Miért kellett Jézusnak meghalnia?

Egyszer egy népszerű jamaicai talk-show műsorvezetője arról beszélt, milyen „vérszomjas” alak az Isten. Állítását a következő gondolatmenettel indokolta: Érthetetlen, Isten miért követeli a bűnös halálát a legkisebb törvényszegésért is, és e követelésében miért olyan rugalmatlan, hogy csak akkor hajlandó megbocsátani nekünk, ha tulajdon Fia hal meg helyettünk. A műsorvezető magyarázata szerint ugyanis a bűnös halálát Isten bosszúszomja teszi szükségessé, s ha a bűnös mégis élni akar, akkor Isten csak tulajdon Fiát fogadhatja el helyette áldozatként.

Bár ez az ember nyilvánvalóan nagy sötétségben volt Isten jellemét illetően, mégis rávilágított egy olyan kérdésre, amely engem is évek óta foglalkoztatott. Életem során sok magyarázatot hallottam már ezzel kapcsolatban, de egyik sem tűnt kielégítőnek, és nem volt összeegyeztethető egy végtelenül kegyelmes Isten képével.

Nekem azt tanították, hogy a bűnös halálát a törvény követeli meg, az igazságszolgáltatás viszont csak akkor könyörülhet az emberen, ha valaki más hal meg helyette – ám ez a helyettes csakis egy isteni lény lehet, maga a Törvényadó, aki egyenlő a törvénnyel.

Ez azonban kérdéseket vet fel. Milyen törvény vagy milyen jogi rendszer az, amely elfogadhatónak tartja, hogy egy ember bűneiért másvalaki szenvedje el a büntetést? Kinek jó ez?

Hadd magyarázzam ezt meg egy példa segítségével: Ha arra akarom megtanítani a kisfiamat, hogy az én mangóimból egyet se vegyen el, akkor ahhoz, hogy hatékony legyen a lecke számára, engedetlenség esetére büntetést kell kilátásba helyeznem. Két okból van erre szükség: először is meg kell tartanom a tekintélyemet, másodszor pedig az ő javát szolgálja, ha megtanulja, milyen fontos az engedelmesség. Jöhet ugyanis olyan idő, amikor az engedetlenség nagy bajba sodorhatja őt. Ami a büntetést illeti, van néhány egyszerű alapelvem: soha nem a bosszúról szól, nem valami bennem dúló megtorlási kényszert elégít ki, és nem az a célja, hogy szenvedést okozzon neki, csak mert szembe mert szegülni az akaratommal.

Ezenkívül sohasem mondanám a fiamnak: „Ha veszel a mangómból, megöllek!!!” A büntetés, amit kiszabnék, arra irányulna, hogy megjavítsa és megváltoztassa őt. Arra szolgálna, hogy jobb emberré tegye – hogy megmentse az életét, nem hogy elpusztítsa. Továbbá, ha a fiam valódi és mély megbánást tanúsítana tette miatt, akkor mi szükség lenne még ezen felül meg is büntetni? Mi mondatná velem ezt: „Nos, fiam, látom, hogy bánod a dolgot, és szeretnék is megbocsátani neked, de amíg valakit meg nem büntetek, addig nem bocsáthatok meg. Engedetlen voltál az utasításaim iránt, és ezért valakinek bűnhődnie kell, mielőtt megbocsáthatnék. De mivel látom, hogy te megbántad, amit tettél, nem téged foglak megbüntetni, hanem a testvéredet.” Lenne ennek értelme?!

A megváltás tervének olyan területe ez, amely sokáig homályba burkolózott értelmem előtt. Elfogadtam a tényt, hogy Krisztus halála valamiért szükséges volt, később azonban az is világossá vált előttem, hogy biztosan nem Isten követelte a vérét. Sokáig nem tudtam megmagyarázni, de – hála! – most végre látom, miért volt Krisztus halála olyan lényeges, és lenyűgöz e csodálatos terv!

Jogi mítosz?

Nem túl régen az interneten olvasgatva egy kihívó kérdéssel találkoztam: „Az evangélium csak jogi mítosz?” A kérdés alapja a következő: Amikor az emberek hisznek Krisztusban (személyes Üdvözítőjükként fogadják el Őt), akkor megigazulnak. Ez azt jelenti, hogy Isten igaznak nyilvánítja őket, megbocsátja minden bűnüket, és éppen olyan igaznak tekinti őket, amilyen Krisztus maga. A népszerű kereszténység tanítása szerint azonban az illető önmagában – természetében és cselekedeteiben – valójában nem lesz ugyanolyan igaz, mint Krisztus. Ezért az evangélium jogosan vádolható azzal, hogy csak „jogi mítosz”. Hiszen csak egy jogi átrendeződésről van szó, amikor Isten „jogilag” tekint igaznak valamit, ami nem igaz. Igaznak fogad el minket, noha nem vagyunk igazak. Az elméleti kérdések és a jogi érvek kerülnek a középpontba, és ezek válnak fontossá valódi állapotunk helyett!

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, ez az elgondolás olyan képet fest Istenről, ami nem egyeztethető össze a világegyetem igazságos Királyával. Inkább úgy mutatja be Őt, mint egy ravasz, minden hájjal megkent ügyvédet, aki jogi kiskapukat használ ki a legelvetemültebb bűnözők felmentésére, hogy azok a társadalomra újra „rászabadulva” kedvükre garázdálkodhassanak. Ez lenne az a nagyszerű „megváltási terv”, amit Isten felkínál?! Vajon az evangélium csak egy jogi vita, vagy az ember valódi problémáját oldja meg, és a tényleges bűnökből szabadít meg?

Az előző fejezetben már megállapítottuk, hogy a bűn öli meg az embert. A bűn magában hordozza a halál magvát. Ennek ellenkezője szintén igaz. Az igazságosság élet. Ha ezt megértjük, akkor Krisztus halála egészen más megvilágításba kerül.

Hogyan öröklődik az élet?

Először is egy fontos alapelvet kell tisztáznunk, amely az egész kérdés megértését elősegíti: az élet, amelyet Isten teremtett, csak születés által örökíthető tovább. Minden teremtmény születésekor kapja meg alaptermészetét, és ez határozza meg, mi lesz belőle: kutya, macska, oroszlán, farkas, ember stb. A kapott természet keretén belül minden teremtmény kifejleszt magának egy egyedi jellemet, az adott teremtmény lényegi mivoltát azonban természete határozza meg.

Fentebb láttuk, hogy mindnyájan kettős – lelki és testi – természettel születünk. Mindenki, aki Ádám nemzetségébe születik, egy bűn által meggyengített, elkorcsosult, haldokló testtel (bűnös testtel), és egy testies, a bűn rabságában sínylődő, igazságtalan lélekkel (testi gondolkodásmóddal) születik. Ez a születésünkkor kapott örökségünk, amit semmilyen emberi találmány nem változtathat meg: sem az orvostudomány, sem a pszichológia, sem az oktatás, sem az újraszocializáció, sem a vallás, és semmi más. A felsorolt tényezők lényegi változást sem testi, sem lelki értelemben nem tudnak előidézni, még ha az ember néhány megnyilvánulását el is tudják nyomni vagy rejteni. A természet csak születés által örökíthető! Az ember pedig olyan természettel születik, amely lelkileg halott. A Biblia azt mondja az emberről, hogy halott vétkei és bűnei miatt (Efézus 2:1,5). Haldokló testtel és megromlott, lelkileg halott gondolkodással születik meg. Ha valaha is meg akar szabadulni ebből a kettős (testi és lelki) halálból, amely szüntelen munkálkodik benne, akkor az embernek újjá kell születnie! A természet ugyanis csakis születés által örökíthető tovább! Utánzással nem lehet új természetet szerezni.

Egy új élet forrása

Azonban arról se feledkezzünk el, hogy mindig van forrása is egy újszülött életének. Mindig van egy szülő, aki az életét továbbadja. Ahhoz, hogy az ember számára valaha is lehetséges legyen az újjászületés – egy új élet, egy új természet elnyerése –, ahhoz szükség van egy eredeti forrásra: egy olyan szülőre, akiben már megvan ez az új élet. Továbbá szükséges, hogy minden létfontosságú tulajdonság és jellemző vonás – ami ezt az új életet, az új természetet meghatározza – eleve benne legyen a forrás életében. Tehát szükséges, hogy már a szülő életének része legyen az, amit tovább fog örökíteni.

Mit is akart Isten az embernek adni? Egy olyan életet, amelyben a bűn már legyőzött ellenfél, és amelyben a természet önkéntelenül Isten és az Ő igazsága felé fordul, mint a napraforgó a Nap felé. Csak egy ilyen élet elnyerése által lehet az embert megmenteni a szörnyű végzettől, amelyre Ádámtól örökölt élete kárhoztatja őt.

Istent ezt akarta véghez vinni Krisztusban. Jézusnak kellett a második Ádámmá válnia, az emberiség második prototípusává. Örökkévaló atyává (Ézsaiás 9:6) kellett lennie, egy új emberiség atyjává, aki olyan életet tud továbbörökíteni, amelyben a bűn már legyőzetett, és az igazság magától értetődő valóság. De milyen feltételeknek kell megfelelnie ahhoz Jézusnak, hogy egy ilyen életet tudjon továbbadni?

  1. Magára kellett vennie a bűnt, meg kellett tapasztalnia hatalmát, és le kellett győznie azt. Csak így adhatott utódainak is győzedelmes életet.
  2. Isteni lénynek kellett lennie, Aki természetéből fakadóan egy a törvénnyel, Aki maga az élő törvény. Egy angyal legfeljebb tanácsokat adhatott volna, hogyan kell a törvénynek engedelmeskedni, s ezt példamutatással is megerősíthette volna, de csak maga a Törvényadó, az élő törvény tud olyan életet adni, amelybe a törvény legmélyebb alapelvei is bele vannak építve.

Jézus pontosan ilyen Megváltó; ezeknek a feltételeknek egyedül Ő tesz maradéktalanul eleget! Emberré kellett lennie – teljesen emberré –, különben nem vehette volna magára bűnünket. Különben nem tudta volna elhordozni a mi betegségünket, hogy megsemmisítse azt. Ugyanakkor az üdvösség nem származhatott olyasvalakitől, aki csupán Ádám gyermeke volt. Az öröklés törvényei miatt Ádám csak bűnt és halált tudott gyermekeinek útravalóul adni. Ha Jézus csak Ádám sarja lett volna, akkor Ő is csak ezt tudná továbbadni. Ahhoz, hogy életet adhasson, nem e világból valónak kellett lennie. Egy másik nemzetségből kellett származnia, hogy egy új elemet vihessen az emberi életbe. Sőt, Jézusnak teljességgel isteni lénynek kellett lennie!! Ugyanis csak egy Istennel egyenlő isteni lény adhat olyan életet, amely tökéletesen igaz, és amely nem pusztán szabályoknak engedelmeskedik, hanem önmagában, természetéből fakadóan tiszta, igaz és szent.

Bűnné tette Őt

Isten igéjében ezt olvassuk:

„Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” 2Korinthus 5:21

Vegyük észre, hogy amit Isten igéje itt mond, az sokkal erősebb állítás, mintha csak azt mondaná, hogy Jézus meghalt a bűneinkért. Azt olvassuk, Isten bűnné „tette” Őt. Hogyan lehetséges ez egy bűntelen lény esetében? Hogyan tette Őt Isten bűnné? Hogyan értsük Péter kijelentését is:

„Bűneinket maga vitte fel testében a fára…” 1Péter 2:24a

Amíg nem értjük a bűn valódi természetét, addig ezek az igék is homályban maradnak. Egyesek úgy magyarázzák, hogy Krisztus azáltal hordozta el bűneinket és lett bűnné, hogy elkorcsosult emberi testet öltött magára, és a test minden szokásos gyengeségével élt együtt. Mások viszont – mivel a bűnt a törvényszegő cselekedetekre korlátozzák csupán – azt állítják, hogy Krisztus azáltal hordozta el bűneinket, hogy az emberiség történelmében valaha is elkövetett összes rossz cselekedet valamilyen rejtélyes módon össze lett gyűjtve, és rá lett pakolva Krisztusra. Ám ha megértjük a bűn valódi természetét, akkor az is világossá válik előttünk, mi történt Jézussal, amikor bűnné lett értünk. E megdöbbentő és egyszersmind lenyűgöző igazság végre kristálytisztán ragyog fel!

Minden bűn gyökere a hitetlenség, eredménye pedig az Istentől való elszakadás. Minden olyan teremtmény esetében, amely valaha is megtapasztalta ezt az elszakadást – akár Lucifer és a bukott angyalok, akár Ádám és Éva, ill. leszármazottaik – a bűnnek azonnali megnyilvánulásai lettek, bűnös cselekedetek formájában. Fontos megértenünk a bűnbe esés lépcsőfokait, hogy világosabb legyen előttünk, mi is történt, amikor Jézus elhordozta a bűneinket.

  1. Először is megjelenik a hitetlenség – az Isten iránti bizalom tudatos megvonása.
  2. Ennek eredménye az Istentől való elszakadás.
  3. Ennek azonnali következménye, hogy a természet teljességgel önzővé válik.
  4. A természetes és elkerülhetetlen végeredmény: bűnös cselekedetek elkövetése.

Ez a négy állomás mind a bűn címszó alatt szerepel, mivel szorosan összefüggnek, és ok-okozati kapcsolatban vannak egymással.

Az uralkodó nézet szerint Jézus a bűnnek csak a legutolsó állomását vette magára (a bűnös cselekedeteket), amikor elhordozta vétkeinket. De mivel Ő maga soha egyetlen bűnös cselekedetet sem vitt véghez, ezért amit elhordozott, az csak az említett bűnökért járó büntetés lehetett. Ebből a gondolatmenetből pedig az következik, hogy Isten az emberiség történelmében valaha is elkövetett összes rossz cselekedetért járó büntetést helyezte Krisztusra a kereszten. Ez a nézet tehát jogi kérdésnek tekinti megváltásunkat, amihez csak papírmunka kell, a számla kiegyenlítése. Ha Jézus elhordozza a bűneinkért járó büntetést, akkor Isten jogosan kiegyenlítheti a számlánkat. Úgy tekintünk Istenre, mint Akinek az Általa felállított jogi rendszer követeléseit kell kielégítenie azzal, hogy mást büntet meg helyettünk. A törvény büntetést ír elő, de azzal már nem foglalkozik, ki fizeti ki ezt a büntetést, ki szenved – csak a büntetés ki legyen fizetve. A Krisztus által elhordozott bűnöknek azonban így nem sok közük van a valósághoz – hétköznapi életünkre vajmi kevés hatást gyakorolnak.

Isten a mi bűnünket helyezte Krisztusra. A bűnt – nem a bűnös cselekedetekben megnyilvánuló végeredményt; de nem is az önző természetet –, hanem a bűn táptalaját adó legfőbb alapelvet. Természetesen Jézus soha nem veszítette el Istenbe vetett hitét. Soha nem választotta a saját útját (első lépcső), és ezért soha nem is szakította el Magát Istentől (második lépcső). Isten azonban Őrá vetette mindnyájunk vétkét (Ézsaiás 53:6). Isten a második lépcsőre kényszerítette Krisztust, elválasztva Őt Önmagától. Azért kellett ezt megtennie, hogy Krisztus végleg leszámolhasson a bűn alapelvével!

A bűn elítélése

Amikor Isten visszavonult Fiától, Jézusnak a bűn minden következményét el kellett szenvednie. Ennek az elszakadásnak a kínjai zúzták szét Krisztus szívét, mert ez több volt, mint amit el tudott volna viselni. De gondoljuk csak végig, mit is ért el ezáltal Krisztus! Eddig akármelyik teremtmény, Istentől elszakadva azonnal önzővé vált. Hamar a bűn harmadik lépcsőjére lépett. Az „én” megóvása azonnal a szív elsődleges, uralkodó igényévé vált. Még Ádám is – aki korábban minden örömét Évában lelte meg – a bűneset és az Istentől való elszakadás után azonnal feleségét kezdte vádolni, hogy a saját bőrét mentse.

De mi a helyzet Jézussal? Amikor Isten teljesen magára hagyta Őt, nagy rettegés és sötétség szállt le Rá. Isten Lelkének vigasztaló békéje nélkül minden bizonytalannak és vészjóslónak tűnt. Még a feltámadásával kapcsolatos próféciák is homályosnak és megfoghatatlannak tűntek. Elsötétült és megzavart elméjét egyre inkább az a gondolat próbálta hatalmába keríteni, hogy örökre meg fog halni. Ne feledjük el, hogy Jézus ekkor nem kényelmes otthonában volt, Bibliáját tanulmányozva, a szent Lélek elmét megvilágító mécsesénél. Nem, Ő ekkor rettenetes kínokat élt át, legalább egy teljes napja semmit sem aludt, rengeteg vért veszített, és már egyébként is a hallucinációk határán lehetett, amikor az elképzelhető legrosszabb is megtörtént Vele: Isten Lelke elhagyta Őt! A világosság egyetlen sugara sem ragyoghatott gondolatai közé; nem volt számára vigasztaló, aki friss erővel idézhette volna fel elméjében a Rá vonatkozó próféciákat. Sőt, maga Sátán is újra meg újra rázúdította a kétségek áradatát.

Mi lett volna mindennek a logikus, természetes, látszólag elkerülhetetlen következménye? Az, hogy Jézus továbblép a bűn következő lépcsőfokára, önzővé válik, és saját életét akarja majd megmenteni. A világegyetem bármely más lényével ez történt volna. Ugyanebben a helyzetben még a legszentebb angyal is ezt tette volna. Jézus azonban teljességgel isteni volt. Bár isteni hatalmát letette, tiszta és szent természetét – amely maga a tökéletes jóság – nem tette le. Ha letette volna, az már nem Ő lett volna. Ő Isten egyszülött Fia volt, és ugyanaz a tiszta, szent és önzetlen isteni természet volt meg benne is, mint Atyjában. Bár hatalmát letette, a szent Lélek elhagyta, minden reményét elvesztette, Önmagát nem tagadhatta meg. Nem tudott más lenni, mint Aki volt. Nem válhatott önzővé, mert Ő természet szerint Isten volt, és Isten teljes mértékben jó! Halleluja!

Jézus nem lett önző, nem lépett a bűn következő lépcsőfokára, nem hódolt be a sátáni alapelvnek. Nem, Ő meghalt a bűnnek. Ellenállt a bűnnek Önmagában – mindhalálig ellenállt neki –, és így semmisítette meg a bűnt emberi testben.

„…Isten, amikor a bűn miatt elküldte az ő Fiát a bűnös testhez hasonló formában, és elítélte a bűnt a testben,” Róma 8:3b

Az Ő tulajdon testében, emberi testben kárhoztatta Jézus a bűnt. Magára vette és elítélte a bűnt. Most már van olyan emberiség – egy olyan emberi nemzetség – amelyben a bűn megsemmisült. Most már van olyan emberiség, amelyben az Isten és az ember közötti ellenségeskedés megszűnt. Van egy olyan emberi élet, amelyen a bűnnek többé nincsen hatalma; egy olyan élet, amelyen a bűn a legnagyobb küzdelem árán sem tudott felül kerekedni, hanem vereséget szenvedett és megsemmisült. Hol van ez az élet? Hol van ez az emberiség? A második Ádámban, az új teremtésben, Jézus Krisztusban (1János 5:11).

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak,” Róma 8:1

A bennünk lakozó bűn kárhoztatott bennünket és a halál gyümölcsét teremte meg bennünk. Az Istentől való elszakadottság következményeként természetünk és cselekedeteink önzőek voltak. Jézus azonban Magára vette ezt a kárhoztatást, és saját testében hordozta el az átkot (Galata 3:13), hogy megsemmisíthesse a kárhoztatást. Jézus ezt az életet akarja most mindenkivel megosztani, aki hisz. Egy olyan életet, amelyben az Istentől való elszakadottság, az önzés, az önző cselekedetek már mind a múlté. Ezért kellett Jézusnak meghalnia.

Minden emberi lény életében ott munkálkodik egy természeti törvény, amelyet Ádámtól örököltünk. Ezt a törvényt a Biblia „a bűn és a halál törvényének” nevezi, és Pál apostol a Róma 7:14-24-ben leírja, hogyan működik. Nincs ember, aki – bármilyen emberi találmány vagy erőfeszítés által – felülkerekedhetne munkáján. Olyan alapelv – egy természeti törvény –, ami bele van ültetve Ádám minden leszármazottjának életébe. Szabályokkal és rendeletekkel nem lehet felülírni egy természeti törvényt, így a tízparancsolat – amely Isten törvényének jogi keretek között való megfogalmazása – sem tud segíteni a probléma megoldásában.

A jogi törvény sohasem nyújthat valódi megoldást, ugyanis a test miatt gyenge (Róma 8:2). Egy nagyobb és hatalmasabb törvény munkálkodik a testben, amit a jogi törvény képtelen felülírni. Ha megparancsolnám egy embernek: „Amikor felugrasz a levegőbe, ne ess vissza a földre!” – hiába próbálkozna. Nem számít, mennyit kérlelném vagy fenyegetném az illetőt, vagy hányszor próbálná újra, parancsaim nem írhatják felül a gravitáció törvényét. Ahhoz, hogy egy természeti törvényen valaki felül tudjon kerekedni, egy magasabb rendű természeti törvénynek kell működésbe lépnie, amely erősebb az előző törvénynél.

A gravitáció olyan természeti törvény, amely megköveteli, hogy minden dolog vonzódjon a földhöz. Azonban hatásait le lehet győzni az aerodinamika törvényével. Ez egy másik törvény, amely – ha működésbe lép – lehetővé teszi, hogy az ember felülkerekedjen a gravitáció törvényén. Napjaink repülőgépei ezen az elven működnek. A gravitációt egy magasabb törvény segítségével győzzük le. Bár az illető önmagában képtelen lenne engedelmeskedni az iménti parancsomnak, az aerodinamika törvényének alkalmazásával mégis lehetségessé válna számára az engedelmesség.

A Lélek törvénye

Ezért mondja Isten Igéje:

„mert az élet lelkének törvénye [egy természeti törvény – Krisztus igaz természetének törvénye] Jézus Krisztusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől [egy természeti törvénytől – saját bűnös természetem törvényétől].” Róma 8:2

„Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivel erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt elküldte az ő Fiát a bűnös testhez hasonló formában, és elítélte a bűnt a testben,” Róma 8:3

Lényemben korábban a bűn és a halál törvénye uralkodott, és képtelen voltam ellenállni neki. A tízparancsolat nem adhatott elegendő erőt ahhoz, hogy legyőzzem azt. De van egy másik törvény, az élet lelkének törvénye, és ez a törvény Jézus Krisztusban van! Krisztusban található, Őbenne lehet megtapasztalni. Isten Krisztusban egy új természeti törvényt léptetett életbe, amely felülemelkedik az előbbi törvény erején. Azok, akik az új természeti törvényt megtapasztalják, betöltik a törvény igazságát, megértik a lelki dolgokat, életük és békességük van, testük halott a bűnnek, de él az igazságért. Ezek az emberek Isten fiai (Róma 8:4-14).