A hitetlenség veszélye
„Azért amint a szent szellem mondja: »Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol a ti atyáitok azzal kísértettek meg, hