Megtisztulás a bűn leprájából Szabadulás jelképekben és valóságban

A Bibliában a poklosság a bűn jelképe. Az ember testét beborító és hatalmába kerítő lepra szimbolizálja a bűnt, amely megrontotta természetünket. A bűnös ember nem alkalmas arra, hogy Isten jelenlétében éljen, mert elidegenedett az Ő életétől. Az egész teremtett világegyetemtől elkülönítve, a Föld nevű karanténbolygón haldoklik fertőző és halálos betegségében:

„A poklos ember pedig, a kin a fakadék van, megszaggatott ruhában és mezítelen fővel legyen, és a bajuszát fedezze be, és ezt kiáltsa: Tisztátalan, tisztátalan! Mindaddig tisztátalan legyen, a míg rajta van a fakadék, tisztátalan az; csak ő maga lakjék, a táboron kivül legyen az ő lakása.” (3Móz 13:45-46)

A bűnös sorsa biztos pusztulás – hacsak nem érkezik valami természetfeletti segítség, amely által meggyógyulhat siralmas állapotából.

Van gyógyulás a bűn leprájából?

A leprának Izraelben nem volt gyógymódja. Isten pontos leírást adott a papoknak a poklosságot illetően, „hogy megtudhassák: mikor tiszta és mikor tisztátalan valami” (3Móz 14:57). A diagnózis felállításán és a szerencsétlen leprás elkülönítésén túl azonban nem tudtak többet tenni érte. Nem volt hatalmukban, hogy meggyógyítsák a beteget. Isten arra tanított ezáltal, hogy a törvény által felismerhetjük valódi problémánkat, a bennünket belülről pusztító bűn halálos betegségét, felépülni belőle azonban magunktól nem tudunk:

„Miért ostorozzalak tovább, holott a bűnt növelitek? Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, a melyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak.” (Ésa 1:5-6)

Az ésaiási ige arról is tanúskodik, hogy Isten szánakozva tekint a magatehetetlen, bűnbeteg emberre, és nem ostorozni akarja pusztulásra ítélt állapota miatt. Ő már elkészítette a gyógyulás útját, de az embernek először be kell látnia és el kell ismernie, hogy Isten diagnózisa helytálló. Csak ezután fogja Istennél keresni a megoldást.

Mi a megoldás?

Jézus egy megdöbbentő kijelentést tett szolgálata kezdetén Názáretben:

„És az Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izráelben; de azok közül egy sem tisztult meg, csak a Siriából való Naámán.” (Lk 4:27)

A leprából való megtisztulás egyáltalán nem volt általános jelenség Izraelben. E halálos betegséggel szemben nem volt gyógymódjuk. Valójában annyira tehetetlenek voltak, hogy a zsidó vezetők Jézus idejében azt tanították: ha leprások fognak meggyógyulni Izraelben, az már a Messiás eljövetelének jele lesz. Ezzel a megállapításukkal igencsak fején találták a szöget.

Isten előre tudta, hogy a leprából nem sokan fognak megtisztulni Izraelben, és akkor is csak isteni csoda által. Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – részletes utasításokat adott Mózesnek arra nézve, mit kell tenni egy leprással, ha az meggyógyulna betegségéből. Ezt az útmutatót 3Mózes 14-ben olvashatjuk.

„Szóla ismét az Úr Mózesnek, mondván: Ez legyen a poklos embernek törvénye az ő megtisztulásának napján, hogy vigyék a paphoz. A pap pedig menjen ki a táboron kivül, és nézze meg a pap, és ha meggyógyult a pokloson a poklos fakadék:” (3Móz 14:1-3)

A leírás érdekessége, hogy a megtisztítást olyan emberen lehetett végrehajtani, aki fizikailag már láthatóan meggyógyult a leprából. Ez a tény, továbbá a megtisztulandóval végrehajtott cselekmény lépései mind arra utalnak, hogy ez a leírás nem a szó szerinti leprából való testi gyógyulásról szól. Fizikailag ugyanis nincs értelme egy gyógyult embert vérrel meg olajjal megkenni stb. – hogy ezáltal valahogy „még jobban” megtisztuljon. Isten kimondottan a lepra által jelképezett bűn, illetve az ebből való megtisztulás előképeként adta ezt a szimbolikus szertartást. Más szavakkal: a leprától való megtisztítás ceremóniája a bűn betegségéből való kigyógyulás kézikönyve – vagyis maga az evangélium.

A bűntől való szabadulás menete

A továbbiakban versről versre elemezzük 3Móz 14-et:

„Ez legyen a poklos embernek törvénye az ő megtisztulásának napján, hogy vigyék a paphoz.” (2.v)

Az első lépés: a bűnösnek Krisztushoz, a mennyei sátor papjához kell járulnia. Azon a napon, amelyen elé járul, megtisztul. A Vele való találkozás hoz számára gyógyulást.

„A pap pedig menjen ki a táboron kivül, és nézze meg a pap, és ha meggyógyult a pokloson a poklos fakadék:” (3.v)

Az ember nem tudott volna Istenhez menni. Krisztus jött el hozzánk, Isten táborán kívülre, a lázadó bolygóra. A következő versek rámutatnak, hogyan hozott Krisztus gyógyulást betegségünkre.

„Akkor parancsolja meg a pap, hogy hozzanak a megtisztulandó emberért két élő, tiszta madarat, czédrusfát, karmazsint és izsópot;” (4.v)

Isten az, aki rendelkezett megtartásunk felől, és elküldte tulajdon Fiát értünk. Krisztus pedig önként, vonakodás nélkül ajánlotta fel életét váltságul (Ésa 53).

„Azután parancsolja meg a pap, hogy az egyik madarat öljék meg cserépedénybenforrásvíz felett.” (5.v)

Két madár volt: az egyik az ember, a másik Krisztus jelképe. Krisztusnak meg kellett halnia, hogy az embernek életet adhasson. Cserépedényben kellett megölni a madarat: Krisztus megromlott, törékeny, emberi testben jött el hozzánk (Zsolt 2:9; 2Kor 4:7). „Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben.” (Róm 8:3) Forrásvíz felett: a megölt madár vére belecseppent a forrásvízbe, ezzel jelképezve azt, hogy Krisztus élete – amelyben a bűn legyőzött ellenfél – egy új emberi élet forrása lett. Egy új emberi nemzetség fejeként, a második Ádámként megelevenítő lélek lett számunkra (1Kor 15:45). Krisztus a szent lélek által továbbadja a Benne hívőknek az Ő győztes életét, amelyben a bűnnek már semmilyen hatalma nincs.

„Az élő madarat pedig, vegye azt és a czédrusfát, a karmazsint és az izsópot; és mártsa be azokat és az élő madarat a megölt madárnak vérébe a forrásvíz felett. És hintse meg a poklosságból megtisztulandó embert hétszer, és ítélje azt tisztának; az élő madarat pedig bocsássa szabadona mezőre.” (6-7. v)

Mindaz, amit a vérbe mártottak, az embert jelképezi. A vérbe mártott dolgokkal hétszer meg kellett hinteni a megtisztulandót, így azonosítva a jelképeket az emberrel. Azt fejezi ki ez a kép, hogy Krisztus életének teljesen be kell fednie minket. De figyeljük meg, hogy nemcsak a madár megölése, hanem a vérbe mártás is a forrásvíz felett történt. Krisztus életének áldásaiból mi is csak azon forráson keresztül részesülhetünk, amely egyszer már átitatódott az Ő életével: „A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, a melyet veendők valának az ő benne hívők: mert még nem vala Szent Lélek; mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg.” (Jn 7:38-39)

Jogosan merül fel viszont a kérdés: Ha minden vérbe mártott dolog az embert jelképezte, miért volt szükség négy különböző szimbólumra? Az ószövetségi szertartásokban számtalan példát találunk arra, hogy egy adott igazságot több jelkép is kifejez – akár ugyanazon szertartáson belül is. De ezek legtöbbször nem pusztán ismétlések vagy párhuzamok, hanem egyazon tény vagy jelenség más-más oldalát világítják meg. Ez a helyzet az itt látott jelképekkel is.

Az élő madárnak tisztának kellett lennie, miként a Krisztust jelképező állatnak. A vérbe mártott madarat – miután meghintették vele az embert, és a pap tisztának ítélte őt – szabadon bocsátották a mezőre. Ez jelképezte a bűnből való szabadulást. Miután Krisztus élete befedezi, az ember alkalmassá válik arra, hogy közösségben legyen Istennel és a világegyetem többi, el nem bukott teremtményével.

A cédrusfa a Bibliában sokrétű szimbólum. Mivel maga a cédrus egy nagyon masszív, sudár fa, a Biblia sokszor használja a büszke ember jelképeként (vö. „a Libánon cédrusai”). De ugyanígy előfordul, mint Izrael és a Megváltó metaforája (Ezék 17:22). Emellett a cédrus a salamoni templom egyik fő építőanyaga volt, továbbá általánosan használták házak gerendáihoz. A cédrus tehát – a ház gerendájaként – a ház jelképe, a ház pedig a Bibliában az ember – test és lélek – megfelelője (Lk 11:21-26). A cédrus az embernek azt a részét jelképezi, ahol Isten jelenléte lakozást vehet. „Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma… dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, a melyek az Istenéi.” (1Kor 6:19-20) A megtéretlen ember maga rendelkezik a teste és a lelke felett, és felfuvalkodottságában azt hiszi, azt tesz, amit akar. Amikor viszont valaki megtér, megalázza magát Isten előtt, és testét-lelkét Istennek adja át, hogy Ő lakozzon és uralkodjon benne.

A karmazsin fonál – hasonlóan a cédrusfához – egy nagyobb dolog alkotórészeként jelenik meg a megtisztítás szertartásában. A karmazsin az ószövetségi sátortemplom egyik fő eleme volt, de hétköznapi vagy ünnepi használatra minőségi ruhákat is készítettek belőle (2Sám 1:24; Péld 31:21). Prófétai hivatkozást viszont csak egyet találunk: „No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Ésa 1:18) A karmazsin – mint a ruha alapanyaga – a ruha jelképe, a ruha pedig a Bibliában a jellem jelképe. „És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.” (Jel 19:8) A karmazsin ruha – bár az ember szemében értékesnek tűnhet – az önzéssel fertőzött emberi cselekedetek jelképe, a tiszta, fehér gyolcs pedig a Krisztus tiszta életéből fakadó, igaz cselekedeteké. A megtért ember tettei Krisztus élete által változnak meg. Jelleme – amely eddig szennyes volt – megtisztul a Bárány vérében (Zak 3; Jel 7:14).

