért rá. Hét kedves lány azonban nagyon kérlelte őket, hogy engedjék el a lányukat:

– Mindnyájan együtt megyünk, együtt maradunk, együtt jövünk haza. Van zsebpénzünk, egy kicsit jól érezzük magunkat.

A szülők végül beleegyeztek, a lányok pedig elmentek. De amikor különböző üdítők és gyűrűvel megspékelt sütemények kerültek árverésre, a hangulat kezdett igencsak emelkedni. Végül a lányok is elkeltek a tombolán húsz centért, kisorsolták a legszebb lányt stb. Mindannyian párra leltek, és a csapat feloszlott. Így szakadt el a lány a többiektől.

Miután ettek, a lány társa azt javasolta, hogy sétáljanak le a forráshoz, és igyanak egy kicsit. Ez az ötlet nem igazán tetszett neki, de végül belement, mert a fiú azt mondta, pár perc alatt megjárják. Amikor odaértek a forráshoz, a fiatalember ezt mondta:

– Régóta nem működik már itt az iskola, úgyhogy lehet, a víz nem tökéletes. Mivel minden nap erre járok, szeretek betérni ide egy kortyért, de az orvosom azt javasolta, használjak valamilyen fertőtlenítő szert. Adott is egy ilyen port, amivel meg lehet tisztítani a vizet, ezt fogom most használni.

Az első poharat a lánynak adta. A lány ekkor elmondta, ez volt az utolsó dolog, amire emlékszik, a következő pillanatban a saját ágyában ébredt fel, másnap reggel. Azt gondolta, milyen figyelmes volt a fiú részéről, hogy fel volt készülve a víztisztításra. Miközben mindezt elmondta, végig folyt a könnye, és lehajtotta a fejét. Ekkor azonban felnézett, és ezt mondta:

– Fogalmam sincs, hogy történhetett meg ez! Még a legkedvesebb barátomnak sem engedtem meg, hogy találkozzunk! Ó – mondta, s kezét közben a fülére tette –, valami álom ez; mit tettem?!

Olyan volt, mint aki megzavarodott, de így folytatta:

– Minden elmondtam neked, mindent elkotyogtam; és immár a drága szüleimnek is, akik oly nemesen mellettem álltak a bukásomban!

Ekkor anyja karjaiba hullott. Kedves Olvasó, bárcsak le tudtam írni azt a jelenetet! A lány ezt mondta:

– Ó, ez rejtély!

Az apja azonban felkelt, átölelte, és ezt mondta neki:

– Lányom, nem rejtély ez. Isten válaszolt az imáinkra, és elküldte hozzánk ezt az Isten emberét, hogy a végére járjon a dolognak.

Ekkor megkérdezték tőlem, hogyan jutottam el hozzájuk. Elmondtam, amit velem is tudattak az ügyről, az erdőben töltött kilenc napot, majd az azt követő hetvenhárom vagy hetvennégy órát. Elmondtam, hogyan láttam az ösvényt, és hogyan követtem egészen a konyháig.

Epilógus

Na, mit gondolsz, meddig tartott ez az egész, mire a végére értünk? Több mint tizenegy órát voltunk ott, abban a konyhában! Már majdnem éjféli tizenkét óra volt. Adtak egy kényelmes ágyat, ami – meg kell valljam – nagyon jól esett, mert előtte kb. 303 órát töltöttem ágy és étel nélkül. Másnap reggel kaptam egy jó kis házi szalonnát reggelire. Az egész család ámult Istent nagyságán és pontosságán.

Úgyhogy azóta még inkább harcolok az adománygyűjtő tombolázás ellen. Sokszor meg is kaptam a magamét ezen álláspontomért, de túléltem, és most még bátrabb vagyok e dologban, mint bármikor. Emlékszem, egy alkalommal száz kilométert kellett gyalogolnom egy nehéz bőrönddel, a tombolával kapcsolatos véleményem miatt. Felszólítom a szentségprédikátorokat: foglaljatok határozott állást ez ellen. Kiáltsatok, ne kíméljétek, emeljétek fel szavatok ellene; mennydörögjetek ellene, akárhova mentek! Álljunk fel egy emberként, és döfjük át a sárkány szívét, amíg teljesen ki nem űzzük köreinkből!

Ami a családot illeti, hamarosan sikerült eladniuk a házat, és Michigan északi részére költöztek a fenyves övezetbe. A lányt egyszer láttam azóta a cincinnati-i táborban, és akkor még az áldott tapasztalat hatása alatt állt. ■

G.C. Bevington