Bevington naplója III. Az isteni gyógyítás első fénysugarai

3. fejezet

Házi patikám

Egyszer elmentem Hamilton, Ohioba egy összejövetelt tartani, és szokásomhoz híven magammal vittem kis házi patikámat is, ami négy liter orvosságból, egy doboz tablettából, és két sebtapaszból állt. Ez volt a szokásos felszerelésem. Gyakran eszembe jut, hogy tulajdonképpen több helyet foglalt a sok gyógyszer a bőröndömben, mint amennyit a Bibliáknak és könyveknek szorítottam.

Nos, lényeg, hogy egy kedves kis szobácskában voltam elszállásolva egy vendégszerető lakásban, és kipakoltam az egészségügyi felszerelésemet a kandalló párkányára, hogy mindig kéznél legyen, mivel minden nap rendszeresen használtam az orvosságokat.

Ebben a drága otthonban volt néhány kedves gyerek, köztük egy hároméves is. Amikor bejött a szobámba, kifigyelte a felszerelésemet a kandalló párkányán. Számára ez teljesen újszerűen hatott, mivel szülei semmilyen orvosságot nem használtak. Ki is rohant rögtön a konyhába, és így szólt:

– „Anyu, Anyu, gyeje gyojszan ide!!” – s közben Anyu kötényébe csimpaszkodott.

De Anyu nagyon el volt foglalva – éppen kenyeret dagasztott –, és nem igazán figyelt oda a csöppség kérésére. De a kis csimpaszkodó nem tágított, míg meghallgatást nem talált, úgyhogy folyamatosan ráncigálta Anyut és csacsogott. Végül Anyu megelégelte:

– „Na, mondjad, mit akarsz? Anyu most elfoglalt.”

– „Anyu, Anyu, gyeje gyojszan ide, ész nészd meg a pédikátoj szobáját!”

Anyu tehát – hogy a gyermek kedvében járjon – bekísérte őt a szobámba; és amikor a kicsi az ajtóhoz ért, rámutatott a kandallópárkányon lévő különös kirakatra.

Az üvegek látványa a gyermek számára teljesen újszerű és idegen volt. Ami viszont engem illet, épp időben emeltem fel a fejemet, hogy elkapjam egy pillanatra az anyuka arckifejezését, ami – ha helyesen értelmeztem volna – sok bonyodalomtól megóvhatott volna. Mindenesetre ez a különös tekintet – amikor visszafordult a konyhába – gondolkodóba ejtett. Bár nem tudtam kifürkészni pontos jelentését, amit láttam, elég volt ahhoz, hogy nyugtalanítani kezdjen, és ez az arckifejezés utána is ott lebegett előttem.

A titokzatos vad nyomában

Ezek után folytattam az imádságos igetanulmányozást, és készültem az esti előadásra, ahol egy nagyszerű üzenetet akartam megosztani. Nos, az üzenetet el is mondtam; de keményen koppant, mint az első általam készített keksz – kőkeményen és nehézkesen. Természetesen minden gond nélkül találtam pár tucat kifogást a nyilvánvaló kudarcra.

Gyógyszerek

Másnap azonban a tüneteim kezdtek ijesztővé válni. Azok a jellegzetes érzések! Soha azelőtt nem éreztem még magamat annyira rosszul. Csakhogy még mindig túl jól ment a mentegetőzés, hiszen csak egy hete szentelődtem oda, és még nem adtam fel teljesen mentségkereső gondolkodásomat.

Úgy tűnik, ezen erők csodálatosképpen újra felelevenedtek bennem. Kifogásaim azonban nem hozták meg a kívánt hatást, és így délre egy rettenetes, zavaros lelkiállapotba jutottam. Legnagyobb nehézségem az volt, hogy nem is tudtam azonosítani a problémát. Imádságos – és úgy gondolom, őszinte – önvizsgálatot tartottam. A legkülönbözőbb irányokból próbáltam becserkészni a vadat, de akárhonnan közelítettem, egyszer sem sikerült ténylegesen leterítenem.

Aznap este megint prédikáltam – legalábbis megpróbáltam. Úgy éreztem, jobban ment, mint előző este, és ezt javarészt egy olyan házaspár jelenlétének tudtam be, akik az első sorban ültek, és – amennyire láttam – végig imádkoztak értem. Úgyhogy ezt mondtam magamban: „Na sebaj, ha minden este eljön ez a házaspár, akkor nyugodtan végigprédikálhatom az összejövetelt.” De ezt a mankót hamar kirúgták alólam, én meg kinn maradtam a viharzó tengeren.

Másnap még rosszabbul éreztem magam, úgyhogy bőven vettem a párkányra kitett gyógyszerekből; azonban úgy tűnt, a hallgatósághoz hasonlóan ezek is megkergültek, és teljesen hatástalannak bizonyultak.

Végül szokásos menedékhelyemhez folyamodtam: kimentem az erdőbe, és egész napos önvizsgálatot tartottam, hátha öncsalás áldozata lettem, és valójában soha nem szentelődtem meg. De Isten megmutatta, hogy nem ez a helyzet. Nos, ekkor tényleg összezavarodtam. Egész nap bányásztam: ástam, fúrtam, robbantottam; de mégsem bírtam fülön csípni a dolgot. Végül visszatértem a házba, és ezt mondtam házigazdámnak:

– „Testvérem, neked kell megtartanod a ma esti összejövetelt. Egyszerűen nem értem, mi van velem, de képtelen vagyok ma este prédikálni. Itt kell maradnom Isten előtt, hogy végre magamhoz térjek.”

Természetesen megígérte, hogy kisegít. A háziak pontosan tudták, mi bajom, bár egyszer sem említették, hogy imádkoznak értem a párkányra kiállított gyógyszertáram miatt. Ők csak elmondták a dolgot Istennek, Isten pedig igyekezett belátásra bírni engem – csakhogy ez eltartott egy darabig. Én mindent elkövettem, hogy becserkésszem a vadat, de úgy tűnt, csak egyre jobban belekeveredek a bozótba.

Én vagyok az Úr, a te gyógyítód

Egy nyugtalan, álmatlan éjszaka után reggel ismét kimentem az erdőbe. Nem sok időt töltöttem ott, mikor egyszer csak ez a mondat jelent meg gondolataim között: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” Nemigen törődtem vele, mivel most nem ez izgatott: arra kerestem választ, miért van rajtam ez a rettenetes nyomás, ami rosszabb minden betegségnél.

Csakhogy az ige újra és újra elém került. Nem voltam benne biztos, hogy ez a Bibliában van, pedig úgy rémlett, valahol hallottam vagy olvastam már. (Mindig mi húzzuk a rövidebbet, amikor előnyt adunk Sátánnak kételkedésünkkel.) Eltökéltem, hogy száműzöm ezt a mondatot a gondolataimból; de próbálkozásaim kudarcot vallottak, és a mondat újra és újra visszajött. Egy darabig hősiesen álltam az ostromot, de végül beadtam a derekamat, visszamentem a házba és megkérdeztem a testvérnőt:

– „Mondd csak, nincs véletlenül egy ilyen ige a Bibliában: Én vagyok az Úr, a te gyógyítód?”

Biblia

Ő erre bólogatva elővette Bibliáját, és megmutatta nekem az igehelyet. Arról azonban egy szót sem szólt, hogy férjével együtt folyamatosan imádkoztak értem és a párkányon lévő kis kirakatomért. Ekkor az a gondolatom támadt, lehet, hogy Isten meg akar gyógyítani. Ugyanakkor visszaemlékeztem arra, hogy a misszióközpontban sokan beszéltek a gyógyulásról, de amikor megbetegedtek, ők is azonnal orvoshoz vagy gyógyszerekhez fordultak. Ilyen háttéren az efféle beszéd aligha hatott meg, mert azt gondoltam, a gyógyulás kérdésében az általam hallott bizonyságtevők tapasztalata a mérvadó.

Ez az érvelés azonban mégsem nyugtatott meg. Elkezdtem kutatni a Szentírást, és természetesen számtalan esetet találtam, amikor Krisztus és tanítványai gyógyítottak. Sőt, azt is felfedeztem, hogy az Ószövetség is tanítja a gyógyítást. De természetesen ennek a tanítványok halálával vége is szakadt; különben hogy lehetne, hogy metodista gyülekezeteinkben nem prédikálják ezeket?! Márpedig bizonyosan a mi egyházunk áll legközelebb a Biblia tanításához!

