Isten nem csapja be önmagát Egy közkeletű tévedés

Téves az a megváltás lényegét érintő tanítás, amely általánosan elterjedt a keresztények között.

Tömegek hiszik, hogy Isten jogi cserét hajtott végre, és az ember cselekedeteit, annak következményeivel együtt elcserélte Krisztus cselekedeteire és annak következményeire.

Azaz Isten úgy tekintett Krisztusra, mintha vétkezett volna, és ezért megbüntette, az emberre pedig cserébe úgy néz, mintha csupa jó dolgot cselekedne, és ezért megjutalmazza.

Ez a tanítás egy jogi hasonlaton alapszik. Az emberi igazságszolgáltatást veszi alapul. Mégpedig azt az eljárást, hogy a törvényszegőket bíróság elé állítják, és a törvényszegés mértéke szerint büntetést szabnak ki rájuk. Ám ezzel az eljárással nem tudnak változtatni az elkövetőkön. Ennek az igazságszolgáltatásnak nem is az a célja, hogy az emberek szívét megváltoztassa, hanem hogy az emberi önzésre alapozva visszatartson a törvényszegéstől. Vagyis ez a rendszer tudomásul veszi, hogy az ember önző, a maga javát keresi, és a büntetés kilátásba helyezésével az ember érdekévé teszi, hogy betartsa a törvényt.

Ez a rendszer nem változtatja meg az ember szívét, nem teszi az önzőt önzetlenné. Sőt, az önzésre alapoz.

Isten eljárása más. Istennek az a célja, hogy valamiképpen az önző embereket önzetlenné tegye. Ennek megvalósításához mélyebbre kell hatolni annál, mint amire az emberi törvényszékek képesek. A törvényszegések ugyanis a probléma felszínét jelentik. Mindaz, amit teszünk, belülről fakad. Az ember nem azért rossz, mert rosszat tesz, hanem azért tesz rosszat, mert rossz.

A kutya nem azért kutya, mert elássa a csontot, hanem azért ássa el a csontot, mert kutya. A disznó nem azért disznó, mert a sárban hempereg, hanem azért hempereg a sárban, mert disznó.

A cselekedeteink belülről, a szívünkből fakadnak. Amik vagyunk belül, az határozza meg, mit teszünk. Isten mélyre hatolt, és a fejszét a fák gyökerére vetette.

Az általános keresztény felfogás szerint a következő történik:

  1. Isten úgy tesz, mintha a mi törvényszegéseinket Krisztus követte volna el, úgy tekintett rá, mint egy gonosztevőre és úgy is bánt vele, mint egy gonosztevővel.
  2. Isten úgy tesz, mintha Krisztus jótetteit mi cselekedtük volna, úgy tekint ránk, mintha igaz emberek lennénk, és úgy is jutalmaz minket, mintha igazak volnánk.

Ez az elmélet az alábbi problémákat veti fel:

  1. Isten képes becsapni önmagát, hogy olyannak lássa Krisztust, amilyen valójában nem, és olyannak lásson bennünket, mint amilyenek nem vagyunk?
  2. Isten – hacsak Krisztus áldozatát nem veszi figyelembe – megkínozná (megkínoztatná) azokat, akik gonoszt cselekszenek, elfordulna tőlük és elhagyná őket?
  3. Mit változtatna rajtam, hogy Krisztus „elvitte a balhét” (elszenvedte a büntetést)? Ha gonoszságom a szívemből fakad, és a büntetés célja, hogy elrettentsen, akkor ezután még inkább vétkezni fogok, hiszen a szívem ugyanolyan gonosz, de a tetteimért nem kell felelnem, mert Krisztus már elszenvedte a büntetést.

(Kivéve, ha van egy bűntudatkeltő igehirdető a közelben, aki a büntetéstől való félelmet prédikációi által kicseréli bennem bűntudatra. Ekkor már nem a félelem fog visszatartani, hanem a bűntudat. Persze valójában nem működik sem a félelem, sem a bűntudat. Mert a szívnek kellene megváltoznia, azt pedig egyik sem tudja elérni.)

Isten terve nem az, hogy büntetéssel vagy bűntudattal szabályozzon bennünket. Az a terve, hogy új szívet ad.

Az a szó, hogy „tulajdonít”, eredetileg azt jelenti: tulajdonává tesz. Ha valaki eltulajdonít valamit, azzal saját tulajdonává teszi. Amit eltulajdonítok, az az enyém. Amit Isten Krisztusnak tulajdonít, az Krisztusé. Amit Isten nekünk tulajdonít, az a miénk. Nem olyan, mintha a miénk lenne, hanem a miénk. Isten nem csapja be sem önmagát, sem bennünket.

Azt olvassuk, Isten Krisztust bűnné tette. Nem azt, hogy olyanná, mintha bűnös lenne, hanem azt, hogy bűnné tette.

Azt olvassuk, hogy az Atya bennünket Isten igazságává tett Őbenne. Nem azt, hogy olyanná tett bennünket, mintha igazak lennénk, hanem azt, hogy igazzá tett bennünket Krisztusban.

Az, hogy Isten bűnné tette Krisztust, nem azt jelenti, hogy úgy csinált, mintha a mi bűneinket Ő követte volna el, hanem azt, hogy Krisztus átélte a hitetlenség (a bukott emberi lét) legmélyebb tapasztalatát. A bűn pedig a hitetlenség. Ugyanaz hatotta át a lényét, mint amit az ember él át, amikor elhiszi, hogy Isten elfordult tőle, Isten megveti, megutálta, és éppen megbünteti őt. Amikor felkiáltott a kereszten: „Miért hagytál el engem?!”, akkor ez volt a meggyőződése. A hitetlenség hatotta át, bűnné lett.

Isten nem hagyta el egy pillanatra sem, szeretete szikrányit sem volt kisebb „szerelmes fia” iránt, egy pillanatra sem. De Jézus nem tapasztalta Isten jelenlétét és forró szeretetét, mert a hitetlenség, ami körülvette és áthatotta, nem engedte ezt átélni.

De végül túljutott ezen, és az Atyja kezébe tette le életét. Végül áthatolt azon a hazugságon, amit pillanatnyi tapasztalata sugallt.

Az, hogy Isten igazzá tett bennünket Krisztusban, nem azt jelenti, hogy úgy csinál, mintha Krisztus minden jó cselekedetét mi cselekedtük volna. Ehelyett Isten elvette gonosz szívünket. Az újjászületéssel új szívet és új lelket adott nekünk, méghozzá saját fiának szívét, lelkét adta belénk. Ugyanaz a lélek van bennünk és Jézus Krisztusban! Mindaz, ami Ő, mi is azok vagyunk. Isten Őbenne tett bennünket önmaga igazságává. Csakis Őbenne! A maga lelkéből adott nekünk. Nem becsapás és szóvirág az, hogy Isten nekünk adja (azaz tulajdonítja) mindazt, ami Krisztusé, hanem gyönyörűséges és felszabadító valóság! Amikor Isten kitöltötte szívünkbe lelkét, akkor ugyanazt a lelket kaptuk meg, ami Krisztusban lakozik. Krisztus tulajdon élete lett a miénk. Jézus lényének és személyiségének lényegével, azaz Ővele magával egyesültünk. Amiképpen Ő és az Atya egyek, úgy mi is egyek vagyunk velük és egymással. Ugyanaz a lélek van Istenben, Krisztusban és bennünk!

Ezért mindaz, ami Krisztusé, az mind a miénk, mert Ő maga a miénk. Őbenne helyezett el bennünket Isten, és Őt pedig mibennünk.

Isten tehát nem csapta be önmagát, amikor olyannak látta Jézust a kereszten, mint bennünket, mert Jézus valósággal egyesült az emberekkel (velünk) éppen ott, abban a mélységben, ahol voltunk. És nem csapja be önmagát akkor sem, amikor olyannak lát bennünket, mint Krisztust, mivel ez a valóság, hiszen Krisztus eggyé lett velünk, mi pedig Ővele.

Mi csapjuk be önmagunkat, amikor nem látjuk, hogy egyek vagyunk Krisztussal. Amikor nem látjuk, hogy mi Őbenne vagyunk, Ő pedig mibennünk.

De ez az önbecsapás véget ér, mert elközelített az Isten országa! ■

Pozsár László

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz