Miért kell meghalni? A bűnös ember halála

Miért kell a bűnösnek meghalnia?

A fenti kérdésre valószínűleg a következő válasz jut eszünkbe: „Nos, a bűnösnek azért kell meghalnia, mert a törvény elítéli, és halálát követeli.” A bűnös halála – úgy tűnik – kizárólag a törvényhez való viszonyából fakad. Ez az elgondolás mélyen gyökerezik a keresztény gondolkodásban, s bár részben igaz, mégsem tükrözi a teljes valóságot. Érdemes átgondolni, mit nevezünk törvénynek. A törvény általában olyan alapelv vagy szabály, amely a viselkedést szabályozza. A törvény határozza meg működésünk módját.

Amikor azonban törvényekről beszélünk, akkor kétféle törvényt kell megkülönböztetnünk. Vannak természeti és jogi törvények – a köztük lévő különbség tudatosítása pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, miért kell a bűnösnek meghalnia.

Természeti törvények

Ami a természet törvényeit illeti, általában nem szorul magyarázatra, miért fontos ezekkel összhangban működnünk. A szabályok be vannak építve a természetbe: nem tudjuk ezeket sem megváltoztatni, sem módosítani. Ezek a törvények egyszerűen csak leírják, hogyan működik a természet. Azért hívjuk őket törvényeknek, mert a természet minden dolgot ezen elvek szerinti működésre kényszerít. Mi pedig jól tesszük, ha ezekkel összhangban élünk.

Ilyen például a gravitáció törvénye. Ez a törvény egy bizonyos viselkedést követel meg tőlünk, és tudjuk, ha másként viselkedünk, az súlyos következményekkel jár. Ha ugyanis nem értek egyet a gravitáció törvényével, lehet, hogy egyszer csak gondolok egyet, és lelépek egy tízemeletes épület tetejéről. Hamar belátom, hogy ha nem viselkedek a gravitáció törvényével összhangban, annak súlyos következményei lesznek rám nézve. Lehet, hogy nem szeretem a természeti törvényeket, de ha figyelmen kívül hagyom őket, akkor annak szomorú következményei lesznek. Ez minden természeti törvényre igaz.

Jogi törvények

A törvények másik csoportját, a jogi törvényeket egy hatalmi szerv fekteti le. Ezek olyan törvények, amelyeket a társadalom – az értelmes együttélés biztosítása érdekében – szükségesnek tart. A jogi törvények népenként és az éppen hatalmon lévő jogalkotó szervenként változhatnak. Ezen törvények esetében az engedetlenség nem feltétlenül jár következménnyel. Sok esetben megtörténik, hogy a törvényszegő büntetés nélkül megússza tettét. A jogi törvényeknél a következmény nincs beleépítve a törvénybe, mint a természeti törvényeknél. A jogi törvények esetében a hatalmi szervnek két dologról kell gondoskodnia: meg kell hoznia a törvényeket, és be is kell tartatnia azokat. Ez utóbbit úgy éri el, hogy büntetéseket szab ki a törvényszegőkre, melyeket azután neki kell végrehajtania.

Általában igaz, hogy a különböző országok jogi törvényeiben sokszor találhatunk hibát, sőt, igazságtalanságot is. A természeti törvények azonban mind Istentől származnak. A természeti törvények mindig jók. Az Úr úgy alkotta meg a világegyetemet, hogy a beépített természeti törvények tökéletes egyensúlyt és harmóniát biztosítsanak minden élőlény számára, örök időkön át.

Az erkölcsi törvény természete

Az erkölcsi törvényről általában azt mondják, hogy ez Isten jellemének „szöveges megfogalmazása”. Azonban az a forma, ahogy az erkölcsi törvény a tízparancsolatban megjelenik, nem képes visszaadni Isten jellemének teljességét, és ezért pontosabb lenne azt mondani, hogy a tízparancsolat Isten jellemének csak egy „kivonata”, nem pedig pontos leírása. Ugyanakkor, ha igazán megértjük az erkölcsi törvényt – legmélyebb jelentéseit is figyelembe véve –, akkor világosabb képet kapunk arról, milyen Isten erkölcsi természete. Az erkölcsi törvény írásos formája tehát csak kivonata az igazi erkölcsi törvénynek, mely Isten maga. Más szavakkal: Isten nem alkotott újat az erkölcsi törvénnyel, hanem csak megfogalmazta számunkra, milyen is Ő, s hogyan kellene élnünk.

Ezzel a törvénnyel összhangban élni annyi, mint Istennel egységben lenni. És mivel Isten az élet, ezért a Vele való egység: egység az élettel. Ha azonban valaki kikerül az erkölcsi törvénnyel való összhangból, akkor nem lesz többé egységben sem Istennel, sem az élettel. Ennek elkerülhetetlen következménye a halál. Istennek nem kell külön elítélnie vagy megölnie az ilyen embert. Abban a pillanatban, amikor úgy dönt, hogy elválik az élet egyedüli forrásától, Istentől, az ember szükségszerűen halált von magára.

Világosan látható tehát, hogy az erkölcsi törvény természeti törvény. Ezzel összhangban járni: élet. Elhajolni tőle: halál. Nincs szükség ítéletre, nincs szükség kivégzésre. A bűn maga is elvégzi a dolgát, ami természetes következménye a törvény működésének.

Hogyan jött be a halál?

Az Éden kertjében Isten ezt mondta Ádámnak a jó és gonosz tudásának fájáról: „Amely napon eszel róla, bizony meghalsz.” (1Mózes 2:17) Sokan ezt úgy értelmezik, hogy Isten azzal fenyegette Ádámot, hogy ha eszik a fáról, Isten kénytelen lesz megölni őt. De valóban erről van itt szó? Isten itt fenyegetőzött vagy jövendőt mondott? Arról beszélt, amit Ő tesz majd, vagy egyszerűen csak fel akarta világosítani Ádámot arról, mi lesz tettének természetes következménye, ha kilép az Istennel való egységből? Pál apostol ezt írja:

„Azért ahogyan egy ember által jött be a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett.” Róma 5:12

A bűn tehát egy ember által jött be a világra. A bűn bejövetelével együtt pedig bejött a halál is. Nem Isten hozta tehát a halált az emberre, nem Ő mérte ki ránk ezt az ítéletet: amikor a bűn bejött, a halál tőle elválaszthatatlanul követte azt! Pál azt írja, hogy „a halál fullánkja pedig a bűn” (1Korinthus 15:56). Amikor egy méhecske belénk szúrja fullánkját, akkor a benne lévő méreg elkezd testünkben dolgozni. Ha valakit egy skorpió mar meg, az abból származó méreg a halál magva lesz benne. A méreg elkezd dolgozni, míg végül beáll a halál. Ezért mondja Pál, hogy a „halál fullánkja pedig a bűn”. A bűn megmart minket és belénk engedte halálos mérgét, mely lassan, de biztosan elpusztít minket, s végül élettelenül összeroskadunk.

Pál tehát azt mondja, hogy Ádám által jött be a bűn, a bűn által pedig a halál. A halál pedig minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett. Minden ember meghal, mivel minden ember meg van fertőzve a bűn halálos mérgével (Róma 5:12). Figyeljük meg, Pál hogyan igazolja ezen állítását:

„Mert a törvény előtt is volt bűn a világon, a bűnt azonban nem lehet felróni, ha nincs törvény.” Róma 5:13

Mely korszakra hivatkozik Pál azzal a kifejezéssel, hogy „a törvény előtt”? A sínai-hegyi törvényadás előtti időről van itt szó: a világ teremtésétől fogva a Mózesnek adott törvény idejéig. A törvény természetesen mindig is létezett (mivel a törvény Isten természetét fejezi ki, Isten pedig mindig is létezett), azonban a világ népei előtt ez rejtve volt, amíg Isten ki nem nyilatkoztatta azt a Sínai-hegyen.

Az érvelés viszont így folytatódik: „a bűnt azonban nem lehet felróni, ha nincs törvény.” Mit akar ezzel mondani? A gondolatmenet lényegileg a következő: A bűn bejött a világba. Az emberek bűnösök lettek. Isten azonban nem számította be nekik bűneiket, nem vádolhatta őket törvényszegéssel. Miért is? Mert még nem lett kinyilatkoztatva a törvény! A törvény nélkül az emberek nem nyerhettek világos képet arról, mi a jó és mi a rossz; és ezért nem lett volna tisztességes felróni nekik gonosz cselekedeteiket.

„A halál mégis úrrá lett Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám esetéhez hasonlóan vétkeztek, aki az eljövendőnek előképe.” Róma 5:14

Noha a törvény – mielőtt Isten kinyilatkoztatta volna – ismeretlen volt az emberek többsége előtt, a halál ebben az időben (Ádámtól Mózesig) is uralkodott az embereken. Minden embernek el kellett szenvednie a halált (Énókot leszámítva). De mivel a bűn nem lett felróva nekik, így nem Isten volt az, Aki elítélte és megölte őket azért, mert bűnösek voltak. Hogyan is tehette volna ezt, hiszen az embereknek nem volt ismeretük a törvényről? Ismeret hiányában pedig nem vétkezhettek Ádámhoz hasonlóan – szándékosan ellenszegülve egy kijelentett parancsnak –, mégis meghaltak. Mi okozta akkor halálukat? A bennük lévő bűn ölte meg őket! Bár nem volt világos ismeretük arról, mi a jó és mi a rossz, a bűn állapotában voltak. Ez az ádámi örökség termett minden emberben halálhozó gyümölcsöt (vö. Róma 5:21; 7:24; Jakab 1:15). Ezt hangsúlyozza ki Pál.

Miért volt szükség a jogi törvényre?

Mindezek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a Biblia azt is tanítja, hogy az emberek a törvény mércéjével lesznek megmérve, és a törvény szerinti bűnösségük miatt lesznek halálra ítélve.

„Mert Isten minden cselekedetet megítél, minden titkos dologgal együtt, akár jó, akár gonosz az.” Prédikátor 12:16

„Úgy szóljatok, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni.” Jakab 2:12

Ezekkel egyetemben sok más igevers azt hangsúlyozza, hogy az egyes cselekedeteinknek is jelentősége van, és Isten minden tettet mérlegre tesz az ítéletben. Hogyan illik ez a képbe? Ha a bűn az, ami megöli a hozzá fordulókat, illetve a halál a bűn természetes és elkerülhetetlen következménye, akkor miért kell Istennek büntetést szabnia ki azokra, akik bűnt követnek el? Miért van szükség egy olyan ítéletre, ami felsorakoztatja és megvizsgálja az emberek tetteit, hogy mindenki „cselekedetei szerint” kapja meg jutalmát? Miért nem hagyja Isten magára a haldokló bűnöst, ha tudja, hogy a bűn előbb-utóbb úgyis végez vele? Miért helyezi Isten az egész kérdést jogi keretbe, s miért mond ki jogi törvényeket, hozzájuk tartozó büntetésekkel, ahelyett, hogy hagyná az eseményeket a maguk medrében folyni, míg a bűn el nem végzi pusztító munkáját, megsemmisítve azokat, akik bűnbe estek?

A rómabeliekhez írt levél ad választ kérdéseinkre:

„A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék. De ahol megnövekedett a bűn, ott bővebben áradt a kegyelem.” Róma 5:20

A törvény azzal a céllal jött be, hogy megnövelje, megsokasítsa a bűnt. Hogyan? Úgy, hogy ráébreszti az embert, milyen nagy a benne lakozó bűn ereje.

„Akkor hát a jó halálomra lett nekem? Semmiképpen! De azért, hogy a bűn bűn mivolta nyilvánvaló legyen, a jó által a halált munkálja, hogy így a bűn a parancsolat által igen nagy vétekké legyen.” Róma 7:13

Amikor tehát Ádám vétkezett, a bűn minden emberre elhatott. Ennek eredményeként mindenki belekeveredett valamilyen gonosz cselekedetbe, és végül mindenki meghalt a bűn miatt. A legtöbb embernek azonban fogalma sem volt arról, milyen rettenetesen bűnös is valójában. Az emberek úgy kezdtek gondolkodni a halálról, mint ami az élet természetes velejárója, és nem vették észre az ok-okozati kapcsolatot az általuk élt életforma és a mindenkire elható halál között. Isten – mivel szeretett minket – kellett, hogy találjon egy olyan eszközt, melynek segítségével rádöbbentheti az embert természetének valódi arcára, és arra, hogy igenis van összefüggés a bennünk rejlő természet és a halál között. Meg kellett tudnunk, hogy a halál okozója a bűn, hogy így a bűn irtózatossá és gyűlöletessé váljon a szemünk előtt. Istennek be kellett vezetnie egy rendszert, „hogy így a bűn a parancsolat által igen nagy vétekké legyen”. A törvényt jogi formulaként fogalmazta meg, hogy minden ember megérthesse a bűn valódi természetét.

A törvény „felfedezése”

A történet szerint Isaac Newton egyszer egy almafa alatt üldögélt, amikor egy alma a fejére pottyant. A tudós kutakodó elméje előtt ez az egyszerű esemény egy forradalmi „felfedezésre” nyitott kaput. Így gondolkodott: „Miért esett az alma a fejemre? Miért esett az alma lefelé és nem felfelé?” Amint erről elmélkedett, rájött, hogy a dolgok mindig is így működtek, minden esetben, minden körülmények között. Ez vezette őt a gravitáció törvényének megfogalmazására, és ezért mondjuk, hogy ő fedezte fel ezt a törvényt.

Ez a törvény természetesen már jóval Newton előtt létezett, de amikor felfedezte, ez mindenki számára újszerű kinyilatkoztatásként hatott. Ő erre a törvényre váratlanul jött rá. Newton ezután szavakban is megfogalmazta ezt a törvényt, a „gravitáció törvényének” nevezve. Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy a papírra vetett szavak csak leírását adták egy olyan jelenségnek, amely mindig is tapasztalható volt, még mielőtt bárki észrevette volna. Amikor Newton ezt a törvényt szavakban kifejezte, nem alkotott és nem is léptetett hatályba új törvényt. Egyszerűen csak világosabbá és érthetőbbé tette az emberek számára azt, ami már régóta megvolt és működött.

Hasonlóképpen, Isten erkölcsi törvénye mindig is létezett. Az angyalok természetszerűleg engedelmeskedtek neki, anélkül, hogy belegondoltak volna.

Lucifer volt az első, aki rájött és rámutatott arra, hogy az angyalok viselkedése mindig csak arra irányul, hogy Isten akaratát teljesítsék. A gondolat, hogy létezik egy törvény, amely irányítja őket, furcsa elképzelésként hatott az angyalok számára, mert a szolgálatuk mindig is magától értetődő és örömteli volt. Így tulajdonképpen Lucifer „fedezte fel” az erkölcsi törvényt, és eltökélte magában, hogy nem veti alá magát neki.

Ahhoz azonban, hogy az ember is megértse az erkölcsi törvény működését, ráébredhessen a bűn hatalmára, és megláthassa a bűn és a halál közötti összefüggést, Istennek meg kellett fogalmaznia törvényét, az ember számára érthető nyelvi keretek között. És Ő pontosan ezt tette a Sínai-hegyen.

Hogy ezt még világosabban megértsük, nézzünk egy példát:

Egy példa

Tegyük fel, hogy van egy embercsoport, amely megrekedt egy hegycsúcson. Körülöttük mindenhol meredek falú szakadékok, és a hegyről nem lehet lejutni. A szakadékokba letekintve csak sötétség látszik, az alja olyan messze van, hogy látni sem lehet. Valójában tele van éles sziklákkal, amelyek bárkit porrá zúznak, aki leesik, vagy aki elég bolond ahhoz, hogy leugorjon a hegycsúcsról.

Egy nap feltűnik a hegycsúcson egy különös alak a semmiből, és arról kezdi győzködni az embereket, hogy lent, a sötétségen túl, egy csodaszép föld terül el, telve minden földi jóval – egy valóságos paradicsom. Arról beszél, hogy ha valaki leugrik, amint átér a sötétségen, hirtelen lelassul az esése, és pihekönnyen landol az említett paradicsomban. Sőt, a különös idegen még azt is megteszi, hogy leugrik a hegycsúcsról, és drága gyümölcsökkel megrakodva tér vissza. Egyre több ember kezd hallgatni a szavára. Egymás után ugrálnak le, noha senki sem látja, mi történik a leugrott emberekkel.

Van azonban a csoportban valaki, aki pontosan tudja, mi vár az emberekre odalenn. Elkezd rimánkodni nekik, hogy ne ugorjanak le, és figyelmezteti őket, milyen rettenetes sors vár rájuk, ha mégis megteszik. De kérlelése süket fülekre talál, az emberek tovább ugrálnak. Végül a veszélyt ismerő ember elővesz egy pisztolyt, odaáll az egyik szakadék elé, és ezt mondja: „Aki leugrik, azt lelövöm.” Néhányan azonban ennek ellenére is vállalják az ugrást. Ami a lényeget illeti, ezen emberek sorsa már az ugrás pillanatában megpecsételődött – ti. meg fognak halni –, a fegyveres ember mégis mindenki szeme láttára lelövi őket.

Nos, így már más a helyzet. Először az esés következtében haltak meg, most azonban itt van egy fegyveres, aki megöli őket. Az ok-okozati törvény – a gravitáció törvényének – eredményét most egy másik ember hajtja végre azzal, hogy megöli a leugrókat. Ez a tette az egész helyzetet megváltoztatja. Az illető olyan rendszert állított fel, amelyben az emberek vagy engedelmeskednek uralmának, vagy elszenvedik a büntetést. Ez az új rendszer az ok-okozati törvény helyébe lépett. Most már jogi törvényről beszélünk („ne ugorj, különben lelőlek”), a természeti törvény helyett (ha leugrasz, a gravitáció megöl).

A természeti törvény mindig magasabb rendű, hiszen örök érvényű. Az emberek tudatlansága és önpusztító viselkedése miatt azonban a dolgok valódi természetét átlátó fegyveres felállított egy jogi rendszert a természet rendszerén belül, hogy, akit lehet, megmentsen a biztos haláltól. Valójában ugyanis csak azokat lövi le, akik amúgy is biztosan meghalnának, s amellett, hogy ez irgalmas cselekedet – hiszen ezek az emberek szörnyethalnának a sziklákon –, ezzel több jó dolgot is elér:

  1. Azok, akik fenn maradtak, félni fognak leugrani. Így talán egy kicsit tovább élhetnek, és van remény, hogy ez idő alatt ők maguk is felismerik a lenti állapotok valódi természetét, és annak a különös alaknak a jellemét, aki megtévesztette őket.
  2. Megrövidíti azok szenvedését, akik a sziklákhoz csapódnának ugyan, de nem halnának meg azonnal.

Természetesen mindenki rettegni fog a fegyverestől. Zsarnoknak fogják őt bélyegezni, és azt tervezgetik, hogy amikor éppen nem figyeli őket, majd leugranak. Zokon veszik jelenlétét, és azzal vádolják, hogy megfosztja őket a boldogságtól – noha éppen ő az, aki javukat munkálja.

Látjuk a párhuzamot? Isten ezért helyezte a kérdést jogi keretek közé, büntetések terhe mellett. A törvényadással Isten ezt mondta: „Ha leugrasz, lelőlek.” Bár az embereket már korábban is megölte a bűn, ők mégsem látták ezt át, és nem féltek a bűntől. Belenyugodtak megromlott életvitelükbe és az azt követő halálba – mint ami az élet természetes velejárója –, és nem látták szükségét, hogy tartsanak a bűntől, vagy hogy megjobbítsák útjaikat.

Isten ezért léptetett életbe egy jogi rendszert. Egy olyan keretrendszert adott, amelyben ha valaki áthágja a kijelentett törvényeket, akkor Ő maga követeli meg a törvényszegő halálát. Így az emberek félni kezdtek a bűntől, mert az a halállal kapcsolódott össze a tudatukban. Ugyanakkor igyekezetükben, hogy tartózkodjanak tőle, azt is felismerték, milyen mélyen gyökerezik a bűn természetükben. Felismerték, hogy természetfeletti segítségre van szükségük, ha valaha is meg akarnak szabadulni a bűntől, és így a törvény Krisztusra vezérlő tanítómester lett számukra (Galata 3:24).

Sajnos azonban sokan Istent kezdték a probléma valódi forrásának tekinteni, hiszen Ő adta az említett szabályokat, és Ő követelte meg betartásukat, halálbüntetést róva az ellenszegülőkre. Az emberek inkább Istentől akartak szabadulni, semmint bűneiktől; zúgolódtak törvényei miatt, és Őt hibáztatták azért, hogy az engedetleneknek meg kell halniuk. A végeredmény tekintetében azonban mindegy volt, Isten ítéli-e halálra a bűnöst, vagy hagyja, hogy a bűn végezzen vele.

Vegyük például az özönvíz előtti világot vagy Sodoma lakóit. Isten özönvizet, illetve tüzet küldött e megkeményedett bűnösök kiirtására. Ha Isten ezt nem tette volna meg, mi történt volna ezekkel az emberekkel? Néhány éven belül az egész nemzedék amúgy is kipusztult volna! A bennük munkálkodó bűn ugyanúgy megölte volna őket, mint ahogy mindenki mást! Ugyanolyan halottak lennének, mint így, hogy az özönvíz, illetve a tűz vitte őket a sírba. Akkor miért ment elébe Isten ennek az eseménynek azzal, hogy Ő ölte meg őket? Mit akart ezzel elérni?

Egyrészt az elkövetkező nemzedékek előtt kívánta világossá tenni, hová vezet a bűn, s így megtanuljanak félni tőle. Másrészt Istennek határt kellett szabnia a bűnnek, mert különben az emberiséget teljesen hatalmába kerítette volna. Ha ezt nem tette volna meg, akkor azok, akik valami jobbra vágyakoztak, reménység nélkül maradtak volna. A gonoszság áradata olyan erőssé vált volna, hogy senki sem menekülhetett volna meg előle.

Három szint

Az Istenhez való viszonyulás és a Vele való kapcsolat szempontjából az emberek alapvetően három különböző szinten állhatnak.

  1. Az első és legalacsonyabb szinten a gondolkodás mottója: „Ha engedetlen vagyok, Isten megöl.” Ebből fakadóan Istentől és az általa kiszabott büntetésektől félnek, és ezért Őt próbálják meg kiengesztelni. A pogány vallások mind ezen az alapon működnek, és sokszor még az izraeliták istentiszteletének is ugyanez a torz gondolkodás volt a mozgatórugója. Még sajnálatosabb azonban, hogy sok „keresztény” ma is ugyanezen a primitív szinten áll az istenismeretben. Istent tartják a probléma forrásának, és azt kívánják, bárcsak megváltoztathatnák Őt.
  2. A második szinten az emberek többé már nem Istent tartják a probléma forrásának, hanem saját cselekedeteiket. Isten nem szeretné megölni őket, de ha az emberek nem jobbítják meg cselekedeteiket, akkor kénytelen lesz megtenni. Az igazságszolgáltatás megköveteli, hogy Isten elpusztítsa őket. Azoknak az embereknek, akik így gondolkodnak, már jobb Isten-képük van, de még mindig nem látják a probléma valódi gyökerét. A halált Isten szükségmegoldásának tartják, azt gondolván, hogy Ő maga is kötve van az igazságszolgáltatás törvénye által. Azt gondolják, hogy a valódi probléma a cselekedeteikben rejlik, és ezért erőfeszítéseiknek cselekedeteik megváltoztatására kell irányulniuk, hogy azok összhangba kerüljenek a törvény kívánalmaival. Ezen a szinten a bűnös a megoldást az igazságszolgáltatás előtti megfelelésben látja.
  3. A harmadik szinten azonban végre megértjük a lényeget. Valójában egyetlen probléma van csupán: Istentől való elszakadottságunk, amely a bűnnek nevezett betegséggel fertőzött meg minket. Ez az, ami szétrágja életünket, gonosz cselekedeteket idéz elő bennünk, és végül megöl minket. Valójában a bűn az igazi pusztító. Nem a jogi törvény miatt halunk meg – amely megköveteli a bűnös halálát –, hanem egy ok-okozati elven működő, természeti törvény miatt. Most tehát, ha látjuk a valódi problémát – a bennünk lakozó bűnt –, akkor tudjuk, hogy nem elég pusztán a cselekedeteinket megváltoztatni, hanem új természetre van szükségünk. Attól a Valakitől kell életet nyernünk, Aki egyedül képes ezt elvégezni értünk. Ezen a szinten a hívő végre a hit általi megigazulás alapján gondolkodik és cselekszik.

Muszáj megértenünk ezt, mert ha a gondolkodásunk megreked a második szinten, akkor a bűnhöz és Istenhez való viszonyulásunkat mindig csak a jogi keretek szemszögéből fogjuk látni és tapasztalni. A bűnről úgy fogunk gondolkodni, mint ami a törvény részleteinek megsértése, az üdvösség pedig a parancsolatok iránti engedelmesség. Isten kegye és maga az élet is teljesen a szabályokhoz kötődik. Valójában ez a törvényeskedés alappillére, mely az üdvösséget és az életet a parancsolatok viszonylatában értelmezi.

Nem a cselekedeteim, hanem a természetem

Amikor a harmadik szintre érkezünk, és már nem kiskorúak vagy szolgák vagyunk, hanem fiak (Galata 4:3,7), akkor végre megértjük a lényeget. A gond valójában nem azzal van, amit teszünk, hanem azzal, amik vagyunk. A természetünk van mélyen megromolva. Felismerjük, hogy Isten sem a cselekedeteinket próbálja megváltoztatni, hanem új szívet akar nekünk adni, és meg akar szabadítani minket bűnös természetünktől, ami megöl minket. Új természetet akar adni, amely által a cselekedeteink is megváltoznak! Most már nem Istentől félünk, sőt, már nem is a cselekedeteinktől, hanem saját magunktól!

Most már nem azért küzdünk, hogy megváltoztassuk a cselekedeteinket, hanem teljes szívvel Krisztust keressük, hogy hitben alá tudjuk rendelni magunkat Neki, Aki egyedül képes megváltoztatni a természetünket! Nem Isten, még csak nem is az igazságszolgáltatás az, ami a halálunkat követeli. Bűnnel elátkozott természetünk az, ami munkálja bennünk a halált; és bár Isten törvénye vezetett el minket ennek felismerésére, a probléma megoldására mégis erőtelen. Krisztushoz kell jönnünk (nem az írott, hanem az élő törvényhez), hogy életünk és új természetünk legyen (Galata 3:24).

Isten jogi keretek között fogalmazta meg a problémát. Törvényeket és büntetéseket szabott meg, ez azonban nem a teljes kép. Ez csupán kép a képben – a második szinten. A valódi kérdések magasabb szinten rejlenek: nem a jogi, hanem a természeti törvények szintjén. Itt olyan elvekkel találkozunk, amelyek a világegyetem létének alapját képezik. ■

David Clayton

Áttekintő kérdések a tanulmányhoz

  1. Milyen kétfajta törvény létezik, és mi jellemzi őket?
  2. Minek a következménye a halál?
  3. Miért van szükség a jogi törvényre?
  4. Idézd fel, milyen módokon viszonyulhat az ember Istenhez, amikor rájön, hogy bűnös! Melyik a helyes viszonyulás?
  5. Hogyan tudunk győzni bűneink felett, és hogyan nem?

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz