Miért nem vétkezett Jézus? Jézus győzelmének titka

Miért nem vétkezett Jézus soha, mikor azt látjuk, hogy az összes többi ember vétkezik? Vajon pusztán csak vakszerencse vagy véletlen egybeesés lett volna, hogy az összes valaha élt és élő milliárdok közül, csakis egyetlen ember ne kövessen el egyetlen bűnös cselekedetet sem – még csecsemőként sem?

Tapasztalatunk azt igazolja, hogy a csecsemők könnyen dühbe jönnek, és már azelőtt megjelennek bennük az önző magatartás csírái, mielőtt értelmük nyiladozni kezdene. Vajon Jézus viselkedése is mutatott ilyen jegyeket?

Ha Ő is ugyanolyan bűnös viselkedési formákat produkált volna csecsemőként (mint pl. önző magatartás, hiszti, dühroham stb.), akkor ezzel bizonyította volna, hogy Neki is ugyanolyan szennyezett lelki természete van, mint nekünk, és az ő gondolkodásmódja is megújulásra szorul. Vagyis Neki is újjá kellett volna születnie.

Igaz ugyan, hogy egy csecsemő nem képes tudatosan vétkezni, és ezért nem is lehet bűnnel vádolni. Azonban a csecsemők is képesek arra, hogy helytelen viselkedésükkel kimutassák: a gonoszságra való hajlam velük született és a születés pillanatától fogva romlott természettel indulnak.

Mivel azonban Jézus soha nem vétkezett, bizonyos, hogy volt benne valami, amivel senki más nem rendelkezett. Semmi nem történhet véletlenül, mindennek oka van. De mitől volt más Krisztus?

Testi és lelki természet

Először is tisztázzunk egy alapvető igazságot: A világon minden embernek van egy testi, anyagi természete, melyet genetikai öröksége és fizikai jellemzői határoznak meg. Azonban mindnyájunknak van ezen kívül egy másik, lelki természete is, amely viszont a lélek állapotától függ.

Az emberi test romlott, bukott természettel bír. Genetikailag öröklődő gyengeségei és hajlamai vannak. Ugyanakkor az ember lelki természete is romlott. Elméje, lelke teljes mértékben önző, és természetszerűleg fakad belőle az énközpontú magatartás. A bűn nem genetikai eredetű, hanem a gondolkodásmódból fakad, a lélek, az elme állapotának függvénye.

Az önzés forrása

Az egyetlen, önzetlen természetű személy az egész világegyetemben: Isten. Amikor a Fiú megszületett, Isten ugyanezt az önzetlen természetet adta tovább Neki, aki Atyja tulajdon életét és természetét örökölte.

„az élet megjelent, láttuk, tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” 1János 1:2

Így tehát összesen két lény van az egész világegyetemben, akikről elmondható, hogy természet szerint önzetlenek: Isten és az ő Fia. Minden teremtett lény csak úgy lehet önzetlen, ha a Lélek által egyesül Istennel. Ezen egység nélkül minden teremtmény természetszerűleg önző és énközpontú.

Az önzés azonban nem a test függvénye. Az önzés nem ott kezdődik, hogyan viselkedik valaki, vagy hogyan viszonyul a törvényhez. Az önzés olyan jellemző, amely belülről, az emberi elméből fakad, és amely minden embernek természetszerűleg sajátja, amíg Isten Lelkétől különváltan él. Még ha valaki képes lenne is megtanulni a törvény iránti engedelmességet, akkor sem válna önzetlenné.

A nevelés senkit sem tehet önzetlenné, sőt, a Biblia-tanulmányozás és a törvényről való gondolkodás sem. Egyedül az Istennel való egyesülés képes bárkit is önzetlenné tenni. Ha tehát Jézusnak nem lett volna természetéből fakadóan jó természete, akkor mindenfajta nevelés hiábavalónak bizonyult volna, hogy önzetlenségre, jóságra bírja.

Ezen a ponton egyesek talán azt mondják, Ő csak azért volt jó, mert Atyja Lelke töltötte be Őt; Ő maga azonban természete szerint ugyanolyan önző és romlott volt, mint mindenki más ember. Nos, ez egy teljesen téves elgondolás! Ha valóban így lenne, akkor honnan jött az önzés és a romlottság? Jézus Ádám testét örökölte ugyan, de Ádám gondolkodását nem.

Krisztus istensége

Amikor Földünkre jött, Jézus megüresítette önmagát isteni erejétől és dicsőségétől. Mi maradt meg akkor Isten Fiából? Mitől volt még mindig Isten Fia?