Az izsóp első előfordulása a Bibliában szintén egy jelképes szertartáshoz kötődik. Az első páskán, az Egyiptomból való kivonuláskor izsóppal kellett a zsidóknak a megölt bárány vérét az ajtófélfáikra kenni. Továbbá a Golgotán egy katona izsópra tűzött szivaccsal kínált a megfeszített Jézusnak ecetet. Dávid 51. zsoltára pedig – visszautalva a mózesi törvényre – a megtisztítás eszközeként mutatja be az izsópot: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsolt 51:9)

A páskán az izsóp volt az az eszköz, amivel az ember saját házának bejáratát megkente a bárány vérével. Az izsóp volt a „közvetítő” a vér és a ház között. A ház az ember életét jelképezte, a vér Krisztus életét. Az izsóp pedig – mint az ember rendelkezésére álló eszköz – hitének jelképe volt. „És semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét.” (Csel 15:9) Krisztusban Isten minden lelki áldással megajándékozott minket (Ef 1:3), de mi ezekből csak akkor tudunk részesülni, ha hiszünk. A hit ragadja meg Isten kegyelmét, és általa válhat Krisztus élete hatékonnyá az egyén életében. Krisztus földi életében többször hangsúlyozta a hit szerepét Isten gyógyító erejének megtapasztalásában: „Jézus pedig megfordulván és reá tekintvén, monda: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És meggyógyult az asszony abban az órában.” (Mt 9:22) Vö. Názáretben: „Nem is tőn ott sok csodát, az ő hitetlenségök miatt.” (Mt 13:58) A hit Krisztus érdemeibe kapaszkodik, és hatékonnyá teszi az Ő életében rejlő áldásokat az egyén életében.

Tiszta vagy!

Miután az embert meghintették a vérbe mártott madárral, cédrusfával, karmazsinnal és izsóppal, a pap tisztának ítélte őt. A megtisztításnak ez a része azonnal végbement és a megtisztulandó részéről semmilyen aktív együttműködést nem igényelt – mindent a pap csinált. Ugyanígy, amikor az ember megalázza magát, elfogadja Krisztus érte hozott áldozatát, és hittel megragadja Isten kegyelmét, Krisztus érdemei és élete megtisztítják őt. Isten kijelenti: Tiszta vagy!

A szertartás folyamán az élő madarat ezután engedték szabadon, azt jelképezve, hogy a megtisztult ember valóban megszabadult a bűnből, és visszatérhet az eredeti rendeltetése szerinti életbe – Isten és a mennyei lények társaságába. Isten gyermeke lett és üdvössége van.

Egy másik megtisztulás?

„Azután a megtisztulandó ember mossa ki az ő ruháit, borotválja le minden szőrét, és mosódjék meg vízben, és tiszta lesz; így menjen be azután a táborba, de a sátorán kivül maradjon hét napig.” (8.v)

Különös, hogy a megtisztulandó embert egyszer már tisztának ítélte a pap, most azonban újra arról beszél, hogy bizonyos dolgokat még meg kell tennie, és utána tiszta lesz. Sőt, a 9. és a 20. versben ugyanezt látjuk, minden eddigi tisztának nyilvánítás ellenére. Hogy is van ez? Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy az ószövetségi szertartások nem mindig lineáris, időrendi sorrendben követik végig az általuk jelképezett valóságot. Olykor megtörik a sorrend, és ugyanazt a folyamatot újra elmondják más jelképekkel, hogy a valóság valamely más vonatkozását szemléltessék. Itt is ezt az elvet kell alkalmaznunk. A „tiszta lesz” kijelentések mind ugyanarra az eseményre vonatkoznak – Isten azonnal gyógyultnak nyilvánítja az embert, amint elfogadja Krisztus kegyelmét. Azonban a megtisztítás több mindent foglal magában, és ezeket a részleteket külön cselekményekkel szemlélteti, akár idő- és helybeli eltolódással is.

Az előző leírás és a most olvasott rész között van egy szembetűnő különbség. Az első szertartásban mindent a pap csinált, a megtisztulandó csak passzív résztvevő volt. Most azonban a megtisztulandó által véghezvitt jelképes cselekedetekről olvasunk, melyek ugyanúgy szükségesek a megtisztulás teljessé tételéhez, mint a pap cselekedetei.

Mi az ember része?

„Azután a megtisztulandó ember mossa ki az ő ruháitborotválja le minden szőrét, és mosódjék meg vízben, és tiszta lesz; így menjen be azután a táborba, de a sátorán kivül maradjon hét napig.” (8.v)

Először is a megtisztulandónak ki kellett mosnia régi ruháit, és le kellett borotválnia szőrzetét. A ruhája és szőrzete – melyet betegsége idején viselt, ill. növesztett – tisztátalan volt. Magában hordozta az újrafertőzés kockázatát, ezért a ruhát ki kellett mosni, a szőrzetet pedig el kellett távolítani. Ez azt jelképezte, hogy a keresztény embernek régi, bűnős szokásokkal terhelt jellemétől meg kell szabadulnia. A bűnös szokásokat, „hozzá nőtt” önző megnyilvánulásokat el kell hagynia. Nincs helyük már keresztény életében. „Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt.” (Ef 4:22) Ez magában foglalja azt is, hogy az ember elkerül, megszakít minden olyan kapcsolatot személyekkel, közösségekkel, tevékenységekkel, tárgyakkal, amelyek bűnre csábítanák. „Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.”(Mt 5:29-30)

A vízben való, teljes testet érintő megmosakodás a keresztség jelképe. „Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk.” (Róm 6:3-4) Az az ember, aki befogadja Krisztus életét, meghal régi önmagának. Számára Krisztus halála énjének halála, a feltámadott Krisztus élete pedig az ő új élete. „Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:11)

Amikor az ember lemond régi életéről és átadja magát Krisztusnak, az Ő életének áldásai azonnal hatni kezdenek életében. Isten Igéje tisztának nyilvánítja őt, és a keresztény az Úr elé járulhat. Azonban a szertartás előírja, hogy a megtisztulandó maradjon a sátorán kívül még hét napig. A saját sátorba való belépés a saját élet élését jelképezi. Amikor valaki belép a sátrába, visszatér megszokott életéhez. A megtisztulás szertartása ezt megtiltotta: „Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?” (Róm 6:1-2)

Hét teljes napig nem mehetett be a megtisztulandó saját sátrába. A teljes hét a teljes emberi életet jelképezi. Istennek való odaszánásunknak, önmagunk megtagadásának egy teljes életen át kell tartania. „Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben.” (1Pt 1:14-15) „Emberi módon szólok a ti testeteknek erőtlensége miatt. Mert a miképen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre.” (Róm 6:19)

„A hetedik napon pedig borotválja le minden szőrét: a haját, szakállát, szemöldökeit és minden egyéb szőrét borotválja le, és mossa ki ruháit, és mossa meg a testét vízben, és tiszta lesz.” (9.v)

A hetedik napon ugyanazt a szertartást kellett elvégeznie a megtisztulandónak, mint az első napon. Ez azt jelentette, hogy egész keresztény életünkben, elejétől a végéig ugyanarra az odaszánásra van szükségünk. Keresztény életünk során – ahogy közelebb és közelebb kerülünk Istenhez – egyre többet és többet látunk meg saját rútságunkból, és a jellemünkbe íródott bűnös szokásokból. Ezeket – amint felismerjük – tétovázás nélkül el kell hagynunk. Ha megmarad bennünk a kezdeti engedelmesség, ami először abban nyilvánult meg, hogy Istenbe vetettük bizalmunkat, akkor engedni fogjuk, hogy Isten kigyomláljon szívünkből és jellemünkből minden bűnös gondolatot és cselekedetet, és ezáltal megtisztítsa jellemünket.

Az evangélium hirdetése

A következő szakaszban egy újabb képsor tárul elénk, amely párhuzamos az eddigiekkel. Általa további betekintést nyerünk a bűntől való szabadulás mikéntjébe.

„A nyolczadik napon pedig vegyen két ép bárányt, meg egy ép nőstény bárányt, egy esztendőst, és olajjal elegyített három tized efa lisztlángot ételáldozatul, és egy lóg olajt. A pap pedig, a ki a tisztítást végzi, állassa a megtisztulandó embert mindezekkel együtt az Úr elébe, a gyülekezet sátorának nyílásához.” (10-11.v)

A megtisztításhoz ebben a szertartásban három bárányra, olajjal elegyített lisztre, és kb. fél liter olajra volt szükség. A megtisztítást ismét a pap végezte. A következőkben tehát arról olvasunk, mit tesz Krisztus, a mi főpapunk az ember érdekében.

A megtisztítás első mozzanata az volt, hogy a pap Isten színe elé vezette a gyógyulni kívánó embert a tisztulásához szükséges dolgokkal együtt. Krisztus földi eszközein keresztül feltárja a bűnösnek állapotát, és megmutatja neki a gyógyulás útját. Isten jelenlétébe vezeti, a gyógyulás forrásához.

„És vegye a pap az egyik bárányt, és áldozza meg azt vétekért való áldozatul a lóg olajjal együtt, és lóbálja meg azokat az Úr előtt. A bárányt pedig ott ölje meg, a hol a bűnért való áldozatot és az egészen égőáldozatot ölik meg a szent helyen; mert a miképen a bűnért, azonképen a vétekért való áldozat is a papé; igen szentséges az.” (12-13.v)

Az egyik bárányt vétekért való áldozatul kellett elkészíteni, majd az olajjal együtt meglóbálni az Úr előtt. Ez jelképezi az evangélium hirdetését: a bűnös előtt fel kell emelni, be kell mutatni Krisztus áldozatát és a bűn felett győztes életét, amelyet Ő kész kiárasztani az emberre. „Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.” (Róm 5:8-10) Krisztus áldozata egyszeri és tökéletes volt. Hatása örökkévaló és mindenre elegendő.

A megtisztítás célja

A következő cselekménysor külön figyelmet igényel. Arra világít rá, mi Isten célja az ember megtisztításával.

„És vegyen a pap a vétekért való áldozatnak véréből, és kenje meg azzal a megtisztulandó ember jobb fülének czimpáját, és az ő jobb kezének hüvelykét, és jobb lábának hüvelykét.” (14.v)

Ahogy a korábbi szertartásban hétszer hintették meg vérrel a megtisztulandót, most meg kellett kenni az áldozat vérével fülét, kezét, lábát – vagyis tetőtől talpig. Krisztus életének meg kell tisztítania az egész embert. Meg kell nyitnia lelki hallását, hogy képes legyen meghallani Isten hangját, amint Igéjéből és a Lélek által szól: „És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok.” (Ésa 30:21) Meg kell szentelnie cselekedeteit: „Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz… Az ártatlan kezű és tiszta szívű, a ki nem adja lelkét hiábavalóságra, és nem esküszik meg csalárdságra.” (Jób 17:8; Zsolt 24:4) Végül pedig egész jellemét, életmódját kell átformálnia: „Hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében.” (Kol 1:10)

„Vegyen a pap a lóg olajból is, és töltsön a papnak a bal tenyerére. És mártsa be a pap az ő jobb kezének újját az olajba, mely az ő bal tenyerén van, és hintsen az olajból az újjával hétszer az Úr előtt.” (15-16.v)

Az olaj – párhuzamban a forrásvízzel – a szent lélek jelképe. A papnak két okból kellett az olajat a bal tenyerére vennie. Egyrészt azért kellett belőle külön vennie, mert nem volt szükséges az egészet felhasználnia. Ez a szent lélek bőségét fejezte ki: „Mert a kit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja; mivelhogy az Isten nem mérték szerint adja a Lelket.” (Jn 3:34) Másrészt azért kellett a bal tenyerére vennie az olajból, mert így a meghintést a jobb kezével végezhette. A jobb kéz az erő, a hatalom jelképe a Bibliában. Isten az Ő jobbjára ültette és megdicsőítette Krisztust, miután visszatért a mennybe, és Neki adott minden hatalmat mennyen és földön (Mt 28:18). A pap hétszer hintett az olajból az Úr előtt: Krisztus egyszer s mindenkorra kitöltötte az Atyától elnyert szent lelket, és ez az áldás örök időkig elérhető Isten népe számára. Péter apostol így foglalta össze a fenti igevers beteljesedését: „Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, a mit ti most láttok és hallotok.” (Csel 2:33)

„A maradék olajból pedig, a mely az ő tenyerén van, kenje meg a pap a megtisztulandó ember jobb fülének czimpáját, a jobb kezének hüvelykét és a jobb lábának hüvelykét a vétekért való áldozat vérén felül. És a mi megmarad az olajból, a mely a pap tenyerén van, kenje a megtisztulandó ember fejére; így szerezzen néki engesztelést a pap az Úr előtt.” (17-18.v)

A 15-16. vers arról szólt, milyen alapon nyerhető el a szent lélek ajándéka, ez a szakasz azonban már a lélek ajándékának gyakorlati jelentőségéről beszél. Fontos részlet, hogy a véren felül kellett megkenni a megtisztulandó embert az olajjal, mégpedig ugyanazokon a helyeken, mint ahol vérrel már megkenték. Ez azt jelentette, hogy a szent lélek keresztsége magasabb rendű tapasztalat, mint a Krisztus életéből való részesedés, noha lényege és hatásterülete megegyezik. „És ímé én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattokmennyei erővel… Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Lk 24:49; Csel 1:8)

Ha belegondolunk, ez egy megdöbbentő gondolat: Istennek az volt az eredeti, jelképes nyelven évezredekkel ezelőtt, részletesen kifejtett terve, hogy minden keresztényt részesít a szent lélek keresztségéből. „Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Csel 2:38-39)

De még ettől is több van ebben a szakaszban! Ha megvizsgáljuk, hol találunk olyan szertartást, ahol vérrel és olajjal kellett megkenni emberek fülét, kezét és lábát, akkor azt látjuk, hogy ezen kívül csak egyetlen ilyen szertartás volt: a papszentelés (2Móz 29). Vagyis Isten ezzel a szertartással összekötötte a bűnből való megtisztítást a papságra való elhívással. Ez az Úr eredeti tervét fejezi ki, mely szerint mindenki, aki részesül kegyelmében, egyúttal Isten papjává válik. Feladatot kap: képviselni Istent ezen a Földön, bemutatni Őt az embereknek, és engedni, hogy Krisztus másokat is megbékéltessen Istennel rajta keresztül. Az egyetemes, „királyi papságra” való elhívás terve itt van lefektetve a megtisztítás törvényében. Milyen nagy kegyelem! Isten terve nem csupán egy épp csak üdvözülő kereszténység volt, hanem egy dicsőséges, az Ő jellemét tükröző sereg – olyan hívők, akik egyen-egyenként mind „papok”, Krisztus hiteles tanúi az elbukott emberiség előtt.

Maga Jézus világossá tette, hogyan tudnak tanítványai hitelesen tanúskodni róla: „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim…” (Csel 1:8a). Amíg Krisztus tanítványai nem részesülnek a szent lélek keresztségéből, addig legfeljebb tanokról, egyházakról tudnak tanúskodni. De Krisztusról – az élő Krisztusról – csak akkor tud valaki bizonyságot tenni, ha maga az élő Krisztus él benne és cselekszik a világ számára látható módon. Az embereknek nem a tanítványokat kell látniuk, hanem az élő Krisztust. Ennek pedig egyetlen Istentől rendelt útja van: a szent lélek keresztsége.

A jelképes szolgálatban a pap a maradék olajat a megtisztulandó fejére kente. Ez a lélekkel való egyéni beteljesedés bőséges lehetőségeit fejezte ki. Az apostoli levelek sok buzdítást tartalmaznak arra nézve, hogy napról napra növekednünk kell a szent lélek – az élő Krisztus – megtapasztalásában, mert az ebben való gazdagodás lehetőségei kimeríthetetlenek: „Teljesedjetek be Szent Lélekkel.” (Ef 5:18b) „Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki ajándékokat, leginkább pedig, hogy prófétáljatok.” (1Kor 14:1) „Minekokáért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, a mely benned van az én kezeimnek rád tétele által.” (2Tim 1:6)

Kegyelemben járni

„Azután készítsen a pap bűnért való áldozatot, és szerezzen engesztelést a tisztátalanságából megtisztulónak; azután ölje meg az égőáldozatot. És vigye fel a pap az égőáldozatot és az ételáldozatot az oltárra; így szerezzen néki engesztelést a pap, és tiszta lesz.” (19-20.v)

Miután a megtisztulandó részesült a vérrel és az olajjal való megkenetésből, a pap még három áldozatot mutatott be érte: egy bűnért való áldozatot, egy égőáldozatot és egy ételáldozatot. Hasonlóképpen, miután a bűnös részesül Krisztus életéből és a szent lélek keresztségéből, még nem zárul le Jézus érte végzett munkája.

A bűnös ember tökéletes, isteni természet részesévé vált – és ezen a jogon örököse lett Isten országának –, de jelleme még korántsem makulátlan. Régi, bűnös szokásaitól szabadulnia kell, és ahogy egyre jobban megismeri Istent, annál több jellemhibát vesz észre saját magán, amiből szabadulni kíván. Sőt, az is előfordulhat, hogy valamilyen okból meglankad a hite vagy a figyelme, és vétkezik. Krisztus kegyelme azonban erről is gondoskodott. Ő nem akarja, hogy megmaradjunk a bűnben, de nem dob el magától, ha elbotlunk. Ha szívünk tiszta iránta, és ragaszkodunk Hozzá, Ő eltörli vétkeinket, és megtisztít minket azután is, hogy fiaivá fogadott. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól… Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” (1Jn 1:9; 2:1) Ezt a krisztusi, megtisztító munkát jelképezi a bűnért való áldozat.

Ahhoz azonban, hogy a keresztény élet hatékonyan működjön, elejétől a végéig szükség van az odaszánásra. Jézus kijelentette: „Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9:23) Az égőáldozat – mint minden más áldozat is – Krisztus áldozatának jelképe. Ő volt az, aki egészen odaadta és alárendelte önmagát Istennek, és engedelmes volt mindhalálig (Fil 2:8). A keresztények – akikben Krisztus élete él – ezzel a krisztusi önátadással azonosulva képesek megtagadni saját magukat. Ennek az elhatározásnak azonban nap mint nap meg kell újulnia ahhoz, hogy Krisztus élete érvényesüljön az ember életében. „Mint együttmunkálkodók intünk is, hogy hiába ne vettétek légyen az Isten kegyelmét.” (2Kor 6:1) Isten igényt tart állandó együttműködésünkre, mert előtte egyedül a szabad akaratból való szolgálat kedves.

Végül az utolsó áldozat jelképezi azt, hogy nemcsak magunkat, hanem minden rendelkezésünkre álló eszközünket is Isten dicsőségére és az Ő földi művének kiteljesítésére fordítjuk. Az ételáldozat a jelképes szolgálatban a hívő háláját fejezte ki, és a papok ették meg. A keresztény ember – miután részesült Isten kegyelmében – hálája jeléül képességeit és anyagi javait az evangélium terjesztésére és támogatására fordítja. Azokat az elhívott szolgákat, akik életüket és idejüket Isten kegyelmi üzenetének hirdetésére szentelték, Isten az Ő gyermekeinek hálaáldozataiból tartja el. Ennek eszközei a tized, illetve az önkéntes adományok. Ez is – mint az eddigiek – Krisztusnak a szívben végzett munkáját jelentik. Ő indítja fel a hívőket, hogy jó kedvvel és bőkezűen adakozzanak – kinek-kinek, amint lehetősége van rá –, és ezáltal Isten kegyelmi üzenete az egész világon hirdettessék. Így mindenki hozzájárulhat ahhoz, hogy az a kegyelem, amiből ő maga is részesült, minden emberhez eljuthasson, és mindenkinek lehetősége nyíljon az Istentől elrendelt gyógyító kegyelmet igénybe venni.

A jelképes szolgálatban ezzel megtörtént az engesztelés és a pap tisztának nyilvánította a beteget. Krisztus szolgálata által a bűnös ember újra összhangba kerül Istennel, s mint az Ő gyermeke éli tovább Krisztus életét e földön, várva a test megváltását. „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén, az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:1-4)

Ne félj, csak higgy!

A következő szakasz arról beszél, mit kellett tennie annak a megtisztulandónak, akinek nem volt anyagi kerete arra, hogy három bárányt vigyen áldozatul megtisztulásáért.

„Hogyha pedig szegény ő, és nincs módja azokhoz, akkor vegyen egy bárányt vétekért való áldozatul meglóbálás végett, hogy engesztelésül legyen érte; meg egy tized efa lisztlángot, olajjal elegyítve, ételáldozatul, és egy lóg olajt. És két gerliczét vagy két galambfiat, a mint a módja engedi, és legyen az egyik bűnért való áldozat, a másik pedig egészen égőáldozat.” (21-22.v)

Ha valakinek nem volt lehetősége három bárányt venni, akkor két bárány helyett hozhatott két gerlét vagy galambot bűnért való áldozat, illetve égőáldozat gyanánt. A tiszta madár azonban – ahogy az első szertartásnál is – szintén Krisztus jelképe volt, tehát itt nem a megtisztítás egy másik útjáról van szó, hanem a megtisztulandó anyagi kereteiről. Ezen a részleten kívül ugyanis a szertartás menete pontosan megegyezett az előzőleg felvázolttal (23-32.v). Mindez azt fejezi ki, hogy Istennél nincs személyválogatás, nincs többféle út az üdvösségre különböző emberek számára. Üdvösség szempontjából nincs szegény vagy gazdag, tanult vagy tanulatlan: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által… Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3:26,28)

Senkinek nem kell szégyenkeznie amiatt sem, hogy nem tud még teljesen bízni Istenben: nincs „mártír-hite”, amivel Isten elé járulhatna. Akinek csak parányi hite van, az is ugyanúgy Krisztusba kapaszkodhat, mint az, aki azonnal kész életét is odaáldozni Érte – Isten ugyanúgy elfogadja az embert Krisztusban, és elvégzi az Ő részét. Így biztat minden embert, aki kész tanítványa lenni: „Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot.” (Lk 12:32) „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem.” (Jn 14:1) „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (Jn 16:33) Akiben felbuzdul a vágy, hogy éljen a Krisztus által felkínált szabadítással, az bátran jöhet Hozzá, múltbéli és jelenlegi életétől függetlenül. Jézus pedig megígérte, hogy„a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem” (Jn 6:37).

Intés állhatatosságra

A fejezet további része arról szól, mit kellett tenni, ha házon támadt „poklosság” – gombás vagy penészes megbetegedés, illetve hogyan kellett azt megtisztítani.

„Mikor bementek majd a Kanaán földére, a melyet én adok néktek birtokul, és a ti birtokotokban levő föld valamelyik házára poklosságot bocsátok: Akkor menjen el az, a kié a ház, és jelentse meg a papnak, mondván: Mint a poklosság, olyan mutatkozik nálam a házban.” (34-35.v)

A ház az ember életét jelképezi. Amikor az ember felismeri, hogy bűn van az életében, Krisztushoz járul, Tőle kér segítséget.

„A pap pedig parancsolja meg, hogy takarítsák ki a házat, mielőtt oda menne a pap a poklosság megnézésére, hogy semmi se legyen tisztátalanná, a mi a házban van; és csak azután menjen be a pap a ház megnézésére.” (36.v)

A pap rendelkezik, hogy takarítsák ki a házat, mielőtt oda menne. Ez a parancs a törvény jelképe. A törvény engedelmességet és szentséget követel az embertől. Az ember azonban erre természetes állapotában képtelen, mert semmi jó sincs benne (Róm 3:10-12). Külsődlegesen ugyan kitakaríthatja házát – változtathat külső cselekedetein –, de a probléma gyökerét nem tudja megszüntetni. A törvény arra mutat rá, hogy a valódi megoldáshoz a mennyei főpap, Krisztus segítségére van szüksége.

„És ha látja a poklosságot… akkor menjen ki a pap a házból, a háznak ajtaja elé, és zárja be a házat hét napra.” (37-38.v)

Ha valaki befogadja Krisztust, nem élheti tovább a saját életét. A poklossággal fertőzött házat hét napra kellett bezárni, jelképezve ezzel a teljes emberi életet. Ahogy Pál mondja: „Naponként halál révén állok” (1Kor 15:31). Minden nap meg kell halnunk régi életünk számára.

„A hetedik napon pedig térjen vissza a pap, és ha látja, hogy ímé elterjedt a poklosság a ház falán: Akkor parancsolja meg a pap, hogy szedjék ki a köveket, a melyeken a poklosság van, és vessék azokat a városon kivül tisztátalan helyre; a házat pedig vakartassa le belül köröskörül, és a tapasztékot, a melyet levakartak, töltsék a városon kivül tisztátalan helyre. És vegyenek elő más köveket, és illeszszék be ama kövek helyére; tapasztékot is mást vegyenek, és tapasszák be a házat.” (39-42.v)

A földi szüleinktől örökölt természetünk bűnnel van fertőzve. Gondolatainkat, cselekedeteinket, szokásainkat átitatja az önzés. Amikor Krisztus belép az életünkbe, isteni természet részeseivé válunk, és természetszerűleg vágyunk a jóra. Régi természetünk is megmarad azonban, és jellemünk sem változik meg mintegy varázsütésre. A mi feladatunk, hogy Krisztussal állandóan együttműködjünk: engedjük, hogy az Ő lelke uralkodjon életünkben, és átformálja jellemünket: „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképen ti sem, hanemha én bennem maradtok.” (Jn 15:4)

Ez azonban azzal jár, hogy régi életünk önző cselekedeteitől – a poklossággal fertőzött kövektől – meg kell szabadulnunk. Sőt, egész jellemünknek, hozzáállásunknak, gondolkodásunknak meg kell változnia. Saját bűnös jellemünk helyére Krisztus tiszta, szent jellemének kell íródnia. Ezt jelképezi a régi tapaszték levakarása, és az új felvitele. A Szentírás arra figyelmeztet, hogy ha a régi életünkhöz ragaszkodunk, és nem engedjük, hogy Krisztus minden bűnös szokásunktól megtisztítson minket, akkor önző természetünk ismét felülkerekedik, és újra a bűn uralma alá kerülünk: „…Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja?… Azért ne régi kovászszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.” (1Kor 5:6,8) „És a kiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő is tiszta… A ki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; a ki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt.” (1Jn 3:3,6)

Halálos és nem halálos bűn

Ha nem engedjük Krisztusnak, hogy megtisztítson minket, akkor ez az üdvösség elvesztéséhez, és végső pusztulásunkhoz vezet:

„Hogyha a poklosság visszatér, és kiújul a házon, miután kiszedték a köveket, és miután levakarták a házat, és miután be is tapasztották azt: Akkor menjen be a pap, és nézze meg, és ha ímé tovább terjedt a poklosság a házon: emésztő poklosság az a házon, tisztátalan az; rontsák azért le a házat köveivel együtt, és a fáit is, a háznak minden tapasztékát is; és vigyék a városon kívül tisztátalan helyre.” (43-45.v)

Ez a kép félelmetes szemléltetése annak az igazságnak, hogy az Isten kegyelmével való visszaélés hova juttathatja az embert. Aki nem hajlandó végérvényesen elszakadni bűneitől, végül mindent elveszít. Nem lehet közössége Istennel annak, aki már egyszer megtapasztalta Krisztus bűntől való megtisztító erejét, de Tőle elfordulva mégis visszatér régi életéhez. „És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9:62) „Mert a föld, a mely beiszsza a gyakorta reá hulló esőt és hasznos füvet terem azoknak, a kikért műveltetik, áldást nyer Istentől; a mely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett és közel van az átokhoz, annak vége megégetés.” (Zsid 6:7-8)

Ez természetesen nem azt jelenti – ahogy korábban már láttuk –, hogy ha egy keresztény ember életében felüti fejét a bűn, azonnal elveszíti az üdvösségét. Ez a következőkből is világosan kiderül:

„A ki pedig bemegy a házba akármikor, a míg az zárva van, tisztátalan legyen az estvéig. És a ki meghál abban a házban, mossa meg a ruháit, és a ki eszik abban a házban, az is mossa meg a ruháit.” (46-47.v)

Isten nem akarja, hogy keresztény életünk bármikor is bűnnel szennyeződjön be. Azonban az is igaz, hogy Ő kegyelmes Isten, aki „tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt 103:14). Ő nem azt nézi, hogy mikor vétkezünk már, hogy végre lesújthasson. Nem elszakítani akar magától, hanem magához vonni. „Még ha előfogja is az embert valami bűn” (Gal 6:1), Isten akkor is könyörülő, és „irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt” (2Móz 34:7a). Ha régi természetünk felszínre is tör olykor – és beszennyezi lelkiismeretünket –, mindenkor bizalommal járulhatunk a kegyelem trónusához, mert Ő kész azonnal megtisztítani minket minden hamisságtól.

Egyetlen halálos bűn van csupán: ha az ember elutasítja Krisztus megtisztító munkáját (Zsid 6:4-8 vö. 10:21-39). Ha ellöki magától Krisztust, és ezt mondja: „Nem akarom többé, hogy Te uralkodj az életemben. Nem akarom, hogy megtisztíts a bűneimtől. Hagyj békén!” Ez az a lelkület, ami Isten számára is gyógyíthatatlan. Amikor az ember hátat fordít Teremtőjének, Isten lelke megszomorodik, és – tiszteletben tartva az ember döntését – visszavonul. De amíg valaki vágyik Isten közelségére és az Ő gyógyító kegyelmére, addig Isten soha nem taszítja el! Jézus mondja: „De ha onnan keresed meg az Urat, a te Istenedet, akkor is megtalálod, hogyha teljes szívedből és teljes lelkedből keresed őt… (Mert irgalmas Isten az Úr, a te Istened), nem hágy el téged, sem el nem veszít, sem el nem felejtkezik a te atyáidnak szövetségéről, a mely felől megesküdt nékik.” (5Móz 4:29,31)

Zárszó

A fejezet hátralévő része leírja, hogy a poklosságtól megtisztult házat milyen szertartás keretén belül kellett a papnak tisztának nyilvánítania (48-53.v). A ceremónia szinte teljességgel megegyezik a poklos ember megtisztításánál már leírtakkal – az élő madár elengedésével bezárólag –, ezért a hátralévő rész ugyanúgy értelmezhető, mint az előző szertartás. Ez a tény is megerősíti: a bűn leprájától való megtisztulásnak csak egyetlen hatékony, Istentől rendelt útja van. Ez az út azonban minden emberi várakozást felülmúl: az evangélium Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére (Róm 1:16). Krisztusban az ember mindent megkapott, ami az üdvösségre való:

„Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid 7:25)

Egyetlen kérdés maradt csupán: Te hogyan válaszolsz Jézus hívására? Akarsz-e meggyógyulni?

„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:37-38)

„És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jőjjön el; és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22:17)

Sánta János

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz