Ahogyan előzőleg láttuk, az ószövetségi hithősök nem kapták meg az Ígéretet, és nem tapasztalták meg az új szövetséget. De mi – akik már a pünkösd utáni korban élünk – hit által élhetünk Isten megoldásával, amit Ő Jézus Krisztusban készített el az ember számára. Ezt a gondolatot hangsúlyozza ismételten a 12. fejezet, és arra int, hogy ne akarjunk visszatérni a régi, hatástalan rendszerhez, hanem ragaszkodjunk az újhoz, ami működik!
A bizonyságok felhője
„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret.” (Zsidók 12:1)
Az apostol két erőteljes képpel bátorít az előrehaladásra. Az egyik kép „a bizonyságok ily nagy fellege” (felhője). Isten a pusztai vándorlás során felhőben és tűzoszlopban vezette az izraelitákat (2Mózes 13:21-22). Ehhez hasonlóan minket is körülvesz egy hatalmas bizonyságfelhő – ti. a 11. fejezetben felidézett hithősök tapasztalata. Az ő példájuk ugyanis arra tanít minket, hogy a hit útján kívül nem adatott más működő út. Ahogyan Isten felhőoszlopa egy ismeretlen, járatlan úton vezette az izraelitákat, úgy vezessen minket is a hithősök bizonyságának felhője a hit által élt igaz élet útján!
A másik kép egy akadályfutás: „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret.” Az előttünk lévő „stadion” egyrészt lehet a személyes életünk, másrészt Isten népének történelme és Isten művének kibontakozása is, amely folyamatosan halad előre. Az akadályok és a megkörnyékező bűn leküzdésének módját Pál apostol segít megértenünk:
„Mert hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem Isten szerint erősek, erősségek lerombolására. Leromboljuk az okoskodásokat és minden magaslatot, amelyet Isten ismerete ellen emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Korinthus 10:4-5)
Pál arról beszél, hogy vannak gondolatok, amelyek akadályoznak minket a hit általi igaz élet megtapasztalásában. A Zsidókhoz írt levél rámutat arra, hogy az egyik legnagyobb akadályt a téves vallási berögződések jelentik. Az ige arra figyelmeztet, hogy ezeket a megszokásokat félre kell tenni az útból, különben nem fogjuk tudni megtapasztalni az új rendszer áldásait.
A hit úttörője
„Nézzünk a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – elszenvedte a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült.” (Zsidók 12:2)
Jézus a hit elkezdője és bevégzője: egy fővezér, akik elől megy a csatában és teljes győzelmet arat. Jézus a mi „útnyitónk” (Zsidók 6:20), aki – mint hitünk úttörője – elkezdte és kitaposta előttünk a hit ösvényét. Nem véletlen, hogy a törvény útját járó vallási vezetők ellenkeztek vele, és kereszthalálra ítélték, hiszen ő egy teljesen új utat nyitott meg az ember előtt! Jézus azonban nemcsak elkezdte, hanem be is fejezte és teljesen kijárta a hit útját. Ő beteljesítette és bemutatta, hogy ezen az úton véget ér a bűn problémája, és tökéletesen helyreáll az Istennel való kapcsolat – minden ember számára.
Mi Jézus hitét folytatva és Isten tervét követve léphetünk bele ebbe az új rendszerbe. Ehhez ad példát Jézus földi élete. Ő nem nézett vissza a dicsőséges mennyei életére („előtte lévő öröm”), nem törődött a vallásos elit lesújtó véleményével (a „gyalázattal”), hanem végigjárta azt az utat, amit Isten adott elé, és „elszenvedte a keresztet” (vö. Filippi 2:6-8). Jézus hite minket is a komfortzónánkon kívülre vezet! Ez mindig nehéz, különösen, ha valami új és szokatlan dologról van szó, de Isten terve csak ezen az új úton keresztül valósulhat meg az életünkben.
A Melkisédek rendje szerinti főpapról szóló prófécia szinte refrénként hangzik el újra: Jézus „Isten trónjának jobbjára ült” (ld. Zsoltárok 110:1-4). Ő az új rendszer szolgálattevőjeként tudja ezt az új utat számunkra közvetíteni. A mi részünk ebben az, hogy „nézzünk” Jézusra – de mi jelent ez a gyakorlatban?
Árral szemben
„Gondoljatok arra, aki ilyen ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsidók 12:3)
Jézus kilépett a komfortzónájából, és szembe ment a tömeggel – és ha Őt követjük, ezt mi sem kerülhetjük el. De álljunk meg egy kicsit, és gondolkodjunk el azon, ténylegesen kik voltak azok a „bűnösök”, akik a legjobban támadták Jézust! Ó, nem a köztörvényes bűnözők, vagy az erkölcsileg lecsúszott emberek! Ellenkezőleg, Jézus legfőbb támadói az isteni törvényt lobogtató, vallásos elit tagjai voltak: a farizeusok, a szadduceusok és az írástudók. Ők igaznak tartották magukat (ld. Máté 23:27-28), Jézust pedig azzal vádolták, hogy ő nem elég jó, mert nem tartja meg helyesen a szombatot, nem veszi komolyan a tisztasági törvényeket stb. Vegyük észre, hogy Jézust leginkább azok a vallásos és önigazult tömegek támadták, akiknek más elképzelésük volt az Istennel való kapcsolatról!
Jézus korában a vallásos elit azt hirdette, hogy „ha ezt és azt megcsinálod, akkor számíthatsz arra, hogy Isten törődjön veled, de ha nem, akkor rád se fog nézni”! Az ilyen támadások (és a vallásos tömegnyomás) alatt könnyű megfáradni és elcsüggedni. Ez a megfáradás a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ember elkezdi befogadni az elméjébe, gondolataiba azokat az érveket, amiket a vallásos tömegek hirdetnek, és elkezd nekik igazat adni. Ezek a gondolatok kétséget ébresztenek az emberben, és kezdi elhinni, hogy talán tényleg nem működik elég hatékonyan az új szövetség útja. Ezzel az elcsüggedéssel kezdődik meg a törvény útjára való visszalépés! A vallásos tömeggel szembemenni nem könnyű, de Jézus ebben is példát mutatott: a végsőkig ki kell tartani a hit útján, mert nincs más út, ami működne.
Vérig ellenállni
„Mert a bűn elleni harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig,” (Zsidók 12:4)
A „vérig” való ellenállás a mindhalálig való küzdelmet jelenti. Miben kell kitartani a végsőkig? „A bűn elleni harcban” – más szóval annak az igaz életnek a megtapasztalásában, ami már szabad a bűntől. Ez egyáltalán nem a törvényhez való visszatérést jelenti, mert a törvény útja nem igazzá, csak önigazulttá tesz. Pál kendőzetlenül ír korábbi vallásos gondolkodásáról:
„buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében pedig feddhetetlen voltam.” (Filippi 3:6)
A törvény útján egy listát kell kipipálni, ami alapján könnyen azt hihetjük, hogy a lista teljesítésével már elég jók vagyunk – ahogy Pál apostol is hitte egykor! Viszont amikor személyes kapcsolatba kerülünk Istennel, akkor rájövünk arra, hogy a bűn valójában nagyon mélyen, a zsigereinkben van (ld. Jób 42:5-6; Lukács 5:8)! A törvény útját követő emberek „jóságlistája” végtelenül korlátos, így sokan ahelyett, hogy felismernék reménytelenül bűnös állapotukat (ld. Róma 3:20; 7:7-24), azt gondolják, hogy elegendő jó pontot szereztek már Istennél. Keresztényként hogyan is térhet vissza valaki olyan önbecsapásba, hogy „ha ezt vagy azt megteszem, amazt meg nem teszem, akkor azzal jobb leszek Isten szemében”?!
Krisztus szelleme gyökeresen meg akarja változtatni az egész életünket! Ha befogadjuk Őt, akkor fel fogja számolni életünkben a bűnöket, és azok helyére igazság költözik. Hogyan mondhatja bárki is, hogy ez nem működik, amíg ezt az utat nem járta végig?! Amíg a szellem szerinti új élet útját nem jártuk végig hit által, addig nem is tudjuk megtapasztalni életünk minden területén a gyakorlati tökéletességet. Krisztus élete megtermi gyümölcsét a mi életünkben is, és véglegesen leszámol a bűnnel, de ennek megtapasztalásához a végsőkig ki kell tartani hitben.
Fenyítés és fiúság
„és elfeledkeztetek az intésről, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen Isten úgy bánik veletek, mint fiaival. Mert melyik fiú az, akit nem fenyít meg az apja? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, amelyben mindenki részesül, akkor korcsok vagytok, nem pedig fiak. Aztán: a mi testi apáink is fenyítettek minket, és becsültük őket, hát nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, és élünk! Mert azok csak rövid ideig, tetszésük szerint fenyítettek, ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk. Semmilyen fenyítés nem látszik jelenleg örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik megedződtek általa.” (Zsidók 12:5-11)
Az 5-6. vers közvetlen idézet az Ószövetségből: „Az ÚRnak fenyítését, fiam, ne vesd meg, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, úgy, mint az apa a fiát, akit kedvel.” (Példabeszédek 3:11-12) Ez a bölcs tanács arról szól, hogy ne csüggedjünk el, ha fenyítést kapunk, mert Isten azt fenyíti, akit szeret és fiának tekint. Ez jó hír számunkra! Ha fenyítve érezzük magunkat, az azt jelenti, hogy fiak vagyunk, és bizonyosan tudhatjuk, hogy Isten szeret bennünket!
Ezután egy józan érvet hoz a levél: „melyik fiú az, akit nem fenyít meg az apja?” A modern társadalmakban sok helyen már tiltott és törvényi következményekkel jár a szülők számára a gyermekek testi fenyítése, ugyanakkor vitathatatlan, hogy ez a gyakorlat az emberiség történelme során általános és természetes volt. A fenyítés elmaradása szintén jelentőséggel bírt: „ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, amelyben mindenki részesül, akkor korcsok vagytok, nem pedig fiak.” Manapság már senkire sem mondjuk, hogy „korcs”, de régen ezzel utaltak az elvetett, házasságon kívüli gyermekekre, akikkel nem törődtek a szüleik.
Bizonyos, hogy egyetlen jó szülő sem hagyja neveletlenül a gyermekét, különben az később nem fogja megtalálni a helyét az életben, és számos káros szokás és berögződés alakul ki benne. Még az egykor testi fenyítésben részesült felnőttek is gyakran emlegetik, hogy „apám, nagyapám elvert egy párszor, de embert faragott belőlem”. A (testi és lelki) fenyítés a szülői törődés részét képezi, amely pillanatnyilag nem kellemes, de hosszú távon meghozza pozitív gyümölcsét: „a mi testi apáink is fenyítettek minket, és becsültük őket”.
A hatékony fenyítésnek természetesen nem a vessző az egyetlen eszköze, lehet korlátozni is, vagy éppenséggel engedni, hogy a gyermek viselje döntései következményét (pl. sérülés, anyagi kár stb.). A modern pszichológia is arra a megállapításra jutott, hogy azok a gyermekek lesznek a legboldogabbak és legsikeresebbek, akiket szüleik szerették, de ugyanakkor korlátozták és megkövetelték tőlük az engedelmességet. A legrosszabbul azok boldogulnak az életben, akiket nem szerettek, el voltak utasítva, de soha nem is korlátoztak. Ez pontosan megegyezik a Biblia látásmódjával.
A földi szülők gyakran tévednek a nevelésben, „mert azok csak rövid ideig, tetszésük szerint fenyítettek”: túl engedékenyek voltak, amikor a szigorúság használt volna, vagy éppen túl szigorúak, amikor nem érdemeltük meg. Isten azonban nem téved, mert Ő pontosan tudja, hogy mikor mire van szükségünk. Kérdés, hogy mi megbízunk-e nevelési módszereiben: „nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, és élünk!”
Isten egy jó szülő (Atya), és ebből fakadóan az Ő nevelése és fenyítése tökéletesen a javunkat szolgálja, „hogy szentségben részesüljünk”. Ezek a fenyítések sohasem kellemesek, nem igazán örül nekik az ember, de utólag, amikor már túl van rajta és tanult belőle, akkor „az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik megedződtek általa”. Hogy Isten milyen fenyítéket használhat, arról már korábban olvastunk:
„De emlékezzetek vissza a régebbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedésteljes küzdelmet álltatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkal és szorongattatásokkal nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társai lettetek azoknak, akikkel így bántak. Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudva, hogy nektek jobb és maradandó vagyonotok van.” (Zsidók 10:32-24)
Isten fenyítése gyakran nehéz helyzeteken és üldözéseken keresztül jelentkezik. A kérdés az, hogyan viszonyulunk ezekhez: lázadunk ellenük és Istent hibáztatjuk, netán megfutamodunk és beadjuk a derekunkat a tömegnyomásnak, vagy dicsőséget adunk az Úrnak, hogy ezáltal is közelebb kerülhetünk Hozzá!
A hit döntése és Isten terve
„Azért a lankadt kezeket és megroggyant térdeket egyenesítsétek ki, és lábatok az egyenes úton járjon, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.” (Zsidók 12:12-13)
Ebből a felszólításból egy kulcsfontosságú elvet érthetünk meg: van valami, amit nekünk kell megtenni. Isten szeret minket, az Ő Fiát adta értünk, de sem Isten, sem Krisztus nem tud helyettünk hitet gyakorolni! Ezért mondja, hogy „a lankadt kezeket és megroggyant térdeket egyenesítsétek ki”. Az akadályfutásban vannak nehézségek, de ne hagyjuk abba a „futást”, ne térjünk le erről az útról! A mi döntésünkön múlik, hogy kitartunk a hit útján, és nem térünk vissza a törvény útjára, hogy ott botorkáljunk tovább. Gyógyulást és előrelépést csak egy helyen fogunk találni: az egyenes úton, ami Krisztus és a hit útja.
„Törekedjetek mindenkivel a békességre és a megszentelődésre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat,” (Zsidók 12:14)
A törvény útján van egy elváráslista, amit ha makulátlan betart az ember, akkor igaznak tekintheti magát. A levél ezzel szemben arra biztat, hogy „a békességre és a megszentelődésre törekedjetek mindenkivel”. Isten előtt nem az tesz kedvessé, hogy egy elváráslistát igyekszünk betartani – Ő egyszerűen nem ilyen! Az viszont igaz, hogy teljes igényt tart a kapcsolataink kormányzására. A „megszentelődés” kifejezés azt jelenti, hogy Isten a saját céljaira elkülönített minket, ami életvitelünkben és kapcsolatainkban is tükröződik. Arra kell törekednünk, hogy emberi kapcsolatainkban azt a békességet keressük, amit Isten gondolt el számunkra. Nem elég „elég jónak” lenni – egy előre meghatározott mérték szerint, ahogy a törvény előírja –, hanem teljesen Istennek kell kiszolgáltatni életünket és kapcsolatainkat!
A törvény azt mondja, hogy „szemet szemért, fogat fogért” (5Mózes 19:21; Máté 5:38), mert ez a jogos és igazságos, Krisztus azonban mást mond (ld. Máté 5:39-48). A törvény olyan dolgot is megenged nekünk másokkal szemben, amit Krisztus sosem tenne! Ne azt keressük, hogy mi lenne a jogos és igazságos, hanem azt, ami Isten szíve szerint való. Arra figyeljünk, hogy mire indít minket a bennünk lakozó Krisztus a kapcsolatainkban, hogyan akarja Isten megáldani azokat a személyeket rajtunk keresztül, és hogyan tudja őket jobban szeretni és megmenteni. Sokkal több jóság van ezen az úton, mint amit a törvény előír!
Sőt, a teljes igazság az, hogy ezek „nélkül senki sem látja meg az Urat”. Melyik keresztény nem vágyik arra, hogy végre vége legyen ennek a földi nyomorúságnak, és szemtől-szembe láthassa Jézust?! Ugyanakkor amíg megengedjük magunknak, hogy rendezetlenek maradjanak a kapcsolataink, addig valójában hátráltatjuk Krisztus dicsőséges visszajövetelét. Ennyire komolyan kell törekedni a békességre és a megszentelődésre!
A keserűség gyökere
„vigyázva arra, hogy az Isten kegyelmétől ne szakadjon el senki, nehogy a keserűség bármely gyökere felnövekedve zavart keltsen, és ez sokakat megfertőzzön.” (Zsidók 12:15)
Sok keresztény félreérti Isten kegyelmét, és így gondolkodik: „Isten elnézi a rossz dolgokat, amiket tettem, de most már viselkednem kell, különben ellátja a bajomat…” Ennek a gondolkodásnak semmi köze a kegyelemhez! A kegyelem azt jelenti, hogy az igaz életet nem nekünk kell létrehoznunk, hanem a törvénytől függetlenül, ingyen, ajándékba kapjuk a Krisztusba vetett hit által (ld. Róma 3:21-24). A „keserűség” ezzel szemben elégedetlen Isten gondoskodásával, nem bízza rá magát, és úgy érzi, hogy az embernek kell még tennie valamit. Ez a gondolkodás „zavart kelt”, mert beszél ugyan kegyelemről és hitről, de ezeket átértelmezi, és a hétköznapi „keresztény” élet középpontjába a törvény (szabályok) betartását helyezi. Pál apostol pontosan erről beszél a Galatákhoz írt levelében:
„Csodálkozom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, holott nincs más, de némelyek megzavarnak titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát.” (Galata 1:6-7)
„Ti, akik a törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, és kiestetek a kegyelemből. Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit. Jól futottatok, ki akadályoz meg titeket abban, hogy engedelmeskedjetek az igazságnak? Ez a hitegetés nem attól van, aki titeket hív. Egy kis kovász az egész tésztát megkeleszti. Bízom bennetek az Úrban, hogy ti sem vélekedtek másképpen, de aki megzavart titeket, elveszi a büntetését, bárki legyen is az.” (Galata 5:4-10)
| Zsidókhoz írt levél | Galatákhoz írt levél |
|---|---|
| Zavarkeltés | Megzavarás |
| Isten kegyelmétől való elszakadás | Krisztustól való elszakadás, Isten kegyelméből való kiesés |
| Megfertőzés | Kelesztés |
A Galata levél ugyanazokat a fogalmakat használja, és ugyanazt a jelenséget írja le, mint a Zsidókhoz írt levél. Az apostol a levelében rávilágít arra a veszélyre, hogy a törvény általi megigazuláshoz való visszatérés semmissé teszi Isten kegyelmének erejét az életünkben. Amikor elfogadjuk Krisztust, de kijelentjük, hogy nekünk a törvényre is szükségünk van az igaz élethez, akkor tulajdonképpen egy kevert vallásba kerülünk. Ez a legveszélyesebb fertőzés a hitre nézve!
A keresztény történelemben valójában nagyon kevesek voltak, akik ténylegesen megtapasztaltak valamennyit a kegyelem erejéből. Mivel a kereszténység nagyon korán letért a kegyelem megszentelő útjáról, és mind a mai napig nem tért vissza ehhez, sokak számára továbbra is ismeretlen az az evangélium, amiről Pál apostol és a Zsidókhoz írt levél beszél!
Elsőszülöttségi jogunk
„Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen ételért eladta elsőszülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyek között kereste.” (Zsidók 12:16-17)
Ez egy nagyon megrázó történet, aminek értelmezéséhez jobban meg kell értenünk az elsőszülöttségi jogot. Manapság ennek már nem sok jelentősége van, mert kiveszett a modern kultúrából. Régen viszont az elsőszülött fiúk örökölték a legtöbbet, és ők kapták meg a legnagyobb áldást. Erre bőven találunk példát az Ószövetségben. Gondolhatunk József esetére, akit azért utáltak meg testvérei, mert Jákob neki (az akkori legkisebbnek) ígérte meg az elsőszülöttségi áldást. Az elsőszülöttség tehát egy rendkívüli kiváltságnak számított, és azzal is együtt járt, hogy az örökös viszi tovább az isteni Ígéretet. A Rómaiakhoz írt levél arról beszél, hogy ez az elsőszülöttségi jog mit jelent számunkra:
„Maga a szellem tesz bizonyságot a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak, ha valóban vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róma 8:16-17)
Krisztus az elsőszülött Fiú, ezért övé az áldás, hiszen az együtt jár az elsőszülöttségi joggal. Mivel „vele együtt” (Krisztussal egyesülve) meghaltunk és fel is támadtunk (ld. Róma 6:4; Efezus 2:5-6), ezért mi is örökösei vagyunk ennek az áldásnak és örökségnek! Ezért hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél ezt a történetet, hogy „ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau”, aki egy tál lencsefőzelékért eladta elsőszülöttségi jogát Jákobnak (ld. 1Mózes 25:29-34).
Ézsauról nem olvassuk, hogy ténylegesen paráználkodott volna, azt viszont igen, hogy hettita (kánaáni) nőket vett feleségül, akik állandó bosszúságot okoztak anyjának (ld. 1Mózes 27:46). Istentelensége azonban egyértelműen megmutatkozott az elsőszülöttségi jogról való gondolkodásában. Nem kellett neki az áldás, mert ő az életet akarta élvezni, mielőtt meghal (ld. 1Mózes 25:32). Ez az istentelen gondolkodás lényege: élvezni az e világi előnyöket, népszerűnek lenni az emberek előtt, elfogadottá válni az aktuális kultúra fő sodrásában – ami a zsidóknál éppenséggel a törvény útja volt.
Ézsaut „később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyek között kereste.” Ez egy furcsa szakasz, hiszen ha Ézsau a megbánás helyét hangosan sírva kereste (ld. 1Mózes 27:34-38), miért nem találta meg? Izsák azért nem tudta megáldani Ézsaut, mert az elsőszülöttségi áldásból csak egy volt! Ézsau nem azért nem találta meg a megbánás helyét, mert nem kereste elég jól, hanem mert Jákob elvette az egyetlen áldást, és abból nem létezett több! A történet tanulsága egyszerűen az, hogy Ézsau lemaradt az áldásról, és a következményeket már nem lehetett visszafordítani.
Ézsau történetének legfőbb tanulsága, hogy a hit útja mellett nincs alternatíva! Jézus Krisztus az elsőszülött, övé minden áldás, és aki máshogy próbál igaz életet élni – például a törvény útján – az utólag már csak sajnálkozhat, hogy lemaradt a lényegről. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy a törvény útja jobb, és a Jézusban való hit mellett azért szükség van szabályokra is! Akik így gondolkodnak, azok akadályt emelnek Isten szelleme előtt, a kegyelem ereje nem tud munkálkodni az életükben, és képtelenek megtapasztalni az új szövetség áldását. Ezért óv annyira a levél minket, hogy ne szakadjunk el Isten kegyelmétől és a hit útjától, mert más úton nem lehet sem igaz élet élni, sem az áldásokat elnyerni.
Sínai-hegy
„Mert ti nem járultatok megtapintható hegyhez és lángoló tűzhöz, sűrű homályhoz, sötétséghez, szélvészhez, trombita harsogásához és szózatok hangjához, amelyet akik hallottak, kérték, hogy ne szóljon hozzájuk. Mert nem bírták elviselni a parancsot: Még ha állat ér is a hegyhez, meg kell kövezni. És olyan félelmetes volt a látvány, hogy Mózes is azt mondta: Megijedtem és reszketek.” (Zsidók 12:18-21)
Miután a zsidók kijöttek Egyiptomból, a Sínai-hegynél táboroztak le („megtapintható hegy” – azaz szó szerinti hegy), és Isten kihirdette nekik a tízparancsolatot (a törvényt). Isten ezen a hegyen „lángoló tűzben” jelent meg, az egész hegytető égett, és a jelenést sűrű homály, sötétség, szélvész és trombitaharsogás kísérte (2Mózes 20:1-19). Amikor Isten megszólalt, a tízparancsolatot úgy hallották az izraeliták, mint mennydörgést, ezért „kérték, hogy ne szóljon hozzájuk”. Amikor Isten bemutatkozott a Sínai-hegyen a törvényadáskor, a látvány olyan félelmetes volt, hogy még Mózes is – akivel Isten szemtől szembe beszélt, aki mindenki másnál közelebb lehetett Istenhez – remegett a félelemtől! A jelenlévők teljes halálfélelemben voltak, és nem ok nélkül: parancsba kapták, hogy tilos megközelíteni a hegyet, sőt „még ha állat ér is a hegyhez, meg kell kövezni.” (2Mózes 19:13)
Kulcsfontosságú megérteni, hogy Isten miért ilyen félelmetesen mutatkozott be a törvényadáskor. Tényleg ilyen lenne Isten: nem lehet közeledni Hozzá, mert megöl? Olyan, akitől még a legjobb barátjának is rettegnie kell? Isten bemutatkozása a Sínai-hegynél szándékosan félelemkeltő volt. Ha akarta volna, máshogy is meg tudott volna mutatkozni az övéinek, mint azt tette például Ádám és Éva esetében. Az első emberpár félelem nélkül járt együtt Istennel az Édenkertben (ld. 1Mózes 3:8), és egészen addig, amíg nem buktak el, meghitt kapcsolatban voltak Vele.
Isten minden bizonnyal örült volna annak, ha népe szereti Őt és szót fogad Neki, de azt is tudta, hogy ez nem lehetséges. Amikor megjelent a Sínai-hegyen, pontosan tudta, hogy megfélemlítéssel sem tudja elérni, hogy szót fogadjanak neki. A Zsidókhoz írt levél példázatként hozza fel ezt a történetet, és azt hangsúlyozza ki belőle, hogy mi nem ezzel a heggyel vagyunk közösségben, mert ez a hegy félelmet kelt és halált szül! Ennél a hegynél nem lehet Istennel meghitt közösségben lenni. Természetesen nem a földrajzi hely a lényeg – Pál apostol rávilágít, hogy a Sínai-hegy a régi szövetséget, a törvény rendszerét jelképezi:
„Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabadtól. De a szolgálótól való test szerint született, a szabadtól való pedig az ígéret által. Ennek jelképes értelme van, mert ezek az asszonyok a két szövetséget jelentik, az egyik a Sínai-hegyről való, szolgaságra szülő: ez Hágár. Mert Hágár a Sínai-hegy Arábiában – ez pedig megfelel a mostani Jeruzsálemnek –, mert fiaival együtt szolgál.” (Galata 4:22-25)
A két hegy tehát két szövetséget jelképez. A Sínai-hegy egy szó szerinti hegy, amint a törvény is testi (kézzelfogható, megcsinálható) rendszabályokból tevődik össze. Ezeket a parancsolatokat csak akkor lehet megtartani, ha valaki ura a testének. Isten azonban szándékosan mutatta be a törvény útját úgy, hogy az halálfélelemmel töltse el az embert, mert ezeken a parancsolatokon keresztül (a törvény útján) valójában senki sem kerülhet közeli kapcsolatba Istennel. Mózes is csak hit által kerülhetett Istennel közeli kapcsolatba, aki ugyanis a törvény megtartása által akar megfelelni Istennek (meg akarja érinteni a Sínai-hegyet), az eleve kudarcra van ítélve! Pál apostol világosan tanítja ezt:
„Mert a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, amint meg van írva: Átkozott mindenki, aki nem marad meg mindazokban, amik meg vannak írva a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje. Az pedig, hogy a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.” (Galata 3:10-11)
Akik szabályok alapján szeretnének megigazulni (igaz életet élni), azoknak a Sínai-hegynél kapott törvény minden egyes pontját (!) meg kell tartaniuk, különben – ha csak egyszer is hibáznak – átok alatt vannak. Isten világosan megmondta, hogy a törvény által senki sem fog igaz életet élni! A Galata levélben Pál arra figyelmeztet, miért veszélyes újjászületett hívőként visszatérni a törvényhez:
„Ti, akik a törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, és kiestetek a kegyelemből.” (Galata 5:4)
Pál félreérthetetlenné teszi, hogy a törvény és a kegyelem rendszere nem működik egyszerre. Krisztushoz csak a kegyelem rendszere által kapcsolódhatunk, hit által. Az igaz életet nem nekünk kell kimunkálni, elérni, hanem Isten szeretete az, ami munkálkodik az emberben, és belülről változtatja meg, ha az ember ebben hitet gyakorol:
„Mert mi a szellem által, hitből várjuk az igazság [igaz élet] reménységét. Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Galata 5:5-6)
Aki a szabályok megtartását és kipipálását figyeli az életében, annak gyümölcse csak önigazult, képmutató ítélkezés, vagy marcangoló önvád lesz! Ez egy nagyon súlyos („átkozott”) állapot, amit Isten senkinek sem kíván. Ő az igaz életet minden keresztény számára a szellem által, hitből adja, a törvény megtartásától függetlenül. Sok keresztény számára ez tudományos-fantasztikus történetnek tűnik, pedig ez a mennyei valóság! A törvény útja kezdettől fogva a halál útjaként lett bemutatva, de mi a helyzet a másik úttal?
Sion hegye
„Ti azonban a Sion hegyéhez járultatok és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyben, Istenhez, mindenek bírájához, a tökéletes igazak szellemeihez, az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely jobbat beszél, mint az Ábelé.” (Zsidók 12:22-24)
Ez a másik út, amin Istenhez lehet „járulni”, nem a törvény útja. Mi, akik Jézusban hittünk, „a Sion hegyéhez járultunk”, a törvénytől függetlenül közeledtünk Hozzá. A levél világossá teszi, hogy ez nem az a hegy, ami még most is ott van Jeruzsálemben, mivel Sion hegyét „az élő Isten városával és a mennyei Jeruzsálemmel” azonosítja. Ezek jól mutatják, hogy ez a Sion nem egy megtapintható, „fizikailag létező” hegy, hanem egy szellemi valóság! Pál apostol a Sion hegyéről és a mennyei Jeruzsálemről mint az új szövetség jelképéről beszél:
„De a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunk anyja.” (Galata 4:26)
| Ó szövetség | Új szövetség |
|---|---|
| Hágár (szolgaságra szülő) | Sára (szabadságra szülő) |
| Rabszolgaság | Fiúság |
| Sínai-hegy (kézzelfogható) | Sion hegye (mennyei) |
A levél bemutatja az örökkévalóság résztvevőit, mindenkit, aki számít a mennyben: „az angyalok ezreit, az elsőszülöttek seregét és gyülekezetét, akik fel vannak jegyezve a mennyben”. Ez a rendszer tehát nem egy véges, földi rendszer, hanem egy örökkévaló, örökké működő szövetség, amely már nem a törvény megtartásáról szól, hanem a kapcsolatok tökéletes és végleges helyreállításáról. Mi – a mennyei „Sion hegyénél”, az új szövetség részeseként – már most azt az örök életet éljük, amit a mennyben is fogunk, teljesen megbékélve Istennel!
A félreértések elkerülése végett érdemes megjegyezni, hogy az angyalokhoz vagy szentekhez „járulás” nem a hozzájuk való imádkozást jelenti, hanem azt, hogy közösségbe kerülünk velük. Krisztus által ugyanis a mennyei lényekkel ugyanúgy közösségben vagyunk, ahogyan az elsőszülöttek seregével és gyülekezetével (egyházával) is. Az elsőszülöttségről már beszéltünk Ézsau kapcsán. Ez a jogunk Krisztusban van, mivel a fiúság és örökbefogadás szellemét kaptuk (ld. Róma 8:14-17; Galata 4:5-7). Az elsőszülöttségi áldást egy családban csak egy személy kaphatta meg, de az a csodálatos, hogy Isten Krisztusban mindenkit ugyanezen áldás hatálya alá tud helyezni! Pál apostol – aki a legnagyobb világosságot kapta Isten örökkévaló tervéről –, ennek kapcsán ezt írja:
„az idők teljességének rendjére nézve, hogy Krisztusban mindeneket egybeszerkeszt, mind amelyek a mennyben, mind amelyek a földön vannak.” (Efezus 1:10)
Isten Krisztusban egybeszerkesztette a mennyet és a földet egy örök szövetség részeként! Valójában Isten végső és egyetlen terve a helyreállításra mindig is az új szövetség volt. Éppen ezért – mivel az örökkévalóságban nem lesz újabb kormányzati rendszer – az új szövetséghez csatlakozással mi már most az örök, mennyei életet élhetjük itt a földön. Ezt a mennyei „hegyet” (kormányzati rendszert) a Sínai-hegy meg sem tudja közelíteni!
Mit jelent az, hogy „Istenhez, mindenek bírájához” járultunk? Amikor az emberek Istenre, mint Bíróra gondolnak, általában reszketnek – ahogy az izraeliták a Sínai-hegynél. Mi viszont egy másik hegyen – egy másik rendszeren keresztül – kerültünk kapcsolatba Istennel. Az Ő bírói mivolta csak jó hír lehet számunkra, amit Jézus is kijelent:
„Aki hisz őbenne, nem kerül ítéletre, aki pedig nem hisz, az már el is ítéltetett, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (János 3:18)
„Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem jut ítéletre, hanem már átment a halálból az életre.” (János 5:24)
A jó hír az, hogy a mi mennyei Bíránk már (!) felmentett minket az ítélet alól! Erre utal a Zsidókhoz írt levél is, amikor „a tökéletes igazak szellemeiről” beszél. Itt nem valami rendkívüli „szuperszentekről” van szó, hanem az újjászületés természetfeletti eredményéről; ti. hogy a keresztények ténylegesen igazzá és tökéletessé váltak a szellemükben:
„Ami testtől született, test az, és ami szellemtől született, szellem az.” (János 3:6)
„Úgyhogy mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint, sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, többé már nem ismerjük. Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Korinthus 5:16-17)
„Aki pedig az Úrral egyesül, egy szellem ővele.” (1Korinthus 6:17)
„Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsidók 10:14)
Azért vagyunk közösségben a tökéletes igazakkal, mert mi magunk, a szellemtől újjászületett keresztények vagyunk azok a tökéletessé tett, igaz emberek! A szellemünk Krisztus vére (élete) által már tökéletesen helyreállt, alapjaiban megváltozott, Isten előtt elfogadhatóvá (igazzá) vált, ezért nem ismerjük egymást többé test szerint, hanem szellem szerint.
A végén ezt olvashatjuk: „az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez [járultatok], amely jobbat beszél, mint az Ábelé.” Jézus újszövetségi közbenjárását már korábban kifejtette a levél. De mit jelent, hogy a meghintés vére „jobbat beszél, mint az Ábelé”? A vér hogyan beszél?
A 11. fejezetben már előkerült Ábel hite, ami által jó bizonyságot nyert Istentől, de az ő hite csak arra volt elég, hogy Isten őt magát elfogadta. Amikor Kain megölte testvérét, Isten azt mondta neki, hogy „…testvéred vére kiált hozzám a földről.” (1Mózes 4:10) Bár Isten elfogadta Ábelt, igazságtalan halála senki máson nem tudott segíteni – legfeljebb bosszúért kiálthatott. Mi a helyzet Krisztus vérével? Krisztus kereszthalála – ahelyett, hogy isteni bosszút vont volna a gyilkosaira – megmenekülésük útját nyitotta meg! Az Ő kifolyt vérébe vetett hit által ugyanis mindenki megigazulhat, és valódi kapcsolatba kerülhet Istennel! A meghintés vére – ami az ószövetségi áldozati rendszerben a megtisztítást jelképezte (Zsidók 9:21-22) – pedig tökéletes megoldást hozott számunkra.
Figyelmeztetés az ítéletre
„Vigyázzatok, hogy vissza ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik a földön szólót elutasították, mennyivel kevésbé mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyekből szól hozzánk, akinek a szava akkor megrengette a földet, most pedig azt ígérte: Még egyszer megrengetem nemcsak a földet, hanem az eget is. A »még egyszer« pedig azok megváltozását jelenti, amelyek mint teremtett dolgok megrendülhetnek, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek.” (Zsidók 12:25-27)
A földet a Sínai-hegynél rengette meg Isten szava, amikor trombitaharsogás és mennydörgések között kihirdette a törvényt az izraelitáknak (2Mózes 19:18). Akik ezeket a beszédeket elutasították (elfordultak a törvénytől), azok meghaltak (ld. Zsidók 10:28). Ezzel a logikával, ha Jézus a mennyből szól hozzánk, és egy mennyei, tökéletes életet kínál számunkra, és mi ezt utasítjuk el, akkor vajon mire számíthatunk? Hogyan menekülnénk meg?! Ézsau története is arra tanít, hogy ha lemaradunk az egyetlen igazi áldásról, akkor nem lesz helyette másik! Krisztus útján kívül nincs más, és nem is lesz, ami által ténylegesen megváltozhatunk és igaz életet élhetünk! A 26. versben egy próféciát idéz Haggeus prófétától:
„Mert azt mondja a Seregek URa: Egy kevés idő még, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és eljönnek kincseikkel, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel – ezt mondja a Seregek URa.” (Haggeus 2:6-7)
A prófécia szerint „egy kevés idő” múlva Isten nemcsak a földet, hanem az egeket is meg fogja rendíteni – Jézus második eljövetelekor. Ekkor dicsőségessé teszi majd az Ő templomát is, ami már nem egy földi (megtapintható) épület, hanem egy szellemi, mennyei közösség. A levél meg is magyarázza ezt a próféciát: „A »még egyszer« pedig azok megváltozását jelenti, amelyek mint teremtett dolgok megrendülhetnek, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek.” A teremtett dolgok – amik fizikailag érzékelhetők, megfoghatók, mint a Sínai-hegy vagy a törvény – elmúlnak. Egyedül a rendíthetetlen dolgok maradnak meg: Jézus Krisztus élete, a mennyei Jeruzsálem, az elsőszülöttek serege, az angyalok ezrei – ezek azok, amelyek örökké megmaradnak. Miért is fektetnénk időnket, energiánkat olyan dolgokba, amik el fognak múlni?!
A mi Istenünk megemésztő tűz
„Azért mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és így szolgáljunk Istennek tetsző módon, kegyességgel és félelemmel. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” (Zsidók 12:28-29)
Az előző gondolat pontosan arról szólt, hogy a régi rendszerben az emberek rettegtek a félelemtől, most pedig azt mondja, hogy az új rendszerben is félelemmel kell Istent szolgálnunk?! Pál apostol világosan kijelenti, hogy „nem a szolgaság szellemét kaptuk, hogy ismét féljünk, hanem a fiúság szellemét” (Róma 8:15). János apostol is megerősíti ezt:
„Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. Mi azért szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket.” (1János 4:17-19)
Az új szövetségben Isten szeretete teljesen felszámolja a félelmet az ember szívében, így a levél biztosan nem erre utal. A valóságban a félelemnek semmi keresnivalója sincs egy keresztény ember életében, amelyet áthat Isten gyógyító szeretete és a körülmények felett álló gondviselése. Aki úgy érzi, félnie kell Istentől mint megemésztő tűztől, az nem látja tisztán az evangéliumot.
A 29. vers tartalma sokak számára félreértés tárgyát képezi. Fontos tisztázni, hogy mit jelent ez az ige számunkra, hogy különbséget tudjunk tenni az izraeliták sínai-hegyi tapasztalata (halálfélelem), és aközött, amilyen kapcsolatban mi vagyunk Istennel az új szövetségben.
A „kegyességgel és félelemmel” vagy „félelemmel és rettegéssel” kifejezés többször is előfordul Pál apostol írásaiban (ld. 2Korinthus 7.15; Efezus 6:5; Filippi 2:12). Ezekből látható, hogy ez a szókapcsolat egyáltalán nem arra utal, hogy rettegjünk valamitől. A levél egyszerűen arra buzdít, hogy vegyük komolyan Isten igéjét és az új rendszert.
Már az előző fejezetben is olvashattuk, hogy Istennek tetsző életet csak hit által lehet élni. Ez egészen biztosan nem azt jelenti, hogy a büntetés elkerülése érdekében próbáljuk betartani a szabályokat! Neki az tetszik, amikor valaki Őt jónak tartja, és nem retteg Tőle, hanem a Vele való közösséget keresi! (ld. Zsidók 11:6)
A félelem tisztázása után nézzük meg, hogy miért is jó számunkra, hogy „a mi Istenünk megemésztő tűz”. Bár ez a gondolat először akkor hangzott el Isten részéről, amikor a törvényszegők büntetésére figyelmeztette népét (ld. 5Mózes 4:24), Ézsaiás egyik próféciája megmutatja ezen kifejezés újszövetségi értelmét is:
„Halljátok meg, ti távol lakók, mit cselekedtem, ismerjétek meg, ti közel valók, az én hatalmamat! Megrettentek a bűnösök Sionban, félelem fogja el az istenteleneket: ki lakhat közülünk megemésztő tűzzel, ki lakhat közülünk örökös hőséggel? Aki igazságban jár, és egyenesen beszél, aki megveti a zsarolt nyereséget, aki kezével elhárítja és nem fogadja el a megvesztegetést, aki bedugja a fülét, hogy ne halljon a vérontásról, és szemét befogja, hogy ne lásson gonoszságot: az ilyen magasságban lakik, kőszál a bástyája, kenyerét megkapja, és vize nem fogy el.” (Ézsaiás 33:13-16)
A prófécia elején Isten a „távol levőkről” (pogányokról) és a „közel valókról” (zsidókról) szól, ami azt jelenti, hogy az egész egyházról van szó. Kik lehetnek vajon a bűnösök és az istentelenek Sionban? Az „istenteleneknek” fordított héber szó képmutatókat is jelent. Ezek az emberek azt állítják, hogy közösségben vannak Istennel, de ez nyilvánvalóan nem igaz – ezért képmutatók. A valóság ellentétben áll állításukkal: ők a gyakorlatban bűnösök, és egy hamis képet mutatnak magukról az embereknek.
A prófécia felteszi a kérdést, hogy „ki lakhat közülünk megemésztő tűzzel, ki lakhat közülünk örökös hőséggel?” Valamennyi keresztény egyetért abban, hogy Isten szent és tökéletes, ami azt is jelenti, hogy Vele nem lehet felületes módon közösségben lenni. Akik bűnösök (nem igazak), azok nem képesek Istennel közösségben lenni, mert rettegnek tőle. Márpedig akik szabályok alapján akarnak megfelelni Istennek, azok soha nem lesznek elég jók Isten előtt (ld. Róma 3:20)! Isten leplezetlen jelenléte (megemésztő tűz) halálfélelmet vált ki belőlük. Az igaz ember azonban egészen mást tapasztal:
„A királyt ékességében látja a szemed, és látod a tágas országot. Szíved a rettentő múltra gondol: hol van az összeíró, hol az adószedő, hol a tornyok összeírója? Nem látod többé az arcátlan népet, a homályos, érthetetlen ajkú népet, amelynek dadogó nyelvét nem lehet megérteni.” (Ézsaiás 33:17-19)
Az igaz ember „a királyt ékességben látja”, amint a Zsidókhoz írt levél 12. fejezete is ezzel kezdődött: „nézzünk a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra”, a mi főpapunkra és királyunkra. Ézsaiás azt mondja, hogy az igaz ember látja „a tágas országot”, látja azt a dicsőséget, azt a mérhetetlen ajándékot, amit Krisztus neki adott. Tapasztalja, hogy Isten királysága milyen csodálatos módon működik a saját életében. „Szíve a rettentő múltra gondol”, a régi élet szolgaságára, hogy milyen mélységből is mentette meg őt az Isten. De ez azt is jelenti, hogy mindez már a múlté! Az igaz ember szemei előtt ugyanis már egy új valóság lebeg:
„Lásd Siont, ünnepeink városát, szemed nézze Jeruzsálemet, a nyugalom hajlékát, a sátrat, amelyet nem bontanak le, melynek cövekeit soha nem húzzák ki, s kötelei sosem szakadnak el. Mert dicsőséges lesz ott nekünk az ÚR, folyók és széles vizek helye lesz az, amelyeken nem jár evezős hajó, és nehéz gálya sem vonul át rajta. Mert az ÚR a mi bíránk, az ÚR a törvényadónk, az ÚR a királyunk, ő ment meg bennünket! Meglazulnak köteleid, nem tartják erősen az árbocrudat, nem feszítik a vitorlát. Akkor sok rablott prédát osztanak, még a sánták is zsákmányt szereznek. Nem mondja egy lakos sem: »Beteg vagyok«, a nép, amely ott lakik, bűnbocsánatot nyer.” (Ézsaiás 33:20-24)
Az igaz ember számára a mennyei Jeruzsálem a valóság, amely rendíthetetlen országként nem változik meg soha, és amiben az élet folyamai bőségesen áradnak (Jelenések 22:1-2). Ó, nem valahol a távoli jövőben, hanem itt és most, az újjászületett ember szívéből, ahova beköltözött a Király!
„Aki hisz bennem, amint az Írás mondta, élő víz folyamai áradnak annak belsejéből. Ezt pedig a szellemről mondta, akit kapnak majd a benne hívők, mert még nem adatott a szent szellem, mivelhogy Jézus még nem dicsőült meg.” (János 7:38-39)!
Az igazak belső valóságként tapasztalják Isten dicsőségét Krisztus által, aki mindenünk: „a mi bíránk, a törvényadónk, a királyunk, ő ment meg bennünket!” Minden ígéret és áldás Krisztusban teljesedik be, és ez az igazak számára kézzelfogható valóság! Ennek a szemlélésnek még az eredménye is lenyűgöző: „Meglazulnak köteleid, nem tartják erősen az árbocrudat, nem feszítik a vitorlát.” Ez azt jelenti, hogy nem kell már küzdeni azért, hogy legyőzzük a bűnt, mert elrontott életünk helyreállítását mindnyájan ajándékba kapjuk: „Akkor sok rablott prédát osztanak, még a sánták is zsákmányt szereznek.”
Aki azt gondolja, hogy „én gyarló, bűnös ember vagyok, és engem Isten már nem tud megváltoztatni”, az nem ismeri az evangélium erejét! Ezekért az ajándékokért senki sem dolgozott meg. Még a „sánták” – a világ szemében kevésbé értékes, képességeikben korlátozott emberek – is azt tapasztalják, hogy Isten hatalmasan munkálkodik bennük. A prófécia szerint „nem mondja egy lakos sem: »Beteg vagyok«, a nép, amely ott lakik, bűnbocsánatot nyer.” Sion az újszövetségi egyház, mert lakosai mind bűnbocsánatot nyernek – mindenki megtapasztalja Krisztusban a bűneiből való szabadulást (vö. Jeremiás 31:31-34)!
A bűnösök arra figyelnek, ami a világban történik: zsarolás, megvesztegetés, gonoszság. Az van a szemük előtt, hogy mit nem csináltak jól, vagy mások miben károsították meg őket. Az igazak viszont azzal foglalkoznak, hogy Krisztus mit ad nekik hit által az Ő életéből! Ez az, amiről a Zsidókhoz írt levél beszél. A mi Istenünk csak azoknak megemésztő tűz, akik nem kerültek összhangba hit által az ő életével! Akik viszont a hit útját járják (a Sion hegyén), a Királyt (Krisztust) dicsőségben szemlélik, és tapasztalják életükben Isten átformáló kegyelmét, azoknak nincs félnivalójuk, mert teljes biztonságban vannak Isten „forró” szeretetében!