Vannak egyesek, akik odáig merészkednek, hogy kijelentik: Jézus letette hatalmát, dicsőségét, gondolkodását, letette természetét és jellemét – de akkor mi az, ami a mennyből jött? Mi maradt Isten Fiából? Ezen elmélet szerint Ő mindent letett! Ami megmaradt, csupán egy név volt, de ez is csak egy hamis név lehetett, hiszen semmi sem maradt meg abból, amit ez a név eredetileg magában foglalt.

Nos, ha ez igaz lenne, akkor ebből egyenesen következik az a gondolat, hogy Jézus valójában nem Isten Fia; és Isten tulajdonképpen ugyanezzel az erővel bármelyik emberi csecsemőt kiválaszthatta volna, hogy megtegye vele azt, amit Krisztussal megtett.

Azok, akik ebben az elméletben hisznek, tulajdonképpen semmissé tették azt az igazságot, miszerint Jézus Isten Fia. Sose feledjük: az istenség nem csupán hatalom; hanem magában foglalja az isteni természetet is.

Az isteni hatalom azzal a mindenható képességgel van összefüggésben, melyből fakadóan Isten bármit véghez vihet: csodákat művelhet, világokat teremthet, és leronthatja Sátán minden fondorkodását. Jézus minden ilyen képességet maga mögött hagyott, amikor emberré lett. (Filippi 2:5-8)

Az isteni természet ezzel szemben olyan létminőség, amelyet egyedül Isten és az Ő Fia birtokol. Esetükben eleve adott tulajdonságról van szó, de mindazok is részesülhetnek belőle, akik befogadják Krisztus életét. Ez a minőség Isten természetének olyan vonatkozása, amely viszonyulását tekintve teljes mértékben megkülönbözteti Őt minden teremtménytől. Amikor Jézus eljött a földre, ezt az isteni természetet nem tette le.

„Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” János 1:14

Isten jó, Ő az abszolút jóság. Ez azt jelenti, hogy minden érzése, gondolata teljes mértékben a szereteten és az önzetlenségen alapul. Mindnyájan tisztában vagyunk ezzel az igazsággal. Istennek ez a tulajdonsága nem az erején, és nem is a tudásán nyugszik. Ez Isten természetének lényege. A Biblia ugyanis azt mondja nekünk, hogy „Isten szeretet”. Azonosítja Istent a szeretettel. Ez az a lényegi minőség, a legalapvetőbb tulajdonság, ami legélesebben megkülönbözteti az istenséget a teremtménytől.

Az istenség legfőbb vonása – sokak vélekedésével ellentétben – nem a hatalom. Ha ez így volna, akkor Sátán biztosan közelebb áll az isteni létformához, mint az ember, mivel ő sokkal hatalmasabb. Az istenség legfőbb jellemzője az, hogy Isten tökéletesen jó. Ő maga a hamisítatlan, kristálytiszta szeretet.

Jézusra, mint Isten Fiára a Földön is jellemző volt ez a (lelki) isteni természet, amely tökéletesen egyesült Ádám bukott (testi) természetével. Isten Fiaként az isteni természet jog szerint és születése nyomán is az Övé volt. Ő Isten Fia volt! Természetéből fakadóan minden érzése, minden szívdobbanása a jóság, a szeretet és az igazságosság gyakorlására késztette.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Isten ereje is mindenkor rendelkezésére állt, hiszen e hatalom híján nem lett volna képes a jóra való késztetéseket a gyakorlatba is átültetni. Bár Ő önmagában is jó volt, mégis részesülnie kellett a Szent Lélek keresztségében, mert szüksége volt Atyja erejére, hogy véghezvigye szíve gondolatait.

Egy bizonyos értelemben Krisztusnak le kellett ereszkednie a mi szintünkre. Felvette testi természetünket – amelyet megerőtlenített 4000 év romlása és leépülése –, minden kívánságával együtt. Ebben a tekintetben valóban teljesen a mi szintünkre alázta magát. De vajon hogyan tudott volna segíteni nekünk, ha nemcsak testileg, de lelkileg is pontosan ugyanabba a helyzetbe kerül mint mi? Ki tudja-e húzni az egyik ember a másikat a futóhomokból, ha mindketten elsüllyedtek? Nem, ez lehetetlen! Jézusnak lelkileg szilárd talajon kellett állnia, még ha testileg a mi szintünkre ereszkedett is. Birtokolt valamit, amivel fölemelhetett minket, s ami az emberből – természeténél fogva – hiányzott, mert nincsen bennünk semmi jó. Isteni természetet kellett az emberibe oltania, ezt azonban csak úgy tudta megtenni, ha Ő maga is isteni volt. Önmagában egyesítette az istenit az emberivel, ezáltal Isten fiává emelte az embert.

Nem azért jött a Földre, hogy megtanítsa az embereket, hogyan fogadják be a Szent Lelket. Ezt bárki más is megtehette volna. Azonban Isten Fia volt az egyetlen, aki emberré válva is isten maradt – Ő isten és ember volt egy személyben. Pontosan erre volt szükség az emberiség megmentése érdekében.

Kísérthető-e az isteni természet?

Egy isteni erőkkel rendelkező elmét nem lehet megkísérteni, hiszen kezdettől fogva tudja a véget. Azonban az isteni elme is kísérthetővé válik abban az esetben, ha meg van fosztva hatalmától, és nem láthatja a jövendőt, illetve nem mindentudó többé. Meg lehet kísérteni, hogy az önzés útját válassza az önfeláldozás útja helyett.

Fontos igazság, hogy a gonoszság gyökere az önzés; míg az isteni természetet a szeretet és a tökéletes önzetlenség jellemzi. Jézus – születése pillanatától – természet szerint önzetlen volt. De akkor miért kísértette Őt egyáltalán az ördög? Nem arra próbálta rávenni egész életében, hogy valami kirívóan önző dolgot cselekedjen, hanem csak arra, hogy lépjen rá az önrendelkezés ösvényére. Egyszerűbben fogalmazva: Olyasmire próbálta rávenni Jézust, ami kifejezetten az ő akarata volt, nem pedig az Atyáé – még ha jó dologról volt is szó. De végeredményben ez is csak én-középpontúsághoz vezetett volna, ami Sátán uralmának alapja.

A három pusztai megkísértés jól szemlélteti, hogyan próbálta Sátán rávenni Krisztust arra, hogy vétkezzen.

Először azzal kísértette, hogy változtassa a köveket kenyérré. Ez első látásra nem tűnik önző dolognak. De ha közelebbről megvizsgáljuk, ez azt jelentette volna, hogy Jézus a saját elhatározásából cselekszik, az Atya vezetése nélkül. Tulajdonképpen Sátán arra biztatta Őt, hogy legyen a saját Istene. Jézus erre azt felelte Sátánnak, hogy az ember nem csupán kenyérrel, hanem minden, Isten szájából származó igével él. Istennek kell irányítania az ember életének minden vonatkozását; az ember nem hozhat egyéni döntéseket.

Ezután Sátán azzal kísértette meg Jézust, hogy ugorjon le a templom tetejéről, tegyen csodát és ezáltal bizonyítsa, hogy Ő Isten Fia. De ez is csak Jézus döntése lett volna, nem pedig Istené. A kísértés tehát ismét arra irányult, hogy Isten vezetése nélkül cselekedjen.

Sátán végül felkínálta Jézusnak az egész világ feletti uralmat – elég, ha Jézus leborul előtte, akkor nem kell szenvednie és meghalnia. Olyan utat ajánlott Jézusnak a világ feletti uralom megszerzésére, amely eltért az Isten által rendelt ösvénytől. Jézus azonban azonnal elhárította ezt a gondolatot.

A Biblia csupán két helyen mutatja be Jézust úgy, mint aki saját akaratával küzdött: a Getsemáne-kertben és a Golgotán. Soha máskor nem látjuk, hogy életében bármikor is küzdött volna az Atya akarata ellen. De még ekkor is ezt mondta: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.” Vajon az önzés útját kereste volna? Nem. Csak ennyit mondott: „Ha van más módja is, hogy megmentsem őket, anélkül, hogy elszakadjak tőled, akkor kérlek, inkább legyen úgy!” Ebben semmi önzés nem volt. Ha van könnyebb út, akkor miért kellene a nehezebbet választania? Ismét azt látjuk, hogy a kísértés arra irányult, inkább a maga útját válassza, ne pedig az Atyáét. Nem önzésről van tehát szó, hanem csupán magaválasztotta útról.

És éppen ez volt Lucifer lázadásának gyökere. Az önzés azt jelenti, hogy inkább magamra gondolok, mintsem másokra. Az önhatalmúság és önrendelkezés pedig azt jelenti, hogy a saját utamat választom Isten útja helyett. Ez akkor is lázadásnak minősül, ha jótettről van szó. A gonosz gyökere nem a rossz cselekedet, hanem az Istentől függetlenül meghozott döntés. A probléma a hittel kapcsolatos, pontosabban annak hiánya, ti. jobban megbízom a magam bölcsességében, mint Istenében. Még ha „jót” is teszek másokért, de önhatalmúlag, bűnt követek el.

Vajon Jézus küzdött-e valaha is a paráznaság kísértésével? Vajon a teste olyan erővel vonta őt a bujaság felé, hogy hideg zuhanyra volt szüksége a lecsillapodáshoz? Vajon küzdött az ellen, hogy kétértelmű utalásokat tegyen Máriának és Mártának, vagy hogy illetlen helyeken fogdossa őket? Ó, dehogy! Távol legyen!!! Mégis vannak, akik azt gondolják, Jézust ugyanazok a kísértések környékezték meg, ugyanolyan intenzitással, mint minket. A Biblia szerint azonban Jézus gyűlölte a hamisságot. Őt egyáltalán nem vonzotta a bűn.

„Szeretted az igazságot, és gyűlölted a gonoszságot, ezért kent fel téged Isten, a te Istened az öröm olajával társaid fölé.” Zsidók 1:9

Természetesen a Biblia azt is mondja, hogy Ő mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan. Azonban alapos átgondolás után teljesen világossá válik, hogy Ő az elvek szintjén, nem a kísértések részleteiben szenvedte el hozzánk hasonlóan a kísértéseket.

Lehetséges ugyanis, hogy két embert ugyanaz a kísértés éri, de míg az egyik képtelen ellenállni, a másiknak ez semmiféle problémát nem jelent. Tehát pusztán az, hogy Jézusnak ugyanazon kísértésekkel kellett szembenéznie, mint nekünk, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanolyan küzdelmet kellett vívnia ellenük.

Mikor válik egy kísértés igazán erőssé? Akkor, amikor még csak átfut az agyunkon, vagy amikor már a lehetőségekről kezdünk gondolkodni?

„Hanem mindenki kísértésbe esik, amikor vonja és csábítja tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutva halált nemz.” Jakab 1:14-15

Amikor egy férfi rátekint egy szép nőre, akkor vajon azonnal erős késztetést érez arra, hogy lefeküdjön vele, vagy csak akkor, amikor már azt kezdi latolgatni magában, mi lenne, ha összejönnének? Aki becsületesen gondolkodik, tudja a választ. A kísértések csak akkor kapnak erőre, ha elkezdünk azon töprengeni, mi is történne, ha belemennénk. Amíg valaki határozottan ellenáll, addig az a dolog gyakorlatilag nem jelent számára kísértést.

Gondoljunk csak arra, mit mondott József Potifár feleségének, és hasonlítsuk össze azzal, amikor Dávid Betsabéval vétkezett! A kísértés sikeresen beférkőzött Dávid gondolataiba, miközben ő a tetőn sétált, és szemeit felebarátjának gyönyörű feleségén legeltetve azon gondolkozott, mi történhetne közöttük. Nem így József esetében! Ő egy pillanatra sem játszott el azzal a gondolattal, milyen lenne lefeküdni ura feleségével.

Vajon Jézus eljátszott valaha is a vétkezés gondolatával? Adott-e valaha is teret annak a lehetőségnek, hogy helytelenül cselekedjen? Nem, nem, soha!!! Egészen nyilvánvaló tehát, hogy azon kísértésekben, amelyek minket gyakorta körülvesznek, Jézus soha nem élt át olyan küzdelmeket, mint mi.

Igaz ugyan, hogy Jézusnak le kellett győznie a bűnt. Hiszen ezt a győzelmet nekünk kellett adnia. De ez nem jelenti azt, hogy ugyanúgy kellett küzdenie a bűn ellen, mint nekünk. Miért nem? Mert Ő nem azért jött, hogy a bűn elleni küzdelemre tanítson, hanem hogy győzelmet adjon. Neki „egyszerűen csak” győznie kellett a bűn felett, ez minden! Nem az számít tehát, hogyan szerezte meg ezt a győzelmet, hanem az, hogy Ő most saját, bűn felett győzelmes életét kínálja nekünk! ■

David Clayton

Áttekintő kérdések a tanulmányhoz

  1. Milyen két fajta természettel rendelkezünk?
  2. Jézus természete miben egyezett és miben különbözött a miénktől?
  3. Mit tett le és mit tartott meg Jézus földre születésekor?
  4. Miben szenvedett Jézus kísértést és hogyan győzött?

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar
wpDiscuz