A hét levél titka II. Másfél évezred Jézus szemével

Az előző számban elkezdtük tanulmányozni Jelenések könyvének első két fejezetét. A hét levél látomásából nem csak azt érthetjük meg, hogyan szemléli Isten a kereszténység történelmét; Jézus tanácsai a mi zavaros korunkban is segítenek eligazodni. Az első három levél az egyháztörténelem első hat századán kalauzol végig, míg az utolsó négy egészen Jézus visszajöveteléig terjed időben. Kulcsfontosságú tehát számunkra, akik az idők végén élünk, hogy megértsük ezeket az üzeneteket.

A hét levél

Előző tanulmányunkban az első három levelet vizsgáltuk meg:

1. Efezus (I. század – apostoli kereszténység)
2. Szmirna (II-III. század – mártírok egyháza)
3. Pergamon (IV-VI. század – a nagy hitehagyás)

Most az utolsó négy közül Thiatirával és Szárdisszal fogunk foglalkozni:

4. Thiatira
5. Szárdisz
6. Filadelfia
7. Laodicea

A thiatirai levél Jelenések 2:18-ban kezdődik, és a fejezet végéig tart; a szárdiszi pedig a 3. fejezet első 6 versében található. Kérem az Olvasót, a tanulmányozás folytatása előtt vegye kezébe a Bibliát, és olvassa el ezen részeket szövegkörnyezetükben.

A 3+4 elv

Jelenések könyvében gyakran találkozunk a hetes számmal, ami a teljességet vagy tökéletességet szimbolizálja. Ugyanakkor az is gyakori, hogy a bemutatott hét dolog két jól elkülöníthető csoportra bomlik. Egészen pontosan egy hármas és egy négyes egységre.

Például a hét pecsét közül az első négy szerkezete nagyon hasonló, az utolsó három viszont eltérő. Ugyanígy a hét trombitánál is az első négy alkot egy sorozatot, míg a többi hármat maga az Úr választja külön „a három jaj” néven. A hét utolsó csapásnál ugyanezt a 4+3-as felosztást figyelhetjük meg.

Ha figyelmesen olvassuk Jelenések első három fejezetét, a hét levél esetében is felfedezhetünk egy 3+4-es csoportosítást.

Egy szembeötlő különbség

Milyen jellegzetesség alapján tehetünk különbséget az első három, illetve az utolsó négy levél között? A válasz nagyon egyszerű: az első három levélben nincs megemlítve Jézus második adventje, az utolsó négyben viszont világos utalások vannak erre az eseményre.

Jézus eljövetelének említése azt sugallja, hogy az utolsó négy gyülekezet tagjai közül lesznek, akik élve megérik ezt az eseményt. Az első háromról ugyanez nem mondható el. Ellenkezőleg: a szmirnai hívőket például arra biztatja Jézus, hogy legyenek hűek mindhalálig. Az első három gyülekezetet nem bátorítja, és nem is fenyegeti közeli visszajövetelével. A többi négy felé azonban határozott figyelmeztetéseket intéz ezen esemény kapcsán, és azt is világosan elmondja, mit fognak tapasztalni a készületlenek az ünnepélyes napon.

Amint az előző tanulmányból is láttuk, az első három levél jól behatárolható a történelemben; időben egymást követik. Az utolsó négy gyülekezet esetében viszont csak a kezdőpont különbözik; Jézus eljövetelekor mind a négy létezni fog.

Fény ragyog a sötétségből

4. Thiatira

Jézus úgy mutatkozik be a thiatirai gyülekezetnek, mint akinek szeme hasonló a tűzlánghoz, lába pedig az izzó érchez (Jelenések 2:18). Ő olvas a szívekben, és a valódi tények alapján, igazságosan ítél – amint ki is hangsúlyozza:

„…én vagyok a vesék és szívek vizsgálója, és mindnyájatoknak megfizetek cselekedeteitek szerint.”
Jelenések 2:23b

A történelem-hamisítás és az ideologikus propaganda (a tények szándékos elferdítése vagy „kiszínezése” egy konkrét cél érdekében) nem modern találmány. A vallások és a politikai erők ősidők óta használják ezt az eszközt befolyásuk biztosítása érdekében. A látszatok és hazugságok szövevényes rendszere, a tömegek célzatos agymosása sokszor bámulatos eredményeket produkál, és emberek sokaságát tartja tévedésben emberöltőkön át. De Istent nem lehet becsapni. Átható tekintete felfedi a szív legmélyebb titkait is.

Az Egyház ezen korszakát nem érthetjük helyesen, ha a népszerű történetírás megállapításaira támaszkodunk. Jézus Krisztus egészen másként látja e kor szereplőit – és ez a látás némelyeket kényelmetlen helyzetbe hoz. Ezért fontos, hogy mindjárt az elején eldöntsük magunkban, kinek a történelem-szemléletét fogadjuk el: halandó és tévedő emberekét, vagy az örökkévaló és igazságos Istenét.

Bár a történelemkönyvek a katolikus egyházzal azonosítják a középkori kereszténységet, Jézus levele nem ehhez a szervezethez szól. Elismerő szavaival azokat tünteti ki, akiket a hosszan tartó lelki sötétség idején a Jézus iránti hűségük miatt eretnekeknek bélyegeztek és irgalmatlanul üldöztek:

„tudom a te dolgaidat, szeretetedet, hitedet, szolgálatodat, kitartásodat, és hogy az utóbbi cselekedeteid többek az elsőknél.”
Jelenések 2:19

Több mint ezer év egyháztörténelme van belesűrítve ebbe a versbe. A 313-as konstantini fordulat után néhány keresztény csendesen kivonta magát a hatalmi harcokból, és a társadalom peremére húzódott. Az egyik ilyen csoport, a valdensek az olasz Alpok egyik félreeső völgyében telepedtek le, és innen folytatták évszázadokon át missziós tevékenységüket. Bizonyságtételüket sokszor vértanúhalállal pecsételték meg. Bár a földi történetírók mindent megtettek, hogy kitöröljék emlékezetüket, az örökkévaló mennyei emlékkönyvek a hithősökével együtt jegyzik neveiket. Fel sem tudjuk mérni, áldozatos fáradozásaikkal milyen mértékben járultak hozzá a reformáció megalapozásához és kibontakozásához!

A pápaság évszázadokon át sötétségben tartotta a tömegeket. Az első fénysugarak a XIV. és XV. században az angol John Wycliffe és a cseh Husz János reformációs munkája által kezdték áttörni a homályt. Bár őket és követőiket – a lollardokat és a huszitákat – sikerült fegyverrel elnémítani, a reformációt már nem lehetett sokáig feltartóztatni.

A katolikus egyház mohósága egyre arcátlanabb méreteket öltött. Gátlástalanul visszaéltek lelki fölényükkel, és kihasználva az emberek tudatlanságát, vásárt űztek a kegyelemre szomjazó lelkekből (vö. 2Péter 2:3, Károli). Kétes hírű szerzetesek jártak városról városra, és drága pénzért búcsúcédulákat árultak, bűnbocsánatot (és kevesebb purgatóriumban töltött időt) ígérve az adakozóknak és elhunyt rokonaiknak. A befolyt összegek nem jótékony célokat, hanem a gazdagok fényűzését és becsvágyát szolgálták.

1517-ben Luther Márton nyílt támadást indított az egyházi visszaélések ellen, és kiállt a hitehagyás e mamutszervezete ellen. A Bibliát lefordította német nyelvre, így sokan – életükben először – saját szemükkel is meggyőződhettek az igazságról.

A XVI. században végre áttört a protestáns reformáció. Európa országaiban mindenhol előálltak Isten szolgái, akik felvették a harcot a hitehagyással szemben. A nép nyelvére lefordított, és a könyvnyomtatás által széles körben terjesztett Bibliák ellenállhatatlan fegyvernek bizonyultak. A kegyelem evangéliumának rég elfeledett igazságai egymás után elevenedtek meg, leleplezve a hamisítványt. A pápaság minden befolyását latba vetette, hogy fegyverrel elhallgattassa a hatalmát megkérdőjelező protestánsokat, de a mártírok vére csak erősítette tanúságtételüket. A reformáció megállíthatatlanul haladt előre Isten terve szerint, és utóbbi cselekedetei többek voltak az elsőknél.

