10. rész – Nincs visszaút!

Buzdítás, nem fenyegetés!

A Zsidókhoz írt levél újra és újra arra figyelmeztet minket, hogy vegyük komolyan azt az új rendszert, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra, és bátran valljuk meg az ebbe vetett hitünket (vö. Zsidók 2:1; 3:1,6,12-15; 4:14; 6:11,18; 10:19-23). A folytatás is ezt a gondolatot erősíti, és arra int, hogy ne forduljunk vissza a hit útjáról:

Legyen gondunk arra, hogy egymást buzdítsuk a szeretetre és a jó cselekedetekre, nem hagyva el összejöveteleinket, ahogyan szokásuk némelyeknek, hanem intve egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” (Zsidók 10:24-25)

A 25. vers sokak számára lett félreértés tárgya, mivel a legtöbb esetben kontextusból kiragadva, bunkósbotként alkalmazzák, azt tanítva, hogy a gyülekezet (értsd: a mi egyházunk/gyülekezetünk/felekezetünk!) elhagyása egyenértékű az üdvösség elvesztésével. Mivel az első században csupán egyetlen kereszténység létezett, itt nem is lehetett szó ilyesmiről. Alaptalan riogatás és megfélemlítés az a gondolat, miszerint ha valaki elhagyja egy adott felekezet tanításait, akkor az megnézheti magát az ítéletkor!

Először is, szeretetteljes buzdításról van szó, nem pedig fenyegetésről. Másrészt az eredeti görög szövegben itt nem is az ekklészia (gyülekezet/egyház) szó szerepel, hanem az episzünagógé, ami konkrétan összegyűlést, összegyülekezést jelent. Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent az összejövetelek elhagyása, akkor szem előtt kell tartani a levél történelmi hátterét.

Az első században a zsidóságból megtért Messiás-hívők kezdtek visszatérni az ószövetségi rendszerhez (pl. állatáldozatokhoz), és azokat a zsinagógákat látogatták, ahol határozottan elutasították Jézust. Abban az időben nem lehetett sokáig – feltűnés nélkül – egyszerre zsidó és keresztény gyülekezetbe is járni, hanem választani kellett. Ennek az lett a következménye, hogy a Messiás-hívő zsidók közül „némelyek” elhanyagolták a keresztény összejöveteleket.

Az apostol arra buzdít, hogy erről a közösségről ne mondjunk le, hanem „intsük egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” Egy hasonló figyelmeztetés már korábban is elhangzott:

Vigyázzatok, testvéreim, hogy valaha ne legyen közületek senkinek hitetlen, gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon, hanem intsétek egymást minden nap, amíg tart a ma, hogy egyikőtök se keményedjék meg a bűn csalárdsága által. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig erősen megőrizzük” (Zsidók 3:12-14)

Hol tudjuk leginkább a hit útjára buzdítani egymást? A válasz egyértelmű: a keresztény összejöveteleken! Akik visszatértek a judaizmusba, azok nem a szeretetre és a hitre buzdították egymást, hanem a törvény megtartását hangsúlyozták, amiről már sokszorosan bebizonyosodott, hogy járhatatlan út. Ráadásul Jézus kijelentése szerint az egész imádati rendszer napjai meg voltak számlálva:

Amikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett pusztulása. Akkor, akik Júdeában lesznek, meneküljenek a hegyekbe, a városban levők pedig hagyják el azt, és akik a mezőn vannak, ne menjenek be abba. Mert ezek a bosszúállás napjai, hogy beteljesedjen mindaz, ami meg van írva. Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokban a napokban, mert nagy nyomorúság lesz e földön és harag e népen! Kardélre hányják és fogságba viszik őket minden pogány nép közé, és Jeruzsálemet a pogányok megtapodják, amíg be nem telik a pogányok ideje.” (Lukács 21:20-24)

A levél Jézus kijelentésére emlékezteti az I. századi zsidó-keresztényeket, és ismét figyelmezteti őket a jeruzsálemi templom (szenthely) közelgő pusztulására. Ez a prófécia élénken élhetett a jeruzsálemi keresztények elméjében, ugyanis i.sz. 66-ban – amikor meglátták a római seregeket – Pellába menekültek. Akik Jézus szavait figyelmen kívül hagyták, és Jeruzsálemben maradtak, azok mind meghaltak az i.sz. 70-ben folytatódó római ostrom során!

Mi értelme van a keresztény összejövetelek elhagyásának, és a judaizmusba való visszatérésnek, ha az a régi, működésképtelen vallás – istentiszteleti helyével, a templommal együtt – hamarosan amúgy is el fog pusztulni?! Ez egy rendkívüli figyelmeztetés volt, hogy a keresztény szabadságban élő testvéri közösséget ne hagyják el a törvény igájához való visszatérés kedvéért. A régi rendszert és a törvényt maga Péter apostol nevezte elhordozhatatlan igának:

Most azért miért kísértitek Istent, hogy a tanítványok nyakába olyan igát tegyetek, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” (Apostolok cselekedetei 15:10)

Pál apostol is azonosítja ezt az igát:

Ezért álljatok meg abban a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadított minket, és ne engedjétek magatokat újból a szolgaság igájába fogni! Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Ismét bizonyságot teszek azért mindenkinek, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani.” (Galata 5:1-3)

Törvény rendszere = rabszolgaság igája

Miután láttuk, milyen történelmi kontextusban hangzott el a fenti figyelmeztetés, vizsgáljuk meg, hogyan vonatkoztathatjuk ezt a jelenkori kereszténységre. Helyénvaló-e az a bevett eljárás, miszerint amikor valaki új felismerésre jut, és azt szeretné követni, ahhoz rögtön hozzávágják, hogy a „gyülekezet [tanainak] elhagyása” az üdvösség elvesztésével jár? Ha alaposan végiggondoljuk, ez az ige pontosan ennek ellenkezőjét tanítja: a szervezett valláshoz (pl. judaizmushoz) való tartozás ellen beszél, és helyette a szellemi közösség gyakorlását szorgalmazza! Pontosan arra buzdít, hogy ne hagyjuk el a testvéri közösséget egy szervezett vallás kedvéért, csak azért, mert az népszerűbb, elfogadottabb vagy biztonságosabbnak tűnik.

A Jézusban kapott áldásokat csakis hit által vehetjük birtokba, a megfelelésen alapú vallásos gondolkodás azonban ellentétes ezzel. Ahogy a zsidók számára sem volt egyszerű a Jézusban való kizárólagos hit útját választani családjuk, barátaik, szomszédaik stb. rosszallása ellenére, úgy ma sem könnyű szembemenni a vallásos környezet által támasztott elvárásokkal. De ha a hit útjának járásában akadályoz egy vallási rendszer, akkor oda nem szabad visszatérni!

A megbocsáthatatlan bűn

A következő szakasz ugyanezt a gondolatmenetet folytatja:

Mert ha szándékosan vétkezünk, miután eljutottunk az igazság megismerésére, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Aki megveti Mózes törvényét, két vagy három tanúbizonyságra, irgalom nélkül meghal. Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltó az, aki az Isten Fiát megtapossa, és a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a kegyelem Szellemét megcsúfolja!” (Zsidók 10:26-29)

Ha szándékosan [tudatosan] vétkezünk” akár egyszer is a megtérés után, akkor örökre elveszünk?! Valóban erről lenne szó? A levél ezt azokra mondja, akik „eljutottak az igazság megismerésére”. Ez mit jelenthet? Ha megismerted a tantételeket, de elkövettél valamit, amiről tudtad, hogy rossz, akkor „többé nincs bűnökért való áldozat”? Ha eddig figyelmesen olvastuk a levelet, akkor tudhatjuk, hogy egyáltalán nem erről van szó, mivel a levél fő témája a régi rendszerhez való tudatos visszatérés problémája. Az egész Zsidókhoz írt levél arról szól, hogy visszatérünk-e a régi rendszerhez, vagy hit által kitartunk az újban! Erre a tudatos visszatáncolásra vonatkozik a szándékos vétkezés is, és nem általában akármilyen bűnre.

