4. fejezet (folytatás)
Elkészített misszióhely
Mivel Allen atyafi távolabb, a városon kívül élt családjával – ráadásul elég szegény körülmények között – nem éreztem úgy, hogy feltétlenül őt kellene meglátogatnom. Mikor Istent megkérdeztem e dolog felől, a szokásos választ adta:
– „Mi közöd hozzá, csak kövess Engem!”
– „Rendben van Uram” – feleltem – „leadjam ezt a két nagy bőröndöt?”
Indítva éreztem magam, hogy adjam le a csomagmegőrzőben. Ez húsz centembe került, úgyhogy ebéd után mindössze 80 centem maradt.
Ott voltam egyedül a városban, idegenek között. Az volt a benyomásom, hogy induljak el valamerre. Éppen egy magas deszkakerítésnél jártam, amikor észrevettem egy feliratot: „Vasárnap délután 2:30-kor – minden vasárnap”. Megálltam és körülnéztem, keresve, hogy mire utalhat a tábla, de nem láttam semmit.
Ahogy lassan továbbindultam, azon tűnődve, vajon mit jelenthet a kiírás, valaki megszólított. Hátratekintettem: egy fekete ember volt – feketébb nem is lehetett volna. Arcának ragyogásából viszont felismertem, hogy ő Isten igaz gyermeke. Amint jött felém, úgy mosolygott, hogy fülig ért a szája:
– „Hohó! Áldjon az Úr, testvír! Há’ megvan az emberem; megvan az emberem!”
Először nem is tudtam, mit gondoljak. Talán éppen most szökött meg az elmegyógyintézetből, vagy mi?
– „Elnézést, de ezt hogy érti?” – kérdeztem vissza.
– „Pontossan te vagyol az ember, akit kerestem! Te fogol prédikálni ottan a sarkon, a misszióházban. Az, aki eddig szógált, az kikészűtt, lerobbant. Három hete elmentem hozzá, akkó mondta, hogy rá mos’ ne számoljunk. Asz kétte, imádkozzak egy emberér’, aki átvehesse a helyit. Én meg hazamentem, leborúttam, oszt az Úr elé vittem az ügyet. Ő pedig tégedet mutatott nekem – pont úgyan, ahogy most itten látlak; csakhogy két nagy bőrönddel vóttál: egyik fekete, a másik meg sárga. Nos, Testvír, hun hát a két táska?”
– „Látom, az Úr elég világos választ adott neked!”
– „Há’ biz’, Uram, elég világost! Ahogy szokja!”
Útbaigazított, majd elkérte a csomagjegyemet, hogy elhozza a két bőröndömet a kocsiján, míg én elfoglalom a szállást. Menet közben azonban egy másik ember szólított le:
– „Aha! Szóval te vagy az ember, akirűl Joe beszélt! Gyűjj be hozzánk, oszt igyál egy kis hideg vizet!”
Betértem hozzájuk, és kaptam is egy pohár frissítő, hűs vizet. Ezután imára hívott, aminek nagyon örültem. Letérdeltünk, és megkért, hogy imádkozzak. Talán még soha életemben nem volt olyan egyenes utam a kegyelem trónjához, mint e fekete ember otthonában. Amikor kijöttünk, adott nekem egy egydolláros bakjegyet, majd megmutatta, merre van a misszióközpont, ahol prédikálnom kell.
A misszió gondnoka éppen a második emeleti ablaknál ült, ahonnan rálátott az utcára. Amikor észrevett, azonnal felismert Joe három héttel korábbi leírása alapján. Le is jött és szívélyesen üdvözölt; majd bemutatta fiatal feleségét. A férfi 40 év körüli lehetett, felesége pedig huszonéves.
Küzdelem egy iszákosért
Még aznap este elkezdtem prédikálni. Ebben a misszióházban metodisták, illetve baptisták gyűltek össze, hetente összesen öt alkalommal, egymást váltva. Hamar láttam, hogy prédikálásom nem aratott osztatlan sikert a hallgatóság körében. A metodisták aránylag jól fogadtak: a második este közülük hárman előre is jöttek imádkozni; áldásos alkalom volt.
A negyedik este a másik egyház hallgatósága volt jelen. Éppen prédikáltam, amikor bejött egy részeg. A hívők – szokásukhoz híven – próbálták kitessékelni, ő azonban nem mutatott hajlandóságot a távozásra. A gyülekezetvezető ekkor felszólította a gondnokot, hogy tegye ki a részeget. Már indult volna, mikor rászóltam:
– „Várjon, ne küldje ki ezt az embert!”
A gyülekezetvezető azonban intett a gondnoknak, hogy teljesítse a parancsot. Ekkor átugrottam a szószék előtti korláton, és felkiáltottam:
– „Kérem, ne rakják ki ezt az embert! Jézus pontosan az ilyen nyomorultak megmentéséért jött!!”
– „Nos” – felelt a vezető – „ez a legmélyebbre süllyedt teremtés az egész városban. Ki kell mennie!”
– „Ó, ne, könyörgöm, ne küldjék ki!” – kérleltem.
Ismét megparancsolta, hogy dobják ki. Ekkor a gyülekezetvezető és a részeg ember közé vetettem magam, kitartóan kérve, hogy maradhasson. Ó, milyen rettenetes bűz áradt belőle! A gyülekezetvezető erre az 50 fős hallgatósággal együtt kivonult. Végül a gondnok is megszólalt:
– „Bevington atyafi, tudom, hogy Jézus miért jött el. Csakhogy ezzel az emberrel már 10 éve foglalkozunk, és azt kell mondjam, reménytelen eset.”
– „Kedves atyafi, erről soha nem fogsz tudni meggyőzni. Jézus akar és tud is rajta segíteni, ha adunk Neki egy esélyt!” – feleltem.
– „Nos, akkor ez a kettőtök dolga. A szószéknél égve hagyom a világítást, hogy lássatok, a többit lekapcsolom. Nem állhatom tovább ezt a bűzt.”
Ezzel otthagyott bennünket. Felment a lépcsőn, de nem tudott aludni.
Odavonszoltam az embert a szószék előtti emelvényhez, és elkezdtem könyörögni érte az Úrhoz. Hajnali 2 óráig egész jól tűrte a dolgot, de ezután nagyon nyugtalanná vált. Azt mondta, menten meggyullad, ha nem kap whiskyt:
– „Hozzál nekem egy korsó italt, és rendbe jövök. Szeretnék keresztény lenni, de most a pokolban vagyok” – vitatkozott velem.
Próbáltam jobb belátásra bírni, de hajnali három óra tájban kezdett felülkerekedni. Sokkal erősebb volt nálam, és minden erőlködésem ellenére az ajtó felé kényszerített. Négy órakor már csak 2 és fél méterre voltunk az ajtótól, és kezdtem kifulladni. Láttam, hogy valaminek történnie kell.
Először azt gondoltam, lehívom a gondnokot az emeletről, de a Lélek megdorgált. Veszteg maradtam tehát és még buzgóbban esedeztem a trón előtt. Hamarosan nem bírtam tovább, és elengedtem a férfit. Ekkor felemelt kezekkel, hangosan így kiáltottam:
– „Ó, Istenem, miért küldted ide ezt az embert? Miért küldtél engem ide?! Ó, Istenem, jöjj, jöjj, jöjj!!”
A harmadik „Jöjj!” kiáltás után az ember elterült a padlón, és úgy kezdett kúszni a székek között, mint egy kígyó. Ekkor könyörögtem, hogy az Úr űzze ki belőle a démont.
– „Ó, Istenem, űzd ki belőle, űzd ki belőle!!!” – kiáltottam.
Fél órán belül a férfi lenyugodott, és olyan lett, mint a kezes bárány. Felkelt, megtapogatta magát, majd így szólt:
– „Nohát, ez lenne Tom?! Tyű, de vallásos vagyok!”
– „Lehet, hogy vallásos vagy, de még nincs üdvösséged!” – feleltem.
– „Ó, jobban tudom én azt! Elvégre vallásos vagyok!” – válaszolta.
– „Ne kéresd magad, gyere fel az oltárhoz, hogy üdvösséget nyerj!” – kérleltem.
– „De hiszen már üdvösségem van!” – vitatkozott tovább.
– „Nem, még nincs üdvösséged! Még csak a whisky démona lett kiűzve belőled, hogy alkalmas légy a bűnbocsánat elnyerésére.”
Ő azonban tovább erősködött, hogy már elnyerte az üdvösséget. Mindenesetre reggel 5:30-ra eljutottunk az oltárig, ahol leborult és őszintén imádkozott. Hamar ráébredt, hogy szüksége van az üdvösségre, és reggel 7 órára teljesen át is tört imában. Úgy szökdelt örömében, ahogy illik!
Megmosva kívül-belül
Amikor az asszony lejött az emeletről, nagyon megörült. A férjét is lehívta, és mindketten meggyőződtek arról, hogy Tom valóban üdvösséget nyert. Ami engem illet, az egész éjszakai birkózás e vehemens emberrel eléggé kimerített, úgyhogy tudtam volna pihenni. Mégis így szóltam a gondnoknak:
– „Vannak a missziónak ruhái a szűkölködők számára; de először hozz nekem egy dézsát, szappant meg súrolókefét. Amíg keresel neki pár használható ruhát, addig én megfürdetem őt hátul az udvarban.”
A felesége szentesítette javaslatomat, de elővigyázatosságból egy védőmaszkot is hozott. Miután felszerelkeztem, hozzáláttam a férfi lefürdetéséhez. Három dézsa vizet és egy teljes szappant elhasználtam, de végül szép tiszta lett. Kapott pár normális ruhát, és hamarosan egészen más emberként nézett ki.
Tanult ember volt, csak a whisky padlóra küldte. Isten azonban összeszedte darabjait a szilánkok közül, helyreállította és megtisztította – annyira, hogy mire végeztünk vele, egy jó megjelenésű ember lett belőle. Ezután Tom így szólt:
– „Kérlek, gyere el velem az unokatestvéremhez! Régen az ő fatelepén voltam munkavezető, de már évek óta a munka közelébe sem enged.”
Fél 12 körül járt az idő, amikor odaértünk, úgyhogy Tom unokatestvére éppen ebédhez készülődött. Tom engem állított az ajtóba maga elé, és miután bekopogtam, ajtót nyitottak nekünk. Az unokatestvére rám pillantott, majd Tomra, de idegeneknek nézett minket. Úgy tűnt, zavarban van, mivel nem mondtuk el, mi járatban vagyunk. A kínos csend után végül megkérdeztem:
– „Uram, látta Ön valaha ezt az embert?”
Ezen Tom elmosolyodott. A rokon így reagált:
– „Lehetetlen! Ez nem lehet Tom! Vagy mégis?!”
Ekkor Tom felpattant, és így szólt:
– „De igen, én vagyok az! Új ember lettem, Bill! Jézus megmentett engem; ez a prédikátor fürdetett le, ezt a szép új ruhát pedig a misszióház gondnoka adta nekem. Bill, szeretnék újra dolgozni, és csatlakoznék a metodista egyházhoz – ahova te jársz –, persze ha befogadnak.”
Ezután fél egykor behívtak bennünket ebédelni, ami igazán jól esett.
Egy még reménytelenebb eset
Ebéd után az utcára kilépve Tom a következő kéréssel állt elő:
– „Bevington testvér, Jézus alaposan megmosott engem belülről, te pedig kívülről. Most viszont azt szeretném, ha eljönnél velem meglátogatni a feleségemet.”
– „Van feleséged?” – kérdeztem csodálkozva.
– „Igen, van… vagy legalábbis volt. Már 11 éve nem láttam. Állítólag mélyebbre süllyedt, mint én valaha. A Pokey Row környékén lakik – egész Tennessee állam legszegényebb, legnyomorultabb feketéi között.”
Amint visszafelé haladtunk, a gondnok meglátott bennünket az ablakból, lesietett és megkérdezte, ebédeltünk-e? Elmondtam neki, mi történt, és azt is, hogy hová tartunk. Erre felhívott engem az emeletre, míg Tom lent maradt, és hosszas érvelésbe kezdett:
– „Bevington testvér, most, hogy Tom más ember lett, jó eséllyel ki tudok eszközölni egy tisztességes megbékélést a misszió fenntartóinál. De bármit is tervezel, arra kérlek, csak azt az asszonyt kerüld el messzire! Tagadhatatlan, hogy az Úr cselekedett Tom életében, de ez az asszony ezerszer mélyebben van, mint ahova Tom valaha is süllyedhetett volna. Ha bármi módon beleavatkozol az életébe, a gyülekezetekkel való megbékélés – amire most még jó esély van – reménytelenné válik. És akkor nemcsak te veszíted el a munkádat, hanem engem is kirúgnak innen! Márpedig jelenlegi egészségi állapotommal aligha tudnám eltartani a családomat…”
A gondnok drága felesége végighallgatta az érvelést, de ekkor odajött, letett férje elé egy pohár hűsítő limonádét, és így szólt hozzá:
– „Drága férjem, én még fiatal és erős vagyok, úgyhogy ha a megélhetésünk aggaszt, szívesen vállalok bérmosást. Meggyőződésem, hogy Bevington testvér jó úton jár, és jobban ismeri Istenét, mint akármelyikünk. Ha Isten meg tudta menteni Tomot, akkor Lizzt is bizonyosan megmentheti. Én amondó vagyok, hogy hagyd békén Bevington testvért, és ne avatkozz bele a dolgába! Hadd tegyék meg Istennel és Tommal együtt a tőlük telhetőt! Ha pedig ránk kerül a sor, és nekünk is el kell mennünk innen, akkor majd én gondoskodom a megélhetésünkről.”
Hangos ámennel nyugtáztam felajánlását, majd megfogtam kezét, és így biztattam:
– „Isten áldjon meg azért a drága jó szívedért!”
Örömömben könnyekre fakadtam és csodáltam ezt az asszonyt nemes állásfoglalásáért.
– „Rendben van” – egyezett bele férje, majd ahogy megcsókolta, így szólt – „kettőnk közül te vagy a jobb.”
Kimentem és mondtam Tomnak, hogy indulhatunk. A nyomornegyed felé vettük az utunkat, és nemsokára egy olyan sikátorba értünk, ahol a szegénység, a tudatlanság és a szenny olyan képe tárult elém, amilyennel soha azelőtt nem találkoztam. Bátorításul felkiáltottam:
– „Elindultunk és az Úrban bízunk!”
Még mindig rajtam volt a védőmaszk, de ekkor levettem e szavakkal:
– „Nem gondolom, hogy Jézusnak szüksége lenne bármi segítségre.”
– „Pedig jobb lett volna magadon hagynod, mert még nem érkeztünk meg!” – figyelmeztetett Tom – „Azon a részen, ahol ő van, még rosszabb állapotok uralkodnak!”
Továbbmentünk, zsebkendőnket orrunk elé tartva. Végre odaértünk. Csakhogy most még nagyobb akadályba ütköztünk: nem tudtuk, hogyan találjuk meg! Gyanítottuk, hogy az évek során többször is megváltoztatta a nevét, és fogalmunk sem volt, jelenleg éppen hogy hívják. Egy udvarba bemerészkedve elkezdtünk kérdezősködni, azonban senkit nem érdekelt a problémánk – mindnyájan inkább dohányt, whiskyt, ópiumot vagy sört akartak.
Megláttunk egy létrát, ami az egyik kunyhó tetejére vezetett fel; ezen felmászva három méterrel az alattunk lévő szennytenger fölé kerültünk. Úgy gondoltuk, így legalább részben megszabadulhatunk a szörnyű bűztől. Elkezdtünk Istenhez fohászkodni vezetésért. Nemsokára egy nagyon piszkos, fekete ember jött elő. Meglátta, hogy ott térdelünk, és megkérdezte, mi járatban vagyunk. Amikor elmondtuk neki, így felelt:
– „Tudom, kit kerestek; kihozom őt nektek.”
Bevallom, hogy teljes missziómunkám során, amit Cincinnattiben, Louisvilleben, Clevelandben és St. Louisban végeztem, nem találkoztam még egy olyan elvetemült, reménytelennek tűnő esettel, mint amilyen ez volt. Elmondtuk az asszonynak, mi volt a neve 15 évvel ezelőtt. Emlékezett rá, nem tagadta. Elgondolkodtam, vajon Jézus tud-e még valamit tenni egy ilyen szerencsétlen teremtésért? Váltottunk vele pár szót, majd behívtuk Tomot, és bemutattuk neki.
– „Ez Tom?!” – kérdezte gúnyosan, megvetéssel tekintve rá.
Tom elmondta, mit tett érte az Úr, majd kijelentette, hogy ezt a feleségével is meg tudja tenni. De ő csak folyamatosan szitkozódott, öreg pipájával pedig szinte elviselhetetlen bűzt eregetett. Tom rendíthetetlenül beszélt neki Jézusról, én viszont úgy éreztem, ájulás kerülget, és azt kívántam, bárcsak rajtam lenne a védőmaszk. Miközben lemásztam a koszos létrán, így kiáltottam vissza:
– „Holnap reggel 10 órakor visszajövünk érted! Addig gondolkozz el azon, hogy Jézus érted is megteheti azt, amit Tomért megtett, hogy újra tisztességes életet élhess!”
Kisiettünk a fertőből. Tom elment az unokatestvéréhez, én pedig a misszióközpontba. Délután 5:30 volt, de azonnal lefeküdtem, mert teljesen ki voltam készülve.
Verejtékes szabadítás
A kiadós alvás után reggel hatkor keltem fel. A finom reggeli közben elmeséltem úti kalandjainkat. A fiatalasszony nagy buzgóságot tanúsított az ügy iránt, és ruhákat készített össze Tom felesége számára, gondolva, hogy biztosan sikerül őt kimenekítenünk. A férje viszont arról próbált meggyőzni minket, hogy ne a misszióközpontba vigyük őt. A felesége erre a következőt javasolta:
– „Jó, akkor vigyük őt Ben bácsikám szenes házába, ott végig tudjuk vívni a csatát!”
Ben bácsi ugyanis megtért ember volt. Kilenc órakor aztán megjelent Tom is, reménnyel és hittel telve lezüllött felesége iránt. Elmentünk a nyomornegyedbe, és bizony ott is volt már az asszony – az első sikátor végén várt minket. Összecsomagolt ruhatárát – ami egy köteg piszkos rongyból állt – otthagyattuk vele.
Első dolgunk az volt, hogy – Tomhoz hasonlóan – őt is megmosdassuk. Elvittük a misszióközponthoz, és Tom megmosdatta őt a hátsó udvarban – ugyanott, ahol ő is megtisztult. Öt dézsa vizet és két teljes szappant használt el, mire teljesen megtisztította. Ezután tiszta ruhát adott rá. A misszió gondnoka nem tudott eljönni velünk, a felesége azonban elkísért minket Ben bácsi szenes házához, ami szép tiszta volt.
Nos, ha a Tommal folytatott korábbi küzdelmem szörnyűnek tűnt is, semmi nem volt ahhoz képest, amit ezzel a vad és kérlelhetetlen asszonnyal éltünk át. Ott birkóztunk vele 84 órán keresztül, éjjel és nappal. Mennyei segítségre volt szükségünk: az asszony tetőtől talpig összekarmolászta Tomot; és én sem menekültem meg dührohamaitól. Olykor megragadott és durván nekem esett, míg Tom nagy nehezen kiszabadított. Ruháimat darabokra tépte.
Mindenesetre bent tartottuk őt, etettük és erős kávéval itattuk. A 85. órában végül földre teperte őt Isten ereje. A hátán feküdt, átkozva Istent és embert. Habzott a szája, de teljesen kimerülve, erőtlenül és tehetetlenül feküdt ott. A 96. óra környékére végleg lecsendesedett, és nyugodtan feküdt a padlón. Délután fél 2 körül felemelte a kezeit, sírt és kérte, hogy segítsünk neki felülni.
A ruhája foszlányokban lógott róla, de Tomé sem volt jobb állapotban. Mindkettőjüknek új ruhát kellett szereznünk, mielőtt kiengedhettük volna őket az utcára. Miután hoztunk nekik ruhákat, elmentek Tom unokatestvéréhez.
Másnap reggel aztán dicsőségesen átküzdötte magát imában az Úr oldalára. Ő nem szökdécselt örömében, mint ahogy Tom, csak fel-alá járkált, jobb kezét felemelve. Folyamatosan csak ezt mondogatta: „Ó, dicsőség!” Ez kb. két órán keresztül ment, majd ezt követően mindnyájan elmentünk Tom unokatestvéréhez ebédelni.
Édes és keserű
A következő napon Tom unokatestvére berendezett számukra egy háromszobás házikót vadonatúj bútorokkal. Új ruhákat is kaptak, Tomot pedig visszahelyezte régi állásába. Na, ehhez mit szólsz? Isten nem végez félmunkát a szabadításban! Jézus pontosan ezért jött, márpedig Ő tökéletes munkát végzett!!! Későbbi évek során még háromszor láttam e csodálatosan megszabadult és megszentelt házaspárt Cincinnattiben, tábori összejövetelek alkalmával, ahol a hallgatóság előtt nyilvánosan is bizonyságot tettek.
Fontosnak tartottam, hogy a Szent Lelket is elnyerjék, ami meg is történt új otthonukban. Ez a fordulat meglehetősen felkavarta a helyi hívőket, mert a hírük még azokhoz is eljutott, akik nem ismerték őket személyesen.
Hogy kerek legyen a történet, a misszióról is mondanom kell pár szót. A fenntartók ugyanis megmondták a gondnoknak, hogy kezdhet csomagolni. Ő – feleségével együtt – az én pártomat fogta, úgyhogy amikor Tom átküzdötte magát imában egy pénteki napon, ez a hír sokakat felkavart a gyülekezetben. Másnap, szombaton nem is volt összejövetel, viszont vasárnap reggel, délben és este én prédikáltam a metodista hallgatóság előtt. Húszan előre is jöttek imádkozni és közülük többen át is küzdötték magukat.
Végül megengedték a gondnoknak, hogy maradjon; én pedig arra bátorítottam őt, hogy igényelje ő is a Szent Lelket. Bár először megrémítette a gondolat, de Isten meggyőzte őt, és egy-két nap múlva már buzgón imádkozott a Lélekért. Ezután a felesége következett: ő sem akart lemaradni az áldásról. Összesen vagy egy teljes hétig foglalkoztam velük és Tomékkal, de az Úr mind a négyüket átvitte az Ő országába! Dicsőség érte Istennek!
Jól emlékszem arra, hogy amikor a gondnok szerette volna elnyerni a Szent Lelket, többen is betolakodtak, hogy megzavarják őt. Kiutasítottak bennünket, mi pedig kimentünk. A gondnokot elbocsátották, ő azonban eltökélte magában, hogy nem fordul vissza, hanem végigcsinálja. Két szobája volt a misszióközpontban, saját bútoraival berendezve: ezeket pár napig még fenntartotta magának. Mire azonban a felesége is átküzdötte magát imában, a gyülekezet megenyhült irányukban, így megengedték nekik, hogy maradjanak.
Ekkor az odajáró gyülekezeti hallgatóság egy része elhatárolódott a missziótól, a metodisták viszont a gondnok mellé álltak. Ami engem illet, többet nem prédikálhattam közöttük. A többség úgy vélekedett, így lesz a legjobb, úgyhogy csendben visszavonultam és félreálltam. A gondnok és a felesége átengedték nekem szabad szobájukat, és ellátásomat is biztosították, amíg más hívást nem kaptam.
Egy számomra kedves részletet még megemlítenék. Mielőtt Tom és felesége újrakezdték volna közös életüket, nekem adatott meg a kiváltság, hogy újra megeskethettem őket. Egyikük sem fordult vissza a bűnös élethez. Sőt, amikor legutoljára találkoztam velük egy tábori összejövetelen Cincinattiben, három édes kis gyermekük is velük volt… ■
G.C. Bevington
A következő számban egy Lélektől jövő kijelentés gyógyító hatalmáról számolunk be.