Az adventhagyaték A nagy adventmozgalom mérföldkövei

Jelenések könyve 10. fejezete a XIX. századi nagy adventmozgalom tapasztalatát írja le, és Isten ennek a mozgalomnak a szellemi örököseit bízza meg az utolsó evangéliumhirdetés feladatával. Azok számára, akik Isten oldalán szeretnének részt venni a földi történelem záró eseményeiben, létfontosságú megérteni, mit akart Isten ezen a mozgalmon keresztül gyermekeinek megtanítani. Ebben a tanulmányban olyan bibliai igazságokkal fogunk foglalkozni, amelyek évszázadok óta a tévedések szemétdombja alá voltak temetve, az adventébredés nyomán azonban új fényben ragyogtak fel. Mivel ezek a témák egyen-egyenként is rendkívül terjedelmesek és részletes kifejtést igényelnek, ezért itt csak egy vázlatos áttekintésre van lehetőségünk.

1. Isten személye

Minden vallás legfontosabb és minden másra kiható alaptanítása az, hogy kicsoda az Isten (pogány vallások esetében kik az istenek). Isten személyének azonosítása alapján merülnek fel az alábbi kérdések: Milyen az Isten? Hogyan működik? Mik a szándékai? És ezekből fakadóan: Hogyan viszonyul hozzánk? Mit vár tőlünk? De az első, mindent megalapozó kérdés: Kicsoda az Isten?

Az Atya

Jelentőségteljes tény, hogy az advent mozgalom úttörői egészen más választ adtak erre a kérdésre, mint a kereszténység túlnyomó többsége, beleértve a jelenlegi Hetednapi Adventista Egyházat is. Az adventista úttörők számára Isten egyetlen személy volt: az Atya.

„mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, és mi is érte vagyunk, és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala.”

1Korinthus 8:6

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.”

János 17:3

Jól dokumentált tény, hogy a katolikus egyház a IV. században fogalmazta meg a Szentháromság dogmáját, amit aztán császári karhatalommal kényszerítettek rá az egész kereszténységre. Mivel a Bibliából nem lehet egyértelműen bizonyítani ezt a tant, az egyszerű emberek előtt évszázadokon keresztül azzal védték, hogy ez egy „titok”, amit az ember úgysem tud megérteni, csak el kell fogadnia, hogy úgy van, és kész. Az adventúttörők Isten személyével kapcsolatos meggyőződésüket azonban nem misztikus magyarázatokra vagy egyházi hitvallásokra, hanem szigorúan a Szentírásra alapozták.

A Fiú

Jézus Krisztusról azt vallották, hogy Isten (vagyis az Atya) egyszülött Fia. Krisztus nem teremtett lény, hanem az örökkévalóság kezdetén az Atyától származott. Hogy milyen módon született Isten Fia, azt nem írja le a Biblia, így erről kár is spekulálni – elég ha elhisszük, amit Ő magáról állít:

„Az ÚR útjának kezdetéül szerzett engem, az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva fölkentje vagyok, ősidőktől, a föld kezdetétől fogva. Akkor születtem, amikor még nem voltak mélységek, mikor még semmiféle vízzel teli forrás nem volt. Mielőtt a hegyek leülepedtek, a halmok előtt születtem.”

Példabeszédek 8:22-25

Krisztus született Fiú, nem teremtmény. Éppen ezért a születés jogán isteni természete van, és Istennel egyenrangú:

„Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel náluk különb nevet örökölt. Mert kinek mondta valaha az angyalok közül: »Én Fiam vagy te, ma szültelek téged«, és ismét: »Atyja leszek, és ő Fiammá lesz«? Amikor pedig behozza elsőszülöttjét a világba, így szól: És imádja őt Isten minden angyala.”

Zsidók 1:4-6

A Szent Szellem

A Szent Szellem az Ószövetségben szinte kizárólag birtokos szerkezetben fordul elő, mint „Isten Szelleme”, az Újszövetség emellett a „Krisztus Szelleme”, „a Szellem” ill. „a Szent Szellem” kifejezést is használja. A „személy”, „harmadik személy”, vagy a „Szentháromság harmadik személye”, és ehhez hasonló kifejezéseket még csak véletlenül sem találunk a Bibliában. Az adventista úttörők a bibliai fogalmakhoz ragaszkodva a Szent Szellemet Isten szellemének, azaz Isten láthatatlan, nem fizikális részének tartották.

A Szent Szellem inkább egy tulajdonsága, egy láthatatlan vonatkozása Istennek, nem pedig egy külön személy. Ahogy az embernek is van szelleme, ami nem egy külön személy, hanem az ember belső világa, identitása, ugyanígy Isten Szelleme sem egy különálló személy, hanem az Ő belső világa:

„Mert ki ismeri az emberek közül az ember gondolatait, ha nem ha az ember szelleme, amely őbenne van? Ugyanígy az Isten gondolatait sem ismeri senki, csak az Isten Szelleme.”

1Korinthus 2:11

Természetesen van különbség is: Isten Szelleme végtelenül hatalmasabb a mi szellemünknél, és egyszerre mindenhol jelen van (vö. Zsoltárok 139:1-16). A Szent Szellem által maga Isten (az Atya) van jelen mindenütt, és általa közvetlenül Istennel és Krisztussal érintkezhetünk.

Ezen túlmenően Jézus halála, feltámadása és pünkösdi megdicsőülése óta a Szent Szellem Krisztus győztes élete is egyben (János 6:63; 1Korinthus 15:45).