Az igazság megismerése megtapasztalást jelent, nem azt, hogy elméleti igazságokat megtanulunk. Ezek a keresztények Jézus által már megtapasztalták az Istennel való élő közösséget, és az újjászületés átformáló erejét. A saját életükön láthatták, hogy Krisztus új rendszere működik! Erről olvastunk pár fejezettel korábban is:

Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a szent szellemnek, akik megízlelték az Isten jó beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mert újra megfeszítik önmaguknak és nyilvánosan megcsúfolják az Isten Fiát.” (Zsidók 6:4-6)

A megízlelés és a részeseivé lenni kifejezések azt jelentik, hogy ezek az emberek már elkezdték élni az örök életet! A tapasztalati ismeretre legvilágosabban mégis „az eljövendő világ erői” mutatnak. Az örökkévalóságban már nem lesz szükség csodatévő erőkre (pl. gyógyítás, prófétálás, halottak feltámasztása stb.), csak szeretetre (ld. 1Korinthus 13:8). Az örök élet („eljövendő világ”) ereje valójában nem is annyira a csodákban keresendő, mint inkább egy olyan életben, ami isteni szeretettel képes szeretni. Ezt az átformáló erőt pedig már most megtapasztalhatjuk az életünkben!

Ha valaki ettől a tapasztalattól fordul el, annak lehetetlen újból megtérni, mert az ilyen ember megfeszíti és nyilvánosan megcsúfolja Krisztust. Aki már tapasztalta, hogy Jézus belülről, lénye legmélyén változtatta meg az életét, képessé vált a legmagasabb rendű, isteni szeretetre, hogyan mondhatja ezek után, hogy ez kevés vagy nem elég jó?! Krisztust azok feszítették meg és gúnyolták ki, akik nem hittek sem Benne, sem abban a megoldásban, amit Ő hozott!

Aki szándékosan vétkezik és „megtapossa” Krisztust – tehát elutasítja a már megtapasztalt isteni életet mint megoldást – annak végzetes következményekkel kell szembenéznie. A mózesi törvény sem volt kíméletes: „aki megveti Mózes törvényét, két vagy három tanúbizonyságra, irgalom nélkül meghal” (ld. 5Mózes 17:6). Krisztus beszéde azonban sokkal magasabb tekintély Mózes törvényénél – ahogy már láttuk a levél 2. fejezetében –, így „mennyivel súlyosabb büntetésre méltó az, aki az Isten Fiát megtapossa”.

Ez a súlyosabb büntetés valójában nem isteni bosszú, hanem egy szellemi törvényszerűség. Aki megvetette Mózes törvényét, azt a törvény elítélte, és fizikailag meg kellett halnia. Aki viszont Krisztust veti el, az olyan, mint amikor egy mélytengeri búvár elhajítja az oxigénpalackját. Az ilyen ember saját magát ítéli örök halálra – ezért mondja, hogy számára már csak „az ítéletnek valami rettenetes várása” marad. Ez történik azzal, aki Isten tökéletes és jól működő tervére mond nemet azáltal, hogy visszatér a törvény működésképtelen rendszeréhez.

Az ilyen ember „az Isten Fiát tapossa meg, és a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a kegyelem szellemét megcsúfolja!” Milyen magatartást takar ez a három erőteljes kifejezés: megtapossa / tisztátalannak tartja / megcsúfolja? Aki megtagadja Krisztust, az kijelenti, hogy Isten megoldása Krisztusban (szövetség vére = kegyelem szelleme = Krisztus élete) nem működik, és nem elégséges megoldás! Ha valaki már megtapasztalta az új élet erejét, és ezek után mégis azt mondja, hogy Krisztus, mint a kegyelem szelleme nem működik az életében, azzal kigúnyolja Őt!

Aki már megismerte és megtapasztalta Isten tökéletes, örökkévaló megoldását a saját életében, de elfordul attól, és így veti el Krisztust, azon már nem lehet segíteni. Nem azért megbocsáthatatlan ez a bűn, mert Isten haragudna ránk, hanem azért, mert Isten végső szava Krisztus volt, és hozzá képest nem tud újat, jobbat vagy mást mondani! János apostol ezt írja:

Aki hisz őbenne, nem kerül ítéletre, aki pedig nem hisz, az már el is ítéltetett, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (János 3:18)

Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb, mert ez Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tett a Fiáról: aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza a bizonyságtételt. Aki nem hisz Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tett az ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1János 5:9-12)

Krisztus elvetése után már csak az ítélet marad, semmi más! Istennek nincs két megoldása: egy most és egy az örökkévalóságban. Csak egy megoldás létezik – ami Krisztusban van – most és mindörökké! Ha ebben nem hiszünk, milyen reménységünk lehet ezen kívül?! Isten mindenkit meg akar menteni, de aki elutasítja az Ő tökéletes megoldását, azon nem tud segíteni. Azért „megbocsáthatatlan” ez a bűn, mert az ember itt azt a bizonyítékot veti el, ami kézzelfoghatóan jelen van már a saját életében. Ha valaki már megtapasztalta, hogy Krisztus működik, és utána mégis elveti, akkor hogyan, mivel győzhetné meg őt az Isten, hogy „De, igen, mégis ez a megoldás”? Ez, sajnos, még Istennek sem lehetséges!

A szellem káromlása és a halálos bűn

Bár nagyon sok keresztény még nem – vagy csak alig – tapasztalta meg életében azt az átformáló erőt, amit Jézus hozott számunkra, mégis sokan mardosó lelkifurdalással élnek: „Vajon már elkövettem a megbocsáthatatlan bűnt?” Mivel a Zsidókhoz írt levél egyik legfontosabb témája a tiszta lelkiismeret, ezért érdemes ezen a ponton kicsit kitekinteni, és megvizsgálni azokat a bibliai szakaszokat is, amelyeket szintén ehhez a témához szoktak kapcsolni. Például Jézus is beszélt egy megbocsáthatatlan bűnről:

Bizony mondom nektek, hogy minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak, még a káromlások is, melyeket elkövetnek, de aki a szent szellem ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örökkévaló bűn terheli. Ugyanis azt állították, hogy tisztátalan szellem van benne. (Márk 3:28-30)

Felületes olvasók, vagy kiragadott szavakkal vagdalkozó teológusok képesek a szent szellem elleni káromlást valami rendkívül trágár, szent szellem elleni beszéddel, netalán a szentháromság tanának elvetésével azonosítani. Azonban, ha figyelmesen elolvassuk a történetet, akkor kiderül, hogy ott, akkor, semmi ilyesmiről nem lehetett szó.

A farizeusok azt állították, hogy Jézusban Sátán van és az ő ereje által tesz csodákat [vö. Máté 12:22-32]. Ugyanakkor abban is hittek, hogy ilyen csodákat csak a Messiás képes tenni. Amikor Jézus elmondta, hogy Isten ereje (szelleme) által teszi ezeket a csodákat, akkor ők ezt a csodát nyilvánosan az ördögnek tulajdonították. Ezzel a farizeusok meghasonlottak saját magukkal! A megbocsáthatatlan bűn ez esetben az isteni bizonyítékok elvetése volt. Isten ezeket a bizonyítékokat kifejezetten a farizeusok kedvéért adta, ők azonban előre eldöntötték szívükben, hogy semmilyen bizonyíték által sem hagyják meggyőzni magukat.

Ebben az esetben is ugyanaz az elv érvényesül, mint a Zsidókhoz írt levélben: hogyan, mivel győzi meg Isten azt az embert, aki teljes meggyőződéssel állítja, hogy egy dolgot isteni bizonyítéknak tekint (mert azt csak Isten tudja megtenni), majd amikor látja a bizonyítékot, elutasítja, és ördöginek bélyegzi?! Nem Isten az, aki megsértődik, és többé már nem hajlandó megbocsátani! A farizeusok maguk zárták el saját magukat a bűnbocsánat egyetlen útjától (Krisztustól), és így a bűnük megmaradt. Krisztus azonban egyáltalán nem arról beszélt, hogy aki egyszer elutasít egy isteni bizonyítékot, az már örökre el is veszett. A megbocsáthatatlan bűn ebben az esetben nem egy konkrét cselekedetet jelentett, hanem egy megkeményedett állapotot, ahova kitartó ellenállással juthat el egy ember.

A szellem káromlását sok keresztény a szent szellem megszomorításával is összefüggésbe hozza. Utóbbiról így ír Pál apostol:

És meg ne szomorítsátok az Isten szent szellemét, aki által megpecsételtettetek a megváltás napjára.” (Efezus 4:30)

Az apostol nem az elkárhozással fenyegetőzik – épp ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, hogy meg vagyunk pecsételve a megváltás napjára! Pál arról beszél, hogy a régi élet dolgait vessük el, és a szellem dolgaihoz ragaszkodjunk, hiszen azok visznek előre és azok építenek bennünket. Ha ugyanis nem élünk a nekünk adott ajándékokkal, az hatással van a bennünk lakozó szent szellemre. Ha például szeretetlenül viselkedünk egy adott helyzetben, Ő nem tud velünk együtt örülni abban a dologban (1Korinthus 13:6). A szellem nem egy erő, amit használunk, hanem maga az Úr Jézus, egy élő, érzékeny személy (2Korinthus 3:17), akivel valóságos kapcsolatot ápolhatunk, és akivel megélhetjük emberi érzéseinket!

Az elkárhozás lehetősége itt szóba se kerül! Az üdvösséget nem lehet olyan könnyen elveszteni, sőt, az Istentől a legnehezebb elszakadni. Miért is akarna Isten elhagyni bárkit, amikor olyan komoly árat fizetett értünk?! Isten senkit nem enged el, aki – bár olykor téved – ragaszkodik Hozzá.

De akkor mi a helyzet a halálos bűnnel? Ezt a kifejezést szintén sokan félreértik, ezért vizsgáljuk meg, milyen értelemben használja János apostol a levelében:

Ha valaki látja, hogy testvére vétkezik, de az nem halálos bűn, imádkozzék, és Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnt követett el. Van halálos bűn, nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön. Minden igazságtalanság bűn, de van nem halálos bűn is.” (1János 5:16-17)

A halálos bűn nem egyenlő a megbocsáthatatlan bűnnel. A törvényben voltak olyan bűnök, amik halálbüntetést vontak maguk után, pl. házasságtörés, bálványimádás, varázslás stb. – és voltak olyanok, amelyekre enyhébb büntetés volt kiszabva. Hogy János apostol ezekre gondolt-e, az nem derül ki a levélből. Mindenesetre a halálos bűn elkövetése még az ó szövetség idején sem jelentette azt, hogy a vétkező számára már nincs bűnbocsánat (ld. Dávid és Bethsabé – 2Sámuel 11-12)!

Az apostol azt írja, hogy a nem halálos bűnök esetében bátran imádkozzunk testvéreinkért, mert a hívőben lakozó új élet ereje – amit Istentől kapott – előbb-utóbb meg fogja oldani a problémát. Ehhez képest, a halálos bűn esetében hasztalan a közbenjárásunk, mert abban a dologban az elkövetőnek személyesen kell döntenie a bűn megvallása és elhagyása mellett! [Pl. tudatos okkultizmusban való részvétel; paráznaság (1Korinthus 5:1); gyilkosság, stb.] A halálos bűn csak akkor végzetes, ha valaki nem tér meg belőle!

Egyszerűen nem létezik olyan bűn, amit Isten ne tudna vagy ne akarna megbocsátani! Nincs olyan cselekedet, ami megbocsáthatatlan lenne! De van olyan állapot, ami alkalmatlanná teszi az embert, hogy megtérjen és megtapasztalja Krisztus megoldását. Ez az, ami igazán veszélyes!

Mózes éneke

Mert ismerjük azt, aki így szólt: Enyém a bosszúállás, én megfizetek. És ismét: Az Úr megítéli az ő népét. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsidók 10:30-31)

Ezt az érdekes idézetet Mózes könyvében találjuk:

Enyém a bosszúállás és a megtorlás, amikor lábuk megtántorodik. Mert közel van veszedelmük napja, és siet, ami rájuk vár. Mert megítéli népét az ÚR, és megkönyörül szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő, és védett és védtelen odavan.” (5Mózes 32:35-36)

Úgy tűnik, hogy Mózes Isten haragjáról énekel, de ha jobban megfigyeljük az idézett szakaszt, kiderül, hogy Isten azokon áll bosszút, akik elfordulnak Tőle vagy bántják az Ő népét. Isten egyáltalán nem a népe ellen fordul, hanem az ellenszegülőknek lesz „rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni”, mert megsemmisülnek. Istennek nem az a célja, hogy bárkit is elveszítsen! Ugyanakkor ha valaki elutasítja végső megoldását, az le fogja aratni ennek következményeit. Éppen ezért a levél végig arra buzdít, hogy tartsunk ki az új rendszer mellett.

Kitartás a hitben

De emlékezzetek vissza a régebbi napokra, amelyekben, miután megvilágosodtatok, sok szenvedésteljes küzdelmet álltatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkal és szorongattatásokkal nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társai lettetek azoknak, akikkel így bántak. Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudva, hogy nektek jobb és maradandó vagyonotok van.” (Zsidók 10:32-34)

A Messiás-hívő zsidók az első században Krisztus nevéért (és az új rendszerért) sok megvetést és üldözést – vagyonuk elrablását, bebörtönzést – eltűrtek. Az eddig vállalt szenvedések hátterén még értelmetlenebb lenne visszakozniuk. Azért tagadják meg Krisztust, és kössenek kompromisszumokat, hogy elfogadhatóbbá váljanak a régi rendszer híveinek szemében, akik korábban megvetették és kegyetlenül üldözték őket drága Megváltójukért?! Ennek nem sok értelme van!

Ne dobjátok el hát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedve elnyerjétek az ígéretet. Mert még egy kevés idő, és aki eljövendő, eljön és nem késik.” (Zsidók 10:35-37)

A bizalom itt megint csak a magabiztos beszédet jelenti, a hit bátor (szabad) megvallását. Szabadon mondjuk ki, hogy kik vagyunk Krisztusban: szentek, megszenteltek. Bátran valljuk meg, hogy Krisztus bennünk él, és békességünk van az Atyával, mert ez a valóság (igazság)! Ebben a hitben békességes tűrésre – állhatatosságra és kitartásra – van szükségünk. A kitartásunk tárgya is világosan ki van jelentve: „hogy Isten akaratát cselekedve elnyerjétek az ígéretet.” Jézus egyértelműen megmondta, mit vár tőlünk Isten:

Ekkor azt kérdezték tőle: Mit kell tennünk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Jézus így válaszolt nekik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (János 6:28-29)

Az ígéret szerint Isten teljesen átformálja az életünket a Mag által (1Mózes 22:16-18). Mivel mindenkinek csak egy élete van, akkor gondolkodunk helyesen, ha úgy tekintünk Isten munkájára, mint ami egyetlen nemzedék leforgása alatt tökéletesen végbe tud menni. Amikor az új élet tapasztalata az egész egyházban teljességre jut, Krisztus azonnal eljön, és nem „késlekedik” tovább!

Profetikus identitás

Az igaz ember pedig hitből él, de ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsidók 10:38-39)

A 38. vers próféciája Habakuk könyvéből származik: „Íme, a fölfuvalkodott embernek nem igaz a lelke, de az igaz a hite által él.” (Hab 2:4) A héber szöveg észrevehetően eltér a levél által idézett görög Septuaginta-fordítástól. A két ige közötti legszembetűnőbb különbség a „meghátrál” kifejezés, amelynek helyén a héber szövegben a „fölfuvalkodott” szó szerepel. A kommentárok szerint azért lehetett többféleképpen fordítani ezt a szót, mert ezt a jelentést kellett visszaadni: „visszavonul a saját erődítményébe”. Ahogy az első századi zsidóknak, úgy a ma élő keresztényeknek is dönteniük kell, hogy előre haladnak-e a hit keskeny ösvényén, vagy visszahátrálnak a törvény biztonságot kínáló rendszerébe.

A prófécia egyértelműen kijelenti: „az igaz ember hitből él”. Az igaz élet nem a törvénytartás fáradságos munkájának eredménye, hanem Isten szellemének természetes gyümölcse. Az igaz ember abban gyakorol hitet, hogy Isten egy új, szent életet adott neki Krisztusban, és ez formálja át őt Krisztus tökéletes képmására. Nagyon fontos, hogy beszédünkben (pl. imádságban) folyamatosan kifejezzük a Krisztusba és az ő tökéletes megoldásába vetett hitünket. Az egész identitásunkat erre kell alapoznunk!

Ne úgy gondolkodjunk magunkról, ahogyan az iskolában, a családban vagy a templomban tanultuk! Az identitásunkat ne a személyes múltunkra, a vallásos neveltetésünkre alapozzuk, hanem Isten profetikus kijelentésére és Krisztus kész megoldására: „Az vagyok, amit Isten mond rólam!” Lehet, hogy ez most még csak egy láthatatlan valóság, de Krisztusban mégis már egy kész, befejezett, előre megírt sors! [A következő fejezetben erre bővebben kitérünk.]

Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy visszamenjünk egy nem működő rendszerhez – csak azért, mert az biztonságosnak tűnik. Legyünk a hit emberei! Ragadjuk meg azt az életet, amit Isten elkészített nekünk Krisztusban! Aki tudatosan és kitartóan gyakorolja (és kimondja) az új életbe vetett hitét, az egyre inkább meg is tapasztalja, hogy más ember lett.