Bevington naplója Rendkívüli élmények és csodák ima és hit által

Szerkesztői ajánlás

Guy C. Bevington nevéről még csak kevesen hallottak, pedig tapasztalatai és odaszánt élete alapján megilletné, hogy együtt említsék a nála ismertebb Wesley Jánossal vagy Müller Györggyel. Ez a metodista származású prédikátor a XX. század elején munkálkodott Amerikában. Naplójában rengeteg csodáról számol be: gyógyulásokról, csodálatos megtérésekről, valamint az isteni gondviselés és szeretet sokféle kegyelmi megnyilvánulásáról. Tanításai értelemszerűen az általa felismert világosságot tükrözik, ugyanakkor tapasztalatait minden tekintetben értékesnek és építőnek tartjuk. Azzal a reménységgel adjuk most közre e naplót, hogy hozzánk hasonlóan Olvasóink is bátorítást és hitet merítenek majd belőle, és felbuzdulnak, hogy még szorosabb kapcsolatba kerüljenek a ma is élő Istennel!

A szerző előszava

Sok imádság után végül úgy döntöttem, újra megpróbálkozom életem néhány fontosabb élményének leírásával, melyek nagy hatással voltak rám, és közvetlenül vagy közvetve mások számára is sokat jelenthetnek. Bízom benne, hogy minden kedves Olvasó figyelmesen elolvassa ezt az előszót, mivel ebben található a könyv megértésének egyik kulcsa. Tudniillik, amint belekezdtem a missziómunkába Cincinnatiben – ahol több évig munkálkodtam –, kezdtem ráérezni annak valóságára, hogy nekem nem amolyan pihe-puha ágyas foglalkozás jutott osztályrészül.

Isten arra hívott el, hogy a legszegényebb emberek között munkálkodjak – akik közül legtöbben még csak gyülekezetet sem láttak. Így kezdettől fogva teljességgel hitből kellett élnem.

Ami engem illet, soha nem fogadtam el a magam számára semmilyen adományt, nem is kértem senkitől, és szükségleteimről is csak Istennel beszéltem. Soha nem hánytam senkinek szemére, ha adományokat fogadott el; én azonban erre soha nem voltam képes. Sokszor már közel jártam hozzá, hogy én is belemenjek, de mire feljutottam a szószékre, és körbenéztem a gyülekezeten, mindig meggyőztem magam: „Hát igen, ott van Jones atyafi; neki nagy családja van, és nem megy nekik túl jól. Alig bírják fizetni a kis lakásukat is, úgyhogy tőle nem várhatok semmit. Aztán ott van Smith testvér; ő múlt héten vesztette el egy tehenét, úgyhogy nyilván egy fillére sincs adakozásra. Aztán ott van Bell testvérnő négy gyerekével, persze ő sem tud adni semmit. Brown atyafiról nem is beszélve, hiszen neki meg hét éhes szájat kell etetni, és hét testecskét öltöztetnie; ráadásul a lova is lerobbant múlt héten, és mástól kellett lovat bérelnie, úgyhogy természetesen ő sem tud most semmit sem adni.”

Ilyenformán végigszemlélve a gyülekezetet, végül mindenkit felmentettem. Nem maradt tehát más hátra, mint erősen Istenbe kapaszkodni – éppen ezáltal viszont sokszor olyan helyzetbe kerültem, amire más csak legyintett volna, mondván, úgyis reménytelen eset. Ahogy jöttek sorra ezek az élmények, egyre inkább meggyőződtem fontosságukról. Szereztem egy nagy könyvet, és amikor volt egy kis időm pihenni, leírtam a jelentősebb, hitbuzdító élményeket.

Sokszor előfordult, hogy egy-egy nagyobb erőfeszítés után, pénz és látható eredmények nélkül, kissé elcsüggedve merültem bele ebbe a könyvbe – és minden alkalommal hatalmasan felbuzdultam. Nem egyszer történt meg, hogy amikor hitem már lankadozott, a könyv feljegyzései elfújták a sötét felhőket, és hatalmas győzelmet adtak. Tudva azt, hogy amit Isten egyszer megtett, azt bizonyos feltételek mellett újra képes megtenni, igyekeztem mindig odafigyelni, hogy a feltételek teljesítésében ne legyen elmaradás.

Később aztán mások is rábukkantak a feljegyzéseimre, és szorgalmazták, hogy adjam ki őket könyv formájában is. Ez azonban olyan messze állt elképzeléseimtől és lehetőségeimtől, hogy nemigen vettem komolyan. Egyesek azonban folyamatosan a sarkamban voltak, úgyhogy végül kénytelen voltam Isten elé tárni az ügyet. Már első alkalommal nagy bátorítást kaptam, mikor megemlítettem Atyámnak, s végül muszáj voltam igent mondani. Igen ám, csakhogy nem volt miből élnem az írás idején, sőt, írógépem sem volt, a könyvkiadó pedig gépelve kérte a kéziratot. Úgyhogy részemről ejtettem az ügyet; az Úr azonban utat nyitott nekem, és Revelation John Fleming testvér jóvoltából hamarosan egy írógép birtokosa lettem.

Nos, egy akadály immár elhárult, azonban egy másik továbbra is előttem tornyosult – a könyv megírásához szükséges pénz. Nem sokkal ezután viszont elhívtak Ironton, Ohio-ból Ashland, Ky.-ba, ahol az Ashland Heights gyülekezetben prédikáltam szombaton és vasárnap. A Simpson család vendégszerető otthonában voltam elszállásolva, úgyhogy hétfőn Simpson testvérnő a következő kéréssel fordult hozzám: „Bevington testvér, itt egy rakás gyerek, a férjem egész nap távol van, nekem pedig olyan sok a napi tennivalóm, hogy nem tudok úgy odafigyelni a gyerekekre, ahogy kellene. Arra jutottunk, Isten akarata szerint való, hogy itt maradj nálunk, és példaként élj gyermekeink előtt.” Miután imádkoztam a dologért, világossá vált számomra, hogy ott kell maradnom.

Ezután elkezdtem írni. De még feléig sem jutottam, mikor a bezártságot megunva, elmentem néhány összejövetelre. Közben a kedves Fleming atyafi – Revelation John Fleming testvére –, meghívott magukhoz Willard, Ky.-ba, hogy be tudjam fejezni a könyvemet. El is mentem, de még mielőtt teljesen befejezhettem volna az írást, megint elhívtak egy összejövetelre.

Azt gondoltam, majd csak adódik valamikor egy kis szünetem, hogy befejezhessem a könyvet, úgyhogy ezen a vonalon haladtam tovább. De míg vártam a kedvező alkalmat, az Úr megelégelte késlekedésemet, és a kézirat – minden egyéb tulajdonommal együtt – elégett ideiglenes lakásomban Rush, Ky-ban.

Miért is írtam le ezt a hosszú előszót? Azért, mert csak így tudtam megindokolni, miért nem szerepelnek a könyvemben pontos nevek és dátumok. Az első kéziratomat ugyanis a naplóm alapján írtam, ami viszont szintén elégett. A tűzeset után persze teljesen felhagytam a gondolattal, hogy újraírom a könyvet, azonban az elmúlt télen és idén tavasszal, sokan unszoltak, hogy mégis újra vessem papírra élettörténetemet. Mások is írtak nekem – olyanok, akik nem tudták, mi lett előző könyvemmel –, nemrég pl. a kedves Heins testvér, Kingswood, Ky.-ból, írt és kérlelt, hogy írjak. Kénytelen voltam beszámolni neki, mi lett az előző könyvemmel, és hogy a nevekről, dátumokról és a helyekről készített pontos feljegyezéseim mind a tűz áldozatai lettek. Ő erre azt válaszolta, hogy egy ilyen jellegű műben csekély ezen adatok jelentősége. Miután tehát imádkoztam a dologért, úgy döntöttem, mégiscsak újraírom a történeteket. Bízom benne, hogy a kedves Olvasó – amennyire csak lehet – előítélet nélkül fogja kezébe venni e könyvet, mert mindaz, ami le van írva benne, megtörtént valóság.

Kívánom, hogy ezek az élmények számodra és mindenki számára olyan áldást jelentsenek, amilyet nekem jelentettek. És ha te áldást nyertél általa, ne restelld továbbadni a könyvet, hadd jusson el minél több kézbe, és hadd terjessze az Isten nagy aranybányájából – a Bibliából – felhozott titkos kincsek mélységes igazságait. Olvasd, imádkozz, ragadd meg, fogadd be, add tovább! Egyél és lakj jól!

G.C. Bevington


1. fejezet

A kezdetekről

Nos, kezdjük akkor a legelején: a családnevem Bevington. Gondolom, azért viseltem ezt a hosszú nevet több mint hetvennégy évig, mert ez volt édesapám és édesanyám vezetékneve is. Édesapám metodista lelkész volt, de a köznép sokszor csak „kereplőnek” hívta. Azt mondták róla, hogy sokszor az emberek hátán felállt a szőr, amikor beszélt. Különösen szeretett a pokol témájánál időzni prédikációiban. Prédikált az indiánoknak Wyandotte County, Ohioban, valamint a környező megyékben, sok gyülekezeti házat és iskolát is épített rönkből. Mindez azonban még azelőtt történt, hogy én világra jöttem volna. Mire bekerültem a képbe, édesapám már a visszaeső bűnösök között volt: kovácsolt, kerekeket gyártott és ácsmunkákat végzett Little Sandusky, Ohioban. Egy hordó szappan miatt esett el; ebből is látszik, hogy Sátán szinte bármit fel tud használni, hogy elgáncsoljon egy prédikátort. Édesanyám azonban továbbra is szilárdan ragaszkodott Istenéhez, és kitartóan imádkozott velünk, gyerekekkel, aminek azután későbbi életünkben órási jelentősége volt, hogy megtaláljuk Istent, és megmaradjunk Nála. Édesanyám életének legszebb vonásai soha nem látszottak meg életében, csak miután már meghalt – utána azonban minden kanyarban és útkereszteződésnél világosan és egyértelműen mutatták a helyes irányt.

Mindezek után biztosan furdal a kíváncsiság, vajon hogyan tudott édesapám egy hordó szappan miatt elesni. Hangsúlyozom: miatta és nem benne. Mert ha mondjuk fejjel zuhant volna bele, akkor talán könnyebben érthető lenne elesése. Nos, mint már említettem, édesapám olyan keresztényeknek épített gyülekezeti házakat és iskolákat, ahol az emberek túl szegények voltak az építkezés finanszírozásához. Ez okból édesapám cserébe is elfogadott tőlük mindenfélét: húst, kukoricát, búzát, burgonyát stb. – egy ember pedig egy hordó szappant ígért neki. Természetesen apa számított a szappanra, az illető azonban soha nem adta meg.

Nem sokkal ezután édesapám Little Sanduskyben telepedett le, ami hét mérföldre van Upper Sanduskytól, Wyandotte County, Ohioban – ugyanott, ahol a szappanos ember is lakott. Apa tehát ott prédikált, ám egy idő után megelégelte, hogy húzódik az ügy, és követelte, hogy az illetőt zárják ki a gyülekezetből, mert – állítása szerint – csaló. Azzal érvelt, hogy ha ez az ember nem méltó a mennyre, nem méltó arra sem, hogy gyülekezetének tagja legyen. Azonban ez idő tájt ez a testvér a gyülekezet jól fizető tagja volt, ráadásul vezetői tisztségben, úgyhogy jelentős többséggel megszavazták, hogy maradjon. Apa erre beadta felmondását, soha többé nem ment vissza a gyülekezetbe – és így persze visszaesett a bűnbe is.

De az otthonunk prédikátorlak maradt mindaddig, amíg a prédikátortársak kitartottak mellette. Amikor eljöttek hozzánk, feltételezem, mindenki így gondolkodott: „Akármi is legyen, ő egy régi barátom: elmegyek és visszahozom őt a gyülekezetbe.” Világosan emlékszem rá, hogy egyszer a műhelyben voltunk, amikor a negyedéves szombat-vasárnapi összejövetelt tartó prédikátor eljött hozzánk, hogy elcsalogassa apát a gyülekezetbe. Megítélésem szerint meglehetősen kecsegtető csalit vetett be; apa azonban végül megsokallta, és ezt mondta:

„Ez az egész helyzet egy gyermekkoromban megtörtént esetre emlékeztet. Volt ugyanis egy gazdálkodó szomszédunk, akinek volt három fia és két lánya. A gyerekek mind megházasodtak már, az egyik fiút kivéve, akit fogyatékosnak tartottak, és ezért soha nem is járatták iskolába. Miután mindkét szülőt eltemették, az utódok elhatározták, megosztoznak a birtokon és a jószágon. Mivel Jim gyengeelméjű volt, azt gondolták, könnyen palira vehetik, különösen a jószág kapcsán. Elég sok birkájuk volt, és – mint ahogy az lenni szokott – jó pár csontos, vézna, kivénhedett példány is volt közöttük. Ezt sütötték ki: »Tudjátok, Jimnek van egy kedvenc báránykája, amit ő nevelt fel, attól biztos nem akar majd megválni. Úgyhogy különítsük el az összes selejtes birkát egy karámba, és tegyük közéjük a kis kedvencét is, a többi birkát pedig tereljük más karámokba. Utána bátran hagyhatjuk, hogy Jim maga válasszon.« Természetesen arra számítottak, hogy azt a karámot választja majd, amiben a kis kedvence volt.

Jim ki is ment, végigszemlézte a karámokat, legvégül azt a karámot is, ahol a kedvence volt. Ahogy átpillantott a kerítésen, és meglátta drága kis báránykáját a karámban, így szólt »Mickey, három évig voltunk együtt – egy tálból ettünk, egy tóból ittunk, egy ágyban aludtunk. Sok szép időt éltünk meg együtt… De most, Mickey, olyan rossz társaságba keveredtél, hogy sajnos el kell váljanak útjaink.« Úgyhogy Jim azt a karámot választotta, amiben a legszebb birkák voltak.”

Ezután apa hozzátette: „Nos, itt is ez a helyzet: rossz a társaság, úgyhogy nem tudunk közösségben lenni. Mi is elválunk egymástól, mint Jim és Mickey.” Mekkorákat kacagott apa, amikor elmesélte nekünk ezt a történetet! Soha nem is sikerült visszacsalogatniuk őt sem abba a gyülekezetbe, sem másikba, de azért reménykedem, hogy legalább az Úrhoz visszatalált. Ebből is látszik, hogy egy visszaeső bűnös szemszögéből nézve rendkívül ésszerűnek tűnnek Sátán kifogásai. Én a magam részéről csak az út közepét tartom biztonságosnak; mert ha soha nem terít le a bűn, akkor Sátán sem talál fogást rajtam.

De térjünk vissza a tárgyra. Elég betegesnek születtem, úgyhogy tízéves koromig iskolába se jártam. Az orvosok tehetetlennek bizonyultak betegségemmel szemben. Mivel édesapámnak patikája is volt egy másik munkája kapcsán, konyított egy kicsit az orvosláshoz, és elhatározta, hogy elvisz engem egyik nagybátyámhoz Indianaba. Neki ugyanis volt egy vörösfenyős mocsara, és apa azt mondta, ha rágnám a gyantáját, meggyógyulnék. Úgyhogy édesanyám feltarisznyázott, és tizenhárom évesen elmentem otthonról a nagybátyámhoz gyantát rágni. Alig egy évig rágtam, és csakugyan meggyógyultam. Ezután végre megerősödtem és derék ifjúvá váltam.

Szökés otthonról

Apának volt egy – szerintem – buta szabálya; persze a gyerekek hajlamosak arra, hogy jobban tudják a dolgokat, mint a szüleik. Mivel fizikailag megerősödtem, eltökéltem magamban, hogy túljárok az eszén. Engem nem fog elpáholni, mint a bátyáimat – gondoltam –, úgyhogy vakmerően elszöktem nagybátyámtól, és elindultam Michiganbe.

No, de most jön a lényeg, hogy miért is írtam le ezt az egész történetet! Már említettem, hogy édesanyám élete és családi imái kitörölhetetlen benyomást tettek rám, amitől nem menekülhettem. Vasárnap reggel, karácsony napján, ötvenkilenc évvel ezelőtt, éjjel fél 12-kor nyakamba vettem a lábam, hogy elgyalogoljak Kindleville, Indianaba, ami úgy tizenöt-húsz mérföldre volt. A hó csaknem térdig ért, nekem pedig volt egy overallom és egy ingem, becsomagolva egy ódivatú színes kendőbe – ez volt a teljes ruhatáram és bőröndöm. A múlt tavasszal egy szomszédnak mostam a birkáit 1,25 dollárért, amit megőriztem július 4-ig, majd egész ősszel és télen is.

Hajnalra érkeztem Kindlevillebe, és találtam egy vonatot Elkhartba. Megvettem a jegyet, és reggel 8 órakor már ott is voltam, farkaséhesen. Bevágódtam egy sikátorba, hogy megnézzem, mennyi pénzem maradt, és negyvenöt centet számoltam össze. Spórolnom kellett, mert még tizenhat mérföldet kellett gyalogolnom Edwardsburgig, és onnan még tizenkettőt Cassopolisig – ugyanakkor muszáj volt valamit ennem. Bementem egy élelmiszerboltba, és vettem egy bolognait meg egy sajtot. Soha nem felejtem el, milyen látvány is lehettem: egyik kezemben egy karéj sajttal, a másikban egy szelet bolognaival, hónom alatt pedig a poggyászommal! Ott lépkedtem nagy büszkén az általam akkor ismert legnagyobb város, Elkhart főutcáján, és ó, a kirakatok, az ide-oda futkosó emberek – minden olyan új volt számomra, hogy a végén ott álltam egy helyben, tátott szájjal szemlélődve és két kézzel markolva és majszolva a sajtot meg a bolognait, ami a járókelők számára igen mulatságos látvány lehetett.

Váratlan fogság

Végül valaki rám köszönt egy „Szia, Öcsi!”-vel. Nagybátyámnál kereszteltek el így. A rendes nevemet – Guy – elég nehéz megjegyezni, ezért általában Öcsinek szólítottak; úgyhogy most halálra rémültem e név hallatán. Meg se álltam, hogy megnézzem, ki szólított le, csak elkezdtem rohanni az utcán, azt gondolván, valaki mindvégig a sarkamban volt, hogy visszavigyen, és most nyomomra akadt. Úgy szaladtam, mint egy lovas katona; de a férfi újra utánam kiáltott: „Nem akarlak bántani!” Utánam jött, és mások segítségével sarokba szorított: én pedig ott álltam a sajttal, a bolognaival és a poggyászommal. Végül sikerült rávennie, hogy hazamenjek vele, miután biztosított, hogy soha nem látott és nem is hallott rólam ezelőtt. Észrevette, hogy fázom és nyilván éhes is vagyok, ezért haza akart vinni magukhoz; látta, hogy nem vagyok hozzászokva Elkhart látványosságaihoz. Mikor az előszobán át beléptem a konyhába, kedves felesége éppen reggelizett. A férj így köszöntötte: „Ó, Anya, megvan a fiunk! Épp most találtam meg!”

Az asszony erre odajött hozzám, levette a sapkámat, megsimogatta a hajamat, sőt, még egy puszit is adott. Hát ez az anyai puszi, amiből azóta nem kaptam, hogy egy éve eljöttem otthonról, most végleg összetört; ugyanakkor olyan szégyellős és félénk voltam, hogy képtelen voltam kifejezni, mennyire megérintett anyai szeretete.

Képtelen voltam bent maradni ebben az idegen házban, noha már elvették tőlem a sajtot, a bolognait és a piros poggyászomat, és mindent megettek azért, hogy enyhítsék szégyenérzetemet, amitől látványosan szenvedtem. Az asszonytól kiadós reggelit kaptam, majd – mivel kilestem, hogy a fásláda csaknem kiürült – engedélyt kértem arra, hogy megtölthessem. Alig vártam ugyanis, hogy kiszabaduljak ebből a rettenetes feszültségből, úgyhogy a férfi megmutatta nekem a fáskamrát.

Ekkor nekiláttam fűrészelni és hasogatni, egészen reggel 9 óráig, amikor is kijöttek értem, hogy behívjanak tízóraizni. De én képtelen voltam bemenni abba a szép, tiszta konyhába, és leülni ahhoz a szép asztalhoz, hiszen vadidegen voltam, úgyhogy igyekeztem sűrű elnézések között kimenteni magam, mint a régiek. Hamarosan azonban a férfi kiáltott egy nagyot: „Ó, Mary!” Míg azon töprengtem, ki lehet ez a Mary, láttam, hogy ugrándozva és nevetve jön felém egy mosolygós, pozsgás arcú, jó húsban lévő lányka – velem azonos korú és magasságú lehetett –, és megragadva megölelt, megpuszilt, majd ezt mondta: „De bizony bejössz, mert mindnyájan szeretünk téged!” Sikerült rávennie, hogy elinduljak, de továbbra is azon töprengtem, vajon milyen rejtélyes okból szeretnek engem ezek az emberek, hiszen anyán kívül soha senki nem mondta nekem ezeket a szavakat, azt pedig világosan láttam, hogy ő nem az édesanyám.

Végül szégyenlősen bebotorkáltam Mary győzködésére: „Mostantól a húgod vagyok, te pedig a bátyám vagy; gyere, ülj ide mellém, Mama pedig ad nekünk finom kölessütit juharsziruppal.” Nos, a süti és Mary egyaránt nagyon hívogató volt; de ó, bárcsak inkább ott kint, a fáskamrában fogyaszthattam volna el a sütit és a szirupot! De nem, most már bent voltam, mit lehet tenni? Az asztalon pompás lenvászon terítő, ezüst evőeszközök – villák és kések –, csupa olyan dolog, amiről otthon még hírből sem hallottam.

Nagy nehezen sikerült ennem néhány darabot, amit Mary felvágott nekem, és nagyon finom volt; magamban azonban mégis a poklokat jártam meg – manapság a fiúk talán már nyolcévesen is előrébb tartanak, mint én akkor, tizenöt évesen. Úgyhogy, amint lehetett, felálltam, miután az anya által jól megtanított „Elnézést!” kiböktem.

Kimentem a kamrába, és annyi fát hordtam be, hogy a végén már púpozva volt a láda. Ezután megláttam, hogy a vizesvödör üres, úgyhogy megtöltöttem a teáskannával együtt. Nos, el kell mondjam, ezeket a szokásokat anyukám sulykolta belém, és azóta is rendkívül nagy hasznát vettem, hiszen az elmúlt években jó néhány olyan család otthonába is bejutottam, ahova másoknak nem sikerült – pusztán azért, mert kész voltam egy kis fahasogatással, vízhordással, meg ilyesmivel kisegíteni őket. Beengedtek, hogy dolgozzak, de ezáltal lehetőséget kaptam arra is, hogy azt az evangéliumot hirdessem nekik, amit azelőtt soha nem hallottak, mivel addig csak a „templomi morzsákon” éltek, és soha nem kaptak még egy kiadós ebédet. Érdemes késznek lenni bármire az emberek megnyerése érdekében.

No, de visszatérve erre az otthonra: csak arra akarok rámutatni, mire képes egy imádkozó édesanya; ráadásul úgy, hogy mindeközben mit sem tudott a történtekről, hiszen abban a tudatban volt, hogy – rendes fiú lévén – nagybátyámnál vagyok. Imái azonban nem Noble County, Indianahoz kötődtek, hanem hozzám, akárhol is legyek. Dicsőség Istennek! Biztosan tudom, hogy ezek az imák átlépték nagybátyám birtokának határait, és végigkísértek minden lépésemnél; magad is láthatod majd, és meggyőződhetsz róla, hogy Isten meghallgatja az anyai imádságokat. Ámen, ámen! Ó! Dicsőség Istennek minden imádkozó édesanyáért!

Szóval, egész nap fát fűrészeltem, és közben sokat gondolkodtam. Nem mondtam el nekik, ki vagyok és honnan jöttem. Minden elképzelhető trükköt bevetettek, hogy kiderítsék, de én nem álltam kötélnek, mert féltem, csak ki akarnak játszani, és vissza akarnak vinni nagybátyámhoz. Ám amikor beesteledett, rám tört a honvágy, és be akartam osonni a nagy kályha mögé, hogy lekuporodva szunyókáljak egy kicsit; azonban Mary nemsokára hazajött az iskolából, és felém szökellve rögtön így kiáltott: „Ó, hol van az én bátyuskám, az én drága ikertestvérem, hol van hát?!” Megragadva a cipőmet, kiráncigált onnan, és kivitt az udvarra labdázni. Mire eljött a ebédidő, összeszedtem annyi bátorságot, hogy különösebb győzködés nélkül is hajlandó voltam bemenni; de amint vége lett az ebédnek, megint ott kuksoltam a kályha mögött. Mosogatás után Mary megint ott volt, és lábamnál fogva kivonszolt; úgyhogy mire magamhoz tértem, már kint voltunk a nappaliban, és együtt énekeltük a jó öreg vasárnapi iskolai énekeket, amiket anyukám tanított nekem – míg végül elpityeredtem. Mary felfedezte a dolgot, taktikát változtatott, és egy képeskönyvet kezdett inkább mutogatni. Mire ráeszméltem, mindent kiszedett belőlem – megtudta vezeték- és keresztnevemet, azt, hogy honnan kerültem oda és hol laknak a szüleim.

