Isten népének megmérése A rostálás üzenete

Az emberek többsége érdeklődéssel fordul a próféciák és jövendölések felé, vallási irányultságtól függetlenül. Ezen érdeklődés hátterében azonban legtöbbször nem a gyermeki kíváncsiság áll, hanem sokkal inkább a jövőtől való félelem. Mindnyájan szeretnénk biztonságban lenni, a jövő bizonytalansága azonban aláássa ezt a biztonságérzetet. Tudat alatt mégis azt gondoljuk, hogy már az is ad egyfajta biztonságérzetet, ha tudjuk, mitől kell majd félni – mi fogja a biztonságunkat fenyegetni a jövőben.

Isten pontosan ismeri ezt a lelki szükségletet, hiszen Ő alkotott minket. Csakhogy a félelem és a biztonság hiánya akkor vált az ember életének részévé, amikor az Atya szerető közösségéből kilépve úgy döntött: ő lesz a maga istene. Hiába is keressük tehát az igazi biztonságot bármilyen körülményben vagy ismeretben, azt csak és kizárólag ott találjuk meg, ahol elveszítettük: az Istennel való teljes egységben.

Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” (1János 4:17-18)

Jelenések könyve 9. fejezete pontosan ezért hagyja függőben a hatodik trombitát. Isten tudja, hogy a jövő pontos ismeretében hiába keressük a biztonságunkat. Ezért megállít minket, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi a garancia arra, hogy amikor minden ember a nagy csaló áldozatává válik, én nem a rossz oldalon leszek?!

Jelenések 10. fejezete a XIX. századi nagy adventmozgalom tapasztalatához kalauzol minket, és rámutat arra, hogy azok a keresztények, akik végül be fogják teljesíteni Isten nagy tervét, és megállnak az utolsó próbában, ennek a mozgalomnak lesznek a szellemi örökösei. Isten őket bízza meg az utolsó nagy evangéliumhirdetés üzenetével:

És azt mondta nekem: Ismét prófétálnod kell sok népről, nemzetről, nyelvről és királyról.” (Jelenések 10:11)

Az ösztönös emberi reakció ezen a ponton azonban ismét elkanyarodik Isten szándékaitól: „Ha Isten ezt a mozgalmat jelölte meg a próféciákban, akkor csak a Hetednapi Adventista (HNA) Egyházban lehetek biztonságban.” Csakhogy Isten nem azért tereli a figyelmünket az adventmozgalomra, hogy a biztonságunkat egy szervezethez való tartozásban keressük! A HNA Egyházban semmivel nincs nagyobb biztonságban az ember, mint bármelyik másik egyházban.

Egyedül az Istennel való szoros és személyes közösség által lehetünk valódi biztonságban. Jelenések 11. fejezetének első két verse erre a kijózanító igazságra mutat rá. Aki nem akar keserűen csalódni az utolsó nagy megpróbáltatás kimenetele miatt, jól teszi, ha megszívleli ezt az üzenetet. Az utolsó evangéliumhirdetést ugyanis nem a HNA Egyház tagjai fogják elvégezni, hanem azok, akik átesnek a „templom megmérésén”.

A nagy mérés

Ekkor egy mérővesszőhöz hasonló botot adtak nekem, és azt mondták: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát és az oltárt és azokat, akik abban imádkoznak, de a tornácot, amely a templomon kívül van, hagyd ki, és ne mérd meg, mert az a pogányoknak adatott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig.” (Jelenések 11:1-2)

A templom megmérése előtt és után a következőket olvassuk a világméretű prófétálásról:

És azt mondta nekem: Ismét prófétálnod kell sok népről, nemzetről, nyelvről és királyról.” (Jelenések 10:11)

Az én két tanúmnak pedig megadom, hogy zsákruhába öltözve prófétáljanak ezerkétszázhatvan napig.” (Jelenések 11:3)

Jelenések 11. fejezete a 3. verstől írja le annak a prófétálásnak a teljesedését, amivel Isten a nagy adventmozgalom szellemi örököseit bízza meg a 10. fejezet 11. versében. A folytatásból egyébként a nagy evangéliumhirdetés időtartamát is megtudjuk, amire a későbbi tanulmányokban részletesen ki fogunk majd térni. A nagy evangéliumhirdetés (a prófétálás) előtt ugyanis Isten templomát meg kell mérni. De mit jelent ez a kép?!

A Bibliában a megmérés jelenthet isteni „értékbecslést” vagy ítéletet, mint például Bélsaccar király esetében:

Ez pedig a szavak értelme: mené, azaz számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak; tekél, azaz megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál;” (Dániel 5:26-27)

Jelenések 11:1-2 azonban nem a mennyben zajló ítéletről szól, és ez a részletekből ki is derül. Figyeljük meg, hogy a mérést nem Isten végzi, hanem János apostol. János kapja a mérővesszőt, és a parancsot, hogy mérjen. Az apostol itt ugyanúgy Isten hűséges gyermekeit jelképezi, mint az előző fejezetben. Márpedig ha a „mérést” Isten népe végzi, akkor az nem lehet a mennyei ítélet.

Közelebb visz a megértéshez, ha a mérés magyarázatát Ezékiel könyve 40-46. fejezetében keressük. Ezékiel próféciája ugyanis ugyanezt a mérést tárja elénk – csak sokkal részletesebben. Jelenések könyvében Jánosnak egy mérőpálcával kellett megmérnie a templomot, az oltárt, és a templomban imádkozókat. Ezékiel látomása is hasonlóan egy mérőpálcával kezdődik:

Isteni látásokban vitt el engem Izráel földjére, és letett egy igen magas hegyre, amelyen egy városhoz hasonló építmény volt dél felől. Odavitt engem, és íme, egy férfi volt ott: olyan volt a látványa, mint az ércé, és lenzsinór volt a kezében és mérőpálca. A kapuban állt.” (Ezékiel 40:2-3)

A látomás során a prófétát végigkalauzolják a templomon, és mérési adatokat közölnek vele a templom egyes részeiről (Ezékiel 40-42. fejezet). Ezután a próféta figyelme az égőáldozati oltárra irányul, aminek szintén megtudjuk méreteit (43. fejezet). Végül arról kapunk kijelentéseket, hogy a papok, a fejedelem és a nép hogyan imádják és szolgálják Istent a templomban (43-46. fejezet). Jelenések 11:1 ugyanarról a „mérésről” szól, mint amit Isten Ezékiel prófétának mutatott a templomról, az oltárról és a templomban imádkozókról.

Harmadik templom?

Bár az ezékieli próféciában egyesek a Jeruzsálemben, a jövőben felépülő „harmadik templom” körvonalait vélik felfedezni (az első templomot Salamon, a másodikat Zerubbábel építette), ez az elképzelés nincs összhangban az újszövetségi kinyilatkoztatással. Ha nem vesszük figyelembe azokat a próféciákat és kijelentéseket, amelyek a földi templom (és a földi szentélyszolgálat) megszűnéséről szólnak, akkor az ószövetségi próféciákba könnyű belelátni egy új zsidó aranykorszakot, ami a harmadik jeruzsálemi templomhoz kötődik. Azonban Dániel és az evangéliumok feljegyzései világossá teszik, hogy a testi zsidóság – különösen a templom, mint Isten imádatának helyszíne – egyszer s mindenkorra jelentőségét vesztette:

A hatvankét hét elmúltával pedig kiirtják a Messiást, és senkije sem lesz. A várost és a szent helyet pedig elpusztítja a következő fejedelem népe. Vége lesz mintegy vízözön által, és eldöntött tény, hogy pusztán áll a háború végéig.” (Dániel 9:26)

Íme, pusztán hagyatik a házatok, és bizony mondom nektek, hogy addig nem láttok engem, amíg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Lukács 13:35)

Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte szellemét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. A föld is megrendült, és a sziklák megrepedeztek.” (Máté 27:50-51)

A templomot a római hadseregek rombolták le i. sz. 70-ben – erre talán még lehet úgy tekinteni, hogy Isten csak a zsidó népet büntette meg ezzel, de az ószövetségi imádati rendszert nem akarta véglegesen felszámolni. A kárpit viszont nem természetes okokból, és nem egy emberi támadás miatt hasadt ketté. Ezáltal maga Isten pecsételte meg Fia kijelentését, miszerint a földi, jeruzsálemi templomhoz kötődő istenimádat befejeződik, és helyét egy új, szellemi rendszer veszi át:

Jézus azt mondta neki: Asszony, hidd el nekem, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni az Atyát… De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.” (János 4:21,23)

Amikor tehát Jelenések könyvében a templom megméréséről olvasunk, ezt az új szövetség fényében kell értelmeznünk. Az apostoli levelek világossá teszik, hogy az új, szellemi rendszerben mit kell értenünk a „templom” alatt:

Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten Szelleme lakik bennetek?” (1Korinthus 3:16)

és ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” (1Péter 2:5)

akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt épültök a Szellem által Isten hajlékává.” (Efézus 2:20-22)

A templom tehát egyrészt egyéni életünket, másrészt a keresztények közösségét, az Egyházat jelenti. Ezékiel látomását – illetve az erre hivatkozó próféciát Jelenések 11-ben – ezen igazság fényében kell értelmeznünk.

Üzenet az Egyháznak

Miután tisztáztuk, mi a templom, feltehetjük azt a kérdést, hogy mit jelent maga a mérés. A választ Ezékiel könyvében találjuk:

Te, embernek fia, add tudtára Izráel házának, hogy milyen ez a ház, hogy piruljanak bűneik miatt, és azután mértékül vehetik az arányait.” (Ezékiel 43:10)

Isten arra adott utasítást Ezékiel prófétának, hogy tudassa Izrael népével a templommal kapcsolatos kijelentéseket. Az üzenethirdetés célja pedig az volt, hogy először is szégyenkezzenek a bűneik miatt, másodszor pedig kövessék a tervben foglaltakat.

Jelenések 11-ben azt látjuk, hogy János kapja a mérővesszőt, és neki kell elvégeznie a mérést. Úgy, ahogy a 10. fejezetben a kis könyv megevése Isten népének tapasztalatát jelképezi, ugyanúgy a templom megmérése is. Ugyanaz az adventmozgalom, amely az 1844-es nagy csalódást átélte, Istentől megbízatást kap arra, hogy az evangéliumot minden emberhez eljuttassa (Jelenések 10:11). De mielőtt ezt a megbízatást teljesíteni tudná (Jelenések 11:3), előbb egy másik üzenetnek kell elhangoznia közöttük.

Az üzenet lényegét és profetikus jelentőségét Ezékiel 43. fejezete foglalja össze:

Azután elvezetett engem a kapuhoz, ahhoz a kapuhoz, amely kelet felé néz. És íme, Izráel Istenének dicsősége közelgett kelet felől, és zúgása olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, a föld pedig fénylett a dicsőségétől.” (Ezékiel 43:1-2)

Jelenések 18:1 egy nagyon hasonló képet mutat be számunkra, amikor egy nagy hatalmú angyal leszáll a mennyből, és dicsősége beragyogja a földet. Az Úr Jézus dicsőséges, második eljövetele „kelet felől” érkezik, de előtte a Földön láthatóvá válik dicsősége. Ez azt jelenti, hogy Isten jellemének nyilvánvalóvá kell válnia az egész Földön, közvetlenül Jézus eljövetele előtt.

A jelenség, amelyet láttam, olyan volt, mint az a jelenség, amelyet akkor láttam, amikor a várost elpusztítani ment. Olyan látomás volt, mint az, amelyet a Kébár folyó mellett láttam. Akkor arcra borultam. És az ÚR dicsősége bement a házba a keletre néző kapun keresztül.” (Ezékiel 43:3-4)

Ez a kijelentés visszahivatkozik Ezékiel 9. fejezetére, ami Jeruzsálem elpusztításáról, és az azt megelőző elpecsételésről szól. Jelenések könyve 7. fejezete ugyanerre az ezékieli látomásra hivatkozik, innen tudhatjuk, hogy ezeknek az eseményeknek közvetlenül a kegyelemidő lezárulása előtt kell bekövetkezniük. Isten dicsőségének megjelenése egyúttal a világ és a földi történelem végóráját is jelenti majd.

Ekkor fölemelt engem a szellem, bevitt a belső udvarba, és íme, az ÚR dicsősége betöltötte a házat. És hallottam, hogy szól hozzám valaki a házból, holott az a férfi mellettem állt.” (Ezékiel 43:5-6)

Ez a jelenet a látomás egyik legkülönösebb, mégis nagyon fontos pontja. Azt látjuk, hogy amikor Isten dicsősége betölti a templomot, akkor úgy tűnik, mintha a hang a házból jönne, pedig a beszélő személy mellette áll. Ezt a képet csak akkor érthetjük meg, ha komolyan vesszük, hogy ez a prófécia nem a testi Izraelről és a jeruzsálemi templomról, hanem Isten igaz imádóiról szól, akik szellemben és igazságban imádják az Atyát.

Amikor Isten dicsősége – az ő Szelleme és jelenléte – teljesen betölti az Egyházat (vagyis az azt alkotó embereket), akkor Isten fog rajtuk keresztül szólni. Külsőleg úgy tűnhet, mintha csak emberek szólnának, a hang mégis máshonnan – magától Istentől – származik. Ahogy azt Jóel könyve előre megjövendölte, Isten népe között mindenki próféta lesz, amikor betölti őket Isten Szelleme:

Azután kiöntöm majd Szellememet minden testre: fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm Szellememet azokban a napokban.” (Jóel 2:28-29)

Közvetlenül Jézus visszajövetele előtt Isten dicsősége be fogja ragyogni ezt a Földet – olyan keresztények által, akik beteljesedtek Szellemmel, így szavaikban és tetteikben Jézus nyilvánul meg.

Megtérésre hívás

Ez tehát Isten terve az Egyházzal, ez a „templom tervrajza”. Csakhogy ennek a tervnek a kivitelezése már az apostoli korban megakadt, a későbbi korokban pedig csak tovább romlott a helyzet. Isten Ezékiel 43 folytatásában elmondja, konkrétan mi a probléma:

Ezt mondta nekem: Embernek fia! Ez az én trónom helye, és lábam helye, ahol Izráel fiai között lakom majd örökké. Szent nevemet többé nem teszi tisztátalanná Izráel háza, sem ők, sem királyaik paráznaságukkal, királyaik holttestével és magaslataikkal, és azzal sem, hogy küszöbüket az én küszöböm mellé és ajtófélfáikat az én ajtófélfáim mellé teszik, és csak egy fal legyen közöttem és közöttük. Tisztátalanná tették szent nevemet utálatosságaikkal, amelyeket cselekedtek: ezért elveszítettem őket haragomban. De most már véget vetnek paráznaságuknak, és elviszik előlem királyaik holttesteit, én pedig közöttük lakom mindörökké.” (Ezékiel 43:7-9)

Ha tudjuk, hogy a templom a személyes ill. közösségi életünkre vonatkozik, világossá válik ezen kijelentés értelme. Isten szava azt mondja, hogy sem az egyéni életünk, sem az Egyház működése nincs összhangban Isten eredeti tervével. Nem Ő uralkodik felettünk, hanem saját „királyaink” vannak. Van vallásos életünk, de ezzel párhuzamosan van egy – ettől független – saját életünk („küszöbünk”) is. Isten arra vár, hogy lezárhassa végre ezt a földi történelmet, de ehhez együtt kell működnünk az Ő tervével:

Ha pirulni fognak mindazok miatt, amit cselekedtek, add tudtukra, hogy milyen ennek a háznak a formája, az elrendezése, a kijáratai és bejáratai – minden formája és minden rendelkezése. Írd le szemük előtt az egész formáját és minden rendelkezését, hogy jegyezzék meg formáját és minden rendelését, és aszerint cselekedjenek.” (Ezékiel 43:11)

Először is fel kell ismernünk, hogy az egyéni és közösségi vallásos életünk nem működött jól. Másodszor be kell látnunk, hogy ennek az az oka, hogy nem ismertük és nem követtük Isten tervét (mert akkor jól működött volna). Ezután újra kell tanulnunk mindent az alapoktól, és el kell kezdenünk megvalósítani azt, amit Isten eredetileg elgondolt. A földi történelmet ugyanis csak akkor tudja lezárni Isten, ha az Ő szent és tökéletes terve célba ér:

Ez a ház törvénye. A hegy tetején az egész körülhatárolt térség igen szentséges. Íme, ez a ház törvénye.” (Ezékiel 43:12)

A templom megmérése a gyakorlatban egy olyan üzenetet jelent, ami az adventmozgalomban hangzik el, és rámutat arra, mi Isten tökéletes terve az Egyházzal, és mi hiányzik e terv dicsőséges megvalósulásához. A kereszténység az elmúlt 2000 év alatt inkább csak beszennyezte Isten nevét („Tisztátalanná tették szent nevemet utálatosságaikkal…” – Ezékiel 43:8). De ennek nem pusztán az volt az oka, hogy a keresztények egyénileg nem helyesen mutatták be Istent az életükkel. János apostolnak három különböző dolgot kellett megmérnie (Jelenések 11:1), és ez alapján az üzenetnek is három fő területe van:

  1. A templom: Isten terve az Egyházzal. Milyen az Isten elgondolása szerinti keresztény közösség? Hogyan épül fel Isten Egyháza?
  2. Az oltár: Isten terve az Ő imádatával. Melyek azok az újszövetségi igazságok, amelyek által megtapasztalhatjuk az evangélium teljes erejét?
  3. Az imádkozók: Isten terve a hívőkkel. Hogyan valósul meg Krisztus újszövetségi szolgálata a személyes életünkben?

Mivel ezekről a témákról egyenként is könyveket lehetne írni, ebben a cikkben csak egy nagyon rövid áttekintésre fogunk szorítkozni, előtérbe helyezve azokat a profetikus szempontokat, amelyekre Ezékiel könyve rámutat.

1. Isten Egyházának helyreállítása

Ezékiel könyve – Mózes könyveihez hasonlóan – olyan aprólékosan és részletekbe menően írja le a templom méreteit, hogy az felületes olvasás mellett fájdalmasan unalmasnak tűnhet. A terjengős leírás pedig még inkább zavarba ejtővé válik, ha úgy tekintünk rá, hogy ez nem is egy szó szerinti építményről szól. Akkor meg mire fel ez a nagy alaposság?! Isten ezért egy gondolatébresztő kérdést tesz elénk:

Így szól az ÚR: Az ég az én trónusom, és a föld a lábam zsámolya. Milyen házat akartok építeni nekem, és milyen helyet nyugvóhelyemül?” (Ézsaiás 66:1)

A probléma – röviden összefoglalva – az, hogy az Egyház emberi elgondolások szerint, emberi erőből épült az elmúlt 2000 évben. Ezzel szemben Zakariás könyve, amely a második templom felépítéséről – profetikusan pedig az Egyház felépítéséről – szól, egy egészen más isteni tervet mutat be:

Így szólj neki: Azt mondja a Seregek URa: Íme, egy férfiú, akinek Sarjadék a neve, mert kihajt a helyéről, és ő építi föl az ÚR templomát! Mert ő fogja fölépíteni az ÚR templomát, és nagy lesz a méltósága, trónra ül, és uralkodni fog. Mellette pap is lesz a trónon, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zakariás 6:12-13)

Ő így felelt nekem: Ez az ÚR beszéde Zerubbábelhez: Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel! – ezt mondja a Seregek URa.” (Zakariás 4:6)

Amikor Krisztus vezető szerepét más ember veszi át az Egyházban – legyen az vén, püspök, pápa, elnök vagy akárki –, akkor az Egyház nem Isten terve szerint épül. Amikor keresztények a Szellem vezetése és ereje helyett emberi módszerekre és ügyeskedésre támaszkodnak, akkor az Egyház nem Isten terve szerint épül. Isten pedig csodálkozva, szemöldökét felvonva kérdezi korunk több mint 40.000 felekezetét: „Milyen házat akartok építeni nekem?!”

Az a tény, hogy Isten ilyen részletes leírást ad Ezékiel könyvében a templomról, már önmagában jelzi, hogy a mai kereszténység egyházfogalma milyen messze áll Isten elgondolásától. Annyira eltávolodtunk az eredeti tervtől, hogy Istennek az alapoktól kell elkezdenie, és szájbarágósan kell elmagyaráznia, hogy Ő egészen mást gondolt az Egyházról, mint mi, emberek!

Először is, az Egyház nem egy felekezet! Egyik felekezet sem „AZ Egyház”, sőt a felekezeteknek – „egyházi” szervezeteknek – valójában semmi közük nincs AZ Egyházhoz! A Biblia világosan elénk tárja, mi az Egyház:

És az ő [Krisztus]lába alá vetett mindent, és őt rendelte mindenek fölött való fővé az egyházban, amely az ő teste és teljessége annak, aki mindent mindennel betölt.” (Efézus 1:22-23)

Az Egyház tehát nem több és nem kevesebb, mint Krisztus teste és teljessége – tehát az Ő lényének része. Krisztushoz tartozni egyenlő azzal, hogy valaki az Ő testéhez (az Egyházhoz) tartozik. Ez fordítva is igaz: csak az tartozik az Egyházhoz (Krisztus testéhez), aki magához Krisztushoz tartozik. Az apostolok azt is világossá teszik, hogyan kerül valaki Krisztus testébe, és hogyan nem:

Mert hiszen egy Szellem által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok vagyunk, és mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg.” (1Korinthus 12:13)

Ti azonban nem test szerintiek vagytok, hanem Szellem szerintiek, ha valóban Isten Szelleme lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Szelleme, az nem az övé. (Róma 8:9)

Nagyon egyszerű tehát a képlet: akiben Krisztus Szelleme van, az az övé (Krisztusé), akiben nincs Krisztus Szelleme, az nem az övé (vö. 1János 5:12). Más szóval, az Egyházhoz való tartozás egyetlen dologtól függ csupán: benned van-e Krisztus Szelleme, vagy sem. Az pedig, hogy valakiben benne van-e Krisztus Szelleme, vagy sem, nem találgatás kérdése. Ha valaki víz és Szellem által bele lett merítve Krisztus testébe, abban ott van Krisztus Szelleme. Ha nem, akkor nincs benne Krisztus Szelleme. Jézus ugyanerről az egyszerű igazságról beszélt Nikodémusnak:

Jézus azt felelte: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az.” (János 3:5-6)

Isten Egyháza arra az alapfelállásra épül, hogy csak olyan emberek vannak az Egyházban (tehát Krisztusban!), akik újjászülettek Krisztus Szelleme által. Ez az új, szellemi élet az Egyház életnedve, amely érdemi változást eredményez az emberek életében. Ez az egyetlen út, ahogyan Krisztus fel tudja építeni Isten templomát – nem emberi erővel, hanem az Ő Szellemével. Ettől a tervtől már az apostolok idejében elhajolt az Egyház, aminek a veszélyeire Pál figyelmeztetett:

Ennyire balgatagok vagytok? Amit Szellemben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” (Galata 3:3)

Ha a Szellem által élünk, a Szellem szerint is járjunk.” (Galata 5:25)

Amikor emberek véges elméjükkel azt feltételezik, hogy képesek listaszerűen megvalósítani Isten elgondolásait – akár saját, személyes életükben, akár közösségileg – már eltértek a Szellem vezetésétől. Lehet szabály a Tízparancsolat, egyházi hagyomány, gyülekezeti kézikönyv, de akár a lelkész vagy a közösség által kifejezett elvárás is. A lényeg mindig a „csináláson” és az elvárásoknak való megfelelésen van. Isten Szelleme azonban nem szabályok által kormányozza a hívőket, hanem egy örök, elpusztíthatatlan, feltámadott és győztes élet erejével (Zsidók 6:16-17; Efézus 1:19-20; Róma 8:2)!!!

Az elmúlt 2000 év tragédiája, hogy keresztények tömegei nem ismerik sem a Szellem általi élet erejét, sem a Szellem vezetését! Fontosabb számukra az egyházi szervezet által nyújtott csalóka biztonság, mint Krisztus személyes vezetése. Emberi tekintélyekre támaszkodnak, emberi tanítókban bíznak, és ha meg nem térnek ebből, végül velük együtt vesznek el! Maga Jézus figyelmeztet erre a kijózanító valóságra:

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről tetszetősnek látszanak, belül pedig halottak csontjaival és minden tisztátalansággal vannak tele!” (Máté 23:27)

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a földet, hogy egy pogányt prozelitává tegyetek! Amikor pedig azzá tettétek, a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál.” (Máté 23:15)

Ezékiel próféciája parancsba adja, hogy az emberi királyok holttesteit el kell takarítani az útból – a lelkiismeretünket nem rendelhetjük alá emberi vezetők véleményének. Isten dicsősége ugyanis csak a Szellem vezetése mellett tudja betölteni az Egyházat (Ezékiel 43:9). A Szellem ad ugyan tanítói ajándékokat, hogy az Írások kifejtése által táplálja a testet (Efézus 4:11), de Isten alapvetően a Szellem belső hangja által vezet minden egyes keresztényt:

de az a kenet, amelyet tőle kaptatok, bennetek marad, ezért nincs szükségetek arra, hogy bárki tanítson titeket, hanem az ő kenete megtanít titeket mindenre, és az igaz, nem pedig hazugság. Ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1János 2:27)

Az egyházi hierarchiáról pedig Krisztus nagyon egyértelműen nyilatkozott:

Ti azonban ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus.” (Máté 23:8-10)

Egy Atyánk van: Isten; egy Tanítónk: Krisztus; mi pedig mind egyenrangú testvérek vagyunk. Mindnyájan ugyanazzal a Szellemmel lettünk megitatva és Krisztus testébe bemerítve (1Korinthus 12:13), és mindnyájunkat ugyanez a Szellem tanít és vezet. Akik készek félretenni az évszázados rossz berögződéseket, azok között Isten dicsősége hatalmasan meg fog nyilvánulni. Csak azok tudják hitelesen hirdetni azt az üzenetet, ami kihívja az embereket a kudarcot vallott (bukott) emberi vallásokból, akik maguk is megszabadultak az emberi szervezetek mentalitásától (erről bővebben Jelenések 14. és 18. fejezetében olvasunk majd).

2. Isten imádatának helyreállítása

Az ószövetségi szentélyszolgálatban két oltár volt: egy arany füstölőoltár a szentélyben, és egy réz égőáldozati oltár az udvaron, a szentély bejárata előtt. Ezékiel könyve az utóbbiról közöl méreteket, tehát az égőáldozati oltár jelentőségét kell megérteni. Ebben a kérdésben Pál apostol kijelentése segít eligazodni:

Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róma 12:1-2)

Azok a keresztények, akik kicsit is komolyan veszik Isten szentségét, általában az alábbi módon értelmezik ezt az igét (és az odaszánást):

  1. Bűnös vagyok és rossz dolgokat csinálok.
  2. Isten azt szeretné, hogy igaz és szent életet éljek.
  3. Elhatározom, hogy mostantól jól fogok viselkedni.
  4. Erőfeszítéseket teszek rossz szokásaim megváltoztatására.

