4. fejezet
Alkalmi orgonista
Amikor Ironton, Ohioban szolgáltam, a misszióban volt egy hordozható orgonám, de nehezen akadtam olyan emberre, aki játszott volna rajta az utcán. Egyik este viszont odajött és felajánlotta szolgálatát egy jóvágású férfi:
– „Testvér, ha tudsz keríteni valakit, aki pumpálja az orgonát, én minden este eljátszom neked az énekeket. Mivel tüdőbeteg vagyok, nekem sajnos nincs erőm pumpálni.”
– „Nagyszerű,” – mondtam – „kerítek én pumpálót, nem is akármilyet!”
Úgy is lett, és néhány héten át játszott. Nemsokára azonban ezt mondta:
– „Sajnos nem javul az állapotom ezen az éghajlaton, pedig nagy reményeim voltak. Azon gondolkodom, hogy hazatérek a délvidékre.”
Néhány hét múlva el is ment.
Az Úr máshová hív
A következő fordulat a műben egy missziós elhívás volt Cleveland, Ohioba. Micsoda tusakodásom volt emiatt! Közben ugyanis egészen megszerettem azokat a szegény sorsú gyermekeket Irontonban, akikkel 16 hónapot végigküzdöttünk. Nem is figyeltem oda különösebben a Clevelandre irányuló késztetésekre, valahogy mégis egyre gyakrabban előjöttek imádság közben. A dolog azonban főhelyet követelt magának, és egy idő után könyörgéseim már másról sem szóltak, csak Clevelandről.
Fel kellett adnom a harcot, noha sokat sírtam. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, mert az irontoni munka elindítása különösen sok akadályba ütközött. De végül kimondtam:
– „Uram, küldj valakit a helyemre, és akkor elmegyek!”
Két nap múlva már jött is egy férfi a feleségével, hogy átvegyék a munkát. Így tehát elindultam Clevelandbe.
Misszió a semmiből
Nem volt pénzem, és csak egy személyt ismertem a városban, úgyhogy az első dolgom az volt, hogy elcsendesedjek és leimádkozzak a mennyből egy missziót – ugyanis mindent Irontonban hagytam, adósságba pedig sohasem keveredtem. Elmentem tehát egyetlen clevelandi ismerősömhöz, aki befogadott otthonába. Hat napon át böjtöltem és imádkoztam a misszióért, a hetedik napon pedig parancsot kaptam az elindulásra. Kerestem egy termet, kibéreltem, és elkezdtem kitakarítani.
Éppen arra jött egy ember, és megkérdezte:
– „Mi lesz itt, kocsma?”
– „Nem,” – válaszoltam – „hanem egy szentség-misszió.”
– „Nocsak, és mikor lesz a megnyitó?” – érdeklődött élénkebben.
– „Szombat este” – feleltem (aznap csütörtök volt).
– „Székek is vannak valahol?”
– „Hát, még nincsenek itt, de megvannak.”
– „Mégis, hol vannak? Nekem van egy brigádom, akik el tudnák hozni; különben a városban elég drága a fuvarozás.”
– „Rendben, majd értesíteni fogom, csak adja meg a nevét és a címét.”
Címet cseréltünk, majd felszállt egy utaskocsira, és elment a szállásomra. A házigazda éppen munkában volt, így csak a feleségével tudott beszélni.
– „Mit tud erről a Bevingtonról?” – faggatózott.
– „Igazából semmit,” – felelte – „vagy tíz napja érkezett hozzánk. Nekem idegen volt, de mivel azt mondta, ismeri a férjemet, beengedtem, amíg hazajött az uram. Adtunk neki egy szobát, bement és ezután csak azt hallottuk, hogy morog. Gondolom, imádkozott, de vagy egy hétig ment a darálója. Nem evett egy betevő falatot sem, csak egy hét múlva, amikor kijött, akkor mondta, hogy éhes. Ez volt ma reggel és annyit mondott, hogy szombat este nyitja meg a misszióját.”
– „Biztos tele van pénzzel,” – mondta az úriember – „mert nekem azt mondta, megvannak a székei, az orgonája és az énekeskönyvei. Csak azt nem mondta meg, hol tárolja mindezt. Pedig elszállítottam volna neki ma délután.”
– „Hát…” – felelt az asszony – „ha van is pénze, nem tudom, hol tartja. A férjem kezdett aggódni a viselkedése miatt, úgyhogy átkutattuk minden bőröndjét és csomagját, de csak huszonkilenc centet találtunk. Megnéztük a pénztárcáját is, de abban sem találtunk többet.”
– „Nekem meg azt mondta, hogy megvan az összes szék, és az egész felszerelés!” – csodálkozott a férfi.
– „Hát, elég fura fickó. Számomra teljesen kiismerhetetlen.”
Még takarítottam, mikor a fuvaros ismét megjelent, és így szólt:
– „A brigádomnak éppen nincs dolga, most el tudnánk hozni azokat a székeket, meg mindent, ami kell.”
Láttam, hogy magyarázattal tartozom, úgyhogy 1János 5:14,15 versét idéztem neki.
– „Ezt nem értem;” – felelte – „Ön azt mondta, hogy megvannak a székek.”
– „Valóban megvannak az igevers szerint, hiszen imában már megnyertem mindet. Szombat este nyitunk!”
– „Hogy képzeli ezt, hiszen egyetlen széket sem látni?!” – kérdezte döbbenten.
– „Kérem szépen, a Biblia alapján!”
Láttam, hogy ez már túl sok volt számára, úgyhogy otthagytam és folytattam a takarítást és a rendezkedést. Ki kellett ugyanis tennem egy táblát „Pünkösdi misszió” felirattal, hogy azok, akik a kellékeket hozzák majd, megtalálják a helyet.
Sátán – szokásához híven – szintén arra vetődött, és munkánk buzgó pártfogójaként így kezdett érvelni nekem:
– „Gondolkodj kicsit! Itt idegen vagy, úgyhogy először tudatnod kellene az emberekkel, mire van szükséged. Minden misszió így működik: először kimennek és segítséget kérnek. Enélkül meg sem tudod itt kezdeni a szolgálatot!”
Csakhogy egyszer már kipróbáltam ezt az utat, és elegem is lett az ilyen fajta munkából. Csípőből elvetettem tehát a javaslatot. Bár fennállt a megszégyenülés veszélye, mivel a táblán már kihirdettem, hogy szombat este lesz a megnyitó, mégis kitartottam elhatározásom mellett.
Az Úr végülis felhasználta azt a testvért, akinél megszálltam, úgyhogy szombat estére a terem megtelt, lett orgonánk, énekeskönyvünk, még jó padokat is kaptunk. Nem keresgéltünk semmit, és szükségleteinket sem kürtöltük szét, csak Isten előtt borultunk le, és engedtük, hogy Ő kiparancsolja. Ő megtette a részét, és nem is akárhogy.
Egy atyafi az irontoni metodista gyülekezetből épp arra járt, és megkérdezte, mi lesz a teremben.
– „Szentség-misszió a szegény sorsúak között” – feleltem.
– „Ha esetleg nem volnának székek, én szívesen hozok pár jó kis padot!” – ajánlotta fel.
– „Ha az Úr erre indít, nagyon örülnék neki!”
Öt órán belül meg is érkeztek a szép padok, jó háttámlával. Mialatt hordták befelé, egy testvérnő jött arra, és ő is megkérdezte, mi készül itt.
– „Szentség-misszió indul szombat este” – válaszoltam.
– „Értem. Nekem van egy orgonám, amit szívesen elhoznék ide, és játszanék is rajta, ha szeretné.”
– „Hadd jöjjön!” – nyugtáztam.
Másnap reggel már ott is volt az orgona, negyven, jó állapotú énekeskönyvvel együtt. Az asszony pedig játszott az orgonán!
Ebből is látszik, hogy amikor félreállunk az útból, Isten akkor tud dolgozni; legtöbbször éppen azért nem tud munkálkodni, mert mi beleavatkozunk az Ő munkájába. Ó, bárcsak félre tudnánk húzódni valami kis sarokba, hogy ne akadályozzuk Őt, és akkor meglátnánk Isten munkáját!
Imaharc egy haldoklóért
Nem időzünk most tovább Clevelandben, de talán később még visszatérünk ide pár értékes lecke erejéig. Miután hosszabb ideig ott tartózkodtam, egyszer csak levelet kaptam Allen testvérnőtől, Chattanoogából. Ő annak az Allen atyafinak volt a felesége, aki azon a hordozható orgonán játszott Irontonban, amit valaki másnak kellett pumpálni helyette. A felesége ezt írta:
– „Mire megkapja ezt a levelet, a férjem már el lesz temetve. Az orvos éppen most ment el tőlünk azzal, hogy nem szükséges újra kihívnunk őt, mert a férjem már egy liter vért vesztett és haldoklik. Én is alig észlelek már életet benne, és nem tudom, mitévő tegyek.”
Bevittem a levelet az imakamrámba, és meghagytam a velem lévő atyafinak, hogy senkit ne engedjen be hozzám. 11 órát töltöttem leborulva azzal, hogy megtudjam, egyáltalán életben van-e még. Nagyon sok terhem volt ekkoriban, ezért eltartott egy ideig, míg igazán el tudtam csendesedni, hogy meghalljam Isten hangját.
Végül láttam őt feküdni: falfehér volt és meg se moccant. Biztosra vettem, hogy már halott, de nem kaptam engedélyt a látomás félbehagyására, úgyhogy még öt percet vártam leborulva. Akkor láttam, hogy felemeli a jobb kezét és mosolyog. Erre ezt mondtam: „Ámen, Uram; akkor most térjünk rá a gyógyulására!”
Először azonban még 9 órán át tudakoltam az Úr akaratát, hogy egyáltalán meg akarja-e gyógyítani őt. Eddig tehát összesen 20 órát töltöttem arcra borulva. De jó úton jártam, és innentől biztos léptekkel tudtam előrehaladni, mert az alapvetés már megtörtént. Ezután már csak 46 óra kellett ahhoz, hogy gyógyult emberként lássam őt.
Láttam, amint egy hordozható orgona előtt ült – teljes erőbedobással pumpált és játszott. Ekkor felkiáltottam: „Dicsőség az Úrnak, ennyi elég is!” 66 leborulva töltött óra után az Úr Jézus nevében győztesként jöhettem ki a sötét imakamrából!
A győzelem bizonyítékai
Miután kimentem és ettem, leültem és megírtam neki, hogy ő most már egy gyógyult ember, és két hét múlva dolgozni fog. Leírtam neki a pontos időt, amikor gyógyultan láttam az orgonánál ülve.
Még mielőtt megkapta volna a levelemet, feleségével együtt már írtak nekem. Miközben én Clevelandben imádkoztam érte, láttam őt felkelni. Kiült az ágy szélére, megdörzsölte tagjait, megtapogatta a karját, meghuzigálta a bőrét. Végül felállt, és hallottam, hogy a tükörbe nézve így szólt: „Igen, ez Allen, semmi kétség. Elég gyenge, jóformán csak csont és bőr, de akkor is Allen.” Válaszlevelében mindezt részletesen leírta, pontosan úgy, ahogy láttam, több száz kilométer távolságból.
Kiment a tornácra, ahol a felesége éppen mosott. (Mivel volt mosnivalója bőven, korán reggel kelt, ugyanis Chattanoogában melegebb az éghajlat.) A felesége döbbenten mondta, hogy ő most túlságosan le van terhelve munkával, hogy egy ilyen megrázkódtatást elviseljen – mindenesetre nem esett kétségbe. Az asszony visszaparancsolta az ágyába, mert úgy gondolta, hogy mindjárt ott esik össze holtan a tornácon. A férfi azonban arra hivatkozott, hogy rendkívül éhes, és enni akar.
– „Allen uram,” – vitatkozott az asszony – „biztosan nem vagy egészen magadnál; tudod jól, hogy a doktor nem engedné meg, hogy bármit is egyél, mert akkor biztosan meghalsz.”
– „Csakhogy én már nem vagyok az orvos keze alatt. Hát nem te írtál Bevingtonnak?!”
– „De igen…” – ismerte el az asszony.
– „Na látod! Azért gyógyultam meg, mert ő imádkozott értem. Most azért adj nekem egy kiadós reggelit; bármit befalok!”
Az asszony azonban továbbra is attól rettegett, hogy mindjárt összeesik a tornácon, a férje pedig mindenáron enni akart.
– „Én ugyan nem leszek embergyilkos azzal, hogy enni adok neked!” – védekezett az asszony.
A szomszéd éppen akkor jött ki az istállóból, és ment reggelizni. Szinte villámcsapásként hatott rá, amikor Allen megszólította:
– „Könyörgöm, farkaséhes vagyok, az asszony meg nem ad nekem semmit! Mondd már meg a feleségednek, hogy hozzon át nekem egy kiadós reggelit!”
A férfi bement, és szólt a feleségének:
– „Asszony, gyere csak ki és ámulj el! Allen felkelt, a tornácon van és ételért koldul.”
A felesége kiszaladt, hogy megnézze, és csakugyan minden úgy volt, ahogy a férje mondta. Allen neki is könyörgött ennivalóért:
– „Nem most fogok meghalni, hiszen meggyógyultam!” – bizonygatta mellét verve.
A szomszédasszony végül kísérletet tett egy lágyabb főtt tojással. Amint lenyelte, azonnal kért még. Ekkor a szomszédasszony – látva, hogy túlélte és nem esett össze holtan – újabb próbát tett. Végül addig hordozgatta neki az ennivalót, míg egy derék ember reggelijét befalta. Két héten belül már dolgozni ment, pontosan úgy, ahogy megmondtam neki.
Egy ellenállhatatlan elhívás
Mindez tavasszal történt. Egész nyáron Clevelandben maradtam, de az ősz beálltakor kezdtek olyan benyomásaim lenni, hogy Chattanoogába kell mennem. Először azt gondoltam, biztos csak azért érzem így, mert Allen atyafi ott él, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De a gondolat lassacskán szörnyeteggé növekedett, és teljesen hatalmába kerített.
Chattanooga nagyobb falatnak látszott, mint amit az én korlátolt hitem el tudott hordozni, úgyhogy kaptam egy kis kitérőt Cincinattibe. Ez már nem tűnt olyan túl nagy problémának. Elkezdtem Clevelandhez kötődni, és nem akartam elmenni onnan, úgyhogy teljesen figyelmen kívül hagytam a Cincinnatibe való elhívást. Pedig a hívás szakadatlanul szólt, ráadásul egyre hangosabban. Végül ezt mondtam: „Uram, ha küldesz valakit a helyemre, akkor elmegyek!”
A leghalványabb ötletem sem volt, miért kellene elmennem, hiszen a clevelandi munka szépen haladt előre. Három nap múlva azonban beállított egy ember a feleségével. Amint meglátott az asszony, felkacagott és így szólt:
– „Akkor hát ez az az ember; igen, ő az!”
– „Valóban ő az; és a hely is stimmel!” – erősítette meg férje is.
Bár imádkoztam azért, hogy valaki vegye át a helyemet, mégsem voltam rá felkészülve; úgyhogy amikor beléptek, eltűnődtem, vajon miféle népség lehetnek. Egyáltalán nem tűntek ismerősnek. Zavarodottságomat azonban hamar eloszlatták, amikor elmondták, mit láttak álomban két nappal azelőtt Rochester, New Yorkban. Nyugtázva, hogy ők ismernek engem, ezt feleltem nekik:
– „Értem, akkor bizonyára Önök azok, akiknek át kell venniük a helyemet.”
Bementem a szobámba, elvágódtam az ágyon, és zokogásban törtem ki. Még nem szakadtam el igazán ettől a munkától. Egy ideig könnyekben fürödve feküdtem ott. Végül ezt mondtam:
– „Ó, Istenem, nincs kétségem, hogy ezek az emberek közvetlen Tőled jöttek, de, ó, Atyám, mit kezdjek e könnyekkel és sóhajokkal?! Ó, Istenem, nem mehetek el ilyen állapotban!! Ha igazán azt akarod, hogy elmenjek, bocsáss el ebből a munkából, és vedd le rólam ezt a terhet!”
Lassacskán minden könnyem felszáradt, a felhő felemelkedett, és az áttörő nap fénye olyan meleg sugárral áradt rám, hogy hamarosan minden maradásra irányuló vágyam elillant.
Isten segít elindulni
A kérdés eldőlt, de nem volt pénzem továbbmenni. Volt egy hordozható orgonám a csomagjaim között, és mialatt a szobámban imádkoztam a cincinnati-i vonatjegyért, egyszer csak kopogtak. Ajtót nyitottam: egy testvérnő keresett az üdvhadseregből, aki a munkámban korábban is sokat segített. Így szólt:
– „Bevington testvér, úgy értesültünk, hogy itt hagysz bennünket. Azoknak az embereknek, akik átveszik a helyedet, van hordozható orgonájuk, ezért nincs szükségük a tiédre, én viszont megvenném.”
– „Értem, de én soha nem szoktam ilyet csinálni.”
Tizennégy missziót alapítottam, mindegyiket teljesen felszereltem, de amikor továbbmentem, sohasem vittem magammal vagy adtam el pénzért semmit. A drága testvérek éppen ekkor léptek az ajtóhoz, és így kérleltek:
– „Nézd, nekünk nincs szükségünk az orgonára, és mindketten úgy érezzük, hogy neked viszont szükséged van a pénzre. Add csak el!”
A testvérnő megkérdezte, mennyit ér, illetve mennyit fizettem érte.
– „Nos, 15 dollárt fizettem érte, és négy hónapot használtam. Szerintem ér még vagy 10 dollárt.”
– „Annyit biztos. Még 12 dollárért is olcsó, úgyhogy adok érte 12-t!” – majd letette a pénzt és elvitte az orgonát.
Néhány ruhára is szükségem volt. Mivel akkoriban nem volt papi kedvezményem, teljes árú jegyet fizettem, ami 8 dollárba került. Ezen kívül vettem még 3 dollárért ruhát, így maradt 1 dollár 20 centem (előtte ugyanis volt még 20 centem).
Az utolsó esély
Elindultam. Cincinnatibe érve felszálltam egy kocsira, ami elvitt Constance-ig. Éjszaka ott aludtam, és másnap reggel tértem vissza. A városban bóklásztam, hátha el tudok adni valamit; a Negyedik utcában azonban megpillantottam egy nagy hirdetőtáblát egy üvegablak mögött, amin ez állt: „Az utolsó esélyed”. Elmentem mellette, de ez az „utolsó esély” nem hagyott nyugodni. Bár nem láttam értelmét visszafordulni, mivel siettem, hallgattam erre a megérzésre, visszamentem és újra benéztem az ablakon.
A felirat továbbra is ott volt. De vajon mit jelent? Benyitottam az ajtón, és rögtön láttam, hogy egy vasúti irodában vagyok. A táblára mutatva megkérdeztem, mit jelent a felirat.
– „Uram, pontosan azt jelenti, ami rá van írva!”
– „De mégis, mit?” – faggatóztam.
– „Uram, hát Ön nem hallott az akciós chattanoogai kirándulásról?!”
– „Nem…”
– „Nos, a chattanoogai jegyek már csak ma akciósak, ma van az utolsó esély.”
– „Mikor megy az utolsó vonat?”
– „Ma este kilenckor.”
Elköszöntem, de aztán eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg a jegyárat, úgyhogy visszatértem.
– „Mennyibe kerül a jegy?” – kérdeztem.
– „Kérem szépen, retúrban 3 dollár 75 cent, egész Chattanoogáig, meg vissza!”
Kimentem az utcára, és elindultam, hogy gondoskodjak szükségleteimről. Nem gondoltam többé Chattanoogára, sem az olcsó útra, mert egy dollárom se volt.
Isten segít célhoz érni is
De Chattanooga folyamatosan ott csengett a fülemben, míg végül vissza kellett forduljak – csak Chattanoogát hallottam. Már majdnem abba az utcába értem, ahonnan kocsival Constance-ba jutottam, amikor a hang megszólított – világosan és határozottan:
– „Elmész Chattanoogába vagy sem?”
Ezen megdöbbentem, mégis így feleltem:
– „Uram, elmegyek, persze, de…!”
Igen, itt van megint az a „de”! Ó, hányan futottak zátonyra e kis szócska miatt!
Felszálltam a kocsira, hogy elhozzam a bőröndjeimet, és bár beleszédültem a gondolatba, mégis elhatároztam, hogy Istenre hallgatok. Miután megebédeltem, elindultam az állomásra. Már csak fél órám volt az indulásig, de én célegyenest haladtam, és csak Istennel törődtem.
Ekkor megláttam egy embert, aki felém tartott. Annyira megnézett, hogy már azon kezdtem gondolkodni, hogy ha kirabol, úgysem tud sok pénzt elvenni tőlem. De ahogy közelebb értem hozzá, mosolyogni kezdett. Amikor pedig találkoztunk, kitárt karokkal megölelt, és így szólt:
– „Ó, nahát, ez Bevington testvér!”
Csomagjaimat letéve köszöntöttem:
– „Igen, de sietek, mert el kell érnem a vonatot, és már csak húsz percem van.”
Erre megragadta csomagjaimat, és együtt siettünk tovább.
– „Elnézést, de ki vagy te?” – kérdeztem menet közben.
Nevetve megmondta, és akkor emlékeztem rá. Amikor odaértünk az állomásra, így szólt:
– „Négy évvel ezelőtt imádkoztál a feleségemért, és Jézus meggyógyította őt. A feleségem akkor azt mondta, mivel most már nem kell többet fizetnünk a doktornak, adjuk Bevington testvérnek, amit neki fizetnénk!”
Öt dollárt gyűjtöttek így össze egy év alatt, és még három évig őrizgették számomra. Az Úr kimondottan azért küldte a városba ezt a férfit vidéki lakhelyéről, hogy találkozhasson velem. Isten tudja, mit miért tesz, csak ne akadályozzuk Őt! Ó, megéri, bizony megéri Isten munkájára hagyatkozni!! Ezért fohászkodom: „Ó, Istenem, mikor tanuljuk meg végre?! Megtanuljuk valaha?!”
Éppen elértük a vonatot, még felfértem az utolsó kocsira. Leültem, és ezt mondtam Istennek: „Uram, itt vagyok, parancsolj velem; mit akarsz, hogy cselekedjem?” ■
G.C. Bevington
A következő számban Isten helyreállító hatalmáról olvashatunk, ahogyan két reménytelen embert kiemelt a pusztulás verméből.