Ezután a férfi – bár nem volt keresztény – felszólított, menjek vissza a nagybátyámhoz; én azonban elutasítottam. Először is túlságosan féltem visszamenni; másodszor pedig pénzem sem volt a visszaútra. A férfi erre a következő ajánlatot tette: „Talán nincs elég pénzed arra, hogy visszautazz… Adok én neked elég pénzt, és soha nem kell visszafizetned!” De következetesen ellenálltam – bár szerettem volna hazamenni, de túl büszke voltam hozzá. Erre azt mondta, vesz nekem egy jegyet Upper Sanduskyba, ami hét mérföldre van az otthonunktól, de határozott nemmel feleltem.

Anyai intelmek

Ott maradtam éjszakára, és reggel láttam, hogy a fásláda és a vizesvödör is tele van. A férfi bejött és ezt mondta: „Anya, nekünk pont egy ilyen fiú kell! Próbáljuk meg rávenni, hogy maradjon velünk!” Úgyhogy a férfi elő is adta ajánlatát: „Csak annyit kell tenned, hogy kisöpröd a szobámat, elmosol néhány üveget minden reggel, tüzet raksz, gondoskodsz a fáról és a vízről, iskolába jársz, és testvérként osztozol Maryvel mindenen.”

Ezután ezt mondta: „Egyetlen fiúnkat, Mary ikertestvérét épp egy évvel ezelőtt veszítettük el; és Mary azt mondja, neked kell elfoglalni a helyét, mert annyira hasonlítasz rá. Mindnyájan megszerettünk; és mivel Mary az egyetlen gyermekünk, ha Anya és én eltávozunk, minden birtokunk rád száll és Maryre. Van egy tanyánk vidéken, és csak azért jöttünk be a városba, hogy a gyerekeinket taníttathassuk. Ha majd Mary befejezi az iskolát, visszamennénk a tanyára. De akármi is legyen, egyenlőképpen osztoznál Maryvel.” Nos, ez igen tetszett nekem, mivel így műveltséget szerezhettem volna, és megszabadultam volna a nehéz igától – így tekintettem ugyanis az otthoni fegyelemre ifjú, testi szemeimmel.

Aznap fát aprítottam; és amikor Mary hazajött az iskolából és megpuszilt, ezt mondta: „A bátyám leszel, nem igaz? Kell nekem egy bátyus, akivel együtt járhatok iskolába!” Hát bizony, ez lejjebb ment a torkomnál. Volt azonban egy dolog, ami zavart egy picit: mégpedig ez a bizonyos üvegmosás. Mit jelenthet ez? Aztán egyszer csak kijött a férfi, és behívott ebédelni. Amikor beléptem, Mary ott állt az ajtóban, megfogta a kezemet és ezt mondta: „Ó, bátyuskám, drága bátyuskám!” Kezdtem tényleg úgy érezni magam, mintha a bátyja lennék – de azok az üvegek… Mit jelenthet ez? Miután megebédeltünk és Mary visszament az iskolába, újra végigbeszéltünk mindent a családba való felvételemről. Ekkor megkérdeztem: „Beszéltél valami üvegmosásról és a szobád felsepréséről. Mit jelent mindez?”

Olyan csend következett, amit még egy tapasztalatlan fiúcska is megérzett. Végül a férfi felemelte a fejét, de tétovázott. Nagy küzdelemben volt, amibe nem láttam bele, úgyhogy felesége hamarosan kimentette: „Guy, a férjem nem szeret beszélni az üzletéről. Kocsmája van az utca felől, amit mindnyájan nagyon szégyellünk, ő is; de sajnos belekeveredett, és most úgy áll a dolog, hogyha kiszállna belőle, mindent elveszítene, amit belefektetett.” Erre aztán a férfi is összeszedte magát, és elkezdett beszélni:

„Így van, Guy, szerettünk volna a gyerekeinknek jobb lehetőségeket biztosítani, mint amilyeneket a tanyán adhattunk nekik, ezért költöztünk el. Mivel akkoriban eléggé nehéz idők jártak, nem találtam munkát. Nyolc hónapon át vadásztam lehetőségek után, de csak ezt a kocsmát találtam. A tulaj szabadulni akart tőle, ezért alkalmi áron kínálta; én pedig – mivel nem fogtam fel, mivel jár az ilyesfajta üzlet – megvettem tőle a kocsmát. Már három éve itt vagyunk, de sem a gyerekeim, sem a feleségem nem voltak még benn, pedig itt van szemközt.”

Itt derül ki, milyen óriási szerepe lehet egy édesanyának, aki tudja, mi a jó, és helyesen is cselekszik. Mielőtt elmentem volna nagybátyámhoz, édesanyám magához hívott, átkarolt, és ahogy ott térdeltem előtte, felemelte a fejemet, és így szólt hozzám:

– „Guy, most messzire mégy el otthonról, távol édesanyád személyes gondoskodásától. Szeretném, ha megígérnél anyának egy dolgot. Megígéred?”
– „Mi az, anya?”

A könnyeim potyogtak, mert tudtam, hamarosan elmegyek anyukámtól.

– „Nos, Guy, elhiszed, hogy anya soha nem kérne tőled olyasmit, amit nem tudsz megtenni, vagy ami károdra válna?”

Ezen teljesen elképedtem, majd gyermeki kíváncsisággal ezt mondtam:

– „Hát persze, de mégis, mi az?”
– „Rendben, megteszem, bármit is kérsz.” – mondtam végül.
– „Szeretném, ha megígérnéd, hogy soha nem teszed be a lábad a kocsmába.”
– „Ó, nahát,” – mondtam – „ez semmiség! Örülök, hogy nem valami nehezebbet kértél.”

Ott, akkor, aligha éreztem át kérésének súlyát, hiszen soha nem voltam azelőtt kocsmában, és természetesen nem is terveztem, hogy valaha is bemegyek. Gondoltam is, hogy ezt most igen könnyen megúsztam. De ahogy telt az idő, egyre inkább beláttam, hogy édesanyámnak sokkal nagyobb rálátása volt a dolgokra, mint nekem.

Mindenesetre elmondtam ezeknek az embereknek, mit ígértetett meg velem édesanyám. A férfi erre felugrott, körbeölelt, és így szólt: „Isten áldja meg ezt a te édesanyádat! Meg kell mondd nekem a nevét, hadd írjak neki egy levelet, hogy nálam van a fia, és hogy tettem neki egy ajánlatot, és hogy visszautasította, mert fogadalmat tett az anyukájának! Ha szüleid beleegyezésüket adják, akkor örökbe fogadlak, és soha nem kell betenned a lábadat a kocsmába, hiszen mi is hamarosan elmegyünk innen! Te csak maradj itt, végezd a többi házimunkát, járj iskolába Maryvel, és légy a fiam, amíg választ nem kapunk szüleidtől!”

De hidd el, féltem is attól a kocsmától, mert annyit azért felfogtam, hogy ha anya akkoriban így kiemelte számomra, akkor biztos veszélyes lehet. Mindenesetre eltökéltem magam, hogy elmegyek Michiganbe.

Ismét úton

No, mindjárt jön a lecke. A férfi ezt mondta: „Ha tényleg ennyire ragaszkodsz az elmenéshez, akkor a hidegre való tekintettel legalább azt engedd meg, hogy egy barátom, aki Edwardsburg felé megy, elvigyen reggel a szánján.” Úgyhogy reggeli után a drága Mary adott egy búcsúpuszit, és alaposan megkönnyezett. Soha nem láttam őt ezután. Beszálltam a szánba, jól bebugyolálva. Nem volt se nagykabátom, se hócipőm; de kaptam egy felöltőt, egy pár kalucsnit, és becsomagolt alsóruhákat, amikről azt sem tudtam, hogy nekem lettek szánva, s ráadásként egy útikosarat is. „Amikor E___-be érkezel, menj be a szállóba, és egyél ott!” – mondták búcsúzóul.

Újjászületés egy fa alatt

Most jön egész életem legfontosabb eseménye, ami miatt ezt az egész történetet leírtam – hiszen ez a könyv imatapasztalatokról hivatott beszámolni. Elindultam tehát a tizenkét mérföldes útra, és még több is volt előttem. Vágytam édesanyámmal lenni, de közben elgondolkodtam ennek a kedves családnak a szeretetén és rendkívüli ajánlatán, a szépséges Maryn, mint leendő testvéren – bár otthon volt egy nálam két évvel fiatalabb húgom –, ettől a sok gondolattól elég vegyes hangulatba kerültem, és ahogy kavarogtak bennem, a szívem köré olyan hálót szőttek, ami már-már elnyelt.

Ekkor felemeltem a szemeimet és láttam egy nagy fát az úttól néhány lépés távolságra. Odamentem, és azt gondoltam magamban, majd a fa alatt elmondom a megszokott „Lefekszem és elalszom” kezdetű imádságot. Azt reméltem, ez talán kiemel majd abból a csüggedésből, amely mint egy sötét, vaskos felhő rám nehezedett. Elkezdtem mondani a „Lefekszem és elalszom”-ot, hiszen ez volt az egyetlen ima, aminek önálló elmondására valaha is vállalkoztam; és mivel még tizennégy éves sem voltam, úgy véltem, ez bőségesen elegendő lesz. Ámde csaknem két órát töltöttem ott a fa alatt. Szerintem életem legjobb imáját mondtam ott el akkor, mert annyira belemerültem az imádságba, hogy teljesen belefeledkeztem. Már nem emlékszem, pontosan mi mindenért könyörögtem; de az világosan él emlékeimben, hogy ahogy haladtam előre az imában, úgy oszlottak el a felhők, és úgy éreztem, mintha egy olyan síkra emelkedtem volna, ami számomra korábban teljesen idegen volt. Egy mondatra azért emlékszem: „Ó, Istenem, csak arra kérlek, vigyél el engem egy hívő otthonba, ahol úgy imádkoznak, mint anya, és ahol úgy olvassák a Bibliát és úgy imádkoznak, mint anya!” Nagy öröm töltött be, és csodálatos boldogsággal álltam fel a fa tövéből. Hiszem, hogy ott, akkor újjászülettem; de mivel azt sem tudtam, mi az újjászületés, ráadásul túl fiatal is voltam, Sátánnak sikerült meggátolnia, hogy rájöjjek: ez volt a megtérésem. Már nem emlékszem mindenre, pontosan mit is kértem vagy ígértem, de azóta is úgy gondolom, minden benne volt, ami az újjászületéshez szükséges. Örömömben rohantam az úton, ujjongva, nevetve, ugrándozva és sírva; azelőtt soha nem éltem át ilyen mélységes, belülről fakadó elragadtatást. Órákon keresztül futottam ezzel a hatalmas, korábban nem tapasztalt, mindent betöltő érzéssel.

De mivel nem gondoltam, hogy ezzel már újjá is születtem, soha nem is tettem róla bizonyságot; ugyanakkor ez életemnek egy olyan markáns tapasztalata volt, ami évekig bennem élt, és azóta sem kerültem ki teljesen a hatása alól. Mély tisztelettel tekintek vissza arra a fára. Ott, alatta csak ennyit tudtam mondani: „Uram, ha elviszel egy hívő otthonba, legjobb tudásom szerint foglak téged szolgálni!” – azt gondoltam ugyanis, hogy az üdvösség elnyeréséhez idősebbnek kell lennem. Pedig semmi okom nem volt erre az oktalanságra, hiszen édesanyám soha még csak nem is utalt ilyesmire. De Sátán mindig alapos munkát végez, és pontosan tudja, hol tud eredményt elérni ördögi munkájával. Becsapott, és megfosztott attól az áldástól, amivel Isten épp az imént ajándékozott meg.

Vargabetűk

Amikor nagybátyámnál voltam, egyik unokahúga szintén ott töltött néhány hónapot. Ő michigani volt, és jó barátja nagybátyám egyik régi iskolatársának, akivel már évek óta nem találkoztak, és hírt sem hallott róla. Úgyhogy sokat beszélgettek egy bizonyos Mr. N____-ről, aki egy gazdag michigani gazdálkodó volt. Őt vettem célba, és úgy gondoltam, ha odaérek, beszélek neki a nagybátyámról. Délután 5 órakor érkeztem meg S____-be, és megtudakoltam az utat Mr. N____ házához. Körülbelül négy mérföldes út állt előttem, úgyhogy elindultam, és mentem egészen addig, amíg biztos voltam benne, hogy már gyalogoltam négy mérföldet. De az útbaigazítással összecsengő útjelzőket valahogy sehol nem láttam.

Végül este fél 9-kor összetalálkoztam egy szános emberrel, és megkérdeztem, milyen messze van a Brush-ridge iskola. Ezt mondta: „Fiacskám, úgy tizenkét-tizennégy mérföldre vagy onnan.” „Nem, az nem lehet – feleltem –, hiszen azt mondták, hogy csak négy mérföld S____-ből!” „Igen” – mondta, csakhogy kiderült, a tónál eltévedtem és egy másik útra tértem. Most tíz mérföldre vagyunk a tótól; ha visszamennék S____-be, az már tizennégy mérföldes gyalogút lenne. Felajánlotta, hogy menjek el hozzá, aludjak náluk az éjszaka, mert ő csak öt mérföldre lakik úticélomtól. Jó öreg félelmem azonban most is előtört: ez biztos valami csapda, hogy visszavigyenek a nagybátyámhoz. Hát igen, a bűntudat. Az a harang – ahogy Kulp testvér szokta mondani –, a lelkiismeret, állandóan szól és csöng.

Az ember azt mondta, hogy az erdőn át csak hét mérföldre van a célom. Mivel a hold beragyogta fényével a havat, az ember kiállított a kerítéshez, felszedelőzködött, és megmutatott nekem egy sor fát, ami mellett ha egyenesen elhaladok, pontosan odaérkezem. Ez a kedves idős ember vagy egy órán keresztül magyarázta nekem a trükköt, mely fákat kell követnem ahhoz, hogy irányban maradjak. Mikor megértettem az elvét, elindultam; de ó, mily keservesen! A havat átfújta a szél a kerítéseken, vagy háromszor is alábucskáztam, és rettenetes erőfeszítésembe került kiásnom magam. Ezután pedig mindig vissza kellett mennem az ösvényre, hogy megtaláljam az egyenest. Vánszorogtam előre ott a hófúvások között; néha teljesen bekerített a hó, de aztán valahogy mindig sikerült áttörnöm.

Végül megérkeztem a célpontomhoz. Megpillantottam a kúriát… ■

(Folytatás a következő számban…)

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz