6. fejezet (folytatás)
Két tűz között
Amikor Ohioban tartottam összejövetelt, valakitől megtudtam, hogy egy testvérnő miért nem tud jönni: már hónapok óta az ágyat nyomja, és a lánya végzi a házimunkát. Földművesek voltak. Bár általában nem szoktam csak úgy – mármint felkérés nélkül – elmenni, és imádkozni betegek gyógyulásáért, ezúttal úgy éreztem, muszáj felkeresnem. Elmentem tehát az egyik délután, és láttam, milyen állapotban van. Úgy tűnt, helyzet van, hiszen az asszony még senkit nem látott meggyógyulni, még csak nem is hallott ilyen esetről. Számára megnyugtató volt, hogy mind a négy gyerekének jut orvosság. Én azonban tudtam, hogy Jézus küldött oda, az én Istenem pedig igen könyörületes; úgyhogy nem adtam fel az ügyet, hanem ott a szobában megállva imádkoztam, le sem térdeltem.
Ezután úgy éreztem, ki kell mennem a csűrbe, és ott kell végigharcolnom ezt a csatát. Tudtam, időbe telik, mire eljut oda, hogy Isten meg tudja őt szólítani, ugyanakkor az esti szolgálat is előttem állt. Nem volt senki, aki át tudta volna venni a helyemet, ugyanakkor az összejövetelről sem lett volna bölcs dolog távol maradnom.
Így kicsit tanácstalanul bár, de visszamentem a házba, és kértem az asszonytól egy saját szobát. Ott rögtön arcra borultam, de kb. 20 percen belül úgy éreztem, ki kell mennem az erdőbe. No, de mi lesz akkor az összejövetellel? „Menj ki az erdőbe!” – volt a válasz. Én pedig – mivel megtanultam, hogy ne kételkedjek Isten képességeiben – rábólintottam és felkeltem, noha továbbra sem tudtam semmi biztosat az estéről.
Azzal az elhatározással indultam lefelé a lépcsőn, hogy hallgatok Istenre, akár látom, mi lesz, akár nem. Kimentem az előtérbe, majd a teraszra, és mindent Istenre bíztam. A dicsőség egészen körbeölelt, annyira, hogy meg kellett állnom zokogni, ahogy Istent dicsőítve feltekintettem. Ebből ugyanis megértettem, hogy engedelmességem elfogadást nyert.
Váratlan megoldás
Végigtekintettem az úton, és arra jött egy kedves testvér, akit már több mint egy éve nem láttam, még csak nem is hallottam felőle. És most itt gyalogolt felém! Szent Szellem-evangélista volt, úgyhogy örömömben felkiáltottam, hogy „Dicsőség!”, és felröpítettem a kalapomat. Majd így szóltam hozzá:
– Nahát, kedves testvérem, mi járatban vagy errefelé?!
Erre nevetésben tört ki, majd így felelt:
– Most már egészen világos számomra, Isten miért mondott nekem olyan furcsa dolgokat az elmúlt tizenkét órában. Más terveim voltak erre az időre, de úgy tíz órával ezelőtt az Úr olyan parancsot adott, amit felfogni is alig bírtam, mivel teljesen áthúzta a terveimet. Most már bizonyos vagyok abban, hogy Isten azt akarja, prédikáljak helyetted.
Sírva fakadtam az örömtől, jól megszorongattam őt, és mindketten sírtunk, látva, hogy Isten milyen aprólékosan előkészítette az Ő terveit – noha ezek teljesen idegenek voltak számunkra. Azt mondta:
– Tegnap kb. 30 km-rel arrébb fejeztem be egy összejövetelt, és úgy terveztem, ma este egy újat kezdek, Isten azonban tegnap azt mondta nekem, máshova kell mennem, és egész éjszaka gyalogolni fogok. Fogalmam sem volt, hova megyek, de teljes bizonyosságom volt arról, hogy az isteni rendelés szerint járok el. És lám, itt vagyok! Ma estére még egy igeszakaszt is kaptam, úgy, hogy azt se tudtam, hol kell majd elmondanom, hiszen számomra ez egy teljesen új vidék. Megmondtam Istennek, hogy kész vagyok prédikálni erről az igéről. Csak tudni akartam a dolgokat.
Kiderült, Isten nem tudta egész pontosan megmutatni neki a helyet, sem azt, hogy én ott vagyok. De mivel hallgatott az Úrra, át tudta venni a helyemet, én pedig fel tudtam venni egy másik, sürgősebb ügyet. Ezt mondta:
– Délután fél 4-kor megálltam egy barátom házánál, hogy egyek valamit, majd kimentem a csűrbe, mert folyamatosan az a bizonyos igeszakasz zakatolt a fejemben, ami egyáltalán nem volt alkalmas egy nyitó előadáshoz, főleg nem ott, ahova terveztem menni.
Kiment tehát a csűrbe és így kiáltott Istenhez:
– Mégis, hova akarsz küldeni?
– Mi közöd hozzá? Te kövess engem! – csak ennyi volt a válasz.
Ezután elindult, mint Ábrahám, nem tudva, hová megy. Valójában nem az ő dolga volt tudni. Majd így folytatta:
– Nos, itt vagyok, Bevington testvér. Megengeded, hogy ma este én prédikáljak?
Ezen jóízűt nevettem. Majd elmondtam neki, milyen küzdelmen mentem át az elmúlt 10 órában. Ebből is látszik, Isten hogyan munkálkodik, ha adunk neki egy esélyt. Jézusnak nem kis időbe tellett, hogy rávegyen engem az összejövetel elengedésére, a testvért pedig arra, hogy eljöjjön, és a helyemre álljon. Ó, mennyi gondot megspórolnánk drága Urunknak, ha egyszerűen elengednénk, amihez ragaszkodunk, és hagynánk Istent – igen, hagynánk Istent!!! Ő itt utat nyitott arra, hogy az engedelmesség síkján mindketten találkozhassunk, mert megértettük, hogy minden homályos tényező feloldozást nyer, ha félreállunk.
Tehertől szabadon
A beteg testvérnő férje szigorúan betartotta gyülekezete összes szabályát, a szentségprédikátorokat azonban nem szívlelte. Ezért nem küldött értem az asszony, és ezért kellett elveim ellenére odamennem. Mielőtt elindultam az erdőbe, meghagytam az evangélistának:
– Nos, testvérem, csak figyelj Istenre! Ne menj el innen, amíg nem kapsz erre vonatkozóan félreérthetetlen utasítást. Lehet, hogy egy hétig leszek az erdőben, de az is lehet, hogy reggelre végzek.
Nem volt alkalmam bárkit értesíteni a változásról vagy annak okairól, mivel úgy tűnt, Isten nagyon küldött már az erdőbe, én pedig teljesen az Ő kezébe tettem az ügyet. Ez sokszor rettentő nehéznek bizonyul számunkra, mivel olyan csodálatos cselekvő- és ítélőképességünk van, hogy Istennek alig nyílik alkalma arra, hogy megmutassa az Ő erejét.
Bebújtam tehát egy fa alá, és egész éjszaka tusakodtam. A testvért nem is láttam többé, csak a következő cincinnati táborban. Elindult, és tizennyolc kilométert gyalogolt az állomásig, mivel senki nem érdeklődött annyira a szentség iránt, hogy meghívja az otthonába. Én ezt már megszoktam, mivel gyakran napokig az erdőben laktam, amíg valaki be nem fogadott. Amikor azonban bizonyos voltam abban, hogy Isten valahova küld, kész voltam az erdőben vagy a szénakazalban lakni, és makkon meg babérfakérgen élni, míg Isten meg nem mentett valakit.
Boldog győzelem
Másnap reggel 5 órakor láttam, hogy az asszony felült az ágyán és tapsolt, úgyhogy gyorsan felpattantam, és szaladtam a házig, mivel még az áttörés előtt oda akartam érni. Amikor a csűr közelébe értem, a lánya már az ajtóban kiabált: „Apu, gyere gyorsan; ó, siess!” A férj éppen előttem indult befelé, így még meg tudtam előzni. Odarohantam a bejárati ajtóhoz, és láttam, hogy az asszony kint van az ágyból, ugrál, tapsol, és így ujjong: „Isten meggyógyított! Isten meggyógyított!” Amikor meglátta a férjét, odaszaladt hozzá, és ezt mondta:
– Ó, drága férjem, Jézus meggyógyított! Hát nem örülsz, hogy velünk maradt ez a szentségprédikátor, amíg meggyógyultam?! Amikor az óra ötöt ütött – folytatta –, láttam Jézust bejönni a szobába. Megállt az ágy végében, és így szólt: „Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.” Ó, férjem, milyen csodálatos látvány volt! Ó, még soha nem láttam ilyen kedves, gyöngéd, együtt érző arcot! Ó, férjem, bárcsak te is ugyanúgy láthattad volna Őt, ahogy én láttam! Mielőtt elment, megérintette a testemet, és éreztem, hogy valami átfut rajtam, mint az elektromosság.
Örömkönnyek között folyton csak ezt ismételgette: „Meggyógyultam! Meggyógyultam!” Az asszony nem tudta, hol voltam, valószínűleg azt gondolta, elmentem az összejövetelre, utána pedig az emeleten aludtam. Ezután kétszer is láttam őt a cincinnati táborban, ahol jó bizonyságot tett. Többé egy csepp gyógyszert sem szedett, legalább kilenc évig – azóta nem tudom, mi lett vele.
Az Istenre figyelés gyümölcsei
Egyszerűen csak figyelnünk kell Istenre. Pontosan tudtam, hogy Isten az összejövetel megtartásáért küldött oda, éppen ezért nem értettem, miért akarja most felrúgni – ahogy mi mondanánk – a saját terveit azzal, hogy engem kiküld az erdőbe, és mást állít a helyemre. A legfontosabb tehát az, hogy ismerjük Isten hangját, és engedelmeskedjünk Neki, akár ellentmond a tervbe vett programnak, akár nem. De mint kiderült, Isten csak látszólag rúgta fel az eredeti tervet, a munka ugyanis nem állt és nem akadályoztatott meg, sőt egy kis ébredés lett az eredménye, melynek során kb. húszan át is imádkozták magukat, és többen meggyógyultak.
Még aznap este, amikor meggyógyult, az asszony eljött az összejövetelre, és a megszentelődés oltára elé borult, a férje pedig ugyanúgy leborult a megvetett szentségpadban az üdvösségért könyörögni – mivel a vasárnapi vallásossága nem volt összhangban azzal, amit látott és megértett. A férj annak a gyülekezetnek minden létező tisztségét betöltötte már – a pásztori és a gondnoki pozíciót kivéve. Négy napon keresztül ott térdeltünk mögötte, és kíméletlenül szembesítettük a Bibliával, ő pedig csak rajtunk átgázolva tudott volna kitérni. A bizonyságtételében többször is elmondta:
– Többször is visszakoztam volna, ha Bevington nincs állandóan a sarkamban. Nem tudtam volna „műsor” nélkül felállni. Hálát adok Istennek – folytatta –, hogy Bevingtonnak volt lelkiereje kitartani mögöttem, és addig rázni a pokol fölött, míg teljesen meg nem adom magam. Így most már bizonyosan tudom, hogy üdvösségem van.
Később meg is szentelődött. Sőt, még a büszke társasági lányuk – az a hiú fruska – is megtört hármónk imáira, mivel a menny minden erejét ráirányítottuk, ő pedig végül megadta magát. Mindez azért történhetett meg, mert kész voltam az egész család bolondjává lenni, ami végül az asszony gyógyulásához vezetett. Bizonyságot teszek, hogy szinte lángol a lelkem, ahogy Isten erejének eme csodálatos megnyilvánulásairól írok! ■
G.C. Bevington