A thiatirai gyülekezethez írt levél azonban nem csak a reformáció hőseiről ejt szót. A város nevét többféleképpen magyarázzák, de valószínűleg a lány erődítménye az eredeti jelentése. A katolikus egyház a VI. század derekára leszámolt ellenségeivel, és több mint egy évezreden át (538-1798) vasmarokkal tartotta uralkodó pozícióját. Még jobban megértjük a város nevét és a kereszténység ezen korszakát, ha felidézzük a levélben is említett Jezábel történetét.

Egy évszázaddal az istenfélő Dávid uralkodása után Aháb, Izrael királya feleségül vette Jezábelt, a tíruszi Etbaal király lányát (1Királyok 16:31). A pogány királynő – felhasználva befolyását – elérte, hogy a bálványimádás legyen Izrael hivatalos vallása. Miután megölette Jahve prófétáit, rövid idő alatt megszüntette az országban az igaz Isten tiszteletét, és helyette Baal és Astarte kultuszát terjesztette el (1Királyok 16:32-33; 18:13).

Jezábel konokul szembeszegült az élő Istennel, és a nyilvánvaló csodák és figyelmeztető büntetések ellenére is kitartott a bálványimádásban (l. Illés története). Varázslásával és manipulatív befolyásával bármilyen intézkedésre rá tudta venni az önző kívánságainak élő királyt. Izrael országa valójában a gonosz királynő önkényuralma alá került. Rendkívüli tekintélyét mutatja, hogy miután végrehajtották rajta az isteni ítéletet, mégis királyleánynak kijáró végtisztességet akartak neki adni (2Királyok 9:34).

E bálványimádó királynő Sátán kiemelkedő eszköze volt Isten népének tönkretételében az i. e. 9. században. Bár ő elvette méltó büntetését, az általa megnyilvánuló gonosz erők tovább munkálkodtak, és a keresztény egyház felett is megszerezték az uralmat:

„De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded Jezábelnek, annak az asszonynak, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és félrevezesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak, és a bálványáldozatokból egyenek.”
Jelenések 2:20

Az ószövetségi próféciákban az asszony egy-egy népet jelöl – leggyakrabban Izraelt, mint Isten választott népét. Amikor Izrael bálványimádásba süllyedt, Isten a szövetségi szerződést megszegő, parázna asszonyhoz hasonlította őket (Ezékiel 16:15). Az Újszövetség az asszony képét következetesen a keresztény egyházra alkalmazza (Efézus 5:23-32). Ennek megfelelően a Jelenések könyvében említett parázna asszony (v. 21) egy olyan egyházi szervezetet jelképez, amely névlegesen keresztény, de valójában gyűlöli Krisztust, és gonosz befolyásával távol tartja az embereket az Üdvözítőtől.

Jézus párhuzamot von a középkori egyház és Jezábel uralma között. Thiatirában, a királylány erődítményében – a hatalmi kereszténység és a föld királyainak szentségtelen szövetségében – mindig az egyházi tekintély dominált. A Vatikán pogány idők óta a „jövendőmondás hegyeként” ismert („magát prófétának mondja”), a római pápa pedig „Krisztus földi helytartójaként” a tévedhetetlenség igényével jelent ki hittételeket („tanít”).

Isten azonban idői korlátok közé rekesztette a középkori egyház uralmát (Jelenések 2:21). Ezt az időt Dániel könyve alapján tudjuk azonosítani:

„A tíz szarv pedig azt jelenti: Ebből az országból tíz király támad, majd egy újabb támad utánuk. Az különb lesz az előbbieknél, és három királyt fog megalázni. Sokat beszél majd a Felséges ellen, és a Magasságos szentjeit pusztítja. Úgy véli, hogy meg tudja változtatni az időket és a törvényt. Az ő kezébe adatnak ideig, időkig és egy fél időre.”
Dániel 7:24-25

Ahogy az előző tanulmányban Pergamonnál láttuk, a kereszténység súlyos válságba került a 313-as konstantini fordulat után. A váratlanul nyert világi előnyök megrészegítették az egyházi vezetőket, és elindult a verseny a hatalomért. Bár Róma püspökének sikerült felülkerekednie ellenfelein a Szentháromság-tan körüli teológiai vitában, a Római Birodalmat ért támadások egy ideig korlátozták befolyását.

Dániel jövendölésében azt olvassuk, hogy a pápaság három királyt fog megalázni, mielőtt teljhatalomra jut. A prófécia a Római Birodalom három ariánus (Szentháromságot tagadó) utódállamának sorsát vetítette előre. Ezek a királyságok – a herulok, a vandálok és a keleti gótok – egyrészt fizikailag támadták (fosztogatták, ostromolták) Rómát, másrészt eszmeileg is szembeszegültek a Róma által képviselt Szentháromság-Istennel. Mindhárom királyságot a császárok katonai ereje kényszerítette térdre – a pápaság védelmében.

A hatalmi harcnak Justinianus bizánci császár vetett véget. Megerősítette a római pápa elsőségét, az összes gyülekezet legfőbb fejeként ismerve el őt, továbbá felhatalmazta az eretnekek hathatós „helyreigazítására”. 534-ben kiadott jogi kódexe az egész birodalmat a niceai hitvallásban meghatározott katolikus egyház – és ezzel a pápaság – uralma alá helyezte. Róma városa ekkor azonban éppen a keleti gótok fennhatósága alatt állt. A bizánci seregek 538-ban foglalták vissza a várost, így a császár által kiadott kódex jogilag ekkor lépett érvénybe Rómában.

Bár a keleti gótok ezután többször is megpróbálták visszaszerezni itáliai területeiket, győzelmeik rövid életűek voltak, és Róma nem lett többé királyságuk része. A kiirtásukig vívott háború még közel húsz évig elhúzódott, de ez a pápaság jogi státuszát már nem érintette. 538-ban a kezébe adatott a hatalom.

Dániel próféciája egészen pontosan 3 és fél évben határozza meg a pápaság teljhatalmának idejét: [1] ideig, [2] időkig és egy fél időre. A bibliai próféciák 30 napos hónapokkal számolnak (vö. Jelenések 11:2-3), így kapunk a Dániel által megjövendölt időre 1260 napot (3,5×360). Ha alkalmazzuk a prófétai nap-év elvet (l. előző tanulmány), megkapjuk a végső eredményt: 1260 évet.

A pápaság 538-ban kapta meg a kereszténység fölötti teljhatalmat, amikor felszabadult az utolsó ariánus királyság elnyomása alól. 1260 éves jezábeli rémuralma 1798-ban ért véget (538+1260=1798). Ekkor Napóleon tábornoka, Berthier, bevonulva Rómába, megszüntette a pápai államot, és ezzel Justinianus kódexét is hatályon kívül helyezte. A fogságba hurcolt idős pápa másfél év múlva meg is halt, és sokan úgy gondolták, a pápaság intézménye ezzel örökre véget ért.

Néhány évvel később új pápát választottak ugyan, de a katolikus egyház társadalmi befolyása így is végzetes csapást szenvedett. Az ateizmus térhódítása egy időre visszavonulásra kényszerítette a hatalmi kereszténységet. Mindez nem a véletlen műve volt. Isten már évszázadokkal korábban rendelkezett a hűtlenné vált egyház büntetéséről: „Íme, én betegágyba vetem őt…” (Jelenések 2:22a). A katolikus egyház történelme azonban ezzel nem ért véget, ezért így folytatódik a jövendölés:

„Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből. És az ő fiait megölöm halállal…”
Jelenések 2:22-23, Károli

Három csoport – Jezábel, a vele paráználkodók, ill. fiai – sorsát vetíti előre az Úr. A középkori katolicizmus „betegágyba” került 1798-ban, és hatalma egy időre megtöretett. Jelenések könyvének 13. fejezete azonban beszámol halálos sebének gyógyulásáról, és a végső küzdelemben betöltött szerepéről. Végső ítéletét a 17-18. fejezet írja le. Itt olvasunk a vele „paráználkodó” politikai és gazdasági hatalmakról is, akik a vallással kötött érdekszövetség révén mindig a hitehagyás védnökei voltak. Befolyásukat a vég idején ismét a hamis vallás mellett fogják érvényesíteni, ezért a „nagy nyomorúság” idején ők is elveszik büntetésüket – a hét utolsó csapást. (A későbbi tanulmányokban ezekkel részletesebben foglalkozunk majd.)

Félelmetes sors vár Jezábel utódaira is: „fiait megölöm halállal”. Valakit meg lehet ölni fegyverrel, betegséggel, vadállatokkal stb. – de halállal?! A Biblia két halálról beszél: elsőről és másodikról. Ez a figyelmeztetés nem az elsőre vonatkozik, ami jókat és gonoszokat egyaránt érint. Ez a kárhozat halála, amiből nincs többé feltámadás: a második halál, a tűz tava, Isten végső ítélete a meg nem tért bűnösök felett (Máté 10:28 vö. Jelenések 20:12-15).

Jezábel fiai azok az emberek, akik anyjuk – a katolikus egyház – nyomdokait követik, és a kegyelem utolsó hívása idején is kitartanak a hitehagyás mellett. Ez a kijelentés bizonyára sokakat fájdalmasan érint, de Jézus világossá teszi, hogy eljövetelekor a katolicizmusban maradók nem üdvözülnek, hanem örökre elvesznek.

Fontos ugyanakkor látnunk, hogy míg a katolikus egyház szervezetével és végső sorsával kapcsolatban az Úr ítélete lesújtó, az egyének esetében van remény. A következő két vers egyértelművé teszi, hogy Istennek ebben az egyházban is voltak és vannak gyermekei, akik őszinte szívvel igyekeznek Neki szolgálni, bár jelenleg nincs helyes képük e szervezet valódi természetéről:

„Nektek pedig, a többi thiatirainak, akiknél nincs ez a tanítás, és akik – amint mondják – nem ismertétek meg a Sátán mélységeit, ezt mondom: Nem vetek rátok más terhet, de amitek van, azt tartsátok meg addig, amíg eljövök!”
Jelenések 2:24-25

A sötét középkor idején, csakúgy mint napjainkban, Istennek sok megtévesztett gyermeke volt és van a katolikus egyházban. Ő sajátjainak ismeri el ezeket az őszinte szívű, egyszerű hittel Őt kereső embereket (v. 20). Sokaknak közülük – különösen a középkorban – nem adatott meg az a kiváltság, hogy személyesen olvassák a Bibliát, és ismereteik csak az egyházi hagyományból és a történelmi propagandából táplálkoztak. Isten elnézi a tudatlanság idejét, de semmiképpen nem akarja gyermekeit ilyen állapotban hagyni (Apostolok cselekedetei 17:30)!

Jézus világossá teszi, hogy ezek az emberek nem ismerik a teljes igazságot, és nem tudják, hogy Sátán becsapta őket ( „nem ismertétek meg a Sátán mélységeit”). Tanácsa – „amitek van, azt tartsátok meg addig, amíg eljövök!” – éppen ezért nem ismereteikre vagy egyházi hovatartozásukra vonatkozik, hanem Isten iránti szeretetükre, és alázatos, engedelmes lelkületükre. Ezek voltak Jézus cselekedetei is ezen a földön (v. 26), és ez által menekülhetnek meg ők is az ítélettől. Akik ugyanis mindvégig ezt a hozzáállást ápolják szívükben Isten iránt, fel fogják ismerni az Ő üzenetét, amikor az teljes dicsőségében, a Szent Lélek meggyőző erejével hangzik el az egész világon – és akkor készségesen követik majd a hozzájuk érkező világosságot.

A Thiatira levél tehát szól egyrészt a sötét középkor idején élt reformátorokhoz, akik szót emeltek az egyház hitehagyása ellen, de előrevetíti a vég idején élő katolikusok sorsát is. Sokan kitartanak majd a hitehagyásban, és Jezábelhez hasonlóan üldözni fogják Isten gyermekeit, de lesznek néhányan, akik alázatos szívvel követik Jézust, és végleg szakítanak a hitehagyás minden formájával. Nekik szól az ígéret:

„és annak adom a hajnalcsillagot”
Jelenések 2:28

Jézus Krisztus, „a hajnalcsillag” a próféciák fényében kinyilatkoztatja magát (vö. 2Péter 1:18), és az evangélium egyre növekvő világosságában teljességre juttatja a megváltás tervét. Nem kell, hogy a vesztesek oldalán maradj, mikor a győzők között is lehetsz! Az Úr kegyelméből mindazok részt vehetnek e dicsőséges munkában, akik készek együttműködni Vele. Hála az Úrnak, aki a sötétségben is világosságot gyújt! Mindenki számára van remény!

5. Szárdisz

Bár a XVI. században a reformáció hatalmas lendületet vett, Isten műve mégsem tudott dicsőséges diadalmenetben kiteljesedni. A nagy hitehagyás sűrű lelki sötétséget borított az egész világra. Nemcsak az apostoli kor keresztény tapasztalata merült feledésbe, hanem a régi ösvények útjelzői, az ősegyház által hirdetett evangéliumi igazságok is. A sötét középkor évszázadai alatt az emberi hagyományok olyan mértékben beivódtak az emberek gondolkodásába, hogy a világosság nem tudott egyszerre áttörni.

Sokan azt képzelik, hogy úgy irányítják életüket, ahogy akarják. Ez önámítás! A valóság az, hogy sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva társadalmi környezetünk és neveltetésünk hatásainak, mint ahogy azt hinni szeretnénk. A közgondolkodás és a szokások úgy írják magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen „igazságaikat” testünkbe és lelkünkbe, mint a szekér kereke, ami milliószor végigszalad ugyanabban a keréknyomban. Az Úr ismeri működésünket, éppen ezért szólít fel: „Szántsatok magatoknak új szántást!” (Hóseás 10:12)

Új nyomot vágni a régi helyett nem könnyű: sok erőfeszítést, és még nagyobb lelki alázatot igényel! E természeti törvények alól egyetlen ember sem kivétel, akár apostol, akár reformátor. Legjobb, ha elismerve rendkívüli korlátoltságunkat, teljesen Isten vezetésére hagyatkozunk, nehogy mi is elődeink hibájába essünk.

A reformátorok kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a pápa az antikrisztus, és az Egyház feje egyedül Jézus Krisztus. Egybehangzóan kijelentették, hogy az egyházi hagyomány megbízhatatlan, és vallási kérdésekben egyedül a Biblia tekintélye mérvadó. Ezen alapigazságok gyakorlatba ültetése azonban sokkal nehezebbnek bizonyult puszta kimondásuknál.

Hamar felszínre kerültek a különbségek az egyes reformátorok értelmezései között. Mindnyájan a Bibliára hivatkoztak, ennek ellenére a tanításbeli különbségek az idő múlásával csak tovább éleződtek. Nem egyszer fordult elő, hogy előállt egy-egy személy vagy csoport, aki rámutatva egy bibliai tanításra, zászlajára tűzte azt, és minden más tanítás felett azt kezdte hangsúlyozni. Ilyenkor a többi reformátor – nem látva túl saját tapasztalatán – könnyen „túlbuzgónak” vagy „eretneknek” bélyegezte ezen keresztényeket. Legtöbbször gyanakvással, ellenségesen tekintettek rájuk, az általuk képviselt tanításokat pedig alázatos Biblia-kutatás nélkül elvetették.

Sajnos az új felismerésekhez egyes esetekben a fanatizmus lelkülete is társult, ami nem segítette a reformátorokat előítéleteik leküzdésében. A „túlbuzgók” hajlamosak voltak feláldozni a szeretetet és a józan észt vélt vagy valós igazságaik oltárán. A hozzájuk képest „konzervatív” reformátorok nem nézték jó szemmel az általuk gerjesztett civil zavargásokat, és szorgalmazták a lázadók megbüntetését.

Ez történt például az anabaptistákkal, akik többek között a felnőttkeresztséget hangsúlyozták. Luther veszélyesnek tartotta őket az államhoz való szélsőséges viszonyulásuk miatt, és javasolta törvényszék elé állításukat. Hasonlóképpen, Szervét Mihályt Kálvin saját maga vitette el a hatóságokkal genfi gyülekezetéből, hogy Szentháromság-tagadó eretnekségéért máglyahalált haljon.

Amikor a reformáció úttörői meghaltak, követőik – egymástól elkülönülve – saját identitásuk megőrzésére rendezkedtek be. A XVI-XVIII. század folyamán gomba-módra szaporodtak el az ilyen-olyan „-izmusok”. Állításuk szerint mindnyájan a Biblia tanítását képviselték, de valójában csak elődeik meggyőződését igyekeztek kőbe vésni. Hitvallásaikkal elzárták magukat az új világosság elől, pedig a helyreállítás munkája még közel sem ért véget. Jézus Krisztus diagnózisa felfedi a megkövült protestantizmus szomorú valóságát:

„A szárdiszi gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.”
Jelenések 3:1

Az Úr a hét isteni lélek birtokosaként mutatkozik be a szárdiszi gyülekezetnek. A hetes a teljesség száma; az Isten hét lelke a Szent Lélek teljessége. A protestantizmus legfőbb problémája a Szent Lélek hiánya, ami egyenlő a lelki halál állapotával:

„A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek, amelyeket mondtam nektek, lélek és élet.”
János 6:63

„…mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.”
2Korinthus 3:6b

A reformátorok utódai ahelyett, hogy alázatos szívvel tovább kutatták volna a Szentírás régen elfeledett igazságait, felekezetekbe tömörültek és elzárkóztak a további kinyilatkoztatások elől. Bár állításuk szerint a helyreállított igazság zászlóvivői voltak, a Szent Lélek nem tudott tovább együttműködni önelégült, büszke szívükkel.

A Lélek munkáját elutasító szívbeli hozzáállás nem marad rejtve sokáig. Isten próbára teszi azokat, akik állításuk szerint Őt szolgálják. Világosságot küld nekik, ami rámutat hiányosságaikra, és meghívja őket, hogy járjanak a szentség útján (Ézsaiás 35:8). Ezek az üzenetek alázatra és önmegtagadásra késztetnek, és nem kedveznek a természetes szív önző kívánságainak. Akik együttműködnek Istennel üzeneteinek megszívlelése által, azokra további világosság árad. Akik viszont megtorpannak, és kifogásokat keresve elzárják szívüket a Lélek munkálkodása elől, visszaesnek a lelki halálba.

Istennek a XVI. századi nagy reformáció után is voltak hűséges hírnökei, akik a halódó protestáns csoportokat egy magasabb rendű tapasztalatra hívták (Jelenések 3:2). Ezt az üzenetet képviselték a baptisták és a puritánok, akik közül sokan Amerikában találtak menedéket az üldözés elől. Munkájukat az 1700-as években John Wesley folytatta, aki az újjászületést és a Lélek általi megszentelődést hirdette. Ihletett szolgálata egész Angliát felkavarta, üzenetének isteni eredetét pedig számos természetfeletti csoda igazolta.

Wesley megértette Jézus tanácsát, amelyet a formális vallásosságban megrekedt protestáns egyházhoz intézett:

„Emlékezz vissza azért, hogyan kaptad és hallottad, tartsd meg azt, és térj meg!”
Jelenések 3:3a

Hogyan kapták és hallották? A reformáció alapja minden korban az az őszinte beismerés volt, hogy az egyház nincs összhangban azzal a kereszténységgel, amiről a Bibliában olvasunk. A reformátorok kimondták, hogy egyedül Jézus az Egyház feje, és hogy a Biblia minden tanítás egyedül hiteles zsinórmértéke. Azonban a helyreállítás munkája csak a Krisztus érdemeibe vetett személyes hit és a Szent Lélek vezetése által tud kiteljesedni. Ennek gyakorlati megtapasztalása nélkül a külsődleges vallásosság értéktelen.

A kereszténység nem néhány tantétel elfogadásáról vagy egy szabálygyűjtemény betartásáról szól. Az újjászületés természetfeletti csodája és a Lélek megszentelő munkája által az ember újra személyes kapcsolatba kerül Istennel – ez az igazi kereszténység lényege. Wesley erre a kulcsfontosságú igazságra emlékeztette korát, és ma is erre kell emlékeznie Isten minden gyermekének. A helyreállítás munkája ugyanis még mindig nem ért véget!

Sajnos a protestáns felekezetek – különösen az ún. „történelmi egyházak” – éppen azzal büszkélkednek, ami Isten előtt legnagyobb szégyenük. Évszázadok óta ugyanazokat a tévedéseket hirdetik, és ugyanazokat a bibliátlan hagyományokat követik, mint elődeik, akik nem fogadták be a világosságot, amikor az rájuk ragyogott. Ha megalázva büszke szívüket félretennék előítéleteiket és hagyományaikat, a Szent Lélek most is készségesen feltárná előttük az igazság ösvényét, ami egyre fényesebben ragyog. De a világosság gyakori elvetése megkeményíti a szívet, és egyre inkább megnehezíti a megtérést a maga választotta útról.

Jézus figyelmeztetése előrevetíti a Szent Lélek munkáját elutasító protestáns egyházak szomorú végzetét:

„…Ha azért nem vagy éber, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök hozzád.”
Jelenések 3:3b

„Mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Mert amikor ezt mondják: »Békesség és biztonság«, akkor tör rájuk hirtelen a végveszély, mint a szülési fájdalom a várandós asszonyra, és már nem menekülnek meg. De ti, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lepne meg.”
1Thesszalonika 5:2-4

Az Úr napja váratlanul és készületlenül éri azokat, akik nem állnak a Szent Lélek állandó vezetése alatt. Pál apostol egyértelműen kijelenti, hogy azok, akikhez Jézus tolvajként jön el, nem menekülnek meg. Ellenben azok, akik szüntelenül alárendelik magukat Neki, és a világosságban járnak, időben megtudják majd az Úr eljövetelének óráját! Maga az Atya fogja kijelenteni nekik az időpontot (vö. Márk 13:32), így nem éri őket sem váratlanul, sem készületlenül („tolvajként”) Jézus adventje (Jelenések 16:15).

Szárdisz nevének jelentése: a maradék. A legtöbb protestáns felekezet eltért a reformáció eredeti céljától. Akik lelkiismeretük és az elnyert világosság szerint akarják szolgálni Istent, azokat rendszerint kizárják a szervezett egyházakból. Jézus elismeri e hűséges, Istent kereső hívők igazság iránti elkötelezettségét:

„De van néhány neved Szárdiszban, azok, akik nem szennyezték be ruháikat, és fehérben fognak velem járni, mert méltók rá.”
Jelenések 3:4

A fehér ruha a szentek igazságos cselekedeteit jelképezi (Jelenések 19:8). Ez Jézus belülről fakadó igazságossága, nem a törvény iránti külső engedelmesség. Minden egyháznak van erkölcsi kódexe, ami többé-kevésbé a Bibliában található erkölcsi normákat veszi alapul. Ha a tagok megfelelnek a gyülekezeti előírásoknak – nem ölnek, nem paráználkodnak, rendszeresen eljárnak gyülekezetbe, fizetik a tizedet stb. –, akkor „jó kereszténynek” tartják őket. Isten mércéje azonban végtelenül magasabb. Ő csak Jézus igazságosságát és az Ő cselekedeteit fogadja el, melyeket a Szent Lélek által munkál gyermekeiben.

Figyelemre méltó, hogy azokról a keresztényekről, akik Jézus eljövetelekor győztesként állnak majd Előtte, azt olvassuk, hogy ők „asszonyokkal nem szennyezték be magukat” (Jelenések 14:14). Az asszonyok a különböző keresztény felekezetek. Akik beérik azzal, hogy egyházuk vezetői majd megmondják nekik, mit kell hinniük és hogyan kell viselkedniük, azok soha nem juthatnak el a tökéletességre. Akik nem keresik Istent személyesen, imában, alázatos Biblia-kutatás, készséges engedelmesség és a Lélek vezetésére való támaszkodás által, végeredményben üdvösségüket is kockáztatják:

„Aki győz, azt fehér ruhába öltöztetik, és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.”
Jelenések 3:5

Jézus téged is a szentség útjára hív. Kívánom, hogy meghalld, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek – és személyesen Neked is!

Az utolsó két levél

A negyedik és ötödik levél (Thiatira és Szárdisz) történelmileg a sötét középkor és a reformáció utáni kor keresztényeit szólítja meg, ugyanakkor komoly figyelmeztetést tartalmaz a vég idején élő katolikusok és protestánsok számára is. Szinte minden keresztény irányzat besorolható e két kategóriába, úgyhogy jogosan merül fel a kérdés: Kikhez szól a fennmaradó két levél?

Nem lehet szavakkal leírni, milyen óriási jelentőséggel bír Isten földi művének befejezése. Ha az Úrnak gondja volt a múlt századokban élő keresztényekre, és időszerű üzenetekkel jelölte ki számukra a helyes ösvényt, még inkább gondja van azokra, akik az Ő eljövetelekor bűntelenül állnak majd Előtte! Az utolsó két levél (Filadelfia és Laodicea) rendkívül fontos útmutatást tartalmaz a vég idején élő keresztények számára, ezért egy külön tanulmányt szentelünk ennek a témának.

Kívánom, hogy az Úr Jézus áldjon meg az Ő Igéjének kutatásában, a Szent Lélek vezetése alatt! ■

Sánta János