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ezen az úton csak nagyon felszínes változásokat lehet elérni. Sőt, az sem ritka, hogy akik ezzel a mentalitással érnek el „sikereket”, sokszor azok a legszeretetlenebb, legképmutatóbb „keresztények”. Lehetséges, hogy teljesen mást jelent az odaszánás?! Jézus egészen radikális kijelentéseket tett az odaszánásról:

Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom. Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom.” (Lukács 14:26-27)

Jézus nem azt mondta ezzel, hogy viszonyuljunk ellenségesen szeretteinkhez és legközelebbi rokonainkhoz, sőt saját magunkhoz is. Ő arról beszélt, hogy le kell mondanunk az életünkről! Le kell mondanunk a saját gondolatainkról és érzéseinkről. Le kell mondanunk az identitásunkról – arról, hogy mi magunk határozzuk meg, kik vagyunk! A kereszt egy kivégzőeszköz: aki felveszi a keresztet, az meghalni megy!

Amikor a saját életünket éljük a saját elképzeléseink szerint, és azt gondoljuk, ez megfér Isten imádata mellett, ha abban egyébként „jól teljesítünk” – nos, ez az imádat nem szellemi, hanem testi. Az igazi imádat azt jelenti, hogy Szellem szerint is járunk (Galata 5:25)! A saját elképzeléseink szerinti életben én vagyok a „király”, és azt teszem, amit én akarok. De ennek az eredménye egy olyan élet, ami tele van holt cselekedetekkel, amelyek ellentétben állnak Isten életével (Zsidók 6:1).

Krisztus bennünk akar lakni és élni. Ő azt akarja, hogy az egész életünk telve legyen az Ő dicsőségével. De amíg az életünket – beleértve a vallásos életünket is – emberi elképzelések szerint alakítjuk, addig Isten dicsősége nem tud betölteni minket. Amíg nem adjuk fel, nem égetjük el Isten oltárán az összes téves vallási elképzelésünket, és a régi életünkhöz láncolt identitástudatunkat, addig nem lesz érdemi változás az életünkben, csak toldozgatás-foldozgatás! Pál apostol nem pusztán a szokásaink, hanem az egész énképünk kicseréléséről beszélt:

Vessétek le a korábbi életviteletek szerinti ó embert, aki csalárd kívánságok által megromlott, gyökeresen újítsátok meg gondolkozásotokat, és öltözzétek fel az új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Efézus 4:22-24; pontosítva)

Úgyhogy mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint, sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, többé már nem ismerjük. Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden.” (2Korinthus 5:16-17)

Isten Szelleme akkor tud megszabadítani minket hibás berögződéseinktől, helytelen gondolatainktól és érzéseinktől, ha hitet gyakorlunk abban, hogy Krisztusban már nem a régiek vagyunk. Azzal, hogy hit által elhatárolódunk a régi életünktől, felhatalmazzuk Krisztust arra, hogy kivegyen a szívünkből és elménkből mindent, ami nincs összhangban az isteni élettel. Az alábbi mondatoknak például semmi közük nincs a hithez, viszont képesek a régi életünkhöz láncolni minket:

  • „Én már csak ilyen vagyok!”
  • „Én is csak ember vagyok!”
  • „Én ezt örököltem, így kell elfogadni!”

Amíg úgy gondolkodunk saját magunkról, hogy mi csak „kegyelmezett bűnösök vagyunk”, de azért „hálából” próbálunk engedelmeskedni, addig erőfeszítéseink eleve kudarcra vannak ítélve, mivel a régi életünkben gondolkodunk. Jézus világossá tette, hogy jó cselekedetek csak jó emberekből származnak, bűnösökből nem!

Vagy tegyétek a fát jóvá, és akkor a gyümölcse is jó, vagy hagyjátok a fát vadon, és akkor a gyümölcse is rossz. Mert gyümölcséről lehet megismerni a fát… A jó ember a maga jó kincseiből hozza elő a jókat. A gonosz ember pedig a maga gonosz raktárából hozza elő a gonosz dolgokat.” (Máté 12:33,35)

Az odaszánás azt jelenti, hogy hitet gyakorlunk az evangélium erejében: az újjászületéssel jóvá lett a „fánk”, és egy jó kincs került a szívünkbe – a régi pedig meghalt, vége van. Többé már nem aszerint tekintünk magunkra, Istenre, másokra, a helyzeteinkre stb., ahogy azt az emberi megfontolások, vagy a természetes reakciók diktálnák. Félretesszük az emberi erőforrásokkal dolgozó, e világi számítgatást; hitünket és reménységünket pedig tudatosan Krisztus Szellemének bennünk végzett munkájába vetjük – mert az valódi változást végez az életünkben.

Mert hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem Isten szerint erősek, erősségek lerombolására. Leromboljuk az okoskodásokat és minden magaslatot, amelyet Isten ismerete ellen emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak,” (2Korinthus 10:4-5)

Bárcsak megpillantanánk egy-két szikrát abból a dicsőséges isteni tervből, amit Isten minden gyermeke – az egész Egyház – számára elgondolt! Akkor könnyű lenne elengedni azt a hibás gondolkodásmódot, ami elzár bennünket Krisztus teljességének megtapasztalásától!

Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben, a Krisztusban.” (Efézus 1:3)

„…a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint,” (Efézus 1:16-19)

Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való az ő megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott, amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, kikerülve azt a romlottságot, amely a kívánság miatt van a világban.” (2Péter 1:3-4)

Az apostolok erről írtak, erről beszéltek, ezért imádkoztak, mégis milyen keveset tapasztalt még meg Isten népe abból a végtelen ajándékból, ami már oda lett adva nekünk! Az Úr 2000 éve várja, hogy legyen egy nép, ami odaszánja magát a teljes hitre, és megtapasztalja azt a dicsőséget, ami Krisztus életével együtt minden hívő testében már jelen van!

3. Az igazi imádók helyreállítása

Izrael társadalma három fő csoportból állt: a fejedelem (király), a papok és a nép. Ezékiel leírása valójában az ószövetségi zsidó társadalom egy idilli állapotát írja le. A fejedelem, a papok és a nép tisztelettel és szép rendben imádja Istent; komolyan veszi az áldozatokat, az ünnepeket és a törvény betartását; és mindenki Isten terve szerint él a számára kirendelt birtokon.

Ennek a próféciának a jelentőségét könnyen félre lehet magyarázni, ha minden egyes részletét szó szerint akarjuk érteni, vagy át akarjuk vetíteni a kereszténységre. A legtöbb felekezet a zsidó társadalmat próbálja leképezni, amikor különbséget tesz a „felszentelt” papság (klérus) és a „közönséges” nép (laikusok) között. Csakhogy Isten örök tervében nincs ilyen különbségtétel:

Most azért ha figyelmesen hallgattok a szavamra, és megtartjátok szövetségemet, ti lesztek az én népem valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. És papok birodalma és szent nép lesztek. Ezek azok a beszédek, amelyeket el kell mondanod Izráel fiainak.” (2Mózes 19:5-6)

Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe vagytok, hogy hirdessétek a hatalmas tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket,” (1Péter 2:9)

Míg az ezékieli próféciában a papok tanítják a népet Isten ismeretére, Isten újszövetségi imádói kivétel nélkül ismerik Őt:

És tanítsák meg népemet, hogy mi a különbség a szent és közönséges között, és ismertessék meg velük a tisztátalan és a tiszta közötti különbséget.” (Ezékiel 44:23)

És nem tanítja többé senki a felebarátját és senki a testvérét ekképpen: Ismerjétek meg az URat! Mert ők mindnyájan ismernek majd engem, kicsinytől a nagyig – ezt mondja az ÚR –, mert megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé nem emlékezem meg.” (Jeremiás 31:34)

Az imádkozók megmérése (Jelenések 11:1) tehát nem azt jelenti, hogy vissza kellene térnünk az ószövetségi rendszerhez, vagy bármely részét le kellene másolnunk. Ahogyan Istennek az ószövetségi népe számára is volt egy tökéletesen megszerkesztett terve, ugyanúgy az újszövetségi nép működésére nézve is létezik egy tökéletes isteni terv. Ez az új terv Jézus megdicsőülésekor lépett életbe, amikor is az új rendszer hatályon kívül helyezte a régit:

Jézus azt mondta neki: Asszony, hidd el nekem, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni az Atyát… De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.” (János 4:21,23)

Amikor újról beszél, elavulttá tette az elsőt, ami pedig elavul és megöregszik, közel van az enyészethez.” (Zsidók 8:13)

Istent akkor imádjuk igazán – Szellemben és igazságban –, ha az Ő újszövetségi tervét követjük. Ebben a tervben Jézus Krisztus az Úr – a fejedelem –, aki bennünk lakozó Szelleme által vezérel minket:

Ti azonban nem test szerintiek vagytok, hanem Szellem szerintiek, ha valóban Isten Szelleme lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Szelleme, az nem az övé.” (Róma 8:9)

Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai.” (Róma 8:14)

Ezékiel próféciájában Isten felrója népének az imádatban elkövetett legnagyobb vétségüket:

Idegeneket, körülmetéletlen szívű és körülmetéletlen testű embereket engedtetek bemenni, hogy szent helyemen legyenek, és így tisztátalanná tegyék azt, az én házamat, amikor áldozatul hoztátok kenyeremet, a kövérjét és a vért. Ekkor minden eddigi utálatosságotoknál jobban megtörtétek szövetségemet. Nem foglalatoskodtatok szent dolgaim szolgálatában, hanem magatok helyett őket foglalkoztattátok szolgálatomban az én szent helyemen.” (Ezékiel 44:7-8)

A mai kereszténységben normális, hogy ha valaki betanulja az egyház hitelveit és megkeresztelkedik, az onnantól kezdve „testvér” – sokszor valódi megtérés és újjászületés hiányában is. Isten szemében azonban utálatosság, amikor egy keresztény közösség olyan emberekkel hígul fel, akiknek valójában semmi közük Istenhez. Az igazi imádók Isten fiai: Szellemtől született és Szellem által vezetett keresztények. Akik nem ebben a valóságban élnek, hanem a régi gondolkodásukat folytatják „keresztény” életükben is, azok „idegenként” próbálják Isten imádni. Hát persze, hogy nem működik!

Mert a test szerinti gondolkozás ellenséges Istennel szemben, mivel nem engedelmeskedik Isten törvényének, mert nem is teheti.” (Róma 8:7)

Egyáltalán nem véletlen, hogy az elmúlt 2000 évben a kereszténység inkább csak szégyent hozott Isten nevére, és ma sokan csak kitalált mesének tartják a Biblia történeteit. Isten soha nem akarta, hogy keresztény közösségek a növekedés reményében vagy a szeretet nevében eltűrjék azokat az embereket, akik nem engedelmeskednek a Szent Szellem vezetésének, netalán még vezető pozícióba is helyezzék őket (vö. 2Korinthus 11:4; 2Péter 2:1-2). Anániás és Szafira története rávilágít arra, hogy Krisztus élő teste kiveti magából azokat az embereket, akik nem vetik alá magukat a Szent Szellemnek – és ez nem szeretetlenség, hanem az áldások áradásának biztosítéka:

Péter erre így szólt: Miért egyeztetek meg abban, hogy az Úr Szellemét megkísértitek? Íme, a küszöbön vannak azok lábai, akik eltemették férjedet, és kivisznek téged is… Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között, és mindnyájan egy akarattal a Salamon csarnokában voltak. Mások közül pedig senki sem mert hozzájuk csatlakozni, a nép pedig nagy tiszteletben tartotta őket.” (Apostolok cselekedetei 5:9,12-13)

Az Atya olyan imádókat keres, akik szellemben és igazságban imádják Őt (János 4:23), és bennük hatalmasan meg is nyilvánul Isten természetfeletti, életet átformáló ereje (vö. Róma 8:16-17)! A világ 2000 éve arra vár, hogy Isten fiai – a Szellemtől vezérelt emberek – bemutassák az evangélium erejét:

Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8:19)

Legfőbb ideje, hogy Isten gyermekei felismerjék és megtapasztalják az evangélium átformáló erejét! Ehhez viszont ki kell lépni abból a kudarcra ítélt gondolkodásból, ami a külső elvárások iránti megfelelés által próbál változást elérni. Az evangélium egy teljesen más rendszer, ami a bennünk lakozó Szent Szellem által működik. Akik pedig nem a Szellem vezetése alatt akarják élni az életüket, azoknak nincs helye az igaz imádók között.

Az élet folyója

Jézus arról beszélt, hogy amikor Ő megdicsőül, akkor a tanítványai belsejéből áradni kezd a Szellem:

Aki hisz bennem, amint az Írás mondta, élő víz folyamai áradnak annak belsejéből. Ezt pedig a Szellemről mondta, akit kapnak majd a benne hívők, mert még nem adatott a Szent Szellem, mivelhogy Jézus még nem dicsőült meg.” (János 7:38-39)

Ezékiel próféta és János apostol is ezt a folyót látta látomásban:

És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered.” (Jelenések 22:1)

Azután visszavezetett engem a ház bejáratához, és íme, víz jött ki a ház küszöbe alól, kelet felől, mert a ház eleje kelet felé néz, és a víz aláfolyt a ház jobb oldala mellett, az oltártól délre.” (Ezékiel 47:1)

Ez az élet-folyó a Jézusban hívők belsejéből árad, mert Isten temploma – Isten és a Bárány trónja – a Szent Szellem által már a bensőnkben van:

Amikor a farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa, ezt a feleletet adta: Az Isten országa nem szemmel láthatóan jön el. Nem mondják majd, hogy íme, itt vagy íme, ott van, mert az Isten országa bennetek van.” (Lukács 17:20-21)

Avagy nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma, amelyet Istentől kaptatok, és nem a magatokéi vagytok?” (1Korinthus 6:19)

Ezékiel 47. fejezete azok tapasztalatát írja le, akik átesnek a „templom megmérésén”. Az ő életükben Isten Szellemének folyója bőségesen árad, és amerre mennek, áldás és gyógyulás jár a nyomukban. Krisztus élete ugyanúgy nyilvánul meg rajtuk keresztül, mint amikor Krisztus a saját testében volt a Földön. Ez a prófécia egy nagy „halászatról” is beszámol, ami az utolsó evangéliumhirdetés eredményességére utal:

Ahová csak eljut ez a folyam, élni fog ott minden élőlény, amely mozog. Nagy bőségben lesznek ott halak, mert ahová csak eljut ez a víz, meggyógyul a víz. Élni fog ott minden, ahová csak eljut ez a folyó. Halászok állnak majd ott, és Éngeditől Én-Eglaimig varsák kivetőhelye lesz az. Sok különféle hal lesz benne bőséggel, olyanok, mint a nagy tenger halai.” (Ezékiel 47:9-10)

Így szólt hozzájuk Jézus: Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket!” (Márk 1:17)

És a tornác?!

Jelenések és Ezékiel könyve tehát Isten tervének egy kulcsfontosságú mozzanatára világít rá. Isten a nagy adventmozgalom örököseit kívánja megbízni az evangélium hirdetésének és bemutatásának feladatával – de ennek feltétele van. Először nekik kell megérteniük és megtapasztalniuk mindazt, amit a világ számára bemutatnak majd:

de a tornácot, amely a templomon kívül van, hagyd ki, és ne mérd meg, mert az a pogányoknak adatott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig.” (Jelenések 11:2)

Ahogy a tanulmány elején már megállapítottuk, Jelenések 10. fejezete alapján logikusnak tűnhet az a következtetés, hogy a Hetednapi Adventista Egyház a nagy adventmozgalom örököse, és a „templom megmérése” közöttük fog végbemenni. Elvégre az adventisták zászlajukra (logójukra) tűzték a „hármas angyali üzenet” hirdetését (bővebben l. Jelenések 14:6-tól), és azt állítják magukról, hogy már az 1840-es évektől fogva ők hirdetik az „örökkévaló evangéliumot” és Isten utolsó kegyelmi üzenetét. Jelenések 11:1-2 azonban arra világít rá, hogy néhány nagyon fontos dolog hiányzik ebből a képből.

A „templom megmérése” (Jelenések 11:1) megelőzi a „prófétálást” (Jelenések 11:3), ami azt jelenti, hogy a nagy evangéliumhirdetés előtt egy másik üzenetnek kell hangoznia. A „tornácról” szóló kijelentés (Jelenések 11:2) pedig azt mondja, hogy a „megmérés” szigorúan csak a templomra vonatkozik, még a templomot körülövező oszlopcsarnokra sem! Ez azt a megállapítást húzza alá, hogy a „megmérés” üzenete először csak egy viszonylag szűk csoportban hangzik el, nem az egész világnak szól. A „pogányoknak” – vagyis a többi embernek – „negyvenkét hónapja”, azaz 1260 napja lesz az örökkévaló evangélium megismerésére és erejének megtapasztalására.

A megmérés próféciájából két fontos következtetést vonhatunk le:

  1. A XIX. századi adventmozgalom örökösei soha nem voltak abban a helyzetben – sem megértésben, sem megtapasztalásban –, hogy az evangéliumot az egész világnak hirdethették volna
  2. Isten műve befejezésének kulcsa – az evangélium teljes körű hirdetése – azon múlik, hogy az adventmozgalom örökösei először saját maguk is felismerik és megtapasztalják az evangélium valódi jelentését és erejét

Jézus szavai világosak:

És Isten országának ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és majd akkor jön el a vég.” (Máté 24:14)

Az evangélium nem egy elmélet, hanem Isten átformáló ereje. A világ nem szép tanításokra vár sóvárogva, hanem Isten fiainak megjelenésére – olyanokra, akik saját életükben tapasztalják ezt az erőt. Isten országa ugyanazzal a működési elvvel fog működni egy örökkévalóságon át, mint amit az evangélium ereje által már most is megtapasztalhatunk. Amíg ez a tapasztalati bizonyíték nincs az egész teremtett világ előtt nyilvánosan bemutatva, addig nem beszélhetünk arról, hogy az örökkévaló evangélium hitelesen („bizonyságul”) lenne hirdetve. Ám ha az evangélium erejének örökkévaló működése láthatóvá válik Isten gyermekeinek életében, akkor a bűn korszakát azonnal le lehet zárni.

Az adventmozgalom célkitűzéseiben mindig is első helyet foglalt el a Jézus második eljövetelére való felkészülés. Bár rajtuk kívül más keresztények is felismerték a bűntelenségre való eljutás fontosságát, a hagyományos adventista gondolkodásban ez mindig is központi szerepelt foglalt el. Csakhogy az a gond, hogy az evangélium téves értelmezése miatt az isteni terv megvalósulása elérhetetlen távolságba került. Isten küldött ugyan egy üzenetet 1888-ban az adventisták számára Alonzo T. Jones és Ellet J. Waggoner által, amely rá akarta irányítani a figyelmüket a továbbvezető útra, de az adventisták elvetették ezt az üzenetet.

Napjainkra az adventisták nagyobbik része (a HNA Egyház) feladta a tökéletességre való eljutásnak még a gondolatát is, és beállt a többi keresztény felekezet sorába. Más, „konzervatív” adventisták pedig – kitartva a „régi útjelzők” mellett – ugyanazt a kudarcra ítélt gondolkodásmódot követik, mint elődeik: a törvény miatt ugyanúgy elutasítják az evangélium erejét, mint 1888-ban, amikor Isten egy teljesen új irányt akart nekik mutatni. Ha viszont így áll a helyzet, akkor hol van a „templom”, és hol hangzik a „megmérés üzenete”?!

Külső szemlélő számára a helyzet nem tűnik sokkal reményteljesebbnek, mint amikor a tanítványok szétfutottak Jézus elfogatásakor. Még hetekkel Jézus feltámadása után sem tudtak felocsúdni. A külvilág szemében Jézus – tanítványaival együtt – egy újabb kudarc volt a hamis Messiások sorában. De amikor pünkösdkor kitöltetett a Szent Szellem, és Jézus tanítványai újjászülettek, a Messiás szolgálata új értelmet nyert számukra, és saját küldetésüket is új fényben értették meg. Bár kezdetben csak százhúszan voltak, az új élet erejével felruházva képessé váltak arra, hogy Isten felforgassa általuk a teljes ókori világot. Az utolsó napokra nézve is hasonló a forgatókönyv…

Rostálás

Két ószövetségi prófécia szintén egybevág a templom megmérésének üzenetével. Ez a két prófécia a rostálás, illetve az ezüst megtisztításának képével mutatja be az Isten népe között végbemenő radikális változásokat. A rostálásról szóló próféciát Ámósz könyvében olvashatjuk:

Mert íme, parancsot adok, és megrostálom Izráel házát minden nép között úgy, ahogyan a rostával rázogatnak, de egy szemecske sem esik a földre. Fegyver által hal meg az én népemből minden vétkes, aki azt mondja: Nem ér el minket, és nem jön ránk a veszedelem.” (Ámósz 9:9-10)

A gabona aratása után a levágott kalászokból kicsépelik a búzaszemeket, de a gabona ezzel még nem érte el végső, konyhakész állapotát. Bár a cséplés során megzúzódik a mag külső hártyája – a polyva –, még mindig össze van keveredve a magokkal, és azt szeleléssel kell eltávolítani. A gabonaszemeket egy rostába helyezik, majd feldobják a magasba. A szél kifújja a polyvát a gabonaszemek közül, a megtisztult búzaszemek pedig visszaesnek a rostába. A műveletet addig ismétlik, amíg a gabona teljesen megtisztul a polyvától.

Ugyanez a gondolat szerepel az ezüstöt finomító ötvös képében is, amiről Malakiás ír:

De ki szenvedheti el eljövetelének napját? És ki állhat meg megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvös tüze és a ruhamosók lúgja! Leül, mint az ötvös, hogy megtisztítsa ezüstjét, és megtisztítja Lévi fiait, fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt. Akkor igazsággal visznek áldozatot az ÚRnak.” (Malakiás 3:2-3)

Az ókorban az ezüst finomítása nagy szakértelmet, türelmet és ügyességet igényelt. A nemesfémet tartalmazó ércet porrá őrölték és egy olvasztótégelybe helyezték, amit magas hőmérsékletre hevítettek. A salak egy része könnyen kivált, és fújtatóval el lehetett távolítani. Az ólom eltávolítása azonban sokkal körülményesebb volt. Meg kellett találni azt a hőmérsékleti pontot, amikor az olvadt ólom felforr, és beleköt az olvasztótégely anyagába, de az ezüstöt még nem rántja magával. Az ötvös csak néhány pillanatra hagyhatta ebben az állapotban az olvadt fémet, különben könnyen elveszíthette az ezüstöt is. A lehűlés után többször is meg kellett ismételni a hevítési folyamatot, hogy minden salak kiégjen, és csak a tiszta ezüst maradjon meg.

Sok magyarázat általában úgy értelmezi az ezüsttisztítás próféciáját, hogy majd a nyomorúság idején a próbák fognak minket megszabadítani a bűnöktől. Pedig a prófécia teljesen egyértelműen azonosítja az ötvös tüzét: az nem próbákat, vagy szenvedéseket jelent, hanem Istent magát („olyan ő, mint az ötvös tüze”)! Ézsaiás könyve ugyanerről az igazságról beszél:

Halljátok meg, ti távol lakók, mit cselekedtem, ismerjétek meg, ti közel valók, az én hatalmamat! Megrettentek a bűnösök Sionban, félelem fogja el az istenteleneket: ki lakhat közülünk megemésztő tűzzel, ki lakhat közülünk örökös hőséggel?” (Ézsaiás 33:13-14)

Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” (Zsidók 12:29)

A rostálás és az ezüsttisztítás tehát egyáltalán nem arról szól, hogy ki fogja kiállni az üldözéseket! Ezek a próféciák arról szólnak, hogy Isten népe el fog jutni Isten jelenlétének egy olyan mértékű megtapasztalására, ami nem minden „hívő” számára lesz kívánatos! Azok számára, akik csak a középszerű, emberi erőfeszítéseken, és szabályok betartásán alapuló vallásos élethez – és az ezt biztosító, kényelmes egyházi státuszhoz – ragaszkodnak, a Szellem által vezérelt élet idegen és ijesztő lesz. De azok, akik mindennél jobban vágynak Isten jelenlétére – még akkor is, ha ez régi életük, berögződéseik, identitásuk (!) feladásával jár –, azok meg fogják tapasztalni Isten országának teljes dicsőségét életükben:

A királyt ékességében látja a szemed, és látod a tágas országot.” (Ézsaiás 33:17)

A rostálás próféciája azt sugallja, hogy Isten népe közül sokan el fognak fordulni ettől az üzenettől. Ahogy a rostálás sem egy egyszeri megrázás, ugyanúgy Isten népe is több hullámban kapta és kapja azokat az üzeneteket, amelyek alapján alkalmassá vagy alkalmatlanná válnak arra, hogy Isten befejező munkájában részt vegyenek.

Az az üzenet, amit az Úr 1888-ban elindított a HNA Egyház soraiban, kb. 100 évvel később ismét felelevenedett az adventmozgalom örökösei között, és megállíthatatlan erővel halad a végső kiteljesedése felé. Most sem népszerű, mert az emberek többsége most is jobban szereti „az emberektől kapott dicsőséget, mint az Isten dicsőségét” (János 12:43). De azok, akik számára fontosabb az evangélium erejének megtapasztalása az Egyház által nyújtott biztonságnál és elismerésnél, azokat már nem tudja megakadályozni az egyházi hierarchia – bármennyire is próbálják elhallgattatni Isten Szellemének hangját.

A „templom megmérése”, a „rostálás” és az „ezüst megtisztítása” már zajlik az adventmozgalomban. Isten munkája nem egyházi monstrumokon keresztül fog befejeződni, hanem olyan alázatos eszközökön keresztül, akik készek letenni előzetes elképzeléseiket, berögződéseiket, és lemondanak régi életükről, identitásukról. Krisztus most felszólítja langyos, laodiceai népét: „Hagyjatok fel a kudarcra ítélt egyházi mentalitással, és tanuljátok újra az evangéliumot Tőlem – mert az igazi evangéliumnak ereje van, és működik!” Ha Isten szól a szívedhez ma, ne késlekedj!

Azért amint a Szent Szellem mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket (Zsidók 3:7-8)