Csak a tizeded kell! Gondolatok a ránk bízott javak kezeléséről

Kényes téma a pénz

A legtöbb ember számára kényes terület az anyagiak kérdése, egyes kultúrákban ez egyenesen tabu. Nem szándékom, hogy bárkit is megsértsek e tanulmánnyal, mégis őszintén és nyíltan szeretnék e témáról beszélni. Ha a dolgok mélyére nézünk, azt látjuk, hogy valójában a pénz az anyagi világgal való legerősebb kötelékünk. Pénzre van szükségünk, hogy kielégítsük alapvető szükségleteinket (élelmiszer, ruházat, lakás), és pénz kell az egyéni és családi igények megvalósításához is (pl. autó, nyaralás, új bútor stb.).

A pénz nem eredendően rossz, hanem csupán egy praktikus váltóeszköz, melynek segítségével értékeket lehet cserélni. Tény, hogy nagyon sok dolog, amit ebben az életben fontosnak tartanak az emberek, pénzben mérhető és meg is vásárolható. Éppen ezért nem csoda, hogy amikor lemondunk anyagi javaink egy részéről, az olyan, mintha életünk egy részéről mondanánk le. Ez a lemondás nem ésszerű, hacsak nincs nyomós oka – ti. valami értékesebb számunkra, mint amit vehetnénk. Ha úgy látjuk, hogy kiadott pénzünk nem válik értékké, ezt – természetes módon – veszteségként éljük meg.

Mindezek kézenfekvő tények, mégsem gondolunk bele, hogy keresztényként sokszor ugyanezen elvek vezérlik a pénzhez való viszonyukat. Sokan úgy vélekednek, hogy keresményük felhasználása magánügy, és nem hitkérdés. Egy keresztény számára azonban Jézus szava a mérvadó ebben a tekintetben is:

„Ha azért a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízná rátok az igazit?” Lukács 16:11

Jézus azt mondja, hogy az anyagi javak (a hamis mammon) nem saját tulajdonunk, hanem Istentől kaptuk; Ő bízta ránk, hogy gazdálkodjunk vele. Pál apostol ugyanerre emlékezteti a hívőket: „Mid van, amit nem kaptál volna?” (1Korinthus 4:7) „Mert semmit sem hoztunk a világra, ki sem vihetünk semmit.” (1Timóteus 6:7) Jézus szavaiból az is kiderül, hogy az anyagi javak iránt tanúsított hozzáállásunk szorosan összefügg azzal, hogy Isten ránk bízhatja-e a lelki javakat. A keresztény ember számára ezért soha nem lehet magánügy a pénzhez való viszonyulás, sőt Isten előtt elszámolással tartozik, hogyan kezeli a rá bízottakat.

Megkérdőjelezhető gyakorlatok

A keresztény világban rendkívül eltérő módon értelmezik, hogyan kell materiális javainkat Isten iránti felelősséggel kezelni. A történelmi népegyházak sokszor csak jelképes összeget kérnek híveiktől éves egyházadóként, ugyanakkor bizonyos „vallásos szolgáltatásokért” (pl. esketés, temetés, búcsú) magasabb fizetséget várnak el. Bár ez a gyakorlat egy világi vállalkozás számára ésszerű üzleti filozófia lehetne, a Biblia félreérthetetlenül elítéli az efféle vallásos nyerészkedést (2Péter 2:3).

Ezzel szemben a kisebb protestáns felekezetek – a Bibliára hivatkozva –, több-kevesebb szigorral a rendszeres tizedfizetést szorgalmazzák. Egyes közösségek egyenesen kizárják azon tagjaikat, akik nem adják be keresményük tizedét a gyülekezeti pénztárba. Ez a gyakorlat sokakban visszatetszést kelt, a közösséghez való tartozás igénye némelyekben mégis felülírja ezt a rossz érzést. Mindenesetre sok kérdőjel marad, mind a tized jogosságát, mind felhasználását illetően.

A tizedről őszintén

Az elmúlt években többen is kérdezték tőlem, mit kezdjenek a tizedükkel. Sok esetben az történt, hogy a keresztény csoportról, ahova korábban fizettek, bebizonyosodott, hogy nem járnak a Biblia világosságában, ill. a tizedet megkérdőjelezhető, önző célokra használják fel. Ezek a testvérek úgy érezték, nem tudnak jó szívvel támogatni egy olyan szervezetet, amely – megítélésük szerint – nem Isten ügyét szolgálja. De ha nem oda adják a tizedet, akkor hova?! Többek között ezek a kérdések indítottak arra, hogy saját magam is utánajárjak a tized témájának a Bibliából. Meglepő válaszokat találtam!

A legtöbb gyülekezet, amely a tizedfizetést hangsúlyozza, keresztény kötelességünk részének tekinti ezen „isteni intézmény” tiszteletben tartását. E gyakorlat igazolására komoly bibliai érveket hoznak fel, áldásokat ígérve a tizedfizetőknek, és átkot azoknak, akik visszatartják pénzüket:

„Vajon becsaphatja-e az ember Istent? Ti mégis meg akartok engem csalni. Azt kérditek: Mivel csalunk meg téged? A tizeddel és az áldoznivalóval. Átokkal vagytok elátkozva, mert megcsaltok engem: az egész nép! Hozzátok be a raktáramba a tizedet mindenből, hogy legyen ennivaló a házamban! Ezzel tegyetek próbára engem – ezt mondja a Seregek URa –, hogy megnyitom-e nektek az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok-e rátok.” Malakiás 3:8-10

Ezek az érvek sokakat meggyőznek a tizedfizetés szükségességéről. Emellett számos gyülekezet azt is hangsúlyozza, hogy a tizedet az ún. „raktárba” (vagy a Károli fordítás szerint a „tárházba”) kell behozni. Ez a „raktár” – értelmezésük szerint – az adott felekezet központi pénztára. Eszerint ha valaki nem a „raktárba” – a központi pénztárba – adja a tizedét, az olyan, mintha egyáltalán nem is fizetne, s így meglopja Istent.

Ez a gondolat különösen nagy gyötrelmet okoz olyan jóérzésű keresztényeknek, akik látják a gyülekezeti visszaéléseket, mégsem merik visszatartani tizedüket a „raktárból”, nehogy átok sújtsa őket. Sokakat még azután is kétségek gyötörnek ezen tanítás miatt, miután kikerülnek az adott gyülekezetből – vajon megáldhatja-e őket Isten ezután, ha nem adják többé oda tizedüket?!

E kínzó kérdések, csakúgy mint a hozzájuk kapcsolódó negatív érzések (félelem, aggódás, kétségek) Isten tervének helytelen értelmezéséből fakadnak. Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, a következő részben áttekintjük a Biblia tanítását e témáról.

A tized a Bibliában

Ezt a kérdést három szakaszban kell megvizsgálnunk. A legtöbb gyülekezeti tanítás már ezen a ponton sántít, ugyanis nem tesz különbséget az ó- és újszövetségi tanítások között. A későbbiekben világos lesz, miért olyan fontos ez.

I. A törvényadás előtt

Az első korszak a teremtéstől a tízparancsolat kihirdetéséig terjed. A tizedről szóló első feljegyzés a Biblia első fejezetében található: Ábrahám, miután kiszabadította unokaöccsét, Lótot, a Sodomát lerohanó királyok kezéből, a zsákmányolt javakból tizedet adott Melkisédeknek, Sálem királyának, aki kijött elé, hogy megáldja őt (1Mózes 14:18-20). A következő feljegyzés Ábrahám unokájáról szól: Jákób, miután elmenekült Ézsau bosszúja elől, útközben álmot látott, amelyben Isten megígérte, hogy vele lesz és megáldja őt. Jákób az isteni gondviselés ígéretén felbuzdulva fogadalmat tett, hogy leendő vagyona tizedét az Úrnak ajánlja (1Mózes 28:22).

A törvényadás előtti időből mindössze ez a két feljegyzés említi a tizedet, és csak egy esetben tudjuk, ki és milyen jogcímen kapta: Melkisédek a magasságos Isten papjaként vett tizedet Ábrahámtól. Jákóbról nem tudjuk, hogyan teljesítette végül fogadalmát. Egy dolog azonban kitűnik: a tized ebben az időben önkéntes felajánlás volt, nem törvényi előírás. E hívő férfiak értékelték Isten áldásait, és hálájuk jeleként szánták Neki javaik tizedrészét.

Az Újszövetség fényében további tanulságokat is megfogalmazhatunk. Melkisédek Krisztus előképe volt (Zsidók 7), és amikor megáldotta Ábrahámot, kenyeret és bort kínált neki, csakúgy, mint Krisztus a tanítványainak az utolsó vacsorán. Ha Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, aki kenyérrel és borral üdítette fel őt és szolgáit, mennyivel inkább méltó Krisztus – aki Önmagát adta értünk és nekünk –, hogy hálánkat a számunkra értékes dolgok odaszánásával is kifejezzük Felé! De ne szaladjunk előre, vizsgáljuk meg előbb a következő korszakot!

II. A törvény alatt

A törvény korszaka a Sinai-hegyi törvényadástól a Lélek pünkösdi kiáradásáig tartott. A tizeddel kapcsolatos legrészletesebb leírás a mózesi törvényekben található. Isten a zsidók számára törvénybe iktatta a tized intézményét. Kijelentette, hogy minden termés tizedrésze – vagy a tizedrész pénzbeli ellenértékének 120%-a – az Úr szent tulajdonát képezi, aminek felhasználásáról Ő rendelkezik (3Mózes 27:30-31).

Az Úr kötelező érvényűvé tette népe számára a tizedfizetést. Elmulasztása dorgálást, sőt átkot vont maga után, hűséges teljesítése mellett azonban anyagi áldásra – gazdag termésre – számíthattak (Malakiás 3:8-11).

A tizedet a léviták szedték be és gyűjtötték a „raktárba”, a termés legjavát pedig a nagy ünnepeken adta át a nép a papoknak (Malakiás 3:10; Nehémiás 10:37). E javakat ideális esetben „természetben”, azaz terményként szolgáltatták be. A tized és a felajánlások célja a papok és léviták, valamint családjaik eltartása volt, hogy teljes idejüket az Úr szolgálatára szentelhessék, és ne kelljen más, kenyérkereső munkával foglalkozniuk (4Mózes 18).

A nép által évenként fizetett tized a helyben lakó léviták szükségleteiről gondoskodott (5Mózes 14:22,27), míg a léviták által felajánlott „tized tizede” a templomi szolgálatot teljesítő papoknak járt (4Mózes 18:26,28; Nehémiás 10:38-39). A zsidóknak ezen kívül három évenként egy második tizedet is el kellett különíteniük a szegény sorsúak – özvegyek, árvák, menekültek – megsegítésére (5Móz 14:28-29; 26:12-13).

A tized és felajánlások rendszere úgy volt megtervezve, hogy bőségesen be tudja tölteni az Isten szolgálatában álló emberek szükségleteit (2Krónikák 31:10). Ezen kötelességek teljesítésén felül mindenkor lehetőség volt önkéntes és hálaáldozatokra is, amelyek szintén hozzájárultak a papok jólétéhez. Bármilyen más szent célra (pl. templomépítés) külön gyűjtést szerveztek, a tizedet csak a papok és léviták szükségleteire fordították.

III. Az új szövetségben

Mielőtt az ószövetségi tized bonyolult rendszerét elkezdenénk magunkra vonatkoztatva lemásolni, vegyük figyelembe az Újszövetség egyik alaptanítását. Az Újszövetség ugyanis minden ószövetségi szabályt más megvilágításba helyez, és megszünteti a keresztények törvénytől való függését!

„aki alkalmassá tett minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” 2Korinthus 3:6

„Ha azonban a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt.” Galata 5:18

A legtöbb egyház, amely a tizedfizetés érvényességét hangsúlyozza, figyelmen kívül hagyja ezt a fontos elvet. A keresztények nincsenek a törvény alatt, az ószövetségi rendszabályok érvényüket vesztették számukra (Zsidók 8:13). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem tanulhatunk belőlük, de előírásként való alkalmazásuk a Lélek szolgálatának megcsúfolása.

Krisztus megváltotta a Benne hívőket a törvény átkától. Ugyanakkor az újszövetségi hívők áldásokból sem a törvényben foglalt szabályok betartása alapján részesülnek, hanem kizárólag a Krisztussal való kapcsolatuk alapján, más szóval hit által:

„Csak azt szeretném megtudni tőletek, hogy a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket vagy a hit hallásából?… Krisztus váltott meg minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: Átkozott, aki fán függ –, azért, hogy Ábrahám áldása Krisztus Jézusban a pogányoké legyen, hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” Galata 3:2,13-14

De lássuk, mit ír a tizedről a Biblia második része! Maga a szó mindössze két helyen szerepel az újszövetségi iratokban. Első előfordulása Jézus azon beszédében található, amikor a farizeusok és írástudók képmutató magatartását feddte meg:

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget! Pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni.” Máté 23:23 vö. Lukács 11:42

Sokan Jézusnak ezen kijelentését alapul véve mondják, hogy – lám! – a keresztényeknek is be kell fizetni a tizedet, hiszen az Úr mondta, hogy azt sem kell elhagyni! Ez az érvelés azonban nem veszi figyelembe, hogy ez a mondat nem a tanítványoknak szólt, hanem az ószövetségi rendszer alatt élő farizeusoknak, akik úgy gondolták, hogy ha betartják a törvény előírásait, kedvesek lesznek Isten előtt, és joggal tarthatnak igényt áldásaira.

Jézus azonban nem a törvény még aprólékosabb betartására ösztönözte őket, hanem arra akart rámutatni, hogy nem is állhatnának távolabb Isten valódi kívánalmaitól. Aki a törvény által akar megigazulni, nem válogathat: az egészet makulátlanul meg kell tartania, mert különben – ha csak egyetlen rendelkezést is megszeg – az egész törvényt áthágja (Jakab 2:10), és átok alá kerül (Galata 3:10). Nikodémusnak, az egyik vezető főembernek nyíltan megmondta az Úr, valójában mire van szükségünk:

„Jézus azt felelte: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: Szükség nektek újonnan születnetek. János 3:5-7

Testi rendszabályok követésétől nem válunk Isten előtt elfogadhatóvá, csakis újjászületés által. Az újjászületett ember pedig a Lélek vezérlése alatt áll, és nincs alávetve a törvény rendelkezéseinek. Téves tehát az a következtetés, miszerint Jézus megerősítette volna a tized ószövetségi rendszerét a keresztények számára.

Másik újszövetségi előfordulása a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetében található, ami Ábrahám és Melkisédek történetét idézi fel. Pál itt arra mutat rá, hogy a melkisédeki papság (Krisztus újszövetségi főpapi szolgálata) sokkal magasabb rendű a lévitai papságnál (az ószövetségi papi szolgálatnál). Ezt az igazságot támasztja alá többek között azzal az érvvel, hogy Ábrahám révén a tizedszedő Lévi is tizedet adott Melkisédeknek (Zsidók 7:9). Ez az igeszakasz egyáltalán nem arról szól, hogy az ószövetségi tized rendszere a keresztények számára is érvényes lenne. Ellenkezőleg, Pál azt a következtetést vonja le, hogy a papság megváltozásával (lévitai papság helyett melkisédeki papság) a törvény korábbi rendszere is elavul:

„Mert a papság megváltozásával szükségképpen megváltozik a törvény is… A korábbi parancsolatot félreteszik, mivel erőtlen és haszontalan” Zsidók 7:12,18

Azok a keresztény közösségek, amelyek a tized újszövetségi érvényességét hangsúlyozzák, és a hűséges tizedfizetéshez kapcsolódó anyagi áldásokat ígérnek, ill. ennek elmaradása esetén átokkal fenyegetnek, mindezt a törvény alapján teszik. A fenti bizonyítékok fényében nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a tanítás nem az élő Lélek, hanem a halott betű szolgálata, és ezért jogtalan visszaélés a keresztények szabadságával! Az ószövetségi tized rendszere – kötelező előírásaival és szabályaival – nem alkalmazható a keresztény egyházban.

A lemaradt tanulságok

Néhány keresztény ezen a ponton le is zárja a tized-kérdést: kész, nem kell foglalkoznunk vele, nem vonatkozik ránk. Ez részben igaz, ugyanis szabályként már nem érvényes, ugyanakkor az ószövetségi rendszer sok értékes tanulsággal szolgál az újszövetségi egyház számára is.

Az evangélium szolgálata

Pál apostol misszióútjai során sok helyen alapított gyülekezetet, ám e keresztény közösségek nem mind ugyanazt a hozzáállást tanúsították különböző gyakorlati kérdésekben. Pál igyekezett minden gyülekezetnek rájuk szabott tanácsokat adni. A korinthusi gyülekezetet – ahol különösen sok probléma volt – az anyagi javak kérdésében is szükséges volt útbaigazítania. Pál megpirongatta őket, amiért nem támogatták anyagilag az evangélium ügyét és az apostol missziómunkáját. Az alábbiakban ezzel kapcsolatos tanítását vizsgáljuk meg:

„Nincs jogunk ahhoz, hogy együnk és igyunk? Nincs jogunk ahhoz, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol és az Úr testvérei és Kéfás? Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk, hogy ne dolgozzunk?” 1Korinthus 9:4-6

Figyelemre méltó, hogy Pál jogokra (a Károli fordításban szabadságra) hivatkozik. Költői kérdéseire megelőlegezhetjük a választ: a missziómunkát végző apostoloknak joguk volt ahhoz, hogy személyes és családi szükségleteiket mások fedezzék, így mentesítve őket a kenyérkereső munkától. E jogokat Pál a következő érveléssel indokolja:

„Ki katonáskodik a maga zsoldján? Ki ültet úgy szőlőt, hogy nem eszik annak gyümölcséből? Vagy ki legeltet úgy nyájat, hogy nem iszik a nyáj tejéből?” 1Korinthus 9:7

Az első érv magvát néhány hétköznapi életből vett foglalkozás adja: katona, földműves és pásztor. A közös pont, hogy mindnyájan anyagi javakra számítanak tevékenységük jutalmaként. Ésszerű, nem? Az emberek idejük legnagyobb részét általában kenyérkereső munkával töltik: azért dolgoznak, hogy saját és családjuk szükségleteit be tudják tölteni. Ha valaki olyan foglalkozásba kezd, ami nem biztosítja megélhetését, előbb-utóbb éhen hal vagy legalábbis koldusbotra jut. Ez közérthető dolog, ami nem igényel különösebb magyarázatot.

„Csak emberi módon mondom ezeket? Nemde ezt mondja a törvény is? Mert Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd be a nyomtató ökör száját. Talán csak az ökrökre van Istennek gondja? Nemde ránk való tekintettel mondja mindezt? Mert miértünk íratott meg, hogy aki szánt, annak reménységgel kell szántania, és aki csépel, azzal a reménységgel teszi, hogy részesedik a termésből.” 1Korinthus 9:8-10

Ez tehát nem pusztán emberi okoskodás, hanem egy Isten által, már az Ószövetségben lefektetett elv. Bár ott az ige ökrökről és földművesekről beszél, Pál e szakaszokat az evangélium szolgáira alkalmazza. Figyeljük meg, milyen gyakorlati következtetést von le ebből:

„Ha mi nektek lelkieket vetettünk, nagy dolog az, ha testi javaitokat aratjuk?” 1Korinthus 9:11

Pál első érve szerint a lelki munkát végzőknek joguk van ahhoz, hogy megélhetésüket ezen tevékenységükből fedezzék. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy azok, akik lelkileg áldást nyertek az evangélium hirdetői által, viszonzásul töltsék be testi szükségleteiket.

Az apostol második érve – bár nem nevezi néven – félreérthetetlenül az ószövetségi tized intézményére hivatkozik. Ez a kijelentés mutatja meg legvilágosabban a tized és az újszövetségi evangéliumi munka kapcsolatát:

„Nem tudjátok, hogy akik a templomi szolgálatokat végzik, a szent helyről táplálkoznak, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárról részesednek? Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” 1Korinthus 9:13-14

Az ó szövetség idején a papok „lelki munkát” végeztek: a templom és az oltár körül szolgáltak. Ez egyben családi megélhetésüket is jelentette, ami a gyakorlatban a néptől beszedett tizedből állt. Pál párhuzamba állítja az ószövetségi papokat az evangélium hirdetőivel, és azt mondja, hogy az Úr úgy rendelkezett, hogy az evangélium hirdetői ugyanúgy az evangélium szolgálatából éljenek, mint ahogy a papok – a régi rendszerben – a templom szolgálatából éltek.

Ez a következtetés látszólag ellentmond annak, amit fentebb megállapítottunk, ti. hogy az ószövetségi tized rendszere nem alkalmazható az újszövetségi korra. De Pál világossá teszi tanításában, hogy ő nem a régi rendszer folytatásáról beszél:

„Ha másoknak joguk van ehhez, mennyivel inkább nekünk? De mi nem éltünk ezzel a jogunkkal, hanem mindent eltűrünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé… De én ezek közül eggyel sem éltem. De nem azért írtam ezeket, hogy velem is így történjék, mert jobb nekem meghalnom, semhogy valaki a dicsekvésemet megüresítse… Mi tehát a jutalmam? Az, hogy prédikálásomban ingyenessé teszem az evangéliumot, és nem élek vissza az evangéliumhoz kapcsolódó jogommal. Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, mégis mindenki szolgájává lettem, hogy minél többeket megnyerjek.” 1Korinthus 9:12,15,18,19

Bár Pálnak minden joga megvolt ahhoz, hogy az evangélium hirdetéséért viszonzásképpen elvárhassa a hívőktől az anyagi gondoskodást, jogáról lemondva az önzetlen szolgálatban való példamutatással igyekezett megnyerni hallgatói szívét. Sátorkészítőként munkát vállalt Korinthusban, és így nemcsak a maga, hanem mások testi szükségleteiről is saját, kétkezi munkájával gondoskodott:

„Senkinek az ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, sőt magatok tudjátok, hogy amire szükségem volt nekem és a velem levőknek, arról ezek a kezek gondoskodtak. Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy ily módon fáradozva kell az erőtlenekről gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő azt mondta: Jobb adni, mint kapni.” Apostolok cselekedetei 20:33-35 vö. 18:1-3

Óriási különbség ez az ószövetségi tized rendszeréhez képest! Azok a törvények ugyanis nemcsak a tizedfizetést írták elő a népnek, hanem egyúttal a világi munkát is megtiltották a papok és léviták számára (4Mózes 18:20-24). Az ószövetségi törvények alapján Pál – mivel világi munkát vállalt – ugyanolyan vétkesnek számítana, mint a korinthusi hívők, akik nem fizették hűségesen a tizedet!

Ismét megerősíthetjük tehát azt a megállapítást, miszerint az ószövetségi tized rendszere nem érvényes az újszövetségi korban. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az evangélium előrehaladásának anyagi támogatása – bár nem írja elő törvény – mégis szükséges dolog. A tized ószövetségi rendszere erre az újszövetségi tervre mutat előre.

Papok és szolgák

Ezen a ponton érdemes tisztázni egy fontos különbséget az ó- és az újszövetségi rendszer között. Az Ószövetségben a papok végezték a templom szolgálatát, és ők voltak jogosultak a tizedre is. Az Újszövetségben ezzel szemben minden hívő pap:

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe vagytok…” 1Péter 2:9a

A Biblia fogalmai szerint a pap olyan személy, aki közvetít Isten és az emberek között. Erre a közvetítésre azok alkalmasak, akiknek élő kapcsolatuk van Istennel. Ebben az értelemben minden újszövetségi hívő pap, mert mindnyájan ismerik Istent, kicsinytől a nagyig (Jeremiás 31:34).

Néhány keresztény az egyetemes papság tanításából azt a következtetést vonja le, hogy papként tetszése szerint felhasználhatja saját tizedét. Ez a gondolatmenet azonban figyelmen kívül hagyja Isten újszövetségi tervének egy másik vetületét. Bár minden keresztény pap, nem minden keresztény evangéliumi szolga. Mit jelent ez?

Pál részletesen megmagyarázza, hogy Isten minden újszövetségi hívőt részesít lelkének ajándékából, azonban nem mindenkire ugyanazt a feladatot bízza. Ennek megfelelően nem minden keresztény apostol, próféta, evangélista, pásztor vagy tanító, hanem csak azok, akiket Isten ezen szolgálatokra elhív (1Korinthus 12:29 vö. Efézus 4:11). Amikor az Újszövetség az evangélium szolgáiról beszél, azokat a személyeket érti alatta, akiket Isten hívott el és képesített ezen szolgálatok betöltésére. Pál saját szolgálatát is ezekkel a fogalmakkal határozta meg:

„Pál, Jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol, kiválasztva Isten evangéliuma számára Róma 1:1

Az evangéliumi szolgák semmivel sem különbek a többi kereszténytől, akik ugyanúgy élő kapcsolatban vannak a mennyei Atyával. Ugyanakkor Teremtőnk mindnyájunkat jól ismer, és tudja, melyik gyermeke milyen feladatra a legalkalmasabb. Isten műve akkor tud hatékonyan működni, ha mindenki azt a feladatot végzi hűségesen, amit Isten bíz rá (Róma 12:3-8).

Isten szerető Atyaként gondoskodik gyermekei szükségleteiről – azokéról is, akiket olyan szolgálatra hív, ami teljes idejüket igényli. Az evangélium hirdetőiről – akár új területen szolgálnak, mint az apostolok, akár meglévő gyülekezetekben, mint a pásztorok és tanítók – Isten a hívő keresztények által visel gondot:

„Akit pedig az igére tanítanak, részesítse tanítóját minden javából.” Galata 6:6

Amikor Pál arról beszél, hogy az Úr rendelte el, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek, ezzel Jézus egy nagyon világos parancsára hivatkozik. Amikor kiküldte tanítványait, hogy prédikálják az evangéliumot, az Úr a következő utasítást adta nekik:

„Menjetek, és hirdessétek mindenütt: Elközelített a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok, halottakat támasszatok, leprásokat tisztítsatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok! Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az erszényetekbe, se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se botot, mert méltó a munkás a kenyerére.” Máté 10:7-10

„Amikor bementek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha ott a békesség fia lakik, békességetek megnyugszik majd rajta, ha pedig nem, visszatér rátok. Maradjatok abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga jutalmára. Ne járjatok házról házra.” Lukács 10:5-7

Jézus tehát arra tanította az evangélium első hírnökeit, hogy szolgálatukért semmilyen díjat ne számítsanak fel, és semmilyen fizetséget ne várjanak. Ugyanakkor biztosította őket arról, hogy legalapvetőbb, minimális szükségleteikről – élelem, ruházat, szállás – mindig gondoskodnak majd azok, akik felé ilyen önzetlen módon szolgálnak.

Ez tehát az az elv, amire Pál a tizedfizetés kapcsán hivatkozik. A Timóteushoz írt levelében ezt az elvet alkalmazza a hívők lelki szükségleteiről gondoskodó presbiterekre is. Pál szerint ezek az evangéliumi szolgák – az apostolokhoz hasonlóan – méltók arra, hogy alapvető szükségleteikről a többi hívő gondoskodjon:

„A vezetésben jól bevált presbiterek kettős megbecsülést érdemelnek, főleg azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. Mert azt mondja az Írás: »A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját«, és hogy »méltó a munkás a maga bérére«.” 1Timóteus 5:17-18

Az élet dolgai

Néhány keresztényben felmerül a kérdés, miért hangsúlyozza Pál, hogy az evangélium szolgáit a hívőknek kell eltartania, miközben sokszor – semmibe véve ezt az elvet – ő maga is kétkezi munkával kereste kenyerét. Egyesek vélekedése szerint sokkal igazságosabb lenne, ha a gyülekezeti prédikátorok ugyanúgy vállalnának világi munkát, ahogy Pál, és nem az egyházi fizetésből élnének.

Ezen gondolkodás hátterében legtöbbször keserű tapasztalatok állnak, s bár az érvelés egyesek számára ésszerűnek tűnhet, még sincs összhangban Isten szándékaival, de még Pál tanításával sem. Az apostol saját elhívását és helyzetét kivételesnek tartotta, ez világosan kiderül leveleiből. A korinthusiaknak nyíltan megmondta, hogy jogában állt volna anyagi gondoskodást igényelni részükről. Másrészt amikor olyan gyülekezetekben járt, ahol a hívőket nem kellett buzdítani kötelességük teljesítésére, szívesen elfogadta önzetlen és bőkezű ajándékaikat:

„Hiszen tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor Macedóniából eljöttem, egyetlen gyülekezet sem volt részes velem az ajándékozás és elfogadás tekintetében, csak egyedül ti. Mert alkalmanként már Thesszalonikába is küldtetek nekem olyasmit, amire szükségem volt. Nem mintha kívánnám az ajándékot, hanem kívánom azt a gyümölcsöt, amely sokasodik a ti javatokra. Mindent megkaptam, sőt feleslegem van. Bővölködöm azóta, hogy Epafroditosztól átvettem, amit küldtetek, mint kedves, jó illatot, kellemes, Istennek tetsző áldozatot.” Filippi 4:15-18

Ha maga az Úr rendelkezett úgy, hogy az evangélium szolgái az evangéliumból éljenek – amennyiben a szeretet nem diktál mást egy konkrét helyzetben –, akkor nem jó hozzáállás ezen rendelkezés megkérdőjelezése. Sokkal célravezetőbb, ha inkább azt kérdezzük: Miért van erre egyáltalán szükség? Pál apostol világos magyarázatot ad, és a hétköznapi életből vett példákkal támasztja alá az elv helyességét. Ezen szavakkal inti Timóteust az evangéliumi szolgálatban való hűségre:

„Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki őt harcosává fogadta. Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. Fontold meg, amit mondok, mert az Úr megértést ad majd neked mindenben.” 2Timóteus 2:4-7

Amellett, hogy visszautal korinthusi tanítására – „Ki katonáskodik a maga zsoldján?” –, a zsoldoskatona példájával Pál azt hangsúlyozza, hogy az Isten országáért harcoló evangéliumi munkások sem elegyedhetnek bele az élet dolgaiba. Ha egy katona megélhetési kérdésekkel kezd foglalkozni, akkor megoszlik a figyelme, nem tud teljes erőbedobással a küzdelemre összpontosítani, és végül csalódást fog okozni urának – netán meg is hal a harcmezőn!

A versenyfutó példájával emellett arra is rávilágít, hogy csak teljes összpontosítással és mértékletes életmóddal lehet sikert aratni ebben a hivatásban (1Korinthus 9:24-27). Ha egy versenyző nem tartja be ezeket az alapkövetelményeket – vagyis nem szabályszerűen küzd –, akkor esélye sincs a győzelemre. Hasonlóképpen, egy missziómunkásnak is minden zavaró tényezőt ki kell iktatnia az életéből, ami elterelné figyelmét Istenről, különben kudarcba fullad munkája.

A földműves példája pedig egyértelmű visszautalás az evangéliumi munkások ellátáshoz való jogára:

„…Ki ültet úgy szőlőt, hogy nem eszik annak gyümölcséből? Vagy ki legeltet úgy nyájat, hogy nem iszik a nyáj tejéből? …Mert miértünk íratott meg, hogy aki szánt, annak reménységgel kell szántania, és aki csépel, azzal a reménységgel teszi, hogy részesedik a termésből. Ha mi nektek lelkieket vetettünk, nagy dolog az, ha testi javaitokat aratjuk? Ha másoknak joguk van ehhez, mennyivel inkább nekünk?…” 1Korinthus 9:7,10-12a

Nem nehéz belátni, hogy a megélhetési kérdések – főként a világi munkával való foglalkozás – időt és energiát, sőt sok esetben teljes embert igényelnek. Az evangélium munkásai – ahhoz, hogy Isten művében hatékony eszközök lehessenek – nem engedhetnek meg maguknak ilyen mértékű figyelemelterelést. Ezért van szükségük arra, hogy mások gondoskodjanak alapszükségleteikről.

A kivétel erősíti a szabályt

Pál ezzel a fejtegetésével valójában ellentmond saját gyakorlatának, hiszen ő maga sok tekintetben eltért ettől. De talán jobban megértjük, miért adott az apostol ilyen tanítást Timóteusnak, ha belegondolunk, hogy Timóteus apaként és példaképként tekintett rá, és mindenben követni próbálta önzetlen, önmegtartóztató életét. Csakhogy Pál kivételes személy volt, akinek különleges – nem minden részletében általánosan követendő – sorsot szánt az Úr:

„De az Úr azt mondta neki: Menj el, mert ő nekem választott eszközöm, hogy hordozza az én nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.” Apostolok cselekedetei 9:15-16

Vegyünk néhány példát! Bár Pál nőtlen volt, állapotát egyáltalán nem tartotta kizárólagosan követendőnek, sőt ellenkezőleg; azt tanácsolta a nőtlenségéről érdeklődő keresztény testvéreinek, hogy házasodjanak meg (1Korinthus 7:2)! A gyülekezeteket pásztoroló vénekre és diakónusokra nézve pedig egyenesen szabályként fektette le, hogy egyfeleségű, családos férfiak legyenek (1Timóteus 3:2,12).

Ami önmegtartóztató életmódját illeti, még ebben sem tartotta magát abszolút példának. Bár Timóteus mindenben szerette volna követni a nagy apostolt, egyéni adottságai miatt az „élvezetek teljes megvonása” című táplálkozási kísérlet számára nem volt hosszú távon fenntartható. Timóteus fizikailag kisebb teherbírású volt, és hiányos táplálkozása miatt gyomorpanaszai is támadtak, ezért Pál azt tanácsolta neki, hogy a vízen kívül néha fogyasszon mustot is (1Timóteus 5:23).

Az anyagiak terén is hasonló a helyzet. Bár Pál – a szeretet nevében – olykor eltért az evangéliumi szolgákról gondoskodó krisztusi rendelkezéstől, ezen gyakorlatát soha nem terjesztette ki másokra szabályként. Sőt, tanításában éppen az ellenkezőjét hirdette mind a gyülekezetekben lévő testvéreinek (pl. a korinthusiaknak), mind munkatársainak (pl. Timóteusnak).

Pál rendhagyó gyakorlata tehát nem teszi semmissé azokat az általános elveket, amiket ő maga is határozottan képviselt tanításában. Mindezt végiggondolva jogosan merül fel a kérdés:

Mégis kell tizedet fizetnünk?!

A válasz továbbra is határozottan nem. Nem kell. Nem vagyunk a törvény hatálya alatt, mert a kereszténység nem a törvény vallása, hanem a Léleké és a szabadságé (2Korinthus 3:17). Csakhogy ez a szabadság nem azt jelenti, hogy most már „önző keresztényként” élhetünk saját tetszésünk szerint:

„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” 1Korinthus 6:12

„Mert ti, testvéreim, szabadságra hívattatok; csakhogy a szabadság ne legyen ürügy a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.” Galata 5:13

Isten azt próbálta elmagyarázni nekünk Pál írásain keresztül, hogy Ő szeretetből fakadó együttműködésre hív bennünket, nem pedig törvények iránti vak engedelmességre. Atyánknak van egy terve ezen a Földön, és ezt a mi közreműködésünkkel kívánja megvalósítani.

Istennek nem a tizeded kell!

Sokan úgy gondolják, Isten igényt formál jövedelmünk tizedrészére – mint ami „az Ő része”. Isten azonban világossá teszi, hogy Neki semmi szüksége nincs azokra az anyagi dolgokra, amit mi „nagylelkűen” felajánlunk Neki:

„Nem feddlek meg véresáldozataidért, sem szüntelen előttem lévő égőáldozataidért. De nem fogadhatok el bikát a te házadból vagy bakokat a te aklaidból, mert enyém az erdő minden vadja, az ezernyi hegy minden állata. Ismerem a hegyek minden szárnyasát, és minden az enyém, ami mozog a földön. Ha megéhezném, nem mondanám meg neked, mert enyém e világ és ami azt betölti. Vajon a bikák húsát eszem-e, és a bakok vérét iszom-e?” Zsoltárok 50:8-13

„Enyém az ezüst, és enyém az arany – ezt mondja a Seregek Ura.” Haggeus 2:8

Isten – a mindenség Alkotója és Fenntartója – nem szorul rá adományainkra. Aki úgy gondolja, hogy bármit is tudunk adni Istennek, annak kevés fogalma van az Ő fenségéről. A valóság az, hogy mindenünk, amink van, Isten tulajdonát képezi, sőt mi magunk is, akár elismerjük, akár nem! Neki nincs szüksége arra, hogy javaink 10%-ából részesedjen, ellenben valami egészen más érdekli Őt:

„Mert szeretetet kívánok, nem pedig áldozatot, Isten ismeretét inkább, mint égőáldozatokat.” Hóseás 6:6

„Add nekem, fiam, a szívedet, és tartsd szemed előtt útjaimat!” Példabeszédek 23:26

Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erőddel. Ez az első parancsolat.” Márk 12:30

„Avagy nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amelyet Istentől kaptatok, és nem a magatokéi vagytok?” 1Korinthus 6:19

Isten nem tart igényt jövedelmünk csekély hányadára. Ő szívünk teljes szeretetére vágyik: arra, hogy teljes lényünket, minden időnket, erőnket, befolyásunkat, javainkat stb. az Ő szándékainak rendeljük alá. Aki ugyanis teljesen odaszánja magát Istennek – jogos tulajdonosának – az sokkal többet tehet Isten országáért, mint az, aki jövedelmének csak egy töredékét „adja vissza” Neki.

Együttműködés Isten tervével

Isten világossá tette, mi az Ő terve az egész világra nézve:

„aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.” 1Timóteus 2:4

„És Isten országának ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és majd akkor jön el a vég.” Máté 24:14

Ez a terv pedig olyan embereken keresztül teljesül, akik az evangéliumot hirdetik a többi embernek:

„Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hittek? És hogyan higgyenek abban, aki felől nem hallottak? És hogyan hallanának igehirdető nélkül? És hogyan prédikálnak, ha el nem küldik őket?” Róma 10:13-15-a

Jézus pontosan ezt tette: követői közül kiválasztott tizenkettőt, majd később még hetvenet, akiket kiküldött, hogy az evangéliumot hirdessék. Meghagyta nekik, hogy semmilyen ellátmányt ne vigyenek az útra, és arról biztosította őket, hogy alapszükségleteikről (élelem, tiszta ruha, szállás) is azok gondoskodjanak majd, akik felé szolgálnak (Máté 10:10 vö. Lukács 10:7). Pál apostol így fogalmazza meg ezt az elvet:

„Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” 1Korinthus 9:14

Az Úr sehol nem ígért az evangélium szolgáinak luxuséletet, de azt igen, hogy a legalapvetőbb szükségleteikről embereken keresztül fog gondoskodni. Ez a gondoskodás pedig családjaikra is kiterjed (1Korinthus 9:5). Ez alapfeltétele annak, hogy az evangélium szolgái felszabaduljanak a világi munka alól, és teljes figyelmüket és erejüket az Úr szolgálatára szentelhessék.

Isten akarata, hogy az evangélium minden emberhez eljusson. Megtehetné, hogy angyalokat küld, akik elmondják a jó hírt, de nem teszi. Embereket hív el e feladat teljesítésére. Őket teszi áldásainak csatornájává és az evangélium munkatársaivá. Azáltal, hogy Isten bevonja gyermekeit kegyelmének munkájába, lehetőséget ad nekik, hogy még teljesebben visszatükrözhessék jóságos jellemét, és megdicsőítsék Őt.

Hasonlóképpen, Isten megtehetné, hogy természetfeletti módon, mennyei kenyérrel táplálja azokat, akiket elhív a szolgálatra, Ő mégis inkább úgy rendelkezett, hogy ebbe a munkába is bevonja az embert. Így teszi azon gyermekeit is szeretetének és gondviselésének csatornáivá, akik nem arra kaptak elhívást, hogy munkahelyüket elhagyva teljes idejüket az evangélium szolgálatának szenteljék.

Istennek olyan munkásokra van szüksége, akik együttműködnek Vele, és önzetlenül – nem nyereségvágyból – szolgálnak mások felé. Ugyanakkor az Úr azt is szeretné, ha többi gyermeke is együttműködne Vele, és anyagi javaikkal támogatnák a hűséges munkásokat. Nem törvény szerint, hanem azért, mert ez Isten jó terve, aminek a tizedfizetés ószövetségi rendszere csak előképe volt.

Kinek, mennyit, mikor?

Végezetül néhány gyakorlati kérdést szeretnék konkrétan megválaszolni, ami jellemzően fel szokott merülni. Ha valaki eljut oda, hogy anyagi javaival szeretné támogatni az evangélium szolgálatát, általában a következő kérdések merülnek fel:

  1. Hova, kinek adjam a pénzt?
  2. Mennyit kell adnom, 10%-ot?
  3. Mikor, milyen rendszerességgel adakozzak?

Ezek a kérdések a fentiekben részben már megválaszolásra kerültek, de néhány gyakorlati részletet érdemes még megvizsgálni. Vegyük sorra:

1. Kinek?

Az ószövetségi tizedfizetés rendszere azt követelte meg, hogy az emberek a „raktárba” (Károliban: „tárházba”) vigyék be a tizedet. Ezt a szabályt sok egyház a saját központi pénztárára érti. Azonban a „raktár” nem egy öncélú dolog volt, hanem Isten szolgái – az ó szövetségben a papok – szükségleteinek betöltését szolgálta. A hangsúly tehát nem a központi pénztáron van, hanem Isten szolgáinak ellátásán.

Félreértés ne essék: egy egyenlőséget biztosító, központi elosztó rendszer nem eredendően rossz dolog – feltéve, hogy valóban Isten művét szolgálja. Azonban ha a rendszer – akármilyen okból – nem megfelelően tölti be az eredeti isteni célt, az Úr nem várja el tőlünk, hogy vakon, netán rossz szájízzel dobjuk be pénzünk a „közös kalapba”. Ő az evangélium szolgálatának támogatásában kívánja együttműködésünket, az evangélium szolgái pedig elsősorban személyek, nem szervezetek!

Ezért fontos, hogy lelkiismeretesen megvizsgáljuk, és az Úr – nem emberek – iránti felelősséggel döntsük el magunkban, mi az, amit az Úr munkájának ítélünk. Kérjük Isten vezetését, és Ő megmutatja, hol van az Ő műve, amit támogassunk! Akkor tudni fogjuk azt is, milyen szervezetet vagy konkrét személyt részesítsünk javainkból.

2. Mennyit?

Sok keresztény azon morfondírozik, vajon a nettó vagy bruttó bevételéből kell-e tizedet adnia, netalán egész vagyonából. De Istent nem érdekli a 10%-unk. Ő nem igényt formál vagyonunkra, hanem birtokolja azt! Ennek ellenére nem veszi el tőlünk erőszakkal, ami az Övé, hanem partnerként kezel bennünket a közös „vállalkozásban” – ti. az evangélium művében.

Az Újszövetségben egyetlen szabály sincs, ami előírná, mennyit adj. Istennek a szívünk kell – és annak sem a 10%-a, hanem az egész. És ha Övé a szíved, akkor nem fogsz tudni nem adni, mert a szeretet képtelen megtartani magának az áldásokat! Akkor örömmel és jókedvvel fogsz adni, még többet is, mint amennyit bármilyen szabály előírhatna számodra. Jézus megdicsérte azt az özvegyasszonyt, aki teljes vagyonát odaszánta Istennek – noha az csupán két fillér volt. Ez Isten szemében értékesebbnek számít a gazdagok milliós tizedénél is (Máté 12:41-44)!

Más szóval: nem a mennyiség számít, hanem az, hogy szívből adod-e. Ha a tizededet adod jó szívvel, és abban tiszta a lelkiismereted, tégy úgy! De ha Isten arra indít, hogy többet adj – akár mindenedet, mint az özvegyasszony – akkor tégy aszerint, amiben békességed van az Úr előtt!

3. Mikor?

A támogatás rendszerességével kapcsolatban is találunk néhány irányelvet a Bibliában. Amikor Jézus kiküldte tanítványait, meghagyta nekik, hogy ne halmozzanak fel javakat, hanem csak egy napszámosnak járó ellátást vegyenek igénybe:

„Maradjatok abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga jutalmára. Ne járjatok házról házra.” Lukács 10:7

Az Ószövetség azonban részletesebben beszél a munkások, és konkrétan a napszámosok kifizetéséről:

„Jaj annak, aki nem igaz úton építi házát, felső szobáit pedig törvényesség nélkül; aki felebarátjával ingyen végeztet szolgálatot, és nem adja meg neki munkája bérét.” Jeremiás 22:13

„A szegény és nyomorult napszámost ne használd ki, akár atyádfia, akár jövevény azok közül, akik földeden vagy városodban vannak. Még aznap add meg a bérét, mielőtt lemegy a nap – mert szegény ő, és kívánkozik az után a lelke –, hogy ne kiáltson ellened az ÚRhoz, és ne találtass bűnösnek ezért.” 5Mózes 24:14-15

Természetesen az evangélium szolgáira ezek az ószövetségi szabályok – törvényként – már nem érvényesek. Senkit nem fog Isten ítélete sújtani amiatt, mert nem támogatta javaival az Úr munkásait. Ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, ki dolgozna olyan munkahelyen, ahol hónapokig, vagy akár évekig nem fizetik ki – főleg, ha családjáról is gondoskodnia kell?! Ezért írta Pál a korinthusiaknak, hogy az evangélium szolgái jogosan igénylik az ellátást a hívőktől, ám neki – nőtlen lévén – nagyobb szabadsága volt arra, hogy ideiglenesen az éhezést is vállalja. Egy családos embernek nincs ilyen szabadsága. Ha nem tudja ellátni családját az evangélium szolgálatából, akkor kénytelen lesz más, világi munkát vállalni, ami viszont csökkenteni fogja a hatékonyságát az evangélium szolgálatában, mert megosztja figyelmét.

Ezért érdemes megfontolni az Ószövetség napszámosokra vonatkozó tanítását: „Még aznap add meg a bérét!” (5Mózes 24:15). Saját maga számára mindenki meg tudja ítélni, milyen rendszerességgel tartja jogosnak fizetését, és mi történik akkor, ha esetleg egyszer-kétszer késik vagy kimarad. Jézus azt mondta: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak.” (Lukács 6:31)

Az evangélium szolgái napszámosok, akik nem halmoznak fel túlélőkészleteket. Az Úrnak több oka is volt arra, hogy ilyen helyzetbe hozza missziómunkát végző gyermekeit, amelyek közül a legfontosabb talán az, hogy megtanulják Istentől való függőségüket, és azt, hogy ha Neki szolgálnak, Isten napról napra gondoskodik róluk. Az érem másik oldala azonban az, hogy Isten azok által gondoskodik az evangélium szolgáiról, akik rajtuk keresztül lelki áldásokban részesültek, és együtt akarnak működni Istennel a napról napra való, azaz rendszeres gondoskodásban is.

Zárszó

Visszatérnék arra az igére, ami tulajdonképpen maga a cél: az evangélium hirdetése. Mert a pénz csak eszköz; a cél az, hogy minden emberhez eljusson az evangélium, és hogy Isten gyermekei felnövekedjenek a Krisztus teljességével ékeskedő, lelki felnőttkorra. Jézus arra hív, hogy csatlakozzunk Hozzá, és működjünk együtt Vele ezen isteni cél megvalósítása érdekében:

„Azt mondta nekik: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, hogy küldjön ki munkásokat az aratásába.” Lukács 10:2

Tedd fel magadnak a kérdést: részt veszel az aratásban – akár mint munkás, akár mint munkások támogatója? Előmozdítod a Neked adott testi-lelki javakkal az evangélium szolgálatát?

Istennek nem a tizeded kell. De szeretné, ha együttműködnél Vele az Ő tervének megvalósításában. Kérd Isten személyes vezetését ebben a kérdésben, és ha megérted az Ő akaratát, cselekedj aszerint, jó lelkiismerettel, követve az apostoli intést:

„Mert tudjuk, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy, ahogy eltökélte szívében, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten. Mert Istennek van hatalma arra, hogy bőségesen rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, hogy bőven teljék minden jótéteményre.” 2Korinthus 9:6-8

Kívánom, hogy az Úr gazdag áldását tapasztald életedben, mint a Vele való együttműködés édes gyümölcsét! ■

Sánta János

Szólj hozzá!

2 hozzászólás : "Csak a tizeded kell! Gondolatok a ránk bízott javak kezeléséről"

Visszajelzés
avatar
Rendezés:   legújabb | legrégebbi | legnépszerűbb
Lucius
Vendég

Nagyszerű írás, köszönöm! Aktuális ez a téma, írtam hozzá kiegészítésül néhány gondolatot néhány napja:

[Üzenet rövidítve…]

wpDiscuz