6. fejezet
Szívesen emlékezünk John Wesley-re, és szeretem gyakran felidézni Istentől jövő mondásait és tetteit. A menny minden ereje Isten rendelkezésére áll. Ő csak szól, és az elemek engedelmeskednek akaratának. Milyen igaz: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” Ha Istenbe vetett hitünk korlátlan, akkor „amit csak kérünk, megkapjuk”. Ámen! De a Wesley műveiben feljegyzett csodálatos dolgok nem korlátozódnak az ő napjaira, hiszen nekünk ugyanolyan kiváltságaink vannak, mint Wesleynek.
Velem is foglalkozik az Úr
Indiana északi részén töltöttem néhány hónapot az egyetlen még élő testvéremmel, R-rel. Azóta már ő is elvette jutalmát, és csak én maradtam a tizenhárom gyerek közül próbaidőn. Éppen egy katolikus neveltetésű fiú lakott nála. A több mérföldre lévő Michigan városba mentünk lovas kocsival, és nem volt nálunk se pokróc, se esernyő, amikor elkezdett szitálni, majd zuhogni az eső. Azt mondtam Harrynek:
– Nem akarok elázni, mert ez a szél, ami a tó felől jön, túl fagyos, árthat az egészségemnek, főleg vizesen. Lásd meg, szűnik-e az eső, mert imádkozni fogok!
Öt perc se telt bele, és az eső elállt.
– Hát ez csodálatos, ilyet még sosem láttam! – mondta – Az egész családom jár templomba, de ilyet még nem láttam, sem ott, sem máshol.
Így adott Isten lehetőséget arra, hogy bemutassam Őt és az Ő erejét e tudatlan fiú előtt.
Valami növekedett a szemhéjam alatt már vagy hét éve. Néha csak termetes búzaszem nagyságúnak tűnt, máskor pedig mintha még egy centit nyúlt volna. Nem különösebben zavart, úgyhogy én sem zargattam vele Jézust. De nem sokkal az esős csoda után, amikor több kilométerre voltam Jerryéktől egy összejövetelen, az utolsó vasárnap a növekmény minden korábbinál jobban elterpeszkedett. Zavart az Ige olvasásakor, és eléggé fájt is. Hétfőig eltűrtem, amíg visszaértem Jerryékhez, de akkor már olyan nagy volt, hogy Harrynek is szemet szúrt. Megdöbbenve jegyezte meg, hogy feldagadt és begyulladt a szemem. Majd ezt mondta:
– Guy bácsi, miért nem kéred Jézust, hogy szedje le? Megállította neked az esőt; ezt vajon nem szedné le?
– Szerintem megtenné – feleltem.
Lefekvés előtt hittel imádkoztam a dologért, hogy reggelre múljon el. Ezután lefeküdtem, és reggel még Harry előtt felkeltem. Lementem megmosakodni, és eszembe se jutott azóta, hogy imádkoztam érte az este, pedig mosakodás közben is fájni szokott. Nem sokkal később Harry is lejött, hogy megnézze, mi van a szememmel. Én teljesen megfeledkeztem a dologról, amíg ki nem jött a tornácra, és rá nem kérdezett:
– Ó, Guy bácsi, mi van azzal az izével?
– Nos, nézd meg magadnak!
És íme, nyoma sem volt, még egy karcolás sem! Szólt a testvéremnek is, hogy keljen fel, és nézze meg, mit tett Jézus Guy bácsiért. Ezután ezt mondta a fiú:
– Nem értem, az én családom miért nem így csinálja. Egyszer megsérült a térdem, emiatt négy hónapra kimaradtam az iskolából, és egy rakás pénzt elköltöttek rá.
Egyszer nekem is lett valami fekély a testemen, ami vagy hat évig növekedett. Nem különösebben zavart, úgyhogy nem foglalkoztam vele. Azonban ezen a nyáron, mikor Jerryéknél voltam, kezdett eléggé fájni, ujjnyi átmérőjűvé nőtt, és a pereme elszíneződött. Annyira súlyossá vált a dolog, hogy még a közelében is fájt az érintés, és nem tudtam azon az oldalamon aludni. Megelégeltem, hogy ez az izé egyre nagyobbra nő és egyre érzékenyebbé válik. Felmentem a szobámba, szóltam a fiúnak, és megmutattam neki a fekélyt. Elszörnyülködött rajta, és azt mondta, szerinte rákos. Ezután elmondtam egy orvosnak is, aki megállapította, hogy ez kétség kívül rák.
Na, ekkor rátettem a kezemet a fekélyre, és hittel imádkoztam, kérve annak eltávolítását. Hat percen belül a fájdalom teljesen eltűnt. Nyomkodhattam, csipkedhettem, nem volt fájdalom. A színek még ott voltak, de másnap reggelre azok is teljesen eltűntek.
Úgyhogy ez a fiú kapott három jó leckét, pusztán hit által. Hazaírt a családjának, és megkérdezte őket, nem csatlakoznának-e inkább Guy bácsi gyülekezetéhez, mert látta az imameghallgatásokat. Végül az egész család megtért. Ó, dicsőség! Mily’ boldogság, hogy ilyen Istenünk van!
Kitartó imádság egy gyógyulásért
Ezután arra kértek, hogy egy olyan testvérnőért imádkozzak, aki nagy szenvedések között volt már 8-9 éve. Miután imádkoztam, elaludt, én pedig visszatértem a szobámba. Másnap reggel azt mondta, jobban aludt, mint az elmúlt nyolc évben bármikor, de csak hajnal négyig, mert akkor ismét rátört a nyavalya, és kegyetlenül meggyötörte. Végül felhívtak a szobába, és miután rátettem a kezemet és imádkoztam érte, ismét elaludt. Bár mi megreggeliztünk, ő még mindig aludt.
A férj nem sokba nézte a szentségprédikátorokat. Az egész gyülekezet támogatta őt, és láthatóan bőség volt a kosárban, úgyhogy az „inkább hagyjuk” elvet követte. Fogtam tehát a Bibliámat és kimentem az erdőbe. Amikor ebédidőt harangoztak, visszatértem. Az asszony még mindig szenvedett. Megint imádkoztam, és megint felszabadult.
Ebéd után visszamentem az erdőbe. A harang 3:30-kor újból megszólalt. Az asszony ismét szenvedett, úgyhogy arcra borultam és ott feküdtem, míg vacsorára nem hívtak. Én mondtam, hogy nem kérek semmit, mivel már egész jól kezdtem megragadni Istent, és egyre nagyobb látásom van az Ő hatalmáról. Ott feküdtem, könyörögve az ígéretekért, és hittem Istennek, miközben az asszony szenvedett. A férje bejött és ezt mondta:
– Szeretném, ha bevennéd ezt az orvosságot. Nem nézhetem el, hogyan szenvedsz ennek a bolondnak a keze alatt.
Egy szót sem szóltam, csak azért imádkoztam, hogy utasítsa vissza. Így is történt. Az asszony így felelt:
– Én Istent választom, hiszen Ő már háromszor is csodálatosan megszabadított azóta, hogy Bevington testvér itt van, és hiszem, hogy teljesen meg fog gyógyítani.
– Én pedig ennek a jeleit is szeretném látni – válaszolt a férj.
A padlón leborulva minden erőmmel imádkoztam. Este kilenckor felkeltem, és kezemet a homlokára tettem, majd felemeltem jobb kezemet – benne a Bibliával – és ezt mondtam:
– Jézus Krisztus nevében, távozz, távozz!
Kinyitottam a szemeimet, és láttam, hogy az asszony még mindig szenved. Úgyhogy kitartottam, és követeltem az azonnali távozást. A Bibliát továbbra is feltartottam, és könyörögtem az ígéretekért. Amikor ismét az órára néztem, hajnal 4:15 volt, és az asszony még szenvedett, de már nem annyira. Továbbra is váltott kézzel tartottam a Bibliát.
A férj felkelt az ágyából, és látta, hogy az asszonynak nehéz éjszakája volt. Gyakran virrasztott vele, úgyhogy elég volt ránéznie, hogy megállapítsa, hogy van. Megragadta az orvosságot, eltolt engem az útból, és követelte, hogy az asszony nyissa ki a száját és vegye be az orvosságot. Az asszony kinyitotta a szemét, és mosolyogva megrázta a fejét. Láttam, hogy a férj forr a haragtól, és nem tűri el, hogy az asszony egy percig is tovább szenvedjen, mikor ott a szükséges orvosság. Úgyhogy felém fordult, és ezt mondta:
– Tűnés ebből a szobából! Vedd a cókmókodat és eredj a háztól!
Kimentem tehát, továbbra is könyörögtem és hittem, az asszony pedig továbbra sem volt hajlandó bevenni az orvosságot. Kint voltam a fa alatt, és már kezdtem megragadni Istent, amikor a férj kijött, rendesen belém rúgott, majd ezt mondta:
– Mondtam már, hogy tűnj innen; nem viccelek, és még egyszer nem fogom mondani!
Én azonban tovább imádkoztam ott, hogy megragadjam Istent, és nem akartam sem moccanni, sem szólni. Biztosan éreztem a győzelem közeledtét. Annyira elcsendesedtem – pedig a hullámok tajtékoztak körülöttem –, és olyan édes, nyugodt, csendes bizonyosságom volt a gyógyulása felől, hogy olyan csendben feküdtem, amennyire csak tudtam, félve attól, hogy a kapcsolat egy mozdulatommal megszakadna. Még lélegezni se akartam, néha még azt is visszatartottam. Ezután a férj ismét kijött. Felé fordultam és ezt mondtam:
– Hadd maradjak itt még egy órát!
– Mondtam már, hogy takarodj! – felelte.
– Csak még egy órát kérek, és meglátod Isten erejét!
– Ostobaság, ezt hallom már húsz órája!
Ezután elindult a csűrbe a nagy ostorért. Én pedig felkeltem és bementem a házba, mert bizonyosságom volt a győzelemről. Amikor beléptem, az asszony felemelte a jobb kezét, és teljes erővel mosolygott rám:
– Győztünk, Bevington testvér! – mondta.
– Ámen! – kiáltottam, majd kimentem az ajtón.
Még a tornácot se hagytam el, mikor hallottam, hogy az asszony lába kopog a padlón – kifutott ugyanis a csűrbe és teli torokból kiabált. A férje éppen befelé indult, feldühödve, ostorral a kezében, hogy jól elcsépeljen. De amikor a feleség elé borulva dicsőítette Istent, és imádkozott férjéért, az teljesen elolvadt. Ezután a férj szólított engem. Én pedig kimentem, és a régi, jól bevált módon – ott helyben a gyomok és a fű között – imádkoztunk és dicsőítettük Istent.
Ó, micsoda jelenet, melynek három világ is tanúja volt! A férfi átküzdötte magát imában, és végre üdvösséget nyert. Ó, milyen áldott alkalom volt! Ezután az asszony elment a gyülekezetükbe, és az egész közösséget megríkatta és megnevettette, némelyek még kiáltoztak is örömükben. A prédikátor szót se kapott azon az alkalmon. Megéri kitartani Isten mellett, mert Ő más módszerekkel dolgozik, mint mi! Igen, halleluja! Ámen!
Logika vagy ráhagyatkozás
1923. április 12-e van. South Ashland, Kentucky-ban vagyok, teljesen a vér alatt, dicsőség Jézusnak. Jézus megváltott, megtisztított, meggyógyított, és magával vitte betegségemet a keresztfára. Ó, dicsőség! Ő nem akarja, hogy szenvedjünk, hiszen megszabadított minket!
Halleluja! Ó, dicsérjük Őt, emeljük fel Őt, hogy a világ meglássa Őt rajtunk keresztül – mert a világ csak bennünk és rajtunk keresztül láthatja Jézust.
Egy másik alkalommal, a cincinnati tábor után arra éreztem indíttatást, hogy menjek le a folyó mentén, és látogassam meg a Rising Sun-i testvéreket. Elmentem az állomásra, de több mint négy óra volt még a vonatig. Miközben várakoztam, úgy tűnt, hogy egy hang ezt mondja: „Menj el Mrs.___-hez.”
Az asszony kb. öt kilométerre lakott onnan. Annyira világosnak tűnt a dolog, hogy odafigyeltem a hangra, és ezt mondtam magamban: „Elgyalogolhatok oda meg vissza, és még a vonatot is elérhetem.” Úgyhogy fogtam a táskámat és a bőröndömet, elvittem egy patikába, és engedélyt kértem, hogy otthagyhassam. Ezután elindultam gyalog, de hamarosan a hang ezt mondta: „Menj vissza a bőröndért!” Hát, ez akkora ostobaság, hogy csak Sátántól jöhet – gondoltam – és ezt feleltem rá: „Na, ne gyere ezzel, hogy két óra alatt még a bőröndöt is cibáljam oda meg vissza!” Úgyhogy továbbmentem.
A hang azonban továbbra is szólongatott, hogy menjek vissza a bőröndömért. Annyira egyértelművé vált, hogy meg kellett állnom elgondolkozni rajta. De ahogy már sokszor megesett, csodálatos érvelő tehetségem most is csúcsformában volt, és előreláthatólag meg is nyerte volna az aznapi csatát – csakhogy ezt a hangot nem lehetett elhallgattatni. Kénytelen-kelletlen visszafordultam tehát, és elhoztam a bőröndömet.
Mikor odaértem, ahol – legjobb tudomásom szerint – utoljára laktak, kiderült, hogy elköltöztek. Az új lakók még azt sem tudták megmondani, hol laknak most. Magamban dörmögtem: „Na, látod, mekkora ostobaság volt tíz kilométerre megutaztatni a bőröndöt, csak hogy most fordulhass vissza a városba!” El is indultam, méghozzá tempósan. De az első hang ismét megszólalt:
– Menj el Mrs. M___-ékhez!
– Nem tudok elmenni hozzájuk, ha azt se tudom, hol laknak! – feleltem.
Trappoltam a város felé, hogy elérjem az induló vonatot. De a fülemben folyamatosan az csengett, hogy „Menj vissza! Menj vissza!” Végül ezt mondta:
– Visszamész, vagy sem?
Ez úgy megállított, mintha valaki erősen megragadott volna. Tanácstalan voltam. Mit jelentsen ez az egész? Mindenesetre visszafordultam, és a szomszéd házhoz mentem, ahol megmondták, hol lakik a család. Elmentem oda, és megtaláltam az asszonyt, aki éppen egy fa alatt ült. Amint meglátott, felkiáltott:
– Ó, tudtam, hogy eljössz! Tudtam, hogy eljössz!
– Honnan tudtad? – kérdeztem.
– Ó, hát a főhadiszállásról! – felelte, felfelé mutatva. – Már régóta szenvedek egy fekélytől a kezemen, és próbáltam csinálni a dolgomat, de ó, éjjel-nappal szenvedek miatta, miközben dolgozom a férjemért és a két fiunkért ezen a tanyán! De hallottam, hogy itt vagy az összejövetelen, úgyhogy azért kezdtem imádkozni, hogy az Úr küldjön ki ide, és tegnap láttam is, hogy jössz. Úgyhogy teljesen megnyugodtam a dolog felől. Igaz, kicsit korábbra vártalak…
Persze ő nem tudta, hogyan jutottam el addig, míg végre ráhagyatkoztam Istenre. Mostanra azonban összeállt a kép, levetettem a kabátomat, és bementem a konyhába, hogy megküzdjek a fazekakkal és a kancsókkal.
Azon az éjszakán imádkoztam érte, és miközben imádkoztam, elaludt. A férje megbökött és azt mondta:
– Alszik! Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy gyógyszerek nélkül el tudott aludni.
Másnap reggel kimentem reggelizni, és úgy terveztem, aznap nagymosást csinálunk. Hét órakor azonban kiderült, hogy az asszony már éjjel háromtól rettenetesen szenved, noha egészen addig nem ébredt fel. Ezt mondta:
– Ó, Bevington testvér, nagy kínban vagyok; kérlek, imádkozz értem!
Imádkozni kezdtem tehát, és tíz perc múlva megint aludt. Ebédig mostam és ebédet főztem a három férfinak. Majd bementem az asszonyhoz, hogy megtudakoljam, mit kér ebédre, de kiderült, hogy megint kínok között volt. Nos, ez így ment, több mint egy héten át: minden egyes alkalommal győzelmet arattam imában, amikor könyörögtem érte, de a fájdalmak makacsul visszatértek.
Megelégelve a dolgot, elhatároztam, hogy végére járok az ügynek. Addig imádkoztam, míg lángra nem lobbant a tűz, és teljes lett a szabadulás. Másnap reggel így szólt az asszony:
– Bevington testvér, van két lányom, akiket már évek óta nem láttam. Nem maradnál itt nálunk három hétig dolgozni, míg én elmegyek meglátogatni őket?
Nos, ezen először meglepődtem, de miután imádkoztam a dologért, jónak láttam, hogy maradjak. Ez az Ige jutott eszembe: „a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek”. Úgyhogy az asszony összecsomagolt és elment, a három hetes látogatás után pedig úgy jött vissza, mint akit kicseréltek. Soha többé nem fájt a keze. Jézusé legyen minden dicsőség!
További gyógyulások
Minél nagyobbra duzzad az emberi gépezet, annál inkább csökken Isten ereje – a kettő fordítottan arányos. Sok helyen annyira telezsúfolták már Isten műhelyét az emberi zsenialitás remekeivel, hogy nincs elég energia, ami működtesse – vagy legalábbis Isten nem csapja hozzá az Ő erejét az emberi módszerek és bölcsesség ormótlan és nehézkes gépezetéhez. Mivel azonban az ima nyitja meg az erő tárházát, csupán megfelelő imákra van szükség.
„Lehet, nem úgy, ahogy én akarom, s nem úgy, ahogy te;
De legyen, ahogy Ő akarja – az Úr gondol reánk.”
A gyógyulás evangéliuma jó hír. Minden társadalmi osztálynak szól. Mivel az egész pokol ellene van a gyógyítás bibliai tanításának, szükséges, hogy mi teljes éberséggel járjunk, és a legjobb formában legyünk, ha szeretnénk, hogy imáink meghallgatásra találjanak.
R__-nél tartottunk összejövetelt, és egy gyönyörű fiatal hölgy minden egyes alkalomra eljött, amikor csak tehette. Azonban a balsors néha megakadályozta – epilepsziás rohamok formájában. Mikor megtudtam, miért nem tud rendszeresen eljönni, elmentem az otthonába, és hittel imádkoztam érte. Ezután egyetlen alkalmat sem kellett kihagynia, amíg ott voltam. Többször is hallottam a gyógyulásáról elmondott bizonyságtételét a cincinnati táborban. Én pedig Jézust magasztalom, mert Ő az, aki cselekszik!
Ugyanitt történt, hogy egy testvér odajött hozzám, és elmondta, hogy évek óta idegzsábától szenved.
– Ha Jézus meggyógyította azt a kettőt, engem miért nem? – kérdezte.
– Meggyógyít, ha hagyod Neki! – feleltem.
– Hát persze, hogy hagyom!
Miután megkentem, húsz perc múlva jelezte, hogy a fájdalom elmúlt, és azóta soha nem tért vissza. Ó, dicsőség Jézusnak! Mikor tanulunk meg végre bízni Benne? Álljunk meg, tegyük fel ezt a kérdést újra és újra, és elmélkedjünk rajta!
Ohioban tartottunk összejövetelt, ahol az egyik testvérnő súlyos betegségben szenvedett: az elmúlt nyolc év felét ágyban töltötte, pedig elég sok gyereke volt, akikről gondoskodnia kellett. Amikor elmentem hozzá, megkentem őt, pedig elég sötétnek tűnt az ügy, amolyan hegymenetnek. Sok baljós gondolatom volt, úgyhogy időbe tellett, míg a szemeimet le tudtam venni az állapotáról és az uralkodó légkörről. Ki kellett mennem, és mindenféle magyarázat nélkül ott kellett hagynom.
Kimentem a csűrbe, és több órát töltöttem ott leborulva. Ezután úgy éreztem, vissza kell mennem, hogy ismét megkenjem őt. Így is tettem, ő pedig negyven perccel később felemelte a kezét, és halkan így szólt:
– Elvégeztetett! Meggyógyultam.
Ezután felkelt, felöltözött, és készített egy finom ebédet. Ezzel véget is ért kálváriája. Kiáltsunk bátran „Ámen!”-t, az ördög meg hadd fusson, mert úgysem tudja elviselni ezt a sok mennyei „Ámen!”-t.
Egyszer, amikor Irontonban voltam, vidéken tartottam egy összejövetelt. Ahogy máskor is tettem korábban, elmentem házalni és traktátusokat osztogatni, a gyerekeket pedig egy különleges vasárnapi iskolai alkalomra hívtam. Ahol megengedték, ott imádkoztam is. Az egyik házban, ahova beengedtek, több gyerek is volt, a legidősebb tíz év körüli volt, a ház pedig úgy nézett ki, mint ahonnan hiányzik az anya. Meséltem a gyerekeknek az iskolaépületben tartandó összejövetelről, és a vasárnapi iskoláról is.
Nemsokára azonban az anyuka is lejött az emeletről: a feje teljesen be volt kötve, és nyilvánvaló jeleit adta szenvedésének. Bocsánatot kért a konyhában látható felfordulásért, de már napok óta súlyosan szenved az idegzsábától, és képtelen volt bármit is csinálni. Majd ezt mondta:
– Úgy hallottam, mintha vasárnapi iskoláról és gyermekalkalmakról beszélt volna. Sok gyerekem van, akikre ráférne az efféle okítás, úgyhogy amikor meghallottam, gondoltam, felkelek, és lejövök, hogy meghalljam, miről van szó.
– Szóval Önnek idegzsábája van… Van már üdvössége, asszonyom?
– Igen, uram.
– És hisz abban, hogy Jézus meg tudja gyógyítani?
– Tudom, hogy meggyógyíthat, ha van rá hitem.
– Hát akkor boruljunk le, és ragadjuk meg Jézust! – feleltem.
Elcsendesedtünk, és negyven percen belül már repültek is a rongyok. Az összeset leszaggatta magáról, és így ujjongott:
– Semmi fájdalom nincs a testemben!
Csak ugrált és járkált körbe-körbe, dicsőítve Istent, miközben az öröm és hála könnyei csordogáltak alá orcáján. Minden gyermekét megölelte, én pedig élveztem a pillanatokat, ahogy Jézus jóságán lelkendezett. Végül így szólt:
– Testvér, kérlek, maradj nálunk, pihenj meg abban a szobában, addig rendet csinálok, és készítek neked valami ebédet!
Mivel még csak 10:30 volt, így feleltem:
– Még egy órára kimegyek traktátokat osztogatni, de utána visszajövök.
Úgyhogy 11:45-re visszatértem, addigra szépen kitakarította a házat, és ő is teljesen másként nézett ki ahhoz képest, mint amikor lejött a lépcsőn! És az ebéd is finom volt.
A három kislánynak tanítottam egy új éneket, és hadd mondjam el, hogy a három lány közül a legkisebb most szintén a szentséget hirdeti. Egy vagy két évet járt Isten Bibliaiskolájába, Celia Bradshawnak hívják, egy nagyon kedves, drága lányka.
Addig is volt vasárnapi iskola a helyi iskolában, ahova 12-16 gyerek járt – de két egymást követő vasárnapon szinte soha nem jött ugyanaz a csapat. Ahogy azonban körbejártam, sok gyerekkel találkoztam, új énekeket tanítottam nekik, és a következő vasárnap már 156 gyerek volt az iskolában. Az igazgató azt se tudta, mit kezdjen ennyivel, mivel nem volt több tanító. Úgyhogy két osztályra bontottuk őket: én tanítottam a tizenkét év alattiakat, ő pedig a többit. Ezt csak azért mondom el, hogy rámutassak, mire képes egy kis személyes munka.
Mielőtt elmentem volna onnan, az anya megszentelődött, sőt az ő édesanyja is, aki egyébként súlyos golyvából szabadult meg. És bár azóta mindketten számtalan tűzön mentek keresztül, azóta is hűséggel kitartottak Jézus és a megszentelődés mellett. Jézusé minden dicsőség! Meggyőződésem, hogy mindez az anyuka gyógyulásának eredménye volt. Az áldások viszont nem merülnek ki a gyógyulásban, hanem onnan terjednek tovább. Ezért hiszek most is a gyógyulásban, és hirdetem továbbra is. ■
G.C. Bevington