Amíg valaki a saját életét próbálja toldozgatni-foldozgatni, hogy elfogadhatóvá váljon Isten előtt, minden próbálkozása kudarcra van ítélve. Ezért kulcsfontosságú kérdés, hogy mire alapozzuk identitásunkat, és hogyan akarunk Vele kapcsolatban lenni. Ha igaz életet akarunk élni és összhangra vágyunk Istennel, az csakis hit által lehetséges. De mit értünk ténylegesen hit alatt? A következő szakasz a hit természetét és gyakorlati működését tárja fel előttünk számtalan ószövetségi példán keresztül.
A hit definíciója
„A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsidók 11:1)
Ez egy rendkívüli ige a hit fogalmáról, ami jelentősen eltér a hittel kapcsolatos közfelfogástól. A népszerű elképzelés szerint a hit csupán bizonyos elgondolások (pl. tantételek, tanítások) elméleti elfogadása. Mi sem állhatna messzebb az igazságtól! A Biblia világában „a hit” – ami alapján valaki Istennek tetsző életet él – egy bizonyosság, „kézzelfogható” valóság, létforma. Ugyanakkor a hit tárgya mindig láthatatlan, különben nem kellene hozzá hit. Ezt mondja Pál apostol is:
„Mert ebben a reménységben tartattunk meg, de a látható reménység már nem reménység, mert amit lát az ember, miért remélné is azt? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk.” (Róma 8:24-25)
A hit olyan dolgokkal foglalkozik, amik ebben a világban még nem valósultak meg, nem bontakoztak ki, így nem láthatóak. Ez alapján a hit a remélt dolgok tényszerű elfogadása. Ez azonban nem egy elméleti tudás, hanem egy meggyőződés arról, ami még nem látható. Figyeljük meg, hogyan beszél a Rómaiakhoz írt levél a hitről:
„De mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van, mégpedig a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. Mert szívvel hisszük, hogy megigazulunk, és szájjal teszünk vallást az üdvösségről. Mert azt mondja az Írás: Aki hisz benne, nem szégyenül meg.” (Róma 10:8-11)
A hit egy szívbeli bizonyosság, meggyőződés egy szellemi valóságról, amit beszédünkben fejezünk ki. Úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a beszédünk által tesszük a láthatatlant láthatóvá. Egy nagyon mély titokról szól itt a Rómaiakhoz és a Zsidókhoz írt levél is, amit keresztényként fontos megértenünk és gyakorolnunk.
„Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régiek.” (Zsidók 11:2)
Ez az ige azt mondja, hogy Isten előtt a hitük miatt voltak kedvesek (elfogadottak – igaz emberek) az elődeink, nem a cselekedeteik alapján.
Miért fontos, hogy a hitről helyes fogalmunk legyen? Azért, mert Isten újszövetségi megoldása a hit elvén működik, ami azt jelenti, hogy az eredménye akkor is tökéletes, ha nem látszik azonnal! Ahogy Habakuk próféciájánál olvastuk: „az igaz ember hitből él”. Mikor mondhatjuk magunkat igaz embernek? Mikor jelenthetjük ki, hogy Isten teljes mértékben elfogad minket, és minden áldásával jogosan élhetünk? Akkor, amikor már látszik az életünkön, vagy már akkor is, amikor még semmit nem látunk ennek megvalósulásából?
A hit a remélt dolgok felől való bizonyosság. A hit által remélt dolgokat nem látjuk, mégis meg vagyunk győződve arról, hogy már léteznek. Ennek mintájára nem azért mondjuk magunkat igaznak, mert már látjuk, hogy életünk minden területén tökéletesen jól működünk, hanem azért, mert Isten igéjét már azelőtt elfogadjuk valóságként, hogy az a személyes életünkben látható lenne.
Hit Isten beszédében
„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsidók 11:3)
Ez az igevers megmutatja, hogy mire épül a hit, miért működik, és hogyan lehet általa jó bizonyságot szerezni. Vegyük észre, hogy itt a láthatatlan szó visszautal az 1. versben a remélt és nem látható dolgokra. Mi az, ami a láthatatlanból előhozza a láthatót? Isten beszéde! Ezek alapján, mik azok a láthatatlan dolgok, amikre a hitünk irányul? Nem emberi képzelgések és vágyak, hanem olyan valóságok, amelyek Isten beszédében léteznek – amelyek jelen voltak a teremtéskor és jelen vannak most is. Erről beszél Pál apostol is:
„Mert Isten, aki azt mondta, hogy a sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Korinthus 4:6)
Amíg Isten nem mond ki valamit, addig az láthatatlan (sötétség van), de amint elhangzik, az Ő beszéde elkezdi láthatóvá tenni a korábban láthatatlant (világosság ragyog fel). Isten beszéde az alapja mindennek, így a hitünknek is! Ebből következően a hit teljesebb definíciója így hangzik: az Isten beszédében foglalt, nem látott dolgokról való meggyőződés. Isten – ahogy a teremtéskor – most is az Ő élő Igéje (Krisztus) által gyújtott világosságot, ez alkalommal viszont a szívünkben.
Isten beszédét hit által értjük meg, fogadjuk be a szívünkbe és mondjuk ki a „hit beszédeként” (vö. Róma 10:8-11). Ezáltal válik láthatóvá az, ami számunkra még láthatatlan, de az igében olvassuk. A hit általi megigazulás is így működik, hiszen Isten beszéde ugyanolyan bizonyosan létrehozza a mi életünkben az igazságosságot, ahogyan létrehozta a teremtés valóságát is. Az ige azt mondja rólunk, hogy Krisztusban igazak vagyunk. Ha ezt szívvel elhisszük és szájjal megvalljuk, akkor Isten beszéde láthatóvá fogja tenni bennünk a korábban láthatatlan világosságot (igaz élet) a sötétség (régi, bűnös élet) helyén!
A folytatás ószövetségi példákon keresztül mutatja be a hit – és ennek nyomán a hitből fakadó igaz élet – működését.
Ábel és Énok jó bizonysága
„Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, s ezáltal bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, mert Isten bizonyságot tett az ő ajándékáról, és így még halála után is beszél.” (Zsidók 11:4)
A hit általi igaz élet első bibliai előképe Ábel volt, Ádám és Éva gyermeke, Káin testvére. Egy napon a testvérpár áldozatot mutatott be Istennek (ld. 1Mózes 4:1-5). Ábel juhpásztorként állatáldozatot vitt Isten elé, míg Káin – földműves lévén – a föld terméséből áldozott. Isten sehol nem mondta az embernek, hogy a föld gyümölcsét áldozza Neki, hanem arra tanította ősszüleinket, hogy az Isten megoldásába (a megígért Magba) vetett hitüket bárányáldozat bemutatásával fejezhetik ki (ld. 1Mózes 3:15,21). A bárányáldozat azt jelképezte az első emberpár számára, hogy a kígyó a megígért utód (az asszony magva) sarkába mar majd, azaz meg fog halni.
Káin is szeretett volna közeledni Istenhez, de ő abban bízott, hogy a saját cselekedetei (elképzelései) is elfogadhatónak bizonyulnak. Ábel ezzel szemben az Isten által megígért áldozatban gyakorolt hitet, ezért vitt „becsesebb áldozatot”. Ő azért volt igaz Isten előtt, mert kifejezte, hogy abban hisz, amit Krisztus tesz majd érte. Káin ezzel szemben úgy vélte, hogy ha a saját területén jól teljesít, azzal ő maga is szerezhet jó pontokat Istennél.
Ábel áldozatának füstje felszállt Istenhez, és „ezáltal bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, mert Isten bizonyságot tett az ő ajándékáról”. Isten azáltal, hogy elfogadta Ábel ajándékát, hitet tett amellett, hogy Ő azokat az embereket tartja igaznak, akik az Ő megoldásában hisznek, és nem a saját erőfeszítéseikben. Ez egy örökkévaló és Ábel halálán túlmutató bizonyságtétel! Isten már a kezdet kezdetén bizonyságát adta, hogy az Ő szemében a mi emberi „jóságunk” nem elég jó. Ábel történetének tanulsága most, sok ezer évvel halála után is érvényes („beszél”): Isten előtt csak a Krisztusba vetett hit által lehetünk kedvesek.
„Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert Isten elragadta őt. Mert elragadtatása előtt bizonyságot nyert arról, hogy kedves Isten előtt.” (Zsidók 11:5)
A régiek bizonysága arról szólt, hogyan lehettek kedvesek (elfogadottak) Isten előtt. Énok története is erről tanúskodik. Az ő személyéről és életéről nagyon keveset beszél a Biblia, de annyit biztosan tudunk, hogy próféta volt (Júdás 1:14-15) és Istennel járt (1Mózes 5:22-24), végül pedig elragadtatott a mennybe („nem találták meg”). De Énokot nem az elragadtatásakor fogadta el Isten, ugyanis – Illéshez hasonlóan (vö. 2Kir 2:3,5) – már „elragadtatása előtt bizonyságot nyert arról, hogy kedves Isten előtt.” Énok a következő példa Ábel után arra, hogy csakis hit által lehet valaki kedves Isten előtt. De honnan tudhatjuk biztosan, hogy Énokot nem a jó cselekedetei miatt fogadta el Isten? Onnan, hogy az előző fejezetben már rámutatott erre az ige: „az igaz ember pedig hitből él”.
Egyedül hit által
„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsidók 11:6)
A 6. vers egy kulcsmondat a hit szerepének megértése szempontjából. Aki a cselekedetei alapján akarja elfogadtatni magát Isten előtt – parancsolatok megtartása által –, az soha nem fog tudni tökéletesen megfelelni Istennek (vö. Galata 2:16)! A hit nem Isten „tantételeinek” elfogadása, és nem az Ő „szabályainak” betartása. A hit azt jelenti, hogy azokat a dolgokat, amiket Isten az Ő igéjében nekünk és rólunk mond – amelyek talán még nem látszanak az életünkben – tényként, valóságként kezeljük. Ez az a hit, ami tetszik Istennek!
„Mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” Sok keresztény szerint az istenhit alapvetően annyit jelent, hogy hiszünk egy kizárólagos és örökkévaló Isten létezésében. Nos, ez végtelenül kevés:
„Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek.” (Jakab 2:9)
Isten létezését tudomásul venni önmagában kevés! Sőt még az Istennel kapcsolatos helyes (!) teológiai tudás is csak arra elég, hogy az ördögök szintjén „higgyünk”. Hol kezdődik az a hit, ami elfogadhatóvá tud tenni Isten előtt? Abban is hinnünk kell, hogy Ő „megjutalmazza azokat, akik őt keresik”! Az az igazi kérdés, hogy milyen Atyának (édesapának) látod Őt: olyannak, aki szereti önzetlenül, elvárások nélkül jutalmazni gyermekeit, vagy aki árgus szemekkel figyeli, hogy mikor büntethet meg egy-egy hibádért? Akkor is hiszel Isten jóságában, amikor a körülmények nem ilyennek mutatják Őt?
Isten elfogadását és áldásait csak olyan hit által tudjuk megtapasztalni, ami eleve feltételezi, hogy Isten bensőséges kapcsolatra vágyik velünk, és ezért kész bármit megtenni. Az igazi hit szerető, jóságos Atyának látja Istent, és valóságként fogadja el, amit Ő tesz értünk, és amit szavával megígér.
Noé és a hit általi megigazulás
„Hit által kapta az intést Nóé a még nem látott dolgok felől, és istenfélelmében házanépe megmentésére bárkát készített. E hite által elítélte e világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” (Zsidók 11:7)
Az özönvíz túlélője és a népek második ősatyja, Noé „a még nem látott dolgok felől” kapott figyelmeztetést. Isten tudtára adta, mi fog történni, és tanácsot adott neki, hogyan tud megmenekülni. Noé hitt a beszédnek: „istenfélelmében házanépe megmentésére bárkát készített” – így lett „a hitből való igazság örökösévé”. Más szóval, a hit általi megigazulás előképe lett, ahogyan Ábel és Énok is.
Noé akkor kezdte el építeni a bárkát Isten szavára – a szárazföld kellős közepén (!) –, amikor még semmi előjele nem volt annak, hogy amit Isten mond, az úgy is lesz. A hitből való igaz élet sem tűnik valószínűbbnek, mint az, hogy egy szárazföldön épített bárka fog megmenteni egy globális özönvíz idején, de Noé idején a történelem a hit útját igazolta! Az özönvíz idején sem a Noét kigúnyoló világnak lett igaza, hanem annak az isteni kijelentésnek, amire hitét építette. Noé így „hite által elítélte e világot”.
Ábrahám és Sára hite
„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni, és kiment, nem tudva, hova megy. Hit által vándorolt az ígéret földjén, mint idegenben, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákóbbal, ugyannak az ígéretnek az örököseivel. Mert várta az alapokkal bíró várost, melynek tervezője és építője Isten.” (Zsidók 11:8-10)
Ábrahám, amikor kiment öröksége helyére a káldeai Úr városából (Apostolok cselekedetei 7:1-3), illetve később Hárán városából (1Mózes 12:1-5), „nem tudta, hova megy”, és a pusztába ment, hogy sátrakban lakjon. A város, ahol korábban lakott – a régészeti leletek szerint – egy vízvezetékekkel ellátott, „modern” város volt. Ábrahám Isten ígéretébe vetett hitét azzal mutatta meg, hogy lemondott a városi kényelemről és biztonságról, és inkább sátrakban lakott! Egész életében türelmesen várta (Izsákkal és Jákobbal együtt), hogy megvalósuljon Isten ígérete. Bár ő maga alig látott belőle valamit, mégis kitartott hitben.
A pátriárka története arra tanít, hogy ne csak akkor gyakoroljuk a hitet, amikor valószínűnek tűnik, amit Isten mond. Ábrahám egész életében gyakorolta a hitet, anélkül, hogy meglátta volna az ígéret beteljesülését. Ő „várta az alapokkal bíró várost, melynek tervezője és építője Isten”, mert tudta, hogy Isten a neki tett ígéretét meg fogja valósítani – ha nem az ő életében, akkor az örökkévalóságban. Addig is azt tette, amit tennie kellett az ígéret fényében: „idegenben, és sátrakban lakott”.
A levél megmutatja, hogy meddig lehet elrugaszkodni a „realitás” talajáról az ígéretek irányába:
„Hit által nyert erőt Sára is a magzat foganására, és életkora ellenére szült, mivel hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Azért attól az egytől, mégpedig mintegy kihalttól olyan sokan származtak, mint az ég csillagai, és mint a tenger partján levő homok, amely megszámlálhatatlan.” (Zsidók 11:11-12)
Sára már 90 éves volt, és lehetetlen volt szülnie (1Mózes 17:15-18). Egész életükben próbálkoztak Ábrahámmal, hogy életet adjanak egy gyermeknek, de Sára meddőnek bizonyult. Végül, amikor az asszonyi természet is megszűnt Sáránál, az utolsó halovány reményük is szertefoszlott! Pál apostol így ír erről:
„Ő pedig a reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: Így lesz a te magod. És nem gyengült meg hitében, amikor százesztendős lévén saját, már elhalt testére és Sárának elhalt méhére gondolt. Isten ígéretét nem vonta kétségbe hitetlenül, hanem megerősödött a hitben, dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt abban, hogy amit ő ígért, azt meg is tudja tenni. És ezt Isten igazságul számította be neki.” (Róma 4:18-22)
Ábrahám (és Sára) – emberi számítás szerint (!) – a teljes képtelenségben hitt, és Isten szava (ígérete) végül Izsákban öltött testet. Izsáktól született Jákob és Ézsau, Jákob pedig, mint az ígéret örököse, hatalmas nemzetté vált és „olyan sokan származtak [tőle], mint az ég csillagai, és mint a tenger partján levő homok, amely megszámlálhatatlan.” Bár maga Ábrahám csak egyetlen fiút látott meg az „ég csillagaiból” és a „tenger homokjából”, és nem tudta, hogyan lesz megszámlálhatatlan sokaság utódaiból, végig kitartott hitében, és nem kételkedett.
„Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert akik így beszélnek, nyíltan megvallják, hogy hazát keresnek. És ha arra gondoltak volna, ahonnan kijöttek, lett volna idejük, hogy visszatérjenek. Így azonban jobb után vágyakoztak, tudniillik a mennyei után. Ezért Isten nem szégyelli őket, hogy Istenüknek nevezzék, mert készített nekik várost.” (Zsidók 11:13-16)
Ábrahám hit által fogadta el az ígéretet, elhagyta a várost, és egész életében sátrakban lakott. Ábrahám, Izsák és Jákob is vándor volt azon a földön, amelyet Isten nekik adott. Hitben haltak meg – anélkül, hogy ténylegesen megkapták volna az ígéret földjét. Pedig „lett volna idejük, hogy visszatérjenek” a régi otthonukba, hiszen Kánaán földjéhez semmi nem kapcsolta őket, egyedül Isten ígérete! Visszatérhettek volna a városi kényelembe, de ők inkább hittek abban, hogy Isten egy jobb otthonról gondoskodott számukra. Mivel a Földön ezt nem kapták meg, vándor életükkel arról tanúskodtak, hogy az igazi otthonunk nem ezen a világon van, hanem a mennyei városban, ahol örökké Vele leszünk!
„Hit által áldozta volna fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és az egyszülöttjét vitte áldozatul, ő, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: Izsáktól lesznek utódaid. Arra számított, hogy Isten a halálból is képes feltámasztani, ezért vissza is kapta őt, mintegy előkép gyanánt.” (Zsidók 11:17-19)
Ábrahám az ő elsőszülöttjét „hit által áldozta volna fel”, de erre végül nem került sor. Ez a mozzanat egészen pontosan Krisztus áldozatára mutatott előre: arra, hogy Isten az Ő egyszülött Fiát fogja majd feláldozni értünk, és így menti meg az embert.
Izsák feláldozása Ábrahám számára egy különösen nagy próba volt, hiszen Isten személyesen ígérte meg neki, hogy Sárától való utódja – konkrétan, név szerint Izsák – nagy néppé lesz (ld. 1Mózes 17:19; 21:12). Ábrahám hitt abban, hogy ha Isten ezt ígérte, akkor bátran feláldozhatja a fiát, mert Isten a halálból is képes őt feltámasztani, hogy az ígéret ne hiúsuljon meg (Róma 4:17)! Izsák feláldozása példázat volt: Isten ezzel azt mutatta meg, hogy az Ő hite hogyan menti majd meg az embert egyszülött Fia feláldozása és feltámasztása által. Ha Isten hitt Krisztus áldozatának erejében, akkor mi miért kételkedünk ebben?!
Hit által mondott beszédek
„Hit által áldotta meg Izsák Jákóbot és Ézsaut az eljövendőkre nézve. Hit által áldotta meg a haldokló Jákób József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádkozott.” (Zsidók 11:20-21)
A levél két példát hoz a hit általi áldásmondásra. Az első Izsák, aki sejtette, hogy becsapják, mégis megáldotta Jákobot és prófétált neki (1Mózes 27:27-40). Izsák tette nem véletlen és vakszerencse volt, mert ő felismerte a csalás lehetőségét, de Isten kijelentést adott neki, hogy áldást mondjon, és ő engedett ennek az indíttatásnak. Izsák nem azt mondta, ami neki volt kedves, vagy amit a látszat diktált volna (Ézsau istentelen, Jákob csaló), hanem amit Isten igéje mondott általa „az eljövendőkre nézve”!
Mi a helyzet Jákobbal és József fiaival? József Jákob fia volt, Józsefnek pedig két fia volt, Manassé és Efraim. Jákob ekkor már nagyon idős volt, mondhatni haldoklott, ezért József odaállította a két fiát eléje, hogy áldja meg jobb kezével az elsőszülöttet, bal kezével a másikat. Jákob azonban fordítva tette rá a kezét a fiúkra, ami Józsefnek nem tetszett (ld. 1Mózes 48:5-22). Az Írásban azt olvassuk, hogy Jákob „tudatosan tette keresztbe kezeit” és ezt mondta: „Tudom, fiam, tudom, ő is néppé lesz, ő is megnő, de öccse jobban megnövekszik nála, és utóda népek sokaságává lesz.” Jákob hit által prófétált a fiúkról, nem azt mondva, ami legkedvesebb fiának, Józsefnek tetszett volna, vagy amit a szokásjog diktált volna, hanem azt, amit Isten kijelentett! A hit általi áldásmondás nem a látszatokra alapoz, hanem Isten profetikus kijelentésére (ld. „hit beszéde” – Róma 10:8)!
A következő figyelemre méltó történet szintén a hit beszédének ékes példája:
„Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kivonulásáról, és rendelkezett a teteme felől.” (Zsidók 11:22)
József végrendelete konkrétan így lett feljegyezve:
„Azután József ezt mondta testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonnyal gondotokat fogja viselni, és felvisz titeket e földről arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. Majd megeskette József Izráel fiait: Mikor Isten bizonyosan meglátogat titeket, vigyétek föl magatokkal innen az én tetememet.” (1Mózes 50:24,25)
József élete végén rendelte el, hogy a kivonuláskor vigyék el tetemét Kánaán földjére. Ezzel fejezte ki Isten ígéretébe vetett szilárd hitét, hogy Isten Kánaán földjét adta Jákob nemzetségének. József hit általi végrendelkezése előképe annak, ahogyan Krisztus a halála előtt végrendelkezett az új szövetség érvénybe léptetéséről:
„Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsorázott, és ezt mondta: Ez a pohár az új szövetség az én véremben, amely tiérettetek kiontatik.” (Lukács 22:20 vö. Zsidók 9:16-17)
József hit által végrendelkezett, mivel bizonyos volt népe szabadulásában (az Egyiptomból való kivonulásban), pedig ő ebből még nem látott semmit. Hasonlóképpen Krisztus is látatlanul hitte, hogy az övéi meg fognak szabadulni a bűn fogságából az új szövetség erejével, és áldozatával megpecsételte végrendeletét.
Mózes, a tömegnyomás és a kivonulás
„Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig a szülei, mivel látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó leánya fiának mondják. Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsidók 11:23-26)
Mózes története egy nagyon fontos tanulságot hordoz, amihez később ismét vissza fogunk térni: a hit nemcsak a hétköznapi élet egyéni nehézségein emel át, hanem a tömegnyomáson is. Mózes szülei a fáraó halálos ítéletét (ti. minden újszülött héber kisfiút meg kellett ölni – 2Mózes 1:15-22) vették semmibe hit által, és vállalták a kockázatot. Jól ismert történet Mózes megmenekülése (2Mózes 2:1-5), akit végül a fáraó lánya fiává fogadott és sajátjaként nevelt fel (2Mózes 2:10).
Mózes azáltal, hogy Egyiptom hercegeként a palotába került, az egyik legnehezebb emberi kísértéssel találta magát szembe: ő lehetett volna a következő fáraó, vagy legalábbis az uralkodó elit tagja! Mózes azonban „hit által tiltakozott”: a népszerűség, gazdagság és jólét helyett a hit rögös útját választotta. Isten kijelentésének láthatatlan valóságát látta: Isten meg fogja szabadítani népét a rabszolgaságból.
Miért mondja azt az apostol, hogy Mózes „Krisztus gyalázatát nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél”? Hol említi az Ószövetség Mózes történetében Krisztust? Talán Mózes már Egyiptomban is Krisztus keresztjén gondolkodott? Ilyet sehol sem olvasunk az Írásban! Azt viszont igen, hogy Mózes a nyomorgást választotta, lemondott a népszerűségről és világi gazdagságról – „a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségéről” –, mert a megjutalmazásra tekintett. Krisztusról szintén azt olvassuk, hogy lemondott a mennyei dicsőségéről:
„amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.” (Filippi 2:6-8)
Krisztus lemondott isteni kiváltságairól azért, hogy a hit útját járja. Isten igéje kinyilatkoztatott egy jobb jövőt, ami még láthatatlan volt, és bár Krisztus számára csak az út megalázó része volt látható (emberré válás, elutasítottság, árulás, kereszthalál stb.), Ő hit által mégis ezt választotta. Mózes – lemondása és szenvedése által – szintén Krisztus előképe lett, és jelképesen bemutatta Krisztus gyalázatát.
„Hit által hagyta ott Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mintha látta volna a láthatatlant. Hit által készítette el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy az öldöklő ne érintse elsőszülötteiket. Hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön, és amikor az egyiptomiak is megpróbálták ezt, elmerültek.” (Zsidók 11:27-29)
Mózes – ahogy hitelődei is – kitartóan a láthatatlanra figyeltek, nem a látható dolgokra, mert tudták, hogy a láthatatlan dolgokat Isten láthatóvá fogja tenni! Ez a szakasz azonban egy nagyon fontos dologra világít rá: az Egyiptomból való szabadulás, a páska és a Vörös-tengeren való átkelés mind előképei voltak annak a hitbeli megtapasztalásnak, ahogy az ember hit által megszabadul a bűn fogságából, és átkerül Isten országába!
Mózes „hit által készítette el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy az öldöklő ne érintse elsőszülötteiket.” Amikor az öldöklő (a pusztítással megbízott angyal) megérintette az elsőszülötteket, azok meghaltak. A vérrel való megkenésnek pontosan az volt a célja, hogy akik abban a házban tartózkodtak, ne haljanak meg, hanem életben maradjanak. Ez annak volt az előképe, hogy a halálból átmegyünk az életre a páskabárány vére által. A bárány Krisztus áldozatára mutatott:
„Takarítsátok ki azért a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert Krisztus, a mi húsvéti [páska] bárányunk már megáldoztatott.” (1Korinthus 5:7)
A páska szónak semmi köze a magyar húsvét („húst venni; hús-vétel”) szóhoz, eredetileg azt jelentette, hogy átlépni, kikerülni valamit. A páska áldozat és ünnep is azt jelezte előre, hogy csak hit által tudunk belépni a keresztény élet megtapasztalásába. Krisztus áldozatát csak hit által tudjuk igényelni, hogy vére által átjussunk a halálból az életbe. A Vörös-tengeren való átkelés ugyanezt jelképezi, amit Pál apostol a vízkeresztséggel azonosít:
„Testvéreim, nem szeretném, ha nem tudnátok, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben” (1Korinthus 10:1-2)
Isten szándékosan vezette népét úgy, hogy csak a tengerbe való alámerüléssel – ahol a víz falként tornyosult mellettük és felettük – szabadulhassanak meg Egyiptom földjéről. Ez egy szellemi törvényszerűség előképe volt: a bűn rabszolgaságából (Róma 7:23) mi is csak hit által, víztől és szellemtől születve (víz- és szellemkeresztség) léphetünk át egy új életbe.
Intő példa, hogy az egyiptomiak nem hit által (nem Isten beszéde miatt) mentek be a tengerbe, hanem saját elképzeléseiket követték, ezért elbuktak. Hasonlóképpen a keresztény életet sem lehet saját elképzelések szerint élni, sőt még elkezdeni sem!
Jerikó pusztulása és Ráháb megmenekülése
„Hit által omlottak le Jerikó kőfalai, miután körüljárták azt hét napon át. Hit által nem veszett el az engedetlenekkel együtt Ráháb, a parázna nő, amikor befogadta a kémeket békességgel.” (Zsidók 11:30-31)
Sok hatalmas csodát és tanulságos történetet meg lehetne említeni a Vörös-tengeren való átkelés és Kánaán elfoglalása között – miért pont ezeket emeli ki a szerző? Mit jelképez Jerikó kőfalainak leomlása és az engedetlen város elpusztítása? Pál apostol rávilágít Kánaán meghódításának szellemi jelentőségére:
„Mert hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem Isten szerint erősek, erősségek lerombolására. Leromboljuk az okoskodásokat és minden magaslatot, amelyet Isten ismerete ellen emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Korinthus 10:4-5)
Jerikó pusztulása (ld. Józsué 6:1-21) azt jelképezte, hogy a régi élet maradványai felett (okoskodások, Isten ismerete elleni gondolatok = erődítmények, erősségek) hit által lehet győzedelmeskedni. A keresztény életbe való hit általi belépés után nem az engedelmességet (és szabálykövetést) kell megtanulnunk, hanem azt, hogy az életünket továbbra is hit által folytassuk, és azt a „haditervet” hajtsuk végre, amit Isten ad elénk, mert győzelmet csak azáltal arathatunk! Ha Isten kijelentéseihez ragaszkodunk, akkor hit által változni fog az életünk!
Figyelemre méltó, hogy Ráháb (és házanépe) nem veszett el a többiekkel együtt, mert „befogadta a kémeket békességgel”. Józsué két kémet küldött Jerikó feltérképezésére és információgyűjtésre, akik Ráhábnál találtak menedékre és információra. Amikor Ráháb megtudta, hogy az izraeliták Jerikó elfoglalására jönnek, akkor hitet gyakorolt abban az általa még nem is ismert Istenben, aki nemcsak Jerikó több méter vastag kőfalainál erősebb, hanem annyira jóságos és kegyelmes, hogy még egy pogány prostituálton is képes könyörülni (Józsué 2. fejezet)!
Ráháb azért menekült meg, mert két tanú (két kém) jelenlétében befogadta „Izraelt”. Ez annak előképe volt, ahogy mi is, reménytelen bűnösként Isten jóságába és kegyelmébe kapaszkodtunk, és befogadtuk az írott igét és az élő Igét (Krisztust). Ha ezekben gyakorlunk hitet, akkor nem veszünk el az engedetlenekkel együtt. Az életünk bármilyen területére is engedjük be Krisztust, ott a megmenekülést fogjuk megtapasztalni. A régi élet kötöttségei felett mi is csak Krisztus hit általi befogadása által győzedelmeskedhetünk!
Dicsőséges győzelmek hit által
„És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, a tűz erejét kioltották, megmenekültek a kard élétől, felerősödtek a betegségből, hősök lettek a háborúban, és megfutamították az idegenek seregeit. Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottaikat…” (Zsidók 11:32-35)
A hithősök dicsőséges győzelmeket arattak az Isten igéjébe vetett hit által. Az egész Ószövetség tele van ilyen történetekkel, és sorra lehet idézni ezeket a Bírák könyvéből, a Krónikákból, a Királyok könyveiből, a kis és nagy prófétáktól! Ezek a hithősök emberileg is nagy dolgokat tettek, ugyanakkor hit által Isten csodáit is megtapasztalták az életükben.
Bár ezek az emberek hit által „ígéreteket nyertek el”, később, a 39. versben azt olvassuk, hogy „nem kapták meg az ígéretet”. Itt nem ellentmondásról van szó, hanem két külön dologról. Arra az ígéretre, amit nem kaptak meg, majd a 39. versnél visszatérünk. Itt az ígéretek Isten konkrét ígéreteit jelentik egy-egy szituációra vonatkozóan, és nem általánosíthatók. Például amikor Gedeon ígéretet kapott, hogy győzelmet arat a midiániták felett, az be is teljesült, így ez a konkrét ígéret más korra és más helyzetre már nem alkalmazható. A nagy tanulság viszont az, hogy Isten ígéretei hit által működnek!
Dicsőséges szenvedések hit által
„…másokat pedig kínpadra vontak, akik visszautasították a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, karddal gyilkolták őket, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve. Ezekre nem volt méltó e világ, és pusztákon, hegyeken meg barlangokban és a föld hasadékaiban bujdostak.” (Zsidók 11:35-38)
A dicsőséges győzelmek mellett azt is látnunk kell, hogy Isten emberei a szenvedéseket is hit által és dicsőségesen hordozták! Az itt felsorolt történetek közül nincs mind feljegyezve a Bibliában (pl. a zsidó hagyomány szerint Ézsaiás prófétát kettéfűrészeltette Manassé király), de ez nem vesz el a tanulság értékéből.
Ezek az emberek ugyanúgy „visszautasították a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek”, ahogyan Mózes is visszautasította a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét, és választotta az Isten népével való együtt nyomorgást. Ezek az emberek azt választották, hogy inkább Isten igéjében hisznek, azt tolmácsolják, akkor is, ha ezért a társadalom kirekeszti, megalázza, megkínozza vagy megöli őket. Nem alkalmazkodtak, nem ragaszkodtak e világ mércéjéhez vagy értékeihez. Isten prófétái gyakran ténylegesen számkivetettek voltak – ráadásul nem a pogányok, hanem legtöbbször Isten „népe” részéről! Fontos tehát hangsúlyozni, hogy Isten aktuális üzenete sohasem volt népszerű a vallásos tömegek számára. Erről beszélt Jézus is:
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert sírokat építetek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak síremlékeit, és azt mondjátok, hogy ha atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna bűntársak a próféták vérének kiontásában! Ezzel magatok tanúskodtok arról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Töltsétek hát be ti is atyáitok mértékét!” (Máté 23:29-32)
Jézus az atyáik mértékének betöltésével arra utalt, hogy a vallási elit (farizeusok, szadduceusok) ugyanúgy meg fogják ölni a hozzájuk szóló legnagyobb prófétát, ahogyan őseik is tették Isten prófétáival a saját korukban. István ugyanezzel a gonosz hozzáállással szembesítette őket:
„A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? És megölték azokat, akik előre hirdették annak az Igaznak eljövetelét, akinek most árulóivá és gyilkosaivá lettetek, ti,” (Apostolok cselekedetei 7:52)
Valójában a hithősök és próféták (Isten igéjének hirdetői) régen sem voltak népszerűek, sőt a vallásos tömeg még üldözte is őket. A nagy tanulság ebből számunkra is az, hogy ne szégyelljük az evangélium igazságát azokkal szemben, akik ellenállnak a hit általi igazságnak, még akkor sem, ha Isten állítólagos népének nevezik magukat! Ennek a gondolatnak a jelentőségét a levél egy későbbi fejezetéből még jobban megérthetjük:
„Ezért Jézus is, hogy megszentelje tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva.” (Zsidók 13:12-13)
A levél címzettjei – a zsidóságból megtért Messiás-hívők – szenvedtek és üldöztetéseket viseltek el Krisztus nevéért. Az üldözés terhe alatt egyesek megtörtek, és engedményeket akartak tenni a törvény rendszere felé, hogy kedvezzenek azoknak, akik üldözték őket (és elutasították Krisztust). A levél ezért is emeli ki azokat a hithősöket, akik inkább választották Krisztus gyalázatát és Isten friss kijelentéseit, minthogy engedtek volna a tömegnyomásnak. Ez tanulság lehet számunkra is, hogy ne az e világi előnyök határozzák meg döntéseinket, hanem Isten igéje és a hit útja, ami egy becsesebb feltámadás reménységét hordozza!
Az Ígéret
„És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet. Mivel Isten mifelőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nélkülünk tökéletességre ne jussanak.” (Zsidók 11:39-40)
Ez a két mondat kétségkívül az eddigi gondolatmenet csúcspontja, amihez kétféleképpen állhatunk hozzá: vagy elfogadjuk hit által, hogy ez így van, vagy elkezdünk okoskodni, hogy miért nincs így.
Nagyon erős állítás az, hogy „mindezek” [az összes(!) ószövetségi hithős] közül senki sem kapta meg a „nagybetűs” Ígéretet! Ezt hogyan értelmezzük?! Az eredeti szövegben természetesen nincs nagy- és kisbetű, de a levél különbséget tesz az elnyert ígéretek és az Ígéret – egy nagyon konkrét Ígéret – között. Miféle ígéret lehet nagyobb, mint amit ezek a hithősök valaha is elnyertek?! Például Énok, aki nem látott halált és Isten elragadta őt a mennybe, ne nyerte volna meg az Ígéretet?! A 39. vers azt mondja, hogy ezek az emberek „jó bizonyságot nyertek”, de az ígéretet nem kapták meg. Énokról kifejezetten ezt állítja: „elragadtatása előtt bizonyságot nyert arról, hogy kedves Isten előtt”. Ez azt jelenti, hogy az Ígéret nem a mennyei öröklét volt, hiszen Énok, Mózes és Illés azonnal a mennybe került földi élete után, mégsem kapták meg az Ígéretet!
Ezek a hithősök azért nem kapták meg az Ígéretet, mert Isten rendelkezett úgy, hogy „nélkülünk tökéletességre ne jussanak”! Ez egészen döbbenetes, sőt már-már hihetetlen kijelentés, amit valóban csak hit által tudunk megérteni. Énok, Mózes és Illés, akik a mennyben vannak, a maguk idejében még nem jutottak tökéletességre és nem kapták meg az Ígéretet, mert „Isten mifelőlünk valami jobbról gondoskodott”?! Talán nem voltak elég jók?! De akkor mit keresnek a mennyben?! Mindezeket akkor tudjuk jobban megérteni, ha tisztázzuk, mi volt az Ígéret. Isten kezdetben egy reményt hozó MAG-ot ígért a bűnbe esett embernek:
„Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: ő a fejedre tapos, te pedig a sarkát mardosod.” (1Mózes 3:15)
Isten ezt az Ígéretét megerősítette és kibővítette Ábrahámnak:
„És utódodban [magodban] áldást nyer a föld minden nemzetsége, mivelhogy engedtél a beszédemnek.” (1Mózes 22.18)
Az Ígéret a MAG-ról (az utódról) szólt, aki leszámol a bűnnel, és eltörli azt a rontást, amit az ember bűne okozott. Pál apostol ezt az Ígéretet Krisztusra vonatkoztatja:
„azért, hogy Ábrahám áldása Krisztus Jézusban a pogányoké legyen, hogy a szellem ígéretét hit által megkapjuk. Testvéreim, emberi módon szólok. Még az ember megerősített végrendeletét sem teheti senki érvénytelenné, és hozzá sem toldhat. Az ígéretek pedig Ábrahámnak és az ő utódának adattak. Nem azt mondja: »és az ő utódainak«, mint soknak, hanem csak egynek: »és a te utódodnak«, aki a Krisztus.” (Galata 3:14-16)
Az Ígéret egyértelműen Krisztusról szólt, tárgya pedig a MAG (Krisztus szelleme) volt. De vajon az ószövetségi hívők miért nem kaphatták meg a magot, a szellem ígéretét? Látnunk kell, hogy az Ígéretet nem nyerhette el Isten népe, mert az közvetlenül a MAG-nak szólt, akinek az eljövetele egy pontosan meghatározott időponthoz volt kötve:
„Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól, és angyalok által közbenjárón keresztül rendeltetett.” (Galata 3:19)
Pál apostol kijelentése rávilágít arra, hogy az a szellem, amit Isten megoldásként ad nekünk (a MAG!), az nem csupán Isten szelleme, hanem egy győztes emberé is:
„Így is van megírva: Az első ember, Ádám, élő lélekké lett, az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé.” (1Korinthus 15:45; pontosítva)
Jézus Krisztus mint ember (az utolsó Ádám) lett számunkra megelevenítő (életet adó) szellem! Ezt az Ígéretet nem kapták – nem kaphatták – meg Jézus eljövetele előtt! A korábbi korokban ugyanis nem volt elérhető az a tökéletesség, az a megoldás, amit Krisztus hozott. János apostol így tanúskodik erről evangéliumában:
„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz bennem, amint az Írás mondta, élő víz folyamai áradnak annak belsejéből. Ezt pedig a szellemről mondta, akit kapnak majd a benne hívők, mert még nem adatott a szent szellem, mivelhogy Jézus még nem dicsőült meg.” (János 7:37-39)
János apostol is arról beszél, hogy ez a belső tapasztalat („élő víz folyójának áradása”) nem volt elérhető, míg Jézus nem dicsőült meg, és nem kapta vissza isteni hatalmát. Péter apostol világosan elmondja, pontosan mi is történt pünkösdkor:
„Miután tehát az Isten jobbjára felemeltetett, és megkapta az Atyától megígért szent szellemet, kitöltötte azt, amint most látjátok és halljátok is… Bizonyosan tudja meg azért Izráel egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (Apostolok cselekedetei 2:33,36)
Jelenések könyve is hasonlóan beszél erről a radikális változásról, amikor Jézus emberként kapta meg a mennyben a teljhatalmat:
„És nagy hangot hallottam a mennyben, amely ezt mondta: Most jött el a mi Istenünk üdvössége és ereje és az ő országa és Krisztusának hatalma, mert levettetett a mi testvéreink vádlója, aki vádolta őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt.” (Jelenések 12:10)
Ez az a pont, amikor Krisztus megelevenítő szellemmé lett és kitöltötte az ő életét (szellemét) az övéire. A páska utáni 50. napon (pünkösdkor) jött el „a mi Istenünk üdvössége és ereje és az ő országa és Krisztusának hatalma”. Ha az, ami „most jött el”, mindig is jelen lett volna, és áldásait a korábbi korok hívői is élvezhették volna, akkor ez a diadalkiáltás csak színjáték lenne! Jézus személyes győzelmet aratott a keresztfán, és pünkösdkor a mi életünkben is megtörte a bűn hatalmát! De akkor mi van azokkal, akik már Krisztus győzelme előtt a mennyben voltak (Énok, Mózes, Illés)? Ha komolyan vesszük ezeket a kijelentéseket, akkor ők ténylegesen még nem üdvözültek, ugyanis az üdvösségnek semmi köze az időtlenséghez, csakis egyedül Krisztus győztes, istenemberi életéhez!
Mi már megkaptuk azt az Ígéretet, ami a hithősöknek még nem volt elérhető? Ennek a jobb rendszernek a részeseivé lettünk? Megtapasztaltuk-e azt, ami minden ószövetségi hívő tapasztalatánál nagyobb, és ami után ők csak sóvárogtak (1Péter 1:9-12)? Ez utóbbi erős kijelentésnek tűnhet, pedig Jézus szavai pontosan erről szólnak:
„Bizony mondom nektek: Asszonytól születettek között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál, pedig a mennyek országában a legkisebb is nagyobb nála.” (Máté 11:11)
Jézus szerint a mennyek országában még a legkisebb is nagyobb Énoknál, Mózesnél, Illésnél, és a többi hithősnél! Ráadásul a folytatásból az is kitűnik, hogy itt időbeli különbségről is szó van:
„Keresztelő János napjaitól fogva mostanáig erővel törnek a mennyek országa felé, és ezek az erőszakosok el is ragadják azt. Mert a próféták mindnyájan és a törvény is Jánosig ezt prófétálták.” (Máté 11:12-13)
A törvény és a próféták korszaka Keresztelő Jánosig tartott, utána azonban egy másik kezdődött: Isten országának korszaka, ahol még a legkisebb is jobb helyzetben van az Istennel való kapcsolat szempontjából, mint az összes hithős közül bárki! A Zsidókhoz írt levél is pontosan erről beszél, csak részletesebben. A hithősök jó bizonyságot nyertek Istentől életük során, de az üdvösséget ők is csak pünkösd után kapták meg! Énok, Mózes és Illés velünk együtt nyerték el az Ígéretet, velünk együtt jutottak tökéletességre. Korábban nem kaphatták meg az Ígéretet, mert az még csak egy „láthatatlan”, remélt dolog volt. Az Ígéret azóta azonban beteljesült Jézusban, és csak arra vár, hogy hit által elfogadjuk és megtapasztaljuk!