2. A halottak állapota

A legtöbb keresztény elképzelése szerint a halál pillanatában különválik a szellem a testtől, és anyagtalan formában létezik tovább valamilyen szellemi síkon. A gonoszok szelleme a pokolba kerül, az igazak szelleme pedig a mennybe (vagy előbb a purgatóriumba – a katolikusok szerint).

Ez a népszerű elképzelés az emberi létről a platóni filozófián alapul, amely szerint az ember szelleme magasabb rendű, mint a teste, és lényegileg örökkévaló. Az adventmozgalom teljes mértékben elhatárolódott ettől a Bibliától idegen, pogány elképzeléstől. A Biblia szerint egyedül Isten halhatatlan (1Timótheus 6:16), a halhatatlanság pedig Isten ajándéka az evangélium által (2Timótheus 1:10).

A Teremtés könyvében leírtak szerint az ember akkor vált élővé, amikor a test és a szellem összekapcsolódott:

„Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké.”

1Mózes 2:7

Az élet szelleme ugyanúgy alkotórésze az élő embernek, mint a föld elemeiből álló, anyagi test. A halál beálltakor a szellem és a test különválik, és mivel önmagában egyik sem képes önálló létezésre, egyiknek sincsenek életfunkciói. Ennek megfelelően a Biblia következetesen úgy beszél a halál állapotáról, mint öntudatlan alvásról.

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak, és jutalmuk sincs többé, mivel még az emléküket is elfelejtik. Szeretetük, gyűlöletük és vágyaik is immár mind elmúltak, és többé nincs semmi részük abban, ami a nap alatt történik.”

Prédikátor 9:7-8

Ebből a bibliai felismerésből néhány nagyon fontos dolog következik:

A halottak nincsenek velünk

A halottakkal való kommunikáció ennek a bibliai igazságnak a fényében teljes mértékben ördögi csalás. Sátán kezdettől fogva el akarta hitetni az emberrel, hogy valójában nincs is halál, és az ember ténylegesen nem fog örökre meghalni (1Mózes 3:4). Ezt az állítását most is töretlenül igyekszik tudatos megtévesztéssel alátámasztani, amikor azt hazudja, hogy az emberek elhunyt szeretteikkel érintkezhetnek halottidézők (médiumok) segítségével.

A valóságban azonban ez nem lehetséges, hiszen a halottak „alszanak”, és minden életfunkciójuk szünetel. Szerepüket tisztátalan, ördögi szellemek játsszák el, megszemélyesítve az elhunytakat. Isten ezért tiltotta meg népének a halottak világával való érintkezést. A spiritisztákat, halottidézőket, varázslókat stb. ki kellett irtani Izraelből, ezek ugyanis kivétel nélkül az ördög eszközei az emberek becsapására és foglyul ejtésére (3Mózes 20:6,27). Ha ismerjük az igazságot a halottak állapotáról, nemet kell mondanunk Sátán csalásaira, amikor az érzelem húrjait pengetve, ezen a területen kísérli meg becsapni érzékszerveinket.

A test feltámadása kulcsfontosságú

A kereszténység egyik legalapvetőbb tanítása az, hogy egyszer minden ember fel fog támadni testben. Ha az emberi lélek test nélkül is tudatosan létezik, a test feltámadásának nincs sok értelme – Pált ki is nevették az athéni görögök, amikor erről beszélt (Apostolok cselekedetei 17:32). Ha azonban test nélkül nincs emberi élet és semmilyen tudatos létezés, akkor a test feltámadásának óriási jelentősége van!

Ebből az is következik, hogy nincsenek test nélküli emberek (szellemek) sem a mennyben, sem a pokolban. A jutalmát vagy büntetését mindenki a feltámadás után kapja meg, addig csupán öntudatlanul „alszik” (János 5:28-29).

Örök büntetés?

Sok keresztény fejében megfordul a kérdés, hogy egy szerető és igazságos Isten miért kínoz és gyötör egy örökkévalóságon át embereket tűzben és kénkőben egy elrontott földi életért, ami jó esetben is legfeljebb 70-80 évig tart. Ez nem tűnik sem szeretetteljesnek, sem igazságosnak. Ha egy földi ország vezetője követne hasonlóan aránytalan eljárást az ítéletben, azt egy kegyetlenkedő, szadista diktátornak bélyegezné minden jóérzésű ember. A keresztények többsége azonban az emberi lélek természetes halhatatlanságában hisz, így számukra feloldhatatlan ez az Isten jellemével kapcsolatos dilemma.

A Biblia tanítása szerint azonban a halhatatlanság és az örök élet – az örökké létezés (!) – Isten ajándéka, és kizárólag azoknak szól, akik hisznek az evangéliumban és elfogadják Jézust (2Timótheus 1:10). Következésképp a többiek nem fognak örökké létezni, hanem örökre megsemmisülnek. Nem a büntetésük elszenvedése fog örökké tartani, hanem az eredmény lesz végleges és örök.

Mivel a történelem során a legtöbb keresztény úgy vélekedett, Isten egy örökkévalóságon át kínozza majd a kegyelmét elutasító embereket a pokol tüzében, katolikusok és protestánsok egyaránt feljogosítva érezték magukat, hogy ezt az eljárást maguk is alkalmazzák az „eretnekek” ellen. Ha azonban Isten a végső ítélet végrehajtásában is irgalmas és méltányos, akkor fontos, hogy az Úr és Mester nyomdokaiban járjunk ebben a kérdésben is (Máté 10:25; János 13:16).

3. A szombat és a törvény

Jézus első tanítványai kivétel nélkül zsidók voltak, így számukra nem volt kérdés, hogy a szombatot, a hét hetedik napját Isten imádatára elkülönített napként kezeljék. A zsidóság jelentős része azonban elutasította Jézust mint Messiást, ezért a nem zsidó keresztények közül többen is úgy érezték, szükséges megkülönböztetniük magukat a zsidóságtól. A II. századtól kezdve egyes keresztények a szombat mellett vagy helyett a hét első napján, azaz vasárnap is összegyűltek Jézus feltámadását megünnepelni. Ez a gyakorlat azonban nem volt az egész kereszténységre kiterjedő.

A IV. századi konstantinuszi fordulat nem csupán az Isten személyének kérdésében hozott radikális változást, hanem az Isten tiszteletére elkülönített napban is. Konstantin császár, aki egyébként napimádó volt, „a Nap dicsőséges napját” – azaz a vasárnapot – tette a birodalom kizárólagos istentiszteleti napjává. Azok a keresztények, akik a szombatot továbbra is szentnek tartották, ezután súlyos üldözéseknek voltak kitéve. A szombat helyét így vette át végül teljes mértékben a vasárnap.

Sok katolikus méltóság, köztük II. János Pál pápa is nyíltan kijelentette, hogy a vasárnap nem Isten, hanem az egyház rendelése, ti. „a keresztények följogosítva érezték magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a föltámadás napjára” (Dies Domini, 1998). A protestáns keresztények soha nem tudtak kielégítő választ adni arra a kérdésre, miért vasárnapot ünnepelnek, és már Luthernek és társainak is az orra alá dörgölték, hogy a vasárnap megtartásával tulajdonképpen a katolikus egyház tekintélyét ismerik el – a Szentírásé helyett:

„Megemlítik a szombatnapot, amelyet nyilvánvaló módon a Tízparancsolat ellenére cseréltek fel a vasárnappal. Egyetlen példát sem hánytorgatnak annyit, mint a szombatnap megváltoztatását. Bizony, nagy az egyház hatalma – állítják –, hogy még a Tízparancsolat egyike alól is feloldott!”

Ágostai Hitvallás, XXVIII. Az egyházi hatalomról

A szombat helyreállítása

A sötét középkor századaiban a teremtés szombatja szinte teljesen feledésbe merült, és ezen a reformáció sem változtatott érdemben. A hetedik napi szombat megtartását „zsidózásnak” tartották, a vasárnap megünneplését pedig a szövegkörnyezetből kiragadott bibliaversekkel próbálták megvédeni. Bár a későbbi reformációs mozgalmak között akadt néhány, amely nem követte ezt a meghasonlott gyakorlatot (pl. hetednapi baptisták), a bibliai szombat helyreállítását igazán az adventmozgalom tűzte zászlajára.

Az 1844-es nagy csalódás után áramütésként érte a mozgalmat az a felismerés, miszerint Isten soha nem szüntette meg a hetedik napi szombat szentségét, és nem helyezte át azt vasárnapra. A szombat érvényességéről szóló igazság még erőteljesebben aláhúzta Isten Igéjének tekintélyét, és ezen belül is a tízparancsolatét.

A törvény

A protestáns kereszténység legnagyobb része egy furcsa álláspontra helyezkedett a törvénnyel – különösen a tízparancsolattal – kapcsolatban. Pál apostol írásai alapján arra a megállapításra jutottak, hogy mivel „nem vagyunk a törvény alatt” (Róma 6:14), ezért a mózesi törvény (és a tízparancsolat) a keresztényekre már nem vonatkozik. Ugyanakkor mivel Jézus és az apostolok a tízparancsolatból kilencet idéznek, mint keresztény életszabályokat, ezért a keresztényeknek mégiscsak meg kell tartaniuk a tízparancsolatot. Kivétel a negyedik parancsolat – a szombat –, mivel ennek megtartására nem ad külön utasítást az Újszövetség.

Az adventisták elutasították ezt a következetlen álláspontot. A tízparancsolat – mint erkölcsi törvény – bizonyságot tesz arról, mik az Isten szerinti élet legalapvetőbb szabályai. Az első négy parancsolat az Istennel való kapcsolatunkról szól, míg a többi hat az embertársainkkal való kapcsolatunkról. Mivel Isten soha nem mondta, hogy a szombat már nem áldott és nem szent, észszerűtlen, sőt egyenesen vakmerő azt feltételezni, hogy Isten számára többé már nem fontos a szombat az emberekkel való kapcsolatában.

Hit általi megigazulás

Mivel az adventisták rendkívül nagy hangsúlyt fektettek a szombat szentségére és ezzel együtt a törvény érvényességére is, Isten szavának tekintélye jelentősen felértékelődött gondolkodásukban. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan üzenetük hangsúlya az evangéliumról a törvényre tolódott el.

Isten 1888-ban két prédikátor (Ellet J. Waggoner és Alonzo T. Jones) által egy olyan üzenetet küldött a Hetednapi Adventista Egyháznak, amely egészséges harmóniát teremtett volna a törvény és az evangélium között. Ezt az üzenetet a HNA Egyház elutasította, az üzenet képviselőit kigúnyolta, és bár később azt állították, hogy elfogadták az üzenetet, ez valójában soha nem történt meg.

A hit általi megigazulás üzenete, amelyet a két prédikátor hirdetett, gyakorlativá tette Krisztus áldozatát. A kereszténységben a megigazulást csupán egy jogi ügyletként értelmezik, de Jones és Waggoner üzenetében a megigazulás összekapcsolódott a kegyelem megszentelő erejével, amely összhangba hoz a törvény kívánalmaival és Isten jellemével:

„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívő üdvösségére, zsidónak először, de görögnek is. Mert az Isten igazsága nyilvánul meg abban hitből hitbe, ahogy meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.”

Róma 1:16-17

A hetednapi adventisták által prófétának tartott Ellen G. White, akinek jelentős szerepe volt az 1844-es nagy csalódás után az adventmozgalom továbbvezetésében, egyértelműen és határozottan kiállt e két prédikátor üzenete mellett. Bár egyháza nem hallgatott rá ebben a kérdésben, ő azt állította, hogy ez az üzenet – ha teljesen kibontakozik – az egész Földet be fogja ragyogni az evangélium világosságával.

4. A hármas angyali üzenet

Az adventmozgalom az egyháztörténelemben egyedülálló módon figyelt fel a Jelenések könyve 14. fejezetében található hármas angyali üzenet jelentőségére. A XIX. századi nagy adventébredés előtt ezekkel az ünnepélyes üzenetekkel nem foglalkoztak a keresztények érdemben, és ez a helyzet azóta sem változott. A hetednapi adventisták azonban nemcsak felismerték, hanem szó szerint zászlajukra (logójukra) tűzték ezt az üzenetet.

Az üzenetek azáltal válnak különösen jelentőségteljessé, ha megértjük, hogy azt nem angyalok hirdetik, hanem emberek, és nem a testi zsidóságnak szólnak, hanem az egész világnak. Az első két angyal üzenetét (a közelgő ítéletről és Babilon bukásáról) már a csalódás előtt is hirdették az adventisták, a harmadik üzenet (a fenevad bélyegéről) pedig a szombat megértésével világosodott meg előttük. Bár az adventisták számára identitáskérdés a hármas angyali üzenet, a maguk teljességében csak az utolsó evangéliumhirdetés idején hangzanak majd. Ahhoz ugyanis, hogy Isten gyermekei hitelesen tanúskodhassanak az evangélium ereje mellett, először nekik maguknak kell megtisztulniuk általa.

A hármas angyali üzenet alapjaiban meghatározza Isten népének küldetését és üzenetének természetét a vég idején. Azoknak a keresztényeknek, akik részt kívánnak venni a földi történelem lezárulását előkészítő utolsó evangéliumhirdetésben, mélyen meg kell érteniük és szívükbe kell vésniük ezeket a mennyei kijelentéseket. [Jelenések 14. fejezeténél ezekre részletesen ki fogunk térni.]

5. A vizsgálati ítélet

Az ítélet szó hallatán a legtöbb kereszténynek vagy a pokol, vagy a Jézus megjelenésekor történő nagy elszámoltatás jut az eszébe, ami elsősorban a gonoszokat érinti majd. Ez a népszerű vélekedés volt az egyik fő oka annak, hogy az adventisták 1844-ben Jézus második eljövetelére számítottak, hiszen az első angyali üzenet bejelenti, hogy Isten ítéletének órája elérkezett (Jelenések 14:7).

Az 1844-es nagy csalódás arra ösztönözte az adventvárókat, hogy vizsgálják felül előfeltevéseiket. Így jutottak arra a felismerésre, hogy az ítélet sokkal többről szól, mint pusztán a jutalmak és büntetések kiosztása. Dániel könyve 7. fejezete világosan bemutatja, hogy az ítélet földi végrehajtását egy „tárgyalási” vagy „vizsgálati” szakasz előzi meg a mennyben. Ebben a „vizsgálati ítéletben” Isten a Bíró, a mennyei lények a tanúk, a vizsgálat tárgyát pedig a könyvekbe írt feljegyzések képezik:

„Ahogy néztem, trónokat helyeztek el, és az öregkorú leült. Ruhája hófehér volt, és a fején a haja olyan volt, mint a tiszta gyapjú. Trónja tüzes láng volt, s annak kerekei olyanok voltak, mint az égő tűz. Tűzfolyam folyt és jött ki a színe elől. Ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer tízezren álltak előtte. Összeült a törvénykezés, és könyveket nyitottak ki.”

Dániel 7:9-10

A Jézus eljövetelét megelőző, a mennyben jelen időben zajló ítélet forradalmi gondolat a kereszténységben. Ez a felismerés új fényt vet Isten jellemére és szándékaira. Ő nem egy ellentmondást nem tűrő diktátor, hanem egy szerető édesapa, aki kézzelfogható és nyilvános bizonyítékokkal kívánja megnyerni teremtményei bizalmát. A nyilvános mennyei ítéletben minden teremtmény szemlélheti Isten bölcsességét és eljárásmódját, így Isten jelleme végül az egész teremtett világ előtt igazolást nyer.

„De magasztos lesz a Seregek URa, amikor ítél, és a szent Isten szentnek bizonyul igazságban.”

Ézsaiás 5:16

„Mert meg van írva: Élek én – így szól az Úr –, mert meg fog hajolni előttem minden térd, és minden nyelv Istent fogja magasztalni.”

Róma 14:11

6. A végidő eseményei

Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az adventizmus végidőkkel kapcsolatos felismeréseinek jelentőségét, először azt kell látnunk, hogyan és miért alakultak a kereszténység ezzel kapcsolatos nézetei a múltban és a jelenben.

Helyzet szülte magyarázatok

Amikor a katolicizmus a IV. században birodalmi államvallássá vált, a kereszténység próféciaértelmezése jelentősen megváltozott. Ezt a tényt és okait a katolikus enciklopédiák becsületesen dokumentálják.

Az apostolok és utódaik a próféciák alapján Jézus visszajövetelére tekintettek előre, amely majd eltöröl minden e világi birodalmat, és meghozza a földre a tökéletes békességet. Az üldözött vallás hatalmi pozícióba kerülésével azonban tarthatatlanná vált a „gonosz állam” eszméje. Az alternatív irányzatot, mely allegorikusan értelmezte Jelenések könyvét, Augustinus (Szent Ágoston) vitte tökélyre, és ez lett a katolikus egyház hivatalos álláspontja. Ezen álláspont szerint Krisztus „ezer éves” békeországa (a millennium) a kereszténység felállításával már elkezdődött, és a katolikus egyház feladata – az állammal karöltve –, hogy Sátánt (a rosszat) legyőzze.

A protestáns reformátorok alapvetően visszatértek a próféciák korábbi magyarázati iskolájához (történelmi értelmezés), ami nem bagatellizálja el Krisztus második eljövetelének jelentőségét. Az antikrisztust egyöntetűen a pápával, ill. a pápaság intézményével azonosították, ami nagy lendületet adott a reformációnak.

A katolicizmus hívei ezt természetesen nem nézték jó szemmel, és a jezsuiták – az ellenreformáció élharcosai – hamarosan két alternatív próféciamagyarázattal is előálltak. Bár e két magyarázati iskola nagyon különbözött egymástól következtetéseiben, céljuk mégis ugyanaz volt: a szó szerinti bibliaértelmezésre törekvő protestánsok figyelmét elterelni a pápaságról mint antikrisztusról.

Az egyik magyarázati iskola, a preterizmus azt tanította, hogy Jelenések könyvének „próféciái” tulajdonképpen János apostol kódolt megemlékezései saját korának eseményeiről. Ennek megfelelően a „próféciák” legnagyobb része Jeruzsálem elpusztításával bezárólag (i. sz. 70-ig) már teljesedett, az antikrisztus pedig Néró (vagy egy másik római császár) volt. Ez a nézet nem sok követőre talált a protestánsok között.

A másik magyarázati iskola, a futurizmus ezzel szemben a jövőbe helyezte Jelenések könyvének eseményeit. Eszerint egy jövőbeli antikrisztus (egyetlen személy) építi majd fel a szó szerinti jeruzsálemi templomot, Istennek kiáltja ki magát, és a zsidókkal karöltve megszerzi az egész világ feletti uralmat. Ez a jezsuita értelmezés később komoly kihívást jelentett a hagyományos protestáns magyarázatok számára…

A protestáns fordulat

A fordulatban több tényező is közrejátszott. Egyrészt a protestáns magyarázati alapelvek alapvetően a szó szerinti bibliaértelmezést hangsúlyozták. Másrészt a zsidóellenesség középkori hagyományai a protestáns felekezetekben is tovább öröklődtek, és ez sokszor következetlen próféciamagyarázatokhoz vezetett. Bár a zsidó szokások követőit (pl. a szombattartókat) „zsidózóknak” minősítették, a végső események alakulásában mégis kulcsszerepet tulajdonítottak a zsidó nép megtérésének.

A XIX. század jelentős történelmi változásokat hozott. A katolikus egyház politikai ereje meggyengült; a vallási üldözések elcsendesedtek. A pápaság antikrisztussal való azonosítása így kezdte elveszíteni a jelentőségét, és az angliai protestáns (anglikán) teológusok szóba álltak egy jövőbeli antikrisztus gondolatával.

A XVIII. század végén a jezsuita Manuel de Lacunza zsidó álnéven (Josafat Ben-Ezra) kiadott egy könyvet, melyben részletesen kifejtette a futurista próféciaértelmezést. Protestáns körökből először a skót Edward Irving figyelt fel a könyvre: azonnal magáévá tette annak tanításait, és lefordította angolra. Az 1820-as években az angliai Alburyben egy profetikus bibliakonferencia-sorozatot tartottak, ahol Irvinggel együtt mások is a futurista eszmék mellé álltak.

A szellemi megtapasztalásokra szomjas Irving 1830-ban egy katolikus karizmatikus ébredés élére állt, ám négy évvel később testileg kimerülve, TBC-ben meghalt. Mivel Irving mozgalmát minden kortársa fanatizmusnak és ördögi szellemek munkájának minősítette, közvetlen befolyása nem volt olyan erőteljes.

A profetikus konferenciákat viszont az 1830-as években is tovább folytatták Powerscourtban, a futurista értelmezés zászlaját pedig a Testvérgyülekezetet alapítója, az ír John Nelson Darby vitte tovább. Bár Irving fanatizmusát elítélte, az általa képviselt próféciamagyarázati elveket ő is átvette, továbbgondolta és minden korábbinál markánsabban képviselte. Az amerikai C.I. Scofielddel is Darby ismertette meg a futurista értelmezést, Scofield pedig belefoglalta azt népszerű, széles körben terjesztett magyarázatos Bibliájába. A modern protestantizmus Darby és Scofield munkájának köszönheti, hogy manapság szinte mindenki a jezsuita futurizmus, és a hozzá szorosan kapcsolódó diszpenzacionalizmus szemüvegével olvassa a próféciákat.

Diszpen… mi?

Diszpenzacionalizmus! Magyarul kb. azt jelenti, hogy az „üdvrendi korszakok tanítása”. Ezt a bibliaértelmezési szemléletet Darby dolgozta ki az 1830-as években a futurizmus logikus kiegészítőjeként. Lényege, hogy Isten a különböző korszakokban különböző feltételeket szabott az embereknek (ld. szövetségek), és Isten ezen feltételek alapján bánt népével az adott korszakban. A szövetségekben való gondolkodás nem volt idegen a protestáns teológiától, az „üdvrendi korszakok tanítása” azonban egy kulcsfontosságú kérdésben tért el a korábbi elképzeléstől.

A diszpenzacionalizmus ugyanis a szó szerinti bibliaértelmezésre hivatkozva radikális különbséget tesz a zsidókkal és az egyházzal kötött szövetségek között. Ebben a szemléletmódban a keresztény egyháznak semmi köze a zsidókkal kötött szövetségekhez. A kereszténység nem folytatása és nem helyettese a zsidóságnak, hanem sokkal inkább egy zárójeles függelék. Más szóval, a zsidók „üdvrendi korszaka” nem ért véget az egyház megalapításával, csak egy időre fel lett függesztve.

A kereszténység végidőkkel kapcsolatos elképzeléseiben korábban is szerepelt a zsidók megtérése, ez azonban a keresztény hitre való térésüket jelentette. A diszpenzacionalizmus szerint azonban a zsidóság és a kereszténység két teljesen különböző csoport, és Istennek a zsidókkal más terve van, mint az egyházzal. Isten a zsidókkal a zsidóknak adott szövetségek alapján bánik, és ez a vég idején is így lesz.

Ezért tulajdonít a jelenlegi kereszténység nagy jelentőséget annak, hogy a szó szerinti zsidók visszatértek a szó szerinti Kánaán (Palesztina) földjére, újra megalapították a szó szerinti Izrael államát, és – reményeik szerint – ismét fel fogják építeni a szó szerinti jeruzsálemi templomot, ahol a szó szerinti lévita papok ismét a mózesi törvények szerint áldozhatnak majd. Számukra ugyanis Isten ezt a szövetséget adta, és ezt várja el tőlük most is.

Mi dolga lesz akkor az egyháznak? Semmi, mert nem lesz itt! A futurista-diszpenzacionalista értelmezésben az egyház a hét éves „nagy nyomorúság” kezdetekor (vagy egyesek szerint a felénél) „elragadtatik” a mennybe, így a fináléban – csakúgy mint az ezeréves királyságban – a test szerinti zsidóságé lesz a főszerep.

A zsidó-kérdés

Miközben az 1830-as évek Angliájában a futurista próféciaértelmezési irányzat kezdett kibontakozni, Amerikában ugyanebben az időben az adventmozgalom tette le profetikus térképét a magyarázatok asztalára. Az adventmozgalom ugyanazt a történelmi próféciamagyarázati iskolát képviselte, amit az apostolok, a korai egyházatyák és a reformátorok.

A történelmi értelmezés mindig arra törekedett, hogy a bibliai próféciákat valahol el tudja helyezni a történelem időszalagján. Ez persze gyakran vezetett melléfogásokhoz, de hosszú távon mégis kiábrázolódott egy összefüggő kép. Az adventista magyarázat ezen a területen nem mondható különlegesnek a reformáció korából származó magyarázatokhoz képest. Az adventista értelmezés jelentősége egy másik területen tapintható ki, ami viszont homlokegyenest szembeállítja a diszpenzacionalizmussal.

A keresztény próféciaértelmezés egyik legnagyobb dilemmája mindig is a zsidó-kérdés volt. A próféciák jelentős részében ugyanis Izraelről olvasunk, a keresztény egyház nincs direkt megnevezve. A futurista-diszpenzacionalista teológia a szó szerinti magyarázatot hangsúlyozza, így amikor a próféciákban Izraelről van szó, ott a szó szerinti Izraelt, a test szerinti zsidóságot érti alatta. Ezzel az értelmezéssel az a legnagyobb probléma, hogy már az apostolok sem így magyarázták a legtöbb próféciát.

A katolikus magyarázat szerint az egyház a zsidóság helyébe lépett, és Isten lecserélte Izraelt a katolikus egyházra. A protestáns magyarázat ezen csak annyit változtatott, hogy az egyház alatt nem a katolikus egyházat, hanem a „láthatatlan egyházat” értette. Ugyanakkor a protestáns magyarázat kitartott a zsidó nép megtérése, és a földi, ezeréves királyság gondolata mellett – ami valójában egy következetlen álláspont volt.

A futurista válasz erre a dilemmára az, hogy az Izrael-próféciákat következetesen szó szerint kell értelmezni. Ahol Izraelt olvasunk, ott ne az egyházra gondoljunk, hanem a test szerinti zsidóságra, és ahol a törvényről olvasunk, ott ne az evangéliumra gondoljunk, hanem a mózesi törvényre stb.

Az adventisták azonban egy egészen más választ adtak erre a problémára. Az adventista értelmezésben a testi Izrael véglegesen elvesztette jelentőségét, és Isten terve kizárólag Krisztusban és az Ő Testében (az Egyházban) fog megvalósulni – aminek természetesen zsidó származású emberek is tagjai lesznek. Ebben az értelmezésben Isten tervének nem része a zsidó állam bármilyen formájú helyreállítása, mert az a régi, az új szövetség által túlhaladott rendszerhez tartozik:

„Amikor újról beszél, elavulttá tette az elsőt, ami pedig elavul és megöregszik, közel van az enyészethez.”

Zsidók 8:13

Az adventisták ennek megfelelően az ezeréves földi királyság gondolatával is leszámoltak, mint a testi zsidóság utópiájának utolsó maradványával. A millennium (az ezer év) ugyanis a gonoszok ítéletéről fog szólni, és Isten gyermekei ebben az időben a mennyben lesznek. Az ezer év végén – miután a gonoszok elszenvedik a végső ítéletét – Isten újjáteremti az elpusztult Földet, és kezdetét veszi a boldog örökkévalóság. Ebben a folyamatban a testi származás szerinti zsidóknak semmilyen rendkívüli szerepe nem lesz, mert Krisztusban nincs különbség zsidók és nem zsidók között – sem most, sem az ezer év alatt, sem utána, az örökkévalóságban:

„Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”

Kolossé 3:11

7. Egészségügyi reform

Az adventmozgalomban az 1844 előtti és utáni években is történtek csodálatos, ima általi gyógyulások. Ezek a gyógyulások azonban sok esetben nem voltak maradandóak. A hetednapi adventisták figyelme ezért az 1860-as években egy olyan területre irányult, amelyet a keresztények hosszú ideje elhanyagoltak.

Keresztény mértékletesség

Bár manapság nagy divatja van a természetgyógyászatnak – amibe a szemfényvesztő kuruzslástól az ördögi varázsláson át a természet törvényein alapuló táplálkozásig és kezelésekig minden belefér – ez a XIX. században egyáltalán nem így volt, sőt még a XX. század első felében sem. A XIX. században az orvostudomány a maihoz képest borzasztóan kezdetleges és tudatlan állapotban volt, és ez táptalajt adott Amerikában egy egészségügyi reformációnak, ami a „természetes egészségápolás” (natural hygiene) néven vált ismertté. Ez azt jelenti, hogy az egészséget a természet törvényeivel összhangban állítjuk helyre, ill. őrizzük meg.

De mi köze ennek az Isten dolgaihoz? Bár a mértékletességet Pál apostol is a Szellem gyümölcsei közé sorolja (Galata 5:22-23), ezalatt a legtöbb keresztény a falánkság és az italozás kerülését, esetleg az alkalmankénti böjtölést érti. Az adventisták előtt azonban új fényben ragyogott fel a mértékletesség jelentősége.

Isten csodálatosan megformálta az embert (Zsoltárok 139:13-14), működésével kapcsolatban pedig törvényeket fektetett le. Amikor az ember életvitele összhangban van azokkal a természeti törvényekkel, amelyek működését szabályozzák, abból egészség származik számára. Amikor nincs összhangban ezekkel a törvényekkel, akkor megbetegszik. A mértékletesség ebben a megközelítésben azt jelenti, hogy az ember – megismerve a természeti törvények működését – összhangba hozza életvitelét azokkal.

Az adventisták azért is voltak befogadóak a „természetes egészségápolás” elveire, mert gondolkodásukban egyébként is kiemelt szerepet foglalt el a törvény és Isten igéjének tekintélye. Ha ugyanis Isten törvénye változhatatlan, akkor nem észszerű azt várnunk Isten részéről, hogy függessze fel a működésünket szabályozó természeti törvényeket.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne várjunk Istentől csodákat. Ám ha mi magunk egyébként semmibe vesszük az Isten által bölcsen megalkotott természeti törvényeket, és testünket nem rendeltetésszerűen használjuk, akkor ezzel gyakorlatilag aláássuk Isten szavának tekintélyét, és megkérdőjelezzük teremtői bölcsességét. Pál apostol keményen megfeddi ezt a gondolkodást:

„Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten Szelleme lakik bennetek? Ha valaki Isten templomát megrontja, megrontja azt Isten. Mert az Isten temploma szent, ezek vagytok ti.”

1Korinthus 3:16-17

„Avagy nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma, amelyet Istentől kaptatok, és nem a magatokéi vagytok?”

1Korinthus 6:19

Keresztény felelősségünk megismerni a „templom” (azaz a testünk) működésével kapcsolatos természeti törvényeket, és elismerni Isten tekintélyét azáltal, hogy életvitelünket összhangba hozzuk az általa lefektetett renddel.

Az örök rend

Bár a Hetednapi Adventista Egyház nagy hangsúlyt fektet a természeti törvényeken alapuló gyógyításra és egészségápolásra, ennek az üzenetnek van egy másik, sokkal fontosabb tanulsága, amely messze túlmutat a testi egészség kérdésén. A természetes egészségápolás mögött rejlő isteni alapelvek ugyanis rávilágítanak a természeti és a jogi törvények közötti különbségre.

A természetes egészségápolás legfőbb alapelve az, hogy Isten a természetbe törvényeket, törvényszerűségeket épített bele, amelyek – egyszerűen fogalmazva – működnek. Ezek az istenalkotta természeti törvények képezik az „örök rendet” (Jób 38:2). Az örök renddel való összhang garantálja a teremtmények egészségét és boldogságát, ennek semmibe vétele pedig negatív következményeket von maga után. Bár magától értetődően hangzik, mégis kulcsfontosságú megállapítás, hogy a következmények minden esetben természetes folyományai a természeti törvényeknek, nem Isten jutalma vagy büntetése.

Az örök rend valójában a dolgok működése, természete. Az örök rend szabályoz mindent – a kozmikus távlatoktól kezdve a mikroszkopikus parányvilágig, az állatok és növények természetétől az emberi lélek működéséig. Isten az egész teremtett világ működését természeti törvényekre alapozta, amelyek Isten közvetlen beavatkozásától függetlenül is működnek.

Bár az emberiség sok tudományos felismerésre eljutott már a természeti törvények vizsgálata által, a legképzettebb tudósok is beismerik, hogy az eddig megszerzett tudásunk eltörpül a teljes valósághoz képest. A szellemi dolgok működésével kapcsolatban pedig még ennyivel sem dicsekedhet az ember… Isten azonban azt szeretné, ha tudatlanságunkból kilépve megismernénk az örök rend szellemi oldalát is.

Az örök rend szellemi oldala azt jelenti, hogy sem a bűn, sem a megigazulás nem jogi kérdés. Ahogy a legtöbb esetben az egészség vagy betegség sem Isten ítélete (bírói döntése), hanem a természeti törvények következménye, ugyanígy a bűn és a megigazulás is természeti törvények alapján működik. Pál apostol pontosan ezt fejti ki a rómabeliekhez írt levelében:

„Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt a tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével, és engem a tagjaimban levő bűn törvényének a rabságába hajt.”

Róma 7:22-23

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Jézus Krisztusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől.”

Róma 8:1-2

Pál arról beszél, hogy a „bűn törvénye” – egy természeti törvény, ami a tagjainkba (a testünkbe) van beleírva – felülírja Isten törvényét (a tízparancsolatot), ami csupán jogi törvény. Pál rámutat arra, hogy a viselkedésünket nem a jogi, hanem a természeti törvények határozzák meg. Mivel az örök rendben a dolgok nem jogi, hanem természeti törvények alapján működnek, az emberi akaraterő ezen a területen kudarcot vall. A „bűn és a halál törvényét” csak egy másik természeti törvény képes felülírni, ez pedig az „élet Szellemének törvénye”.

2000 évvel ezelőtt Jézus Krisztus személyesen jelentette ki Pál apostolnak az evangélium titkát (Galata 1:11-12), a legtöbb keresztény mégis a mai napig egy jogi procedúraként értelmezi az evangéliumot (Isten megbocsájtja a bűneinket). Csakhogy a bűn problémája nem jogi kérdés, hanem természeti, és ezért az igazi megoldás is csak természeti törvények alapján működhet.

[Amennyiben többet szeretnél megtudni erről a témáról, ajánlom számodra „A jó hír jobb, mint gondolod” c. könyvet, mely részletesen bemutatja az evangéliumnak ezt a 2000 év óta is forradalminak számító szemléletét. Amennyiben valamelyik elérhetőségünkön igényeled, elküldjük neked ajándékba.]

Hogyan tovább?

Isten az adventizmuson keresztül a mennyei igazságok olyan területeire irányította rá a kereszténység figyelmét, amelyek kulcsfontosságúak az utolsó evangéliumhirdetés befejező munkájához. Éppen ezért az adventizmus hagyatéka óriási felelősséggel jár…

Az adventisták sajnos visszaéltek ezzel az ajándékkal, és ugyanabba a veszedelembe sodorták magukat, mint az összes többi felekezet. Ahelyett, hogy az igazság magvait engedték volna kikelni, felnövekedni és gyümölcsöt teremni, üvegbe zárták, felcímkézték és kitették a kirakatba. Az adventisták ugyanúgy bebástyázták magukat a növekvő világossággal szemben, mint azok a felekezetek, amelyek a nagy adventébredés idején nem fogadták be Jézus visszatérésének üzenetét, és kizárták őket.

Jézus intése és ígérete azonban ma is ugyanúgy érvényes, mint 2000 évvel ezelőtt:

Még sok mondanivalóm van, de most nem tudnátok elhordozni, de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra…”

János 16:12-13

Aki úgy gondolja, már minden isteni igazságot ismer, és soha nem kell egyetlen dédelgetett eszméjét sem felülbírálnia, az nagyon megnehezíti saját maga számára az igazságra való eljutást. Isten beszéde iránti teljes alázatra van szükségünk ahhoz, hogy készek legyünk elfogadni, amikor a Szellem tovább akar vezetni bennünket. Ha egyetlen tanítónkra, Krisztusra figyelünk, Ő meg tudja mutatni nekünk, mi a salak, és mi az értékes igazság azokban a tanításokban, amelyeket Isten előttünk járó gyermekei szent meggyőződéssel hirdettek:

„Mindent vizsgáljatok meg és ami jó, azt tartsátok meg!”

1Thesszalonika 5:21

Az adventmozgalom által felismert igazságok kulcsfontosságú mérföldkövek Isten végidőben élő gyermekei számára, amelyeket Pál apostol tanácsát követve meg kell vizsgálnunk. Csakhogy az út még nem ért véget… Ha figyelünk a Szellem kijelentéseire, az Úr végül minden igazságra el fog vezetni minket. ■

Sánta János


„Sok leckét kell még megtanulnunk, és sokat, nagyon sokat elfelejtenünk. Egyedül Isten és a menny tévedhetetlen. Akik úgy gondolják, soha nem kell feladniuk egyetlen dédelgetett elképzelést sem, és soha nem lesz szükség véleményük megváltoztatására, csalódni fognak.”

E.G. White