A levél végig arra hívja fel a figyelmet, hogy ne térjünk vissza egy törvény alapú valláshoz, ahol Istennek csak akkor tudunk megfelelni, ha bizonyos szabályokat betartunk. Isten már egy új rendszerben gondolkodik, a Jézus Krisztus által hozott új szövetségben, amely a bennünk munkálkodó szellem által működik.
Ami igazán lényeges
„A testvéri szeretet maradjon meg.” (Zsidók 13:1)
Lehet teológiákat, tanításokat gyártani, de ténylegesen a kapcsolatok minősége számít. Nincs is ennél fontosabb, mert a külső vallásosság Isten átformáló szeretete és annak gyakorlása nélkül valójában semmit sem ér! Jézus erre hívta el a tanítványait:
„Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek: amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:34-35)
Jézus parancsa szerint a kereszténység legfontosabb ismertetőjele és alapja a testvéri szeretet. Ha újjászületett keresztényként visszatérünk a megfelelés rendszeréhez, a testvéri szeretetről mondunk le. Pál apostol is arra buzdította munkatársát, Timóteust, hogy „a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből való szeretetre” (1Timóteus 1:5) helyezze a hangsúlyt azokban a gyülekezetekben, amelyek figyelme ettől eltévelyedett. Amennyit ér egy ház alapok nélkül, annyit ér a kereszténység is szeretet nélkül!
Vendégszeretet
„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsidók 13:2)
A levél egy érdekes megközelítésben világít rá arra az ószövetségi tényre, hogy többen angyalokat vendégeltek meg, anélkül, hogy tudták volna valódi kilétüket. Egy ilyen eset történt például Ábrahámmal:
„Azután megjelent neki az ÚR Mamré tölgyesében, ahogy ő a sátor ajtajában ült, a hőség idejében. Fölemelte szemét, és látta, hogy íme, három férfi áll előtte. Meglátva őket, eléjük sietett a sátor ajtajából, és földig hajolt. Ezt mondta: Jó Uram, ha kedves vagyok előtted, kérlek, ne kerüld el szolgádat. Hadd hozzanak, kérlek, egy kevés vizet, mossátok meg a lábatokat, és dőljetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy fölfrissüljetek, mert azért tértetek be szolgátokhoz, azután továbbmehettek. Ők ezt mondták: Tégy úgy, ahogy mondtad.” (1Mózes 18:1-5)
Ábrahám messziről látta három férfi alakját és azonnal hozzájuk sietett, hogy megvendégelje őket. Vendégszeretete megmutatkozott abban, hogy vizet hozott nekik lábaik megtisztítására és ellátta őket kenyérrel is. Ábrahám nem tudta, kik azok az utazók, akikkel jót tesz, egyszerűen csak a javukat kereste. Később derült csak ki számára, hogy valójában magát az Urat (Krisztust) és két angyalát vendégelte meg, akik ezután Szodomába is elmentek. Ebben a városban élt Lót (és családja), aki nagyon hasonlóan gondolkozott a vendégszeretetről, mint nagybátyja:
„Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában ült. Amint meglátta őket, fölkelt, eléjük ment, és arccal a földre borult, s így szólt: Íme, Uraim, kérlek, jöjjetek be szolgátok házába, mossátok meg lábatokat, és térjetek nyugovóra. Reggel korán fölkelhettek, és utatokra indulhattok. Azok pedig ezt felelték: Nem, hanem az utcán alszunk. De mivel nagyon unszolta őket, betértek hozzá, és bementek a házába. Ő pedig megvendégelte őket, kovásztalan kenyeret is sütött, és ettek.” (1Mózes 19:1-3).
Lót nagyon kedvesen és barátságosan fogadta a városba betért két vendéget, kenyeret sütött nekik és éjszakára is marasztalta őket. Ábrahámhoz hasonlóan először ő sem tudta, hogy vendégei angyalok, akik valójában a város elpusztítására jöttek. Sőt, ha nem lett volna vendégszerető, valószínűleg Szodomával együtt Lót is elpusztult volna! A Zsidókhoz írt levél arra buzdít, hogy gyakoroljuk a vendégszeretetet, hiszen ezáltal akár angyali látogatásban is lehet részünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy angyalokra kell várnunk, de amikor lehetőségünk van a krisztusi szeretet bemutatására, akkor éljünk vele, és Isten áldásait fogjuk tapasztalni.
Foglyok és elesettek
„Emlékezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársak volnátok, és a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok.” (Zsidók 13:3)
A levél arra bátorít, hogy legyünk együttérzők, és vegyük pártfogásunkba a társadalom „veszteseit”. E mögött egy Ószövetségben is megjelenő alapelv húzódik. Istennek mindig is gondja volt a társadalom kivetettjeire:
„Árváknak atyja, özvegyek védelmezője Isten, szentséges hajlékában.” (Zsoltárok 68:6)
Jézus is erről beszél az Újszövetségben:
„Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, fogoly voltam, és eljöttetek hozzám… A király pedig azt mondja majd nekik: Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek ezt akár csak eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg.” (Máté 25:35-36,40)
Jézus azt méltányolja, hogy együttérzést tanúsítottak iránta és lehajoltak hozzá. A 40. versben azonban világossá teszi, hogy ezeket nem szó szerint vele tették meg, hanem az ő „atyjafiaival”. Jézus minden egyes embert a saját testvérének tekint, és Istennel együtt minden elesett és nyomorult emberrel együttérez. Nem veti el őket, még akkor sem, ha saját hibájukból kerültek ebbe a helyzetbe.
Isten előtt kedves, ha törekszünk szeretetünket, elfogadásunkat és együttérzésünket kifejezni ezen emberek felé is, sőt, az Isten iránti szeretetünket is ezzel tudjuk gyakorlati módon kifejezni. Ő maga az, aki közel akar kerülni ezekhez az emberekhez rajtunk keresztül. Valójában Isten szíve bennünk is együttérez ezekkel a lesújtottakkal és a felemelésükre törekszik. Ezért minden alkalommal, amikor részt veszünk ebben a szolgálatban, Isten szeretetét tapasztalhatjuk meg!
Erkölcsi tisztaság
„Tiszteletre méltó legyen a házasság mindenki előtt, és szeplőtelen a házaságy. A paráznákat pedig és a házasságtörőket Isten megítéli.” (Zsidók 13:4)
Földi létünk egyik központi kérdése a férfi-nő kapcsolat, aminek Istentől rendelt formája a házasság. Ezen a területen az emberek többsége sokat vét, és a levél két nagyon súlyos vétséget emel ki: a paráznaságot és házasságtörést. Ezek főbenjáró bűnnek számítottak a törvény szerint: elkövetésükért megkövezés járt.
Tény, hogy a keresztény élet középpontjában már nem a törvény áll, de ez nem azt jelenti, hogy egy keresztény nyugodtan élhet úgy, mint egy törvénytelen gazember. Az evangélium ugyanis nem megy szembe Isten erkölcsi mércéjével, sőt még jobban rávilágít Isten szentségére. Istennél van bocsánat és helyreállítás azok számára, akik ilyen súlyos bűnbe keveredtek, de ha valaki keresztény létére úgy gondolja, hogy nyugodtan folytathat olyan életet, ami szöges ellentétben áll Isten elgondolásával, arra nincs mentség.
A Tízparancsolat hetedik parancsolata is foglalkozik a házasság kérdésével („Ne paráználkodj!”), ami valójában Isten tökéletes tervéről szól! A házasság egy tiszteletre méltó isteni intézmény, mivel ez egy csodálatos eszköz Isten kezében mennyei igazságok bemutatására. Pál apostol több helyen beszél erről:
„Mert a férj feje a feleségének, amint Krisztus is feje az egyháznak, és ő maga a test megtartója.” (Efezus 5:23)
A férj-feleség kapcsolat tehát párhuzamban áll Krisztus és az egyház kapcsolatával. Ez a kettő pedig egy harmadik, mindennél magasztosabb kapcsolatot mintáz:
„Szeretném, hogy tudjátok, hogy minden férfinak a feje Krisztus, az asszonynak a feje pedig a férfi, a Krisztusnak a feje pedig Isten.” (1Korinthus 11:3)
| Férfi | Asszony |
|---|---|
| Krisztus | Egyház |
| Isten | Krisztus |
Az isteni rend nem az egyenrangúságról vagy az alárendeltségről szól, hanem arról, hogy a férj és feleség kapcsolata Isten és Krisztus kapcsolatát tükrözi vissza. Ez egy „nagy titok” az apostol szerint (ld. Efezus 5:32), aminek megértésében a Zsidókhoz írt levél is segít. Az 1. fejezetben ezt olvastuk:
„[Krisztus] aki [Isten]dicsőségének visszatükröződése és valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget; aki miután bűneinktől minket megtisztított, a Felség jobbjára ült a magasságban.” (Zsidók 1:3)
Ez egy örökkévaló és megváltoztathatatlan isteni minta, ami az ember teremtésénél is formát öltött:
„Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlóságára. Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.” (1Mózes 1:26-27)
Ennek az isteni „képnek és hasonlóságnak” bemutatása a házasság dicsőséges, isteni rendeltetése! A Zsidókhoz írt levél megemlíti a „szeplőtelen házaságyat” is. A házaságy a házassági kötelességek és örömök – a férj és feleség nemi életének – színtere. Ennek szintén nagyon komoly szellemi jelentése van:
„Azért elhagyja az ember apját és anyját, és ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” (Efezus 5:31-32)
A nagy titok nem a férfi és a nő biológiai egyesülése, hanem a Krisztus és az egyház közötti szellemi egyesülés. A házastársi egyesülés valójában az Isten szellemével való egyesülés szemléltetése. Máshol is ugyanerről beszél:
„Avagy nem tudjátok, hogy aki paráznával egyesül, egy test vele? Mert – az Írás szerint – ők ketten egy testté lesznek. Aki pedig az Úrral egyesül, egy szellem ővele.” (1Korinthus 6:16-17)
Az ember visszaélhet a nemiségével, ugyanakkor az Isten szerinti házasság és a házasélet nem egy „szükséges rossz”, és főleg nem az állatias ösztönök kiélésének színtere! Egy boldog és kiteljesedett házasság (ahol a házasfelek testileg-lelkileg egyek) csodálatos módon képes szemléltetni az örökkévaló evangélium működését (szellemi egyesülés). Ezért is fontos, hogy a keresztény házasság tiszteletre méltó legyen mindenki előtt, és ne legyen benne semmilyen szégyenfolt, mert ez Isten tökéletes tervének egy szemléletes bemutatása.
Ha házas emberként nem mutatjuk be ezt a csodálatos tervet a házasságunkban, akkor megcsorbítjuk az evangéliumot. Az isteni terv bemutatásával teljesen ellentétes a paráznaság, amikor valaki házasság nélkül él nemi életet, illetve a házasságtörés, amikor egy házas ember a házastársa helyett mással egyesül testileg (vö. 1Korinthus 6:13-15). Az Isten tervétől való bármilyen eltérés ezen a területen az evangélium megcsúfolása. Keresztény férfiak és nők – akiknek életük minden vágya Isten tökéletes bemutatása – nem tesznek ilyet.
Megelégedés
„Ne legyetek pénzsóvárak, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” (Zsidók 13:5)
Jézus és Pál is sokat beszélt az anyagi javakhoz való ragaszkodásról, ami valójában csak veszedelembe viszi az embert. Pál így inti a keresztényeket a vagyonnal kapcsolatban:
„Ezek megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott emberek hiábavaló torzsalkodásai, akik az istenfélelmet nyerészkedésnek tekintik. De valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világra, ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába és sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek csak pusztulásba és romlásba döntik az embereket. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely után sóvárogva némelyek eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet szereznek maguknak.” (1Timóteus 6:5-10)
Az apostol arra hívja fel a figyelmet, hogy akiknek a szíve telve van nyereségvággyal (a pénz szeretetével), és nem tudnak megelégedni Isten adta javaikkal, azok óriási veszélybe sodorják hívő életüket. A folyamat vége akár a hittől való elszakadás és a végleges pusztulás is lehet! Jézus is hasonlóképpen figyelmeztetett a kapzsiság felől:
„Vigyázzatok, őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az ember élete.” (Lukács 12:15)
Tanítását egy példázattal is szemléltette: volt egy gazdag ember, aki bőségben élt, de az elméjében csak saját jólétére és a további meggazdagodásra tudott gondolni. Amikor viszont meghalt, nem vitt magával semmit, így nem is tudta tovább élvezni földi javait. Jézus ezt a tanulságot vonta le a történet végén: „Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem Istenben gazdag.” (Lukács 12:21)
A probléma ott kezdődik, amikor az ember céllá teszi a meggazdagodást. A gazdagság és a jólét önmagában nem bűn. Jézus korában is sokan voltak gazdagok – pl. Nikodémus, arimateai József vagy a Jézust támogató asszonyok, akik javaikból szolgáltak neki. Nem az a kérdés, mennyi pénzzel gazdálkodsz, hanem az, hogyan tekintesz ezekre a javakra, milyen helyet foglalnak el a szívedben! Erről is beszél Pál apostol:
„Azoknak, akik ezen a világon gazdagok, hagyd meg, hogy ne legyenek nagyra törők, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki bőségesen megad nekünk mindent a megélhetésünkhöz. Tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szívesen adakozók, javaikat megosztók, kincset gyűjtve maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet.” (1Timóteus 6:17-19)
Az apostol szerint a gazdagok egyáltalán nincsenek kizárva a mennyből. Arra azonban figyelmezteti őket, hogy gyakorlati módon tudatosítsák magukban, hogy javaikat azért kapták, hogy azokból másokat szolgáljanak. Földi kincseiket mennyei javakba fektessék be: ne fukarok, hanem inkább bőkezű adakozók legyenek, mint Isten szeretetének és az örök életnek „részvényesei”. János apostol is nagyon hasonlóan fogalmaz:
„Akinek megvan a megélhetése a világban, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, hogyan maradhat meg abban Isten szeretete?” (1János 3:17)
Nem kell ahhoz nagyon gazdagnak lennünk, hogy könyörülni és javainkkal segíteni tudjunk a nálunk nehezebb sorsú testvéreinken. Ha pedig valakinek több jutott, mint az átlagembernek, annak szinte kötelessége a segítségnyújtás, ha azt akarja, hogy Isten szeretete megmaradjon a szívében. Ellenkező esetben a gazdagság élete céljává válhat, és ez el fogja választani őt Istentől. Nem kell aggódnunk azon, hogy ha Isten szolgálatára és embertársaink megsegítésére fordítjuk javainkat, akkor mi lesz velünk, Isten ugyanis mindent biztosít számunkra, amire valóban szükségünk van.
„Úgyhogy bátran mondhatjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsidók 13:6)
Ez a zsoltáridézet (Zsoltárok 118:6) rámutat arra, hogy aki nem e világ javaiban és előnyeiben bizakodik, annak igazából az sem számít, ha mindent elveszít! Egy keresztény számára nem az a legfontosabb, hogy minél nagyobb világi vagyont halmozzon fel, hanem az, hogy Istenben legyen gazdag és Vele ápoljon jó kapcsolatot. Pál erről beszél:
„Nagyon örültem az Úrban, hogy végre megújultatok a felőlem való gondoskodásotokban, amelyre eddig is gondoltatok, de nem volt alkalmatok. Nem mintha a nélkülözésemre nézve mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, mindig mindenhez hozzászoktam, a jóllakáshoz is, az éhezéshez is, a bővölködéshez is, a szűkölködéshez is. Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít.” (Filippi 4:10-13)
A keresztény ember nem a körülményektől függ, hanem csakis az Úrtól. Ha az Úrban vagyunk, akkor ugyanúgy nem számít, ha millióink vannak, mint ha egy garasunk sincs! Isten gondoskodik rólunk, és Ő jól tudja, mire van szükségünk:
„Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: »Mit együnk?« vagy »Mit igyunk?« vagy »Mivel ruházkodjunk?« Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek.” (Máté 6:31-33)
Jó példák és a biztos pont
„Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten beszédét hirdették nektek, figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket! Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (Zsidók 13:7-8)
Egy élő hitű gyülekezetben mindig lehet találni jó példákat, akik előrébb járnak a hitben, és már többet tapasztaltak Istenből. Az ilyen példákat érdemes követni. A történelemben is voltak jó példaként szolgáló emberek, akik hit által Krisztussal jártak. Az ő életpályájukból is lehet tanulni, hogy az „életük végére” hova jutottak az Istennel való kapcsolatukban. Ha ez bátorító és inspiráló, akkor követni kell a hitüket. Természetesen a rossz példát nem kell követni, csak azért mert egy keresztény ismertebb vagy népszerűbb! Az elrontott cselekedeteket – amik nem hitből voltak – nem kell megismételni, ugyanakkor tanulni a hibákból is lehet.
Az ember változhat, tévedhet, de „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz”! Ő az egyetlen olyan ember, aki nem változik, és az Ő uralma örökké fennmarad! A törvény rendszere – amint korábban olvastuk (ld. Zsidók 7:12) – elévült, ezzel együtt pedig az Isten kormányzati rendszerében is egy rendszerváltás történt. Az új rendszer azonban változatlan marad, és egy örökkévalóságon át tökéletesen fog működni. Jézus ezen a rendszeren keresztül fogja tökéletesen kormányozni a világegyetemet, időtlen időkig. Ennek gyakorlati jelentőségére a következő vers világít rá.
Szíverősítő kegyelem
„Ne hagyjátok, hogy különféle idegen tanításokkal félrevezessenek! Mert jó dolog kegyelemmel erősíteni meg a szívet, nem ennivalókkal, amelyeknek semmi hasznát sem veszik azok, akik velük élnek.” (Zsidók 13:9)
A „különféle idegen tanítások” – ahogy az előző fejezetekben is láttuk – összekeverik Krisztus új rendszerét a régivel. Az ezeket hirdető tanítók szavak szintjén elismerik ugyan Jézust mint Messiást, ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy a törvény rendszerét nem szabad elhagyni. A levél viszont határozottan szembeállítja a kegyelmet az ennivalókkal (áldozatokkal), amelyeknek „semmi hasznát sem veszik azok, akik velük élnek.” Akik követik az ünnepeket, az ünnepi étkezéseket vagy az áldozatokhoz kapcsolódó étkezési szokásokat, azok egyáltalán nem kerülnek közelebb sem az igaz élethez, sem Istenhez. Ezeknek a testi szabályoknak – „ezt edd, azt ne edd, ezt csináld, azt ne csináld” – semmilyen gyakorlati haszna sincs (ld. Kolossé 2:16-23)!
Az egyetlen jó dolog, amit tehet az ember, hogy a szívét kegyelemmel erősíti meg. A kegyelem rendszere az egyetlen működő megoldás az ember problémájára, és ezért ebben kell kizárólagos hitet gyakorolnunk.
Az akkori kor problémája – amiről a levél szól – ma is ugyanúgy jelen van kereszténységben: a kegyelem rendszerét keverik a törvény rendszerével. Az „idegen tanítások” nem feltétlenül új elméletek – lehetnek nagyon is mélyen beágyazott elgondolások az adott társadalomban, mint például a zsidók esetében az áldozatbemutatás, ünnepek, szertartások stb. Ezek a tanítások valójában a kegyelem rendszerétől idegenek!
Korunkban a keresztények nem mutatnak be állatáldozatokat, többségüknek semmi közük a zsidó ünnepekhez, és a törvény útja iránti ellenszenvüket azzal fejezik ki, hogy a tízparancsolat szombatja helyett ők bizony vasárnapot ünnepelnek. De a valóság az, hogy a törvény rendszere nem merül ki ezekben a külsőségekben. A törvény rendszerének alapja egy Istennel kapcsolatos gondolkodásmód: Ha jól cselekszem, Isten elfogad. Ha viszont nem felelek meg Isten elvárásainak, akkor haragosan tekint rám, és nem sok jóra számíthatok a részéről.
A kegyelem útja egy gyökeresen más gondolkodásmódon alapszik: Krisztusban Isten „önhatalmúlag” és visszavonhatatlanul megáldott – függetlenül attól, hogy viselkedésemben valaha is megütöm-e Isten „jóság-mércéjét”. Ez az áldás soha nem évül el, Isten soha nem vonja vissza, és mindenkor hozzáférhető marad számomra Krisztusban, hit által.
Ez a gondolkodásmód szöges ellentétben áll a törvény – az elvárások és megfelelés – útjával. A kettő nem keverhető, nem összebékíthető. Aki az Istennel való kapcsolatába beengedi a megfelelést és a teljesítményen alapuló elfogadást, az nem a kegyelem útján jár! Ez egy Krisztustól „idegen tanítás”, ami elvág a kegyelem túláradó, életet átformáló erejének megtapasztalásától!
Mit lehet tenni, amikor valaki ráébred arra, hogy eddig folyamatosan megfelelési kényszerben élte vallásos életét, és az őt körülvevő vallásos közeg – a hangzatos szavak ellenére – valójában a törvény rendszerét képviseli? A következő szakasz egyértelmű választ ad erre a húsbavágó kérdésre.
Kiközösítés vagy kiválás?
„Van oltárunk, amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak. Mert amely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is, hogy megszentelje tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsidók 13:10-14)
Az I. századi Jeruzsálemben élő keresztények (Messiás-hívő zsidók) nagy nyomás alatt voltak, mert a farizeusok azzal fenyegetőztek, hogy aki Jézust tartja a megígért Messiásnak, azt kiközösítik és kizárják a zsinagógából (ld. János 9:18-23). A zsidó gondolkodásban ez egyenlő volt az örök kárhozat ítéletével. Az egyházak a mai napig ugyanezt a módszert alkalmazzák (excommunicatio = egyházból való kiközösítés), amelynek következménye – az egyházak szerint – Isten kárhoztató ítélete. A Messiás-hívő zsidók hasonló tapasztalaton mehettek keresztül: úgy kezelték őket, mint akik felett már elhangzott Isten halálos ítélete, és ezért kiirtásra méltók. A hitbuzgó farizeus Saul – a későbbi Pál apostol – ezért üldözte halálra a keresztényeket, és a középkorban ezért égették el máglyán az „eretnekeket”.
Ahogy régen, úgy ma is nagy kísértést jelent a szervezett vallás, hogy letérjünk a hit útjáról. Ha nem vetjük alá magunkat az emberi elvárásoknak, kiközösítéssel fenyegetnek, de valójában Krisztus útja mindig is a lelkiismereti nyomást gyakorló, szervezett valláson „kívül” volt! Ne bánkódjunk a kiközösítés miatt, mert nekünk is „van oltárunk”! Sőt olyan oltárunk van, „amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak.” Ne higgyük azt, hogy minket bármitől is meg tudnak fosztani, mivel a valóságban nekünk van valamink, és ők a jogfosztottak! A mi oltárunk Jézus Krisztus áldozata, és ezzel együtt minden a miénk, amit ez jelent a gyakorlatban (ld. az új rendszer áldásait a 9. részben). Erről miért nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak?
A szent sátorban szolgálatot teljesítők csak abból az áldozatból ehettek, amit az égőáldozati oltáron áldoztak fel a törvény szerint. Az áldozatnak is csak egy részét lehetett megenni. Voltak azonban olyan típusú áldozatok is, amikor az állat testét a táboron kívül égették meg, így ebből a papok egyáltalán nem részesültek. A táboron kívül elpusztult állat Jézust jelképezte; konkrétan azt, hogy ő „a kapun kívül szenvedett”: Jézust, mint egy kirekesztett bűnöst, Isten szövetségéből kiközösített átkozottat Jeruzsálem kapuin kívül, a Golgotán feszítették meg.
Ahogyan tehát a sátorban szolgálók nem ehettek a táboron kívül elégetett állatáldozatokból, úgy a kapun kívül feláldozott Krisztusból sem részesülhetnek! Hiába fenyegetnek kizárással a szervezett vallás hívei, nem veszik észre, hogy valójában ők zárják ki saját magukat abból az áldásból, ami csak a „táboron kívül” érhető el! A szervezett vallásnak nincs oltára a táboron kívül, mert a megfelelés alapú gondolkodás korlátai elzárják őket az újszövetség áldásainak megtapasztalásától!
Mi következik ebből? „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva.” Tartsuk örömnek, ha kikerülünk a szervezett vallásból, hiszen a Golgota áldásai ott várnak ránk! Az ember szereti a közösség nyújtotta biztonságot és elfogadást, de az emberi kapcsolatokat nem szabad összetévesztenünk a szervezettel! Krisztus útja mindig is a szervezett valláson kívül volt, és mindig is ott lesz! Ő egy új rendszert hozott létre, ami minden szervezett vallásból kivezet – kezdve a földi Jeruzsálemmel, „mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Erről beszélt Jézus a samáriai asszonynak:
„A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. Jézus azt mondta neki: Asszony, hidd el nekem, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Szellem, és akik őt imádják, azoknak szellemben és igazságban kell őt imádniuk.” (János 4:20-24)
Jézus világosan megmondta, hogy a szervezett vallásoknak nincs köze az igazi valláshoz. Mit mondott Jézus, hol van az új imádat? „Szellemben és igazságban”! Ez azt jelenti, hogy az új szövetség „vallása” nem egy földi helyhez kötődik, hanem egy mennyei-szellemi valósághoz. Ennek fényében akkor a keresztény egyházak, felekezetek nem az igaz vallás képviselői? A valóság az, hogy minden vallási szervezet egy emberi gépezet, ahol az emberi életek irányításával és ellenőrzésével gátat szabnak a szellem munkájának. Az ige viszont világosan mondja, hogy „ahol az Úr szelleme, ott a szabadság.” (2Korinthus 3:17) Ahol ez a szabadság nem tud teljességre jutni, ott az emberek akadályozva vannak abban, hogy Krisztus áldozatának teljességét megtapasztalják. Azokat, akik eljutnak erre a teljességre, egy sokatmondó prófécia így jellemzi:
„Ezek azok, akik asszonyokkal nem szennyezték be magukat, mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, ahova megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül zsengéül Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatott álnokság, mert feddhetetlenek.” (Jelenések 14:5-6)
A próféciákban az asszonyok egyházakat, vallási irányzatokat jelképeznek. Ezek az emberek nem lesznek kötve istentiszteleti helyekhez és egyházakhoz: „nem szennyezték be magukat asszonyokkal”. Ezek az emberek szabadok lesznek, és nem fogja őket megkötözni semmilyen felekezeti berögződés. Ők a Bárányt fogják követni, ahova megy, ami azt jelenti, hogy Isten szelleme vezérli őket mindenben. Ők igazi imádók lesznek, akik szellemben és igazságban fogják imádni az Atyát! Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy tartsuk örömnek a szervezett vallásból való kiközösítést, mert legtöbbször maguk a szervezett vallások – ahol keverik a kegyelmet a törvény rendszerével – akadályozzák leginkább Krisztus követését!
Istent dicsőítő áldozatok
„Általa vigyük fel a dicséret áldozatát mindenkor Istennek, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkak gyümölcsét. A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne feledkezzetek, mert Isten ilyen áldozatokban gyönyörködik.” (Zsidók 13:15-16)
Istent nemcsak szent énekekkel lehet dicsérni, hanem minden olyan szóbeli megnyilvánulással is, ami a Krisztus „nevéről vallást tevő ajkak gyümölcse”. Akár éneklés, akár imádság, akár bizonyságtétel által, vagy bármilyen más módon kimondjuk, megvalljuk hitünket Krisztusban, a dicséret áldozatát visszük Isten elé, ami a hit beszéde (vö. Róma 10:8-11; 2Korinthus 4:13). Azzal tudjuk tehát Istent igazán dicsőíteni, ha hittel megvalljuk a Krisztusban nekünk adott ajándékot, mert ez a beszéd gyümölcsöt is fog teremni az életünkben.
Isten előtt kedves áldozat a szívből jövő jótékonyság és adakozás is. Isten már az Ószövetségben is világossá tette, hogy a külsődleges vallási szertartások soha nem nyűgözték le Őt:
„Mire való nekem véresáldozataitok sokasága? – ezt mondja az ÚR. Megelégeltem a kosok egészen elégő áldozatait és a hizlalt marhák kövérjét. A bikák, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm. Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja tőletek, hogy udvaraimat tapossátok? Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, az illatáldozat utálatos előttem. Újhold, szombat és ünnepre hívás? Bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek. Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlöli a lelkem, terhemre vannak, elfáradtam viselni. Ha kitárjátok kezeteket, elrejtem szememet előletek. Sőt, ha megsokasítjátok is az imádságot, akkor sem hallgatom meg: kezetek vérrel van áztatva.” (Ézsaiás 1:11-15)
Isten nem leli kedvét abban, ha igyekszünk szabályoknak megfelelni, „jól viselkedni”, miközben a szívünk nincs összhangban a tetteinkkel. Neki az tetszik, ha az Ő szerető szívét tükrözzük az emberekhez való viszonyunkban:
„Hát nem az-e a böjt, amit kedvelek, hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz? Nem az-e, hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el saját testvéred elől. Akkor fölvirrad világosságod, mint a hajnal, és gyógyulásod gyorsan kivirágzik, igazságod előtted jár, és az ÚR dicsősége követ.” (Ézsaiás 58:6-8)
Az Istentől kapott és bennünk működő szeretet (ld. Róma 5:5) megélése és kifejezése a lényeg! Isten szívének akkor tudunk igazán örömet okozni, ha Őt mutatjuk be a kapcsolatainkban, ahogyan más emberekkel bánunk (ld. Róma 12:9-21).
A vének megbecsülése
„Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és hallgassatok rájuk, mert ők mint számadók vigyáznak lelketekre, hogy ezt örömmel, ne pedig sóhajtozva tegyék, mert ez nektek sem használ.” (Zsidók 13:17)
Néhány mondattal korábban már szó volt arról, hogy a példamutató, hitben érettebb elöljárókra érdemes odafigyelni. De a jól szolgáló pásztorok a figyelemnél többet is érdemelnek: megbecsülést és irántuk való engedelmességet. Fontos tisztázni, hogy Isten nem szolgai engedelmességet követel tőlünk bizonyos „szellemi tekintélyek” felé. Erre Pál apostol is felhívja a figyelmet:
„Áron vétettetek meg, ne legyetek emberek szolgái.” (1Korinthus 7:23)
Ha az apostolok elfogadták volna a főpapokat és a véneket szellemi tekintélyként, akkor az evangélium hirdetését is abba kellett volna hagyniuk. Ők azonban azt mondták, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” (Apostolok cselekedetei 5:29) Ez egy általános alapelv, amit érdemes mindenkor szem előtt kell tartanunk. Előfordulhat ugyanis, hogy a vezetők tévednek, és nagy kárt okoznak. Pál apostol erre figyelmeztette az efezusi véneket:
„Tudom, hogy távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat. Sőt közületek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat.” (Apostolok cselekedetei 20:29-30)
Erre a problémára más apostolok is felhívták a figyelmet, például Péter:
„De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak. Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, titeket pedig kapzsiságukban kitalált beszédekkel becsapnak majd, de már régóta készen várja őket az ítélet, és kárhozatuk nem késik.” (2Péter 2:1-3)
Péter világosan rámutat, hogy ezek a hamis tanítók nyereségvágyból tanítanak, és csak a haszonlesés vezérli őket. Ezzel szemben voltak (és ma is vannak) olyan elöljárók, akik szellemben és hitben járva mutatják az utat. Az ilyen vezetők természetesen méltók a testvérek megbecsülésére. Pál apostol pontosan erről beszélt Timóteusnak:
„A vezetésben jól bevált presbiterek kettős megbecsülést érdemelnek, főleg azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. Mert azt mondja az Írás: »A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját«, és hogy »méltó a munkás a maga bérére«.” (1Timóteus 5:17-18)
Akik nem nyerészkedésből tanítanak, hanem alázatosan járnak az Úrral, és a gyülekezet épülését keresik és munkálják, azokat érdemes támogatni – nem csak testvéri engedelmességgel, hanem anyagilag is, mert „méltó a munkás a maga bérére”.
Ima a becsületes munkásokért
„Imádkozzatok értünk! Mert meg vagyunk győződve arról, hogy jó lelkiismeretünk van, és igyekszünk mindenben tisztességesen eljárni. Különösképpen pedig azt kérem, hogy tegyetek meg mindent, hogy mihamarabb visszakerüljek hozzátok.” (Zsidók 13:18-19)
Pál apostol gyakran kérte a gyülekezetet, hogy imádkozzanak érte (ld. Róma 15:30; Efezus 6:19; Kolossé 4:3; 1Thesszalonika 5:25; 2Thesszalonika 3:1). Mindig igyekezett tisztességesen eljárni mindenben, és tiszta lelkiismerettel végezni az apostoli szolgálatát:
„Mert ez a mi dicsekvésünk, lelkiismeretünk tanúságtétele, hogy az Istentől jövő őszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világban, kiváltképpen pedig közöttetek.” (2Korinthus 1:12)
„Azért mivel ilyen szolgálatban vagyunk, mint akik irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el, hanem visszautasítjuk a szégyenteljes, titkolt dolgokat, nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt megvallásával ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2Korinthus 4:1-2)
Pál apostolhoz hasonlóan sokan teljes őszinteséggel, és hamisítatlan igével tanították a hit útját és a kegyelem rendszerét a keresztényeknek (pl. Timóteus, Titusz, Filemon). Azonban nem minden evangéliumhirdető becsületes, és sokan már Pál idejében is csak a saját hasznukat keresték:
„Legyetek követőim, testvéreim, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, ahogy mi példát adtunk nektek. Mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei, akiknek pusztulás a végük, a hasuk az istenük, és dicsőségük gyalázatukban van, akik a földiekkel törődnek.” (Filippi 3:17-19)
Sokan csak a megélhetés miatt álltak be az evangélium munkájába, és nem lelkiismeretesen végezték a rájuk bízott feladatot. Róluk azt mondja Pál, hogy őket nem érdemes követni és támogatni, mert számukra nem Isten országa a fontos, hanem csak a saját hasuk. A becsületes munkásokat – akik áldozatos életükkel Krisztus egyházának építésén fáradoznak – azonban igenis kell támogatni és imádságban hordozni, mert Sátán őket támadja a legjobban!
Az örök szövetség
„A békesség Istene pedig, aki örök szövetség vére által felhozta a halálból a juhok nagy pásztorát, Jézust, a mi Urunkat, tegyen készségessé titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálva bennünk, ami kedves előtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” (Zsidók 13:20-21)
Ez egy nagyon szép hitvallás az új szövetségről. A békesség Istene az „örök szövetség vére” által támasztotta fel Jézust, és ugyanő tesz készségessé minket is minden jóra. Ez az evangélium alapelvére világít rá: az örök szövetségben ténylegesen Isten az, aki cselekszik. A mi helyzetünk is pontosan olyan reménytelen volt, mint Jézusé a sírban, de ugyanaz a szellem, amely feltámasztotta Jézust a halálból, munkálja ki bennünk is, hogy Isten akaratát cselekedjük és igaz életet éljünk (ld. Róma 8:11)! Pál apostol is erről tanúskodik:
„és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben” (Efezus 1:19-20)
„mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint.” (Filippi 2:13)
Isten szellemének bennünk lévő hatalma az evangélium és az új szövetség motorja. A hit általi igaz életért minden dicsőség Istent illeti Krisztus által, mert mi semmit nem tudunk tenni érte. Minden Isten újjáteremtő erején nyugszik – ez valójában a kegyelem!
Tanulságok levonása
„Kérlek pedig titeket, testvéreim, szívleljétek meg ezt az intő beszédet, hiszen csak röviden írtam nektek.” (Zsidók 13:22)
Nem hiába mondja az apostol, hogy „szívleljétek meg ezt az intő beszédet”. Ha valaki végigolvassa és tanulmányozza ezt a levelet, de nem vonja le a tanulságokat az életére nézve, akkor az egésznek semmi értelme sincs. Sokkal szájbarágósabban is lehet ezt a témát tárgyalni, de az apostol „csak röviden” írt – már ha 13 fejezet rövidnek számít… Akárhogyan is, a tanulságokat nekünk kell levonnunk a saját életünkre nézve. Néhány kulcsfontosságú kérdés, amin érdemes elgondolkodni:
- Hol kell megváltoztatnom a gondolkodásmódomat?
- Lehetséges, hogy eddig kevert vallásban éltem, és különféle idegen tanítások félrevezettek?
- „Ma, ha az ő szavát hallom” (Zsidók 3:12-15), hogyan viszonyulok ahhoz?
- Meg tudom ragadni az evangélium erejét gyakorlati módon a saját életemben?
- Tapasztalom már ezt a mérhetetlen erőt?
- Hogyan tudok megszabadulni a hitetlenségtől, ami a régi úthoz tapad?
A kérdésekre csak egy működő válasz létezik. Bátran tegyünk elhatározást a kegyelem mellett, hogy mi a Krisztusban elkészített új utat fogjuk járni, hit által. Teljes szívvel és teljes hittel ragadjuk meg azt az új, tökéletes és örökkévaló rendszert, amely már megadatott Jézus Krisztusban!
Mégis Pál?
„Legyen tudtotokra, hogy a mi testvérünk, Timóteus kiszabadult, és ha megjön, hamarosan meglátogatlak titeket. Köszöntsétek minden elöljárótokat és a szenteket mind. Köszöntenek titeket az Itáliából valók. Kegyelem mindnyájatokkal! Ámen!” (Zsidók 13:23-25)
A befejező köszöntés az egyik legerősebb érv Pál szerzősége mellett, ahogyan a tanulmány bevezetőjénél már tárgyaltuk: Timóteus Pál egyik legközelebbi munkatársa volt, ezenkívül az apostolról tudjuk, hogy fogoly volt Rómában (Itáliában – ld. Apostolok cselekedetei 28:16). Ugyanakkor bárki is írta a Zsidókhoz írt levelet, bizonyos, hogy a szent szellem ihletésére tette, és ezért komolyan meg kell szívlelnünk!
A befejező áldás mindnyájunknak szól: „Kegyelem mindnyájatokkal! Ámen!” A kegyelem az egyetlen működő szíverősítő, a kegyelem ereje az egyetlen dolog, ami képes megváltoztatni az életünket Jézus Krisztusban! Úgy van!