Így kell lennie, hiszen sok metodista prédikátor határozottan azt tanította nekünk, hogy az isteni gyógyítás csak a tanítványok korára vonatkozott! Na, ezzel végre le is zárhattam a kérdést, mert hát ezeknek a prédikátoroknak egyetemi diplomájuk van, és amire ők nem tudtak rájönni, részemről balgaság lenne tovább kutatni…

Úgyhogy a kérdést lezárva, végre visszatérhettem ennek a rejtőzködő „vadlónak” a felkutatásához, ami oly sok bajt okozott nekem. De valahogy ezek a metodista prédikátorok minden felsőoktatásbeli előnyükkel sem bírták végleg lezárni bennem a kérdést. Újra és újra elém tolakodott, és teljesen felkavart. Ismét kimentem tehát az erdőbe, és ezúttal egy másik mondat jött a gondolataimba, hogy még jobban összezavarjon: „Asa orvosságot vett be, és meghalt.” Így fogalmazódott meg bennem. Az orvosság szó ugyan nincs konkrétan az igében, de azt olvassuk, hogy Asa az orvosokhoz fordult, és jól tudjuk, ez mit jelent.

Visszatértem tehát a házba, rákérdeztem az igehelyre. Amikor a testvérnő elővette Bibliáját, ennek kegyelemdöfésként kellett volna hatnia. Én azonban visszatérve szobámba, szinte zavarodottan kérdezgettem magamban: „Mit jelentsen ez? Én nem az orvosságok előnyeit meg hátrányait akarom most kikutatni, hanem ennek a rettenetes érzésnek az okát!” Közben persze éreztem, hogy rettenetesen össze vagyok zavarodva.

Leborultam, arccal a földre, a kályha előtt, nem sokkal kis gyógyszertáram alatt. Így imádkoztam:

– „Uram, Uram, mit jelent mindez? Mi a baj velem? Mi közük ezeknek az igéknek most az én ügyemhez?”

– „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód!” – jött a válasz.

– „Ó Uram, talán csak nem azt akarod mondani, hogy vessem el ezeket a régi, hűséges támogatókat?! Miért… hogyan tehetném ezt meg?!” – ekkor kicsordult a könnyem. – „Itt van ez a hat különböző orvosság, ami eddigi életem során vezetőm, erőm, a mindenem volt! Ó, hogyan adhatnám fel most ezeket?!”

Nehezteltem azokra, akik bár hangoztatták a gyógyulást, betegségükben mégis orvossághoz folyamodtak. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ha Jézust fogadom Gyógyítómmá, akkor ezután ismét orvossághoz nyúljak. Bizonyosan éreztem, ha Jézust választom, le kell mondanom e hat csodás orvosságról. Isten keze azonban rám nehezedett, mert meg kellett hallgatnia hű szolgái – szállásadóim – imáit.

A zúzott ujj

Kihívtak ebédelni. A férj zúzott hüvelykujját felemelve tért haza, és ezt mondta: „Asszony, nézd csak!” Láttam, hogy a felesége csak mosolygott egyet, és ezt gondoltam magamban: „Ó, milyen szívtelen egy asszony!” Úgy képzeltem volna, hogy minimum félbehagyja a főzést, és elkezd sürgölődni a rettenetesen kinéző hüvelykujj körül – de nem, rá se hederített, csak mosolyogva folytatta az ebédkészítést.

Számomra visszataszító volt a látvány. A férfi egy szerszámgyárban dolgozott Hamiltonban, és az ujja valahogy két nehéz kő közé szorult; a körme kétharmada leszakadt, míg a megmaradt harmada ott fityegett. Kihoztam a szobából a kötszereimet: puha rongyot, szappant stb., és ezt mondtam:

– „Na, akkor amíg az asszony elkészíti az ebédet, én bekötöm neked.”

Az ember semmi jelét nem mutatta, hogy szándékozna átengedni nekem az ügyet, csak kacagott a portékáimon. Erre így feleltem:

– „Hát lehet, hogy nem feltételezed rólam, hogy értek az ilyesmihez, de hadd mondjam el, sok éve csinálom már ezt, amióta szegények között dolgozom a misszióban – és elég jó vagyok benne.”

Bekötött kéz

Na, éppen ekkor toppant be a felesége egy tál gőzölgő krumplipürével, és ő is csak kacagott! Pedig kettős jó szándék vezérelt! Először is egy kedves gesztust szerettem volna feléjük tenni, másodszor pedig meg akartam mutatni sebkötöző tehetségemet… De ők csak kinevettek, és amikor orvosi hírnevemet és képességeimet magyaráztam nekik, ez csak olaj volt a tűzre. Ezután a kenőcsöm nagyszerű gyógyító hatását ecseteltem számukra, hozzávéve a szappan és a puha rongyok előnyeit; de úgy tűnt, igyekezetem teljesen hatástalan marad. Miután már nem bírták tovább levegővel a nevetést, az asszony kedvesen kijelentette:

– „Bevington testvér, mi soha nem használunk ilyen dolgokat.”

– „Nem?! Hát akkor mi a csudát használtok?! Hát nem tekeritek körül valamivel a sebet, hogy meggyógyuljon?”

– „Nem, nem!”

– „Miért, akkor mit csináltok?”

– „Csak bízunk Benne” – mondta, felfelé mutatva.

Meggyőző látomás

Most első ízben kezdtem ráébredni, mi lehet nyomorúságom magyarázata és forrása. Sarkon fordultam, és ebéd nélkül visszatértem a szobámba. Ismét leborultam, fejemmel a kandallópárkány felé és nagy könnyekkel sírtam. Végül így kiáltottam: „Uram, Uram! Ó, bárcsak ilyen hitem lenne, mint nekik! Kérlek, Uram, adj valamilyen bizonyságot, hogy tudok élni e hat orvosság nélkül – adj valamilyen félreérthetetlen bizonyítékot, amibe belekapaszkodhatok!”

Kedves Olvasó, úgy éreztem magam, mint Illés: meg akartam halni. De akkor még nem voltam kész az elragadtatásra. Ó, mily emlékezetes nap! A megszentelődés utáni életem egyik legnagyszerűbb korszakának határköve! Dicsőség érte Istennek!

Hadd mondjam el, hogy a pokol minden erejét felvonultatta ebben a három-négy napos, sűrű sötétségbe taszító csatában; de hála az Úrnak, a világosság felragyogott! Immár harmincegy esztendeje ebben a világosságban járok, és ezek bizony az isteni gyógyítás győzedelmes évei voltak, mert azóta egy csepp orvosság se ment le a torkomon!

No, de hadd fejezzem be! Szóval ott feküdtem, életem egyik legnagyobb csatáját vívva. Vártam valamilyen bizonyítékra, és egyszer csak hirtelen hallottam valami zajt, fejemet azonban nem emeltem fel. Igen, határozottan hallottam valami hangot! És lám, a párkányról sorra menetelnek lefelé az üvegek, hosszú lábakon – mint a reklámokban. Elmentek a falig, majd megfordulva elmentek a fejem és a kandallópárkány között, ki az ablakon. Utánuk ment a sebtapasz, majd a tablettás doboz – és a tabletták zörgése teljesen valóságosnak tűnt füleimnek.

Mikor minden kivándorolt az ablakon, a látottakat elfogadtam bizonyíték gyanánt. Felkeltem, és megragadva mind a négy literes üveget, kivittem és összetörtem őket. Ezután kivittem a tablettákat és a sebtapaszt is a konyhába, és a lángokba vetettem őket. Így értek véget az orvosságok rabságában eltöltött éveim. Visszatértem a szobámba, és ó, hogy elárasztott a dicsőség! Csak sírtam, kiáltoztam és nevettem!

A testvérnő is bejött, és amikor elmondtam neki az egész ügyet, ó, hogy kacagott ő is! Rögtönöztünk is ott helyben egy kis régimódi, metodista összejövetelt.

Kételyek

A nagy sietségben azonban kihagytam egy részletet, ami még tanulságul szolgálhat némelyeknek. Amikor a testvér nem engedte, hogy bekössem a kezét, Sátán odasúgta nekem: „Á, csak bolondot csinál belőled.” Mivel délután 5:30-kor jött haza, 5-re kimentem a hátsó utcácskába, és elrejtőztem a szenes kamra mögé, hogy meglessem őt, amikor hazajön. Azt gondoltam, biztosan van valami rongy a hüvelykujján, és csak akkor veszi le, amikor bejön a házba, hogy a bolondját járassa velem.

Nos, kb. háromnegyed órát álltam a tűző napon, várva, mikor csíphetem nyakon. Végül befordult az utcácskába, tőlem jó tíz méternyire. Mindkét kezét lóbálva, egy tőlem tanult éneket dalolva lépdelt – persze az ujján nyoma sem volt rongynak. Jól elszégyelltem magam, majd visszaosontam szobámba. Gyötört az önvád, úgyhogy bocsánatért könyörögtem, amit meg is kaptam.

Szeretek visszagondolni arra az emlékezetes órára, amikor a lelkemet elárasztotta a dicsőség, és csak járkáltam körbe-körbe. Kész voltam kivárni a végét. Nem tudtam, vajon meggyógyulok-e vagy sem, de meg voltam róla győződve, hogy mindaz, ami történt, javamat és Isten dicsőségét szolgálja. Ha szenvednem kell, Ő megadja a kegyelmet, hogy elhordozhassam.

Mindez úgy délután 2-3 óra körül történt, és még tíz perce sem mentem ki a szobából, amikor Sátán letámadott: világosság angyalaként jelent meg, és közölte velem, hogy rettenetes hibát követtem el. Ezt mondta: „Hát most Sátán jól rászedett, hogy kidobd a gyógyszereidet. Több eszed is lehetett volna! Nincs is elég pénzed, hogy újra beszerezd ezeket a létfontosságú szereket, mert az egész legalább 6,5 dollárba kerülne.”

Mivel még zöldfülű voltam Isten művében, azt gondoltam: „Lehetséges, hogy Isten szól hozzám? Bizonyosan, hiszen Sátánt miért is érdekelné ennyire jólétem?” Eszembe jutott, mit is mondtak nekünk azok a jó öreg, megszentelődött, metodista lelkészek négy évvel ezelőtt – most pedig semmibe veszem nemes erőfeszítéseiket, amivel a fanatizmustól próbáltak megóvni. Sőt, egyenesen fejest ugrok a fanatizmusba, lábbal tiporva tanácsaikat!

Na, ettől a „fanatizmus” szótól egészen megborzongtam, mert ez egy teljesen új volt számomra. Az ökölharc óta persze kikerestem a szótárból, és elrémültem rettenetes jelentésén; de még így, tudatlanul is képes volt hatalmába keríteni összeroppantó befolyása. Látod, mennyire belekeveredtem az örvénybe: csaknem elnyelt pusztító erejével! Magam is teljesen el voltam képedve.

Bementem a konyhába, és elmondtam a testvérnőnek, amit tapasztaltam. Erre ő megnyugtatott, hogy mindent jól csináltam, és ez csak Sátán kanálcsörgetése. Ezután fogta a Bibliáját, és megmutatta, hogy a gyógyulás kiváltságunk, és elmondta személyes tapasztalataikat. Erre kezdtem megkönnyebbülni. Majd így folytatta:

– „Csak figyelj, mikor a férjem hazajön vacsorázni, majd meglátod, hogy a hüvelykujja már meggyógyult.”

– „Micsoda?!” – kérdeztem – „Az a rettenetesen összezúzott ujj meggyógyul addigra?!”

– „Igen, meggyógyul.”

– „Kötés nélkül?”

– „Igen, mindenféle orvosság nélkül, mivel mi nem használunk ilyeneket.”

És csakugyan, amikor leültünk vacsorázni, láthattam, hogy bár az ujj piros és érzékeny volt még, egyáltalán nem fájt. Semmilyen kellemetlenséget nem okozott, csak ha beütötte, és a fájdalom akkor is csak nagyon rövid ideig tartott.

Ima a gyógyulásért

Azon az estén a családi imánál ezt mondtam:

– „Nos, testvéreim, szeretném, ha megkennétek engem, és imádkoznátok a gyógyulásomért.”

– „Az a helyzet, hogy olajunk nincs, de Isten megérti, és az eredmény ugyanaz lesz” – felelte a testvérnő.

Leborultunk tehát. Volt egy drága kis totyogójuk (az a kislány, aki bevitte anyut megnézni a prédikátor kirakatát). Apa széke alatt üldögélt, és anyu ezt mondta neki:

– „Gyere csillagom, imádkozzál először te.”

Imádkozó kislány

Ő pedig így imádkozott:

– „Djága Jézusz, kéjjek, hogy mivej apu megütötte ujját, ész hogy a pédikátoj isz játta, szegítszen neki bízni Jézuszban. Ámen.”

Bár az ima rövid volt, ó, mégis milyen kimeríthetetlen a mélysége! Harmincegy év telt el azóta, mégsem értem még végére e hároméves kislány hatalmas imájának!

Ezután hozzám léptek, rám tették kezeiket, és elmondták a hit imáját gyógyulásomért. Bár semmilyen kézzelfogható bizonyítékom nem volt, szaván fogtam Istent. Ezt mondták:

– „Bevington testvér, hisszük, hogy meggyógyultál!”

A hit próbája

Amikor a mocsárba süllyedésem előtti utolsó estén prédikáltam, egy fiatal lány kijött az oltárhoz, hogy megszentelődjön, de az összejövetelt elhalasztották – tekintettel a prédikátorra, míg összeszedi magát. Úgyhogy a következő este, amikor prédikáltam (vasárnap), ismét eljött a lány, de nem sikerült áttörnie. Lezártam az összejövetelt, és úgy terveztem, hétfőn Cincinnatibe megyek, de a lány odajött hozzám egy kéréssel:

– „Bevington testvér, át akarok törni. Nem jönnél el mégis holnap este imaórára hozzánk, mert szerintem most sikerülne!”

Természetesen elfogadtam a meghívást, úgyhogy beütemeztük az imaórát másnap estére, hozzájuk. Ebédre egy másik házhoz voltam hivatalos, de délután 3 óra körül azt éreztem, a régi tünetek kezdenek visszatérni. Természetesen Sátán ott volt, és fél órán belül ugyanolyan halálos beteg voltam, mint korábban mindig. Kitartottam az ígéretek mellett, de az állapotom csak romlott.

Ahogy közeledett az imaóra ideje, két fiatalember belépett a szobába, és pár pillanatig döbbenten, tátott szájjal álltak, én pedig éppoly mélyen hallgattam, mint ők. Ó, milyen halálosan beteg voltam, és milyen szédületes sebességgel forgott velem a világ! Egyikük végül megtörte a csendet:

– „De hát Bevington testvér, mégis, mi a baja? Én orvos fia vagyok; elmegyek, szólok apának, csak két saroknyira lakik innen, és épp otthon van.”

– „Nem!” – feleltem.

– „Uram!” – mondta erre a másik – „Ön falfehér, és veszélyben forog az élete. Az orvos fia azt mondja, Ön nagy veszélyben van!”

– „Nos, fiaim,” – feleltem – „tegnap este Jézust választottam Gyógyítómul, ezért az ügyet az Ő kezében fogom hagyni.”

– „Igen, csakhogy most éppen haldoklik, uram.”

– „Lehet, de már készen vagyok az elköltözésre, és nem akarok beleavatkozni Isten terveibe: úgyhogy nincs több orvos, fiaim.”

Ezután kértem őket, hogy vezessenek ki a teraszra (ugyanis szívbajom volt). Megtették, de alig bírtak megtartani, mert néha erős rángások törtek rám – éppen akkor is.

Ők továbbra is hajtogatták, hogy orvosra van szükségem, én viszont eltökéltem magamban, hogy nem élek vele. Kértem őket, segítsenek lemenni a lépcsőn, mert éreztem, hogy levegőre van szükségem. Éppen akkor ért oda a házigazda, így ő is segített a fiúknak, hogy le tudjanak hozni a lépcsőn. Persze ő is azonnal orvost akart hívni. Hamarosan megelégelte a dolgot, ezt mondta: „Áh, nincs időm ilyen eszement fanatikusokra!” – majd bement a házba.

Ekkor éppen vak voltam. A gyenge szívemmel való hosszú küzdelmeimben mindössze háromszor vakultam meg. Kértem, hogy vezessenek a kerítéshez. Így tettek, de hiába kapaszkodtam bele, úgy tűnt, állapotom csak rosszabb lett. Az orvos fia így szólt:

– „Elszaladok az imaházba, hogy megmondjam: elmarad az esti összejövetel.”

– „Ne, fiam, ne tedd, mert lesz összejövetel!” – feleltem én.

– „De hát, uram, fogalma sincs, mekkora veszélyben forog az élete!”

– „Ne aggódjatok, lesz összejövetel, mert Isten emiatt marasztalt itt. Vezessetek ki az utcára, és tartsatok erősen; nehogy elengedjetek!”

Ezután nem kis tuszkolódás következett, de annyira azért sikerült megtartaniuk, hogy nem esett bántódásom. Elkezdtem fohászkodni az ígéretekért, és határozottan éreztem, hogy Jézus meg fog szabadítani.

– „Fiúk, imádkozzatok!” – buzdítottam segédeimet.

Közben vánszorogtunk és támolyogtunk az utcán – ami nem volt túl dicséretes látvány ebben a napszakban. Miután egy sarkon túljutottunk, felkiáltottam:

– „Fiúk, meg fogjuk nyerni ezt a csatát!”

Kezdtem ugyanis látni egy kicsit, bár közben rettenetesen szenvedtem. Elkezdtem Istent dicsőíteni, mire egyikük megjegyezte:

– „Hát maga nem úgy néz ki, mint akinek oka van dicsőíteni Istent.”

Hamarosan kezdtem jobban érezni magam, és a látásom is fokozatosan javult. Ezen felbuzdulva még jobban dicsőítettem Istent. Az emberek döbbenten álltak az utcán, csodálkozva, hogyan dicsérhetem Istent ilyen állapotban. Némelyek azt gondolták, részeg vagyok, mások meg azt, hogy „ennél elmentek otthonról”; de én csak hagytam, hogy gondoljanak, amit akarnak, és bátran folytattam Isten dicsőítését. Mire eljutottunk a következő sarokig, megláttam az imaházat, és teljes erőmből elkiáltottam magam, üdvözölve őket.

– „Fiúk, most már engedjetek el!” – mondtam nemsokára.

Jobb kezemet az égre emelve dicsértem Istent a tényleges győzelemért. Bár még kissé inogtam, erősen kapaszkodtam, de tíz perc múlva kutya bajom se volt! Ó, alleluja! Ez volt az utolsó reumám és szívbajom kb. tizennégy évig.

Az állhatatosság gyümölcse

Most pedig elmondom, mi történt ezután. Miután bementünk az imaházba, nagyon áldott alkalmat tartottunk. Az említett lány áttört imában, és egész teljességében elnyerte a Szent Lelket. Ezután odajött hozzám, leült mellém, és ezt mondta:

– „Ó, Bevington testvér, ez rendkívül csodálatos, minden álmomat messze felülmúlja! Volt egy látomásom, ó, micsoda látvány! Sok száz kis arcocskát láttam – nem olyanok voltak, mint a mi gyermekeink orcái –, de mégis, oly sokan voltak! Mindegyik gyerek nekem integetett kis kezével, hogy menjek oda, és tanítsam őket. Láttam egy nagy hosszú ívet is, amire hatalmas, piros betűkkel ez volt írva: Fidzsi.”

– „Micsoda?!” – kérdeztem, mire ő újra elmondta.

– „Nos,” – feleltem – „ez egy meghívás a Fidzsi-szigetekre, hogy misszionárius legyél ott, és Jézusról tanítsd őket.”

Mennyei fénysugár

Erre a lány két kezét az égnek emelve felállt, örömkönnyek potyogtak a szeméből, és halkan ezt suttogta:

– „Dicsőség, dicsőség!”

Tizennégy hónappal később kihajózott a Fidzsi-szigetekre. Kedves Gamble testvérünk segített neki kijutni. Tizenhat évet töltött a misszióban, míg az Úr el nem szólította. Ám sokszor, mielőtt elment volna, mondogatta:

– „Ó, Bevington testvér, mi lett volna, ha feladja, és bevette volna az orvosságot?! Hol lennék akkor?!”

Meg volt róla győződve, ha orvosságot veszek be, miután Jézust fogadtam Gyógyítómmá, soha nem épültem volna fel betegségemből, és ő sem szentelődött volna meg. Akárhogyan is, dicsőség Istennek, hogy képessé tett határozottan állást foglalni azon az emlékezetes estén!

Ismerd meg atyáid Istenét!

Kedves Olvasó, ez a könyv Isten erejének munkájáról szól, amint az kétkedő és szkeptikus korunkban megnyilvánulhat – nem elsősorban arról, ami Krisztus napjaiban történt. Nem Krisztus és az apostolok korát éljük. A Biblia alapján mérjük fel korunk lehetőségeit, ne a látszatok szerint! Isten ereje mindig odaszentelt imádság – komoly, hívő, valódi, esedező imádság – által tud megnyilvánulni; olyan imádság által, ami megmozgatja a Mennyet; és nem fogadja el a nemleges választ.

Nos, mivel a feljegyzéseimet elvesztettem, és már nem emlékszem pontosan, kivel, mikor, mi történt, lehet, hogy néhol kissé összekeverek dolgokat. Mégis hiszem, hogy a menny vizsgáját kiállják e tapasztalatok, akármit is mondanak róla a földi kritikusok.

Hadd mondjam el, egyáltalán nem volt könnyű meghallanom Isten hangját az evangéliumi munkára való elhívásommal kapcsolatban. Úgy tűnik, egyeseknek ez nagyon könnyen megy. Ami engem illet, saját fogyatkozásaim sokkal nagyobbaknak tűntek szemeim előtt, mint Isten ereje. Bizony, nem kis időbe telt, mire ki mertem merészkedni az Istenben való teljes bizalom tengerére! Sőt, oda eljutni, hogy Ő is megbízhasson bennem!!! Ez a két legfontosabb dolog.

Első gyógyulásom azonban igen nagy előrelépés volt számomra. Sok akadály leomlott, ami korábban utamban állt, és magas tornyaival eltakarta szemeim elől a továbblépés útját. Ezek az akadályok korábban teljesen megfojtották az Isten vezetésének meghallására tett minden erőfeszítésemet.

Evangelizáció másképp

Drága Nichols testvér – egy vak, megszentelt prédikátor – elvitt engem West Virginiába, ahol jó néhány értékes leckét kaptam a bizalomról. Olyan lökést adott nekem, melynek segítségével másokat is ki tudtam emelni az összegabalyodott dróthálóból. Egy egész telet töltöttem Huntingtonban, házi imakörben, Ails testvérrel és másokkal – és Isten ereje megnyilvánult.

Emlékszem, hogy egy tavaszi éjszakán éppen kint voltam az erdőben és imádkoztam. Szinte egész éjszaka azért a környékért tusakodtam, majd ezt mondtam: „Ó, Istenem, add valamilyen bizonyítékát, hogy teljesen a Te akaratodban vagyok!”

Ahogy ott feküdtem, egyszer csak nagy elragadtatással kezdtem kiáltozni, ahogy a dicsőség hullámai egymás után árasztották el lelkemet. Kiáltottam, nevettem és sírtam, míg végül nem bírtam magammal: felpattantam és három órán keresztül futkároztam, ugrándozva farönkökön és rőzsehalmokon át.

A dicsőség félreérthetetlenül kiáradt, és hadd mondjam el: aznap este senkit sem kellett felszólítanom, hogy jöjjön ki az oltárhoz. A tíz székből álló sor már akkor megtelt, mikor még feléig sem értem a prédikációnak, és az Isten-keresők nagyon is komolyak voltak. Nem kellett őket imára noszogatni, nem kellett kezeiket felemelni, nem kellett beléjük verni a vallást. Nem, semmi ilyesmire nem volt szükség.

Az az egész éjszakás imádság egyértelműen elbillentette a mérleg serpenyőjét. Ezek az emberek mennyei látást kaptak, és el is kezdtek járni benne. Tehát nem a pénz, nem a gratulációk, nem a nagy tömegek, hanem az ima a győzelem kulcsa. ■

G.C. Bevington

A következő számban a kitartó imádság jelentőségéről olvashatunk néhány gyakorlati példát.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments