Gyerekkorom
Szüleim elmondása szerint a testvéreim közül én voltam a leghisztisebb, s valóban így is lehetett. A mai napig emlékszem a fojtogató érzésre, amikor nem tudtam befejezni a sírást, bár szerettem volna – ilyenkor egy elfenekelés egyenesen üdítőleg hatott.
Ezt leszámítva alapvetően jó gyerek voltam – amolyan szabálykövető. A tanulással nem volt probléma, bár nem szerettem iskolába járni, mert más voltam, mint a többiek. A testvéreimmel – emlékeim szerint – jól kijöttem. Persze nálunk is voltak gyerekes civakodások, de ez annyira jelentéktelen volt, hogy leginkább csak édesapánk állandó kérlelése miatt maradt meg: „Gyerekek, ne bántsátok egymást, testvérek vagytok!”
Családunkban a vallás meghatározó elem volt. Bibliai történeteket tanultunk, imádkoztunk reggel, este, étkezések előtt, minden szombaton eljártunk gyülekezetbe. Anyukám egyszerűen öltözködött, nem festette magát, nem viselt ékszereket. A magunk módján igyekeztünk egészségesen étkezni, nem voltak káros szenvedélyeink. Érdekes módon nem éreztem úgy, hogy korlátozva lennék, vagy hogy határt szabtak volna a lehetőségeimnek.
Első tapasztalatom
Talán 10 éves lehettem, amikor egyszer kint játszottam testvéreimmel a házunk előtt, egy építkezéshez használt emelőszerkezet mellett, ami – mint utóbb kiderült – zárlatos volt. Amikor mindkét kezemmel megfogtam a vasat, többé nem tudtam elengedni, egész testemben tehetetlenül rázkódtam néhány másodpercig, s a mai napig emlékszem a gondolatra, ami közben átfutott az agyamon: „Ez itt a vég, meg fogok halni!”
Unokatestvérem futott be gyorsan a házba és szólt apának, aki az ablakon kiugorva távolított el a vastól, ezután bevittek a kórházba, és néhány napig bent tartottak megfigyelés céljából. A kezemen levő apró sérüléseken kívül – úgy tűnt – nem okozott komolyabb károsodást az áramütés. Erre az esetre akkor és később is úgy gondoltam, hogy Isten azért tartott meg, mert terve van velem.
Kisebbségi komplexus és gyógyulás
Kórosnak hitt soványságom miatt kisebbrendűségi komplexussal küzdöttem. Ezt fontos megemlítenem, mert szerintem nagyon meghatározó volt az életemben, s szinte rögeszmémmé vált serdülőkoromtól kezdve egészen fiatal felnőttkoromig. Fizikai adottságaim miatt állandóan elégedetlenkedtem, zúgolódtam, ráadásul irigykedtem azokra, akiknek több adatott ezen a téren. Egy keresztény ifjúsági regény hatására azonban megértettem, milyen nagy kárt okoznak az elégedetlenség és lázadozás szavai, holott annyi mindenért lehetek hálás. Ettől kezdve arra törekedtem, hogy mindenért hálát adjak Istennek.
Egyik kedvencem a 139. zsoltár lett, amit kívülről megtanultam. E szavak gyógyító balzsamként hatottak a lelkemre:
„Bizony te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy oly megrendítően csodálatos lettem. Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt lelkem. Formám nem volt elrejtve előtted, amikor titokban formálódtam és alakultam, mintegy a föld mélyében. Szemed látta alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind le voltak írva, és a napok is, amelyeket rendeltél számomra, holott még egy sem volt meg közülük.”
Zsoltárok 139:13-16
Cselekedetek általi megigazulás
Ahogy visszaemlékszem, igyekeztem jól viselkedni és törekedtem arra, hogy jó ember legyek. Meg akartam felelni az szüleim és Isten vélt vagy valós elvárásainak. Azt gondoltam, amit a legtöbb vallásos ember hisz: ha eléggé igyekszem, és betartok bizonyos szabályokat, akkor egyre jobb emberré lehetek. Később megértettem, hogy a törvény megtartása által senki sem igazulhat meg, de ide hosszú évek sok-sok kudarca vezetett el.
Számtalanszor volt lelkiismeret-furdalásom a bűneim miatt, szerettem volna ezektől megszabadulni. Imádkoztam, Bibliát és vallásos témájú könyveket olvastam. Küzdöttem és különböző módszereken agyaltam, amelyekkel úrrá lehetek rossz szokásaimon.
Nagy igyekezetemben végül minden eddiginél súlyosabb problémám lett. Időnként – főként imádság közben – obszcén gondolatok kezdtek gyötörni, rettenetes káromkodó szavak jutottak eszembe. S minél inkább küzdöttem ellene, annál inkább ezekre gondoltam. Persze emiatt még bűnösebbnek éreztem magam… Elkeseredtem, mert azt láttam, hogy minél jobban törekszem a szentségre, annál bűnösebb leszek.
De Isten nem feledkezett meg rólam és szabadulást készített. Teljesen váratlanul elém hozott egy újságcikket, ami pontosan az én problémámról szólt. Elhatároztam, hogy nem küzdök ellene, hanem Istenre bízom a szabadítást. Ekkor csodálatos dolog történt: elveszítette az erejét! Ha ismét megkörnyékezett, akkor hit által Isten kezébe helyeztem, és megszűnt. Isten végül teljesen megszabadított.
Isten vezetett lépésről-lépésre
Lelki gyógyulásomat nagy mértékben elősegítette Isten kezdeményező szeretetének megértése, amely teljesen független attól, én hogyan viszonyulok Őhozzá. Ez a szeretet ugyanis változhatatlan és megtörtént tényeken alapul. Hatalmas megvilágosodás volt számomra, hogy valójában Isten vonz magához, Ő az, aki kezdeményez, mert Ő előbb szeretett. Az én válaszom csakis viszontválasz lehet.
A következő igék által építette az iránta való bizalmamat:
„aki megmentett minket és elhívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, amelyet örök időknek előtte adott nekünk Krisztus Jézusban.”
2Timótheus 1:9
„Isten pedig a hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Miután most már megigazultunk az ő vére által, még sokkal inkább megmenekülünk a haragtól őáltala. Mert ha akkor, amikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, mennyivel inkább megtartatunk az ő élete által, miután megbékéltünk vele!”
Róma 5:8-10
Ehhez szorosan kapcsolódik másik nagy megértésem: a szeretet elsősorban nem érzelem, hanem egy döntés, amelynek alapja Isten igéje. Ennek megfelelően az érzelmek hiánya nem bizonyít semmit.
Imakuckó
Ekkortájt találtam magamnak egy titkos imakuckót, ahová gyakran elvonultam. Ez mindig csodálatos tapasztalat és kimondhatatlan öröm volt számomra. Egy könyv hatására kezdtem el hangosan, kimondott szavakkal imádkozni, és nagyon jónak találtam ezt a gyakorlatot.
Másik szokásom az volt, hogy amikor a családtagjaim nyugovóra tértek, és a ház elcsendesedett, a padlásszoba égre nyíló ablakánál elmélkedtem, imádkoztam. Minden alkalommal megtapasztaltam, hogy milyen nagy áldás a csendesség. Időnként úgy éreztem, nem tudok mit mondani Istennek és csak csendben várakoztam. Azt, hogy kerestem Istent, sosem bántam meg, azt sokkal inkább, ha nem kerestem.
Kapcsolatok
„Aki elfedezi vétkét, nem lesz jó dolga, aki viszont megvallja és elhagyja, irgalmat nyer.”
Példabeszédek 28:13
18 éves voltam, amikor legkisebb húgom megszületett, akinek neveléséből – a nagy korkülönbség miatt – a testvéreimmel mi is kivettük részünket. Egyik lány unokatestvérem néha átjött hozzánk, mert az idősebb húgommal nagyon jól megértették egymást. Amikor azonban megszületett a kicsi, még sűrűbben volt nálunk, mert nagyon szerette a gyerekeket.
Érthetetlen módon én egyáltalán nem örültem a látogatásainak. Nehezemre esett elviselnem őt, és ezt ki is nyilvánítottam felé, pedig egyáltalán nem szolgált rá. Ő mindig nagyon kedves és barátságos volt mindenkivel, soha nem adott okot arra, hogy így viszonyuljak hozzá. Talán éppen ez váltotta ki belőlem az irigységet és féltékenységet. Tudtam, hogy bennem van a hiba. Isten kegyelméből végül megértettem, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. Istentől kértem erőt a bocsánatkéréshez. Amikor ezt megtettem, hatalmas lelki tehertől szabadultam meg.
Egy alkalommal a kistestvéremmel bicikliztünk a faluban és elkezdett nyöszörögni, hogy szomjas. Mivel elég messze voltunk a házunktól, megkérdeztem egy idős nénit, aki éppen az udvaron volt, hogy adna-e egy pohár vizet. Majd beszédbe elegyedtünk és kiderült, hogy egy mély érzésű, hívő néni. Ettől kezdve rendszeres látogatója lettem és sok áldott estét töltöttünk együtt, mely mindkettőnk számára nagyon megerősítő volt. Hiszem, hogy Isten hozott össze minket.
Megigazulás hit által
Mivel ebben az időben elég sok időt töltöttem utazással, kicsi igecédulákat készítettem, hogy utazás, várakozás során mindig legyen kéznél egy-egy bibliavers.
Korábban írtam, mennyire törekedtem arra, hogy jobb emberré váljak, és Isten előtt kedvesebb legyek. A kudarcaim nyilvánvalóvá tették számomra, hogy a legnagyobb igyekezetem ellenére sem lettem jobb. Az egyik ilyen cédulán – ami által Isten világosságot gyújtott a szívemben – a következő ige állt:
„Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedeteitől függetlenül.”
Róma 3:28
Egy alkalommal különös módon ragyogott fel előttem ez a vers. Igaz, a teljes megértés még váratott magára, de úgy gondolom, Isten ekkor egy teljesen új irányt mutatott a korábbihoz képest.
A másik, számomra meghatározó ige is szorosan idekapcsolódik:
„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak.”
Róma 8:1
Isten lépésről lépésre vezetett, fokozatosan építette fel bennem az iránta való bizalmat. Köszönöm, Atyám, kitartó szereteted, amellyel hordoztál éveken át! Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam és magadhoz vontál! ■
S.J.I.
„Megemlékezem a régi időkről, végiggondolom minden dolgodat, kezed munkáiról elmélkedem.”
Zsoltárok 143:5
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak.”
Róma 8:28