Isten szándéka nem az volt, hogy örökké a törvény rendszere által kormányozza a világot:
„Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, amelyről szólunk.” (Zsidók 2:5)
Az angyalok által hirdetett beszéd a törvény kormányzatának elrendelése volt. Ez azt jelenti, hogy ha Isten az angyaloknak vetette volna alá az eljövendő világot, akkor az angyalok beszéde (a törvény) kormányozná azt. A levél viszont pontosan ennek az ellenkezőjét állítja: az eljövendő világot nem a törvény fogja kormányozni!
Az Emberfia dicsősége
Az eljövendő világ kormányzata szükségképpen egy más típusú kormányzati elven alapul, és ezt egy zsoltáridézet igazolja:
„Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, mindent a lába alá vetettél. Mert azzal, hogy neki mindent alávetett, semmit sem hagyott alávetetlenül, de most még nem látjuk, hogy minden az ő uralma alatt áll.” (Zsidók 2:6-8)
Az idézett profetikus zsoltár az „ember fiát” állítja szembe az angyalokkal. A görög nyelvű Ószövetség, az ún. Septuaginta ebben a zsoltárban „angyaloknak” fordítja a héber „Elohim” szót, ami jelenthet „Istent” vagy „istenfiakat” is (vö. Zsoltárok 8:5-7). De kicsoda vajon ez az „ember fia”? A zsoltár szerint egy olyan személy, aki „rövid időre” kisebb lett – dicsőségre és méltóságra nézve – az angyaloknál. Ebből következik, hogy az „ember fia” valamikor nagyobb volt az angyaloknál! Ez a leírás csupán Krisztusra illik, akit Isten Mária méhébe helyezett, hogy emberként megszülethessen.
A próféciához fűzött magyarázat hangsúlyozza, hogy az Emberfiának való alávetés már megtörtént, csak még nem látható. Hasonló ez egy épület felhúzásáról szóló szerződéshez, amely már alá van írva, de még nincs kivitelezve. Az alávetés rendjéről Pál apostol részletesen írt a korinthusi gyülekezetnek:
„Azután jön a vég, amikor átadja az országot az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, amíg minden ellenségét lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halált törli el. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, aki neki mindent alávetett. Amikor pedig minden alá vettetett, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki neki mindent alávetett, hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Korinthus 15:24-28)
Az alávetés rendje szerint Isten mindent a Fia lába alá vetett, de ezt még nem látjuk, hiszen az utolsó ellenség (halál) még nagyon is jelen van. Isten önmagát soha nem veti alá Fiának, hiszen az Atya mindenek forrása, alkotója és birtokosa. Sőt a végső győzelem után maga a Fiú is alá fogja vetni magát Atyjának, hogy az egész helyreállított mindenséget hazavigye Hozzá! Csodálatos kijelentések és ígéretek ezek!
Isten az eljövendő világot tehát nem angyaloknak, hanem Jézusnak mint „ember fiának” vetette alá. Ha eddig maradt is volna kétségünk, a következő vers félreérthetetlenné teszi ezt az azonosítást:
„Azt azonban látjuk, hogy Jézus, aki egy rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, mivel az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált.” (Zsidók 2:9)
Az angyalok által hirdetett beszéd fontos volt és nagyon komolyan kellett venni. Mégis, mennyivel inkább kell komolyan venni annak az Emberfiának a beszédét, akinek az eljövendő világ lett alávetve! Krisztus a halál elszenvedéséért koronáztatott meg, és mindenkiért megízlelte a halált, ezért szükséges volt, hogy Megmentőnk emberré legyen és meg tudjon halni értünk.
„Mert ez volt méltó ahhoz, akiért van a mindenség, és aki által lett a mindenség, hogy üdvösségük fejedelmét, aki sok fiat vezet dicsőségre, szenvedések által tegye tökéletessé.” (Zsidók 2:10)
Bármilyen furcsa is a gondolat, de a mindenség teremtője nem volt képes megmenteni minket! Először neki kellett tökéletessé lennie, hogy „üdvösségünk fejedelme”, vezére lehessen! Ez azt jelenti, hogy Jézus a szenvedései előtt nem volt tökéletes? A válasz attól függ, hogyan értjük a tökéletességet. Mint Isten Fia, tökéletes volt kezdettől fogva, de mint az ember Megmentője, nem volt „tökéletes”! Miért? Azért, mert hiába Ő volt a világ teremtője, nem tudott minket megmenteni, amíg nem válik emberré és nem hal meg értünk. Neki ember fiaként kellett beleállnia ebbe az úttörő munkába, hogy bennünket, embereket dicsőségre tudjon vezetni. A halál elszenvedésével azonban tökéletes Megmentő lett számunkra!
Testvérünk: Jézus
„Mert a megszentelő és a megszenteltek mind egytől származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni,” (Zsidók 2:11)
A megszentelő az a fejedelem, aki „sok fiat vezet dicsőségre”, Jézus. Mi, emberek, vagyunk a „megszenteltek”. De ki az az egy, akitől mindenki származik? Az 1. fejezetből azt láthattuk, hogy a Fiú az Atyától származik. A keresztények kitől származnak? János apostol szerint azok, akik hisznek Jézusban, azok „nem vérből, sem a test akaratából, sem a férfiú indulatából, hanem Istentől születtek.” (János 1:13)
A folytatásból azonban kiderül, hogy mi nem csupán azért vagyunk Jézus testvérei, mert újjászülettünk: Krisztus az emberré válása miatt tart a testvéreinek minket. Ezt igazolja két ószövetségi prófécia:
„amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet közösségében dicsérlek téged. És ismét: Én benne bízom. És ismét: Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket Isten nekem adott.” (Zsidók 2:12-13)
Dávid nem magáról, hanem Krisztusról prófétált (Zsoltárok 22:22), aki az ő testvéreinek hirdeti az Isten nevét. A másik próféciát (Ézsaiás 8:17-18) pedig szinte szó szerint idézte Jézus Atyjához intézett imájában: „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és a te beszédedet megtartották.” (János 17:6) Jézus beleszületett Ádám családjába – emberré lett –, ezért jogosan nevez minket testvéreinek. Ugyanakkor áldozatával Jézus egy új emberi nemzetség feje – egy új Ádám – lett (1Korinthus 15:45 vö. Efezus 2:15-16). Akik hisznek Jézusban, azok ugyanúgy az Ő életét kapják meg, mint ahogy a gyermekek az apa életét – ebben az értelemben nevezi őket fiainak.
Ez egy csodálatos igazság, azonban a kérdés továbbra is áll: miért volt feltétlenül szükséges, hogy a Megmentőnk ember legyen?
Az ördög megsemmisítése
„Mivel a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsidók 2:14-15)
A „gyermekek test és vér részesei”, vagyis emberi természettel rendelkeznek. Ezért Krisztusnak a mi testvérünkként szintén fel kellett venni az emberi természetet, hogy „a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt”. Jelenleg nem úgy tűnik, mintha az ördög teljesen megsemmisült volna, de a megsemmisíteni szó az eredeti nyelvben valaminek a hatástalanítását, hatályon kívül helyezését is jelenti. Krisztus azért jött, hogy hatástalanítsa és hatályon kívül helyezze az ördög hatalmát a hívők életében! Pontosan ezt mondja János apostol is első levelében:
„aki a bűnt cselekszi, az ördögtől van, mert az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1János 3:8)
Az ördög munkája az, hogy kezdettől fogva vétkezik. Ennek következménye és eredménye a betegség, a félelem, a nyomor, minden bűn és gonoszság – végül pedig a halál. Ezek azok a dolgok, amik évezredek óta nyomasztják az egész emberiséget, és Krisztusnak mindezen dolgokat, amiket az ördög behozott az ember életébe, meg kellett oldania – különben nem lenne igazi Megmentő! Az emberek számára valódi megoldást viszont csak a megoldhatatlan helyzet legmélyéről hozhatott, ezért volt szükséges, hogy:
- felvegye az emberi természetet,
- megtapasztalja a halált.
Az ember Jézus halála volt az egyetlen útja annak, hogy lerontsa az ördög munkáit és elvegye az erejét. Az ördög csak azért rendelkezik a halál feletti hatalommal, mert az emberek vétkeznek. A halál pedig csak azért tud érinteni minket, mert a bűn megfertőzte az emberiséget. Az ember problémája tehát csak úgy oldható meg, ha a bűn el van távolítva a képből. Ebből az is következik, hogy a mi személyes problémánk már nem az ördöggel van, hanem a bűnnel. Az ördögnek elég volt egyszer bűnbe taszítania az emberiséget, onnantól kezdve az ördög nélkül is éppen olyan reménytelen állapotban vagyunk. Éppen ezért az ember problémájának megoldásához először a bűn betegségére kellett gyógymódot találni.
Jézus – halála által – megszabadította „azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” Milyen fogságban vannak az emberek? A bűn fogságában! Minden ember saját élete, természete miatt kerül ebbe az állapotba, születésétől kezdve: „ami testtől született, test az…” (János 3:6) Ebből a szellemi börtönből az ember nem tud saját erejéből kiszabadulni. Jézus ezt a szellemi törvényszerűséget egy példázattal szemléltette:
„Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt, és rossz fa sem teremhet jó gyümölcsöt.” (Máté 7:17-18)
Az ember – Jézus szavai alapján – rossz faként csak rossz gyümölcsöt teremthet. Rabszolga állapotunkat bizonyítja, hogy folyamatosan vétkezünk: „… mindaz, aki bűnt cselekszik, a bűn rabszolgája.” (János 8:34) Ez a mi valódi problémánk! A félelem természetes osztályrésze ennek az állapotnak, hiszen a bűnösnek nincs más lehetősége, mint a halál. Márpedig az ember az ördögtől függetlenül is meghal! A bűn fogságából csak egyetlen kiút van: ha az ember megszűnik vétkezni. Minket ebből a börtönből egyedül Jézus Krisztus képes belülről kiszabadítani. Pál apostol pontosan erről beszél:
„Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Korinthus 5:21)
Számunkra semmilyen megoldást nem jelentene egy haragvó Isten kiengesztelése! Ez a gondolat eleve Isten félreértéséből származik. Isten nem haragszik az emberre, hanem – ellenkezőleg – meg akarja menteni! Az ember valódi tragédiája az, hogy a bűn miatt nincs közössége Istennel, és el van szakadva Tőle. Ez azt is jelenti, hogy alapvetően hiányzik belőlünk Isten igazsága, igaz élete. Krisztus a halálával ezt az elszakadt állapotot szüntette meg, és újra egyesítette az embert Istennel!
| Az ember valódi problémája |
|---|
| 1. Testtől született természete miatt bűnös – az Istentől el van szakadva |
| 2. Nem tud jót tenni, mert hiányzik belőle az isteni jóság (rossz fa -> rossz gyümölcs) |
| 3. Folyamatosan vétkezik, mivel a bűn rabszolgája |
| 4. Az „atyáktól örökölt hiábavaló élet” (1Péter 1:19) miatt halálra van ítélve |
Ábrahám magva
A gondolatmenet egy nagyon érdekes igével folytatódik:
„Mert nyilván nem angyalokat karolt fel, hanem Ábrahám leszármazottait karolta fel.” (Zsidók 2:16)
Ez egy kicsit szabados fordítás, amit pontosítani kell az érthetőség miatt. Az eredeti szöveg szerint „Ábrahám magvát” (egyes számban), nem pedig a leszármazottait karolta fel Krisztus. Pál pontosan erről beszél a Galata levélben, hogy Krisztus maga lett Ábrahám magva (egyes számban!) – és ezáltal Ábrahám természetét vette magára:
„Az ígéretek pedig Ábrahámnak és az ő utódának [magvának] adattak. Nem azt mondja: »és az ő utódainak [magvainak]«, mint soknak, hanem csak egynek: »és a te utódodnak [magodnak]«, aki a Krisztus.” (Galata 3:16)
Krisztus Isten Fiaként nem tudott segíteni az embereknek. Az emberiség problémáját csak egy közülünk való ember oldhatta meg! Pontosan ezt hangsúlyozza a következő vers is:
„Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap lehessen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” (Zsidók 2:17)
Jézus megoldása csak úgy működhetett, ha mindenben hasonlóvá vált testvéreihez! Enélkül nem lehetett volna „irgalmas és hű főpap”. Az Ószövetségben a főpap volt az a személy, aki a szent Isten és a bűnös ember között közvetített, és aki a jelképes szolgálatban megoldotta a bűn problémáját (ld. az engesztelés napja – 3Mózes 16). Csakhogy mivel a főpapot viszont mindig emberek közül választották, Jézusnak kötelező volt emberré lennie. (Erre a tényre a Melkisédek-tanításnál részletesen ki fogunk térni.) Jézus azért lehet hű főpapunk, mert emberként neki is érdekévé vált az emberiséget újra összhangba hozni Istennel. Emellett irgalmas főpapunk is lett, mert ténylegesen együtt tud érezni az emberrel:
„Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.” (Zsidók 2:18)
Krisztus egyáltalán nem azért szállt le a mennyből és lett emberré, hogy a keresztáldozatával valamiféle mennyben vezetett „bűnszámlát” egyenlítsen ki. Ő valódi segítséget hozott a valódi problémánkra! Jézus a kísértésben segít: nem Isten bosszújától kell megóvnia – hiszen Isten szeret –, hanem a bűn erejét veszi el az életünkből. A mi problémánk soha nem Isten haragja és büntetése volt, hanem a jóság hiánya, ami miatt nem tudtuk azt az igaz életet élni, ami tökéletes összhangban áll Isten szeretetével. Istennek hála: az Emberfia megoldotta ezt a problémát!
Kedves Olvasó! Tapasztalod-e már azt a bűntől való szabadságot és igaz életet a hétköznapjaidban, amit Jézus Krisztus megszerzett számodra? Isten azt akarja, hogy minden gyermeke valóságosan megtapasztalja azt a megoldást, amit Fia hozott nekünk. Ne érd be ennél kevesebbel!
Szentek és elhívottak
„Azért, szent testvérek, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra,” (Zsidók 3:1)
Kik a felhívás címzettjei? A „szent testvérek”, akik egyben „mennyei elhívás részesei” is. A levél azokhoz a víztől és szellemtől újjászületett (János 3:5) hívőkhöz szól, akik elhívott szenteknek tekintik magukat. Ha valaki úgy gondolja, hogy újjászületett, de még nem szent, akkor valami nincs rendben:
- nem meri elhinni Isten szavát
- rosszul tanulta
- nem született újjá
Minden olvasónak fel kell tennie a kérdést: Szól-e nekem ez az üzenet? El tudom-e hinni – hajlandó vagyok-e elhinni – mindazt magamra nézve, ami le van írva? Kívülállóként ugyanis nem lehet megtapasztalni azokat az újszövetségi áldásokat, amiket csak szilárd, meggyőződéses hittel tudunk átvenni.
A Jézus által hozott új rendszer olyasmit tett lehetővé az ember számára, amire a törvény által sosem lett volna képes. Ez az új rendszer azonban csak akkor válik működőképessé számunkra, ha „Jézusra, hitvallásunk apostolára és főpapjára” figyelünk. A hitvallás szóhoz manapság társított fogalom (ti. egy tanrendszer) nem adja vissza a szó bibliai jelentését. A Szentírásban ez a szó ugyanis a hit megvallására, kimondására utal. Más szóval: Jézust Nagykövetünknek és Főpapunknak valljuk! Ezen titulusok mögött óriási jelentőségű tartalom áll, amelyet a következő fejezetekben fog részletesen kifejteni a levél.
De mit jelent Jézusra figyelni? A Jézusra irányuló figyelem az Ő beszédeinek olvasásánál sokkal többet takar. Ha igazán követni akarjuk Őt, akkor az általa hozott kinyilatkoztatást nem csak az elménkkel kell befogadni, hanem az életünk minden területén alkalmazni kell. A következő nagy gondolati egység ennek a gyakorlati megvalósulását és működését mutatja majd be.
Szolgaság vagy fiúság?
A két rendszer szembeállítása egy másik példával folytatódik:
„aki hű volt ahhoz, aki őt annak rendelte, ahogyan Mózes is Isten egész házában. Ő azonban Mózesnél nagyobb dicsőségre méltó, amennyiben a ház építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak. Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.” (Zsidók 3:2-4)
Jézus hű volt apostoli és főpapi elhívásához, ahogyan Mózes is teljesítette Isten rá vonatkozó akaratát. A szerző ugyanúgy apostolnak (követ, küldött) tekinti Mózest is, akit Isten egy üzenettel küldött el (ld. 5. v.) az izraelitákhoz. Az életük múlt azon, hogy odafigyeltek-e Mózes utasításaira vagy sem. Mennyivel inkább kellene odafigyelni Jézusra, aki egy sokkal dicsőségesebb, „új vallás” képviselőjeként lépett fel!
A levél először egy ház felépítésének példájával szemlélteti a két apostol közötti különbséget. A háznak sosem lehet akkora tisztessége, mint építőjének, hiszen a ház magától sosem épülhet fel, ellenben az építő képes erre. Bár mindkét apostol Isten megbízásából hirdette üzenetét, Jézus – a ház építőjeként – „Mózesnél nagyobb dicsőségre méltó”.
Ezek után újból előkerül a szolga és a fiú (örökös) összehasonlítása:
„Mózes is hű volt ugyan Isten egész házában mint szolga, bizonyságául annak, amit hirdetnie kellett, Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsidók 3:5-6)
Pál apostol sokszor használta ezt a szembeállítást, de legrészletesebben a Galatákhoz írt levelében fejtette ki:
„Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrizete alatt voltunk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig.” (Galata 3:23)
„Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondviselők alatt van az apja által előre meghatározott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaként. Amikor azonban eljött az idő teljessége, elküldte Isten az ő Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának szellemét a szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abbá, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.” (Galata 4:1-7)
Mielőtt Krisztus eljött, Izrael népe nem tudta elnyerni az igaz életet hit által. Így addig a törvény őrizete alá voltak vetve szolgaként. Krisztus azért jött, hogy a szolgaság (törvény alá vetettség) alól megváltsa népét és fiúvá (örökössé) tegye őket a szellem elküldésével. Két rendszert vet össze itt Pál apostol: a szolgaság (törvény) és a fiúság (szellem) rendszerét!
A Zsidókhoz írt levél tulajdonképpen Pál apostol fenti érvelését foglalja össze. Mózesnek szolgaként a törvény szövetségét kellett hirdetnie. Krisztus azonban, mint Fiú örökösként és az egyház tulajdonosaként az új szövetséget hirdette! Mózes Isten házában csupán egy rabszolga volt. Krisztus viszont a háza felett áll, örökösként rendelkezhet a saját házával, „akinek a háza mi vagyunk”!
| Mózes | Krisztus |
|---|---|
| Ó (régi) szövetség apostola | Új szövetség apostola |
| Törvény rendszere | Szellem rendszere |
| Rabszolga | Fiú (örökös, tulajdonos) |
| A ház gondozására utasították | A ház gondozása felett rendelkezik |
A Krisztushoz való tartozásnak azonban van egy feltétele: „ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” A „bizalom” itt szabadon szólást vagy szólásszabadságot jelent. A (maga)biztos beszédre is vonatkozhat, amikor valaki teljes határozottsággal állít valamit. Itt tehát nem csupán szívbéli bizalomról, hanem szavakban tükröződő bizonyosságról van szó.
A „reménység dicsekvése” ugyanezt a magatartást jelenti a gyakorlatban. Amikor valamivel dicsekszik az ember, azt teljes meggyőződéssel állítja. Kételkedésnek még magva sincs az ilyen beszédben! Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban akkor tudunk élni a Krisztusban kapott örökségünk áldásaival, ha hitünket folyamatosan hangosan megvalljuk, kimondjuk (ld. Róma 10:6-13). Miért van ennek olyan nagy jelentősége? A következő szakasz egy profetikus zsoltárral ad magyarázatot erre a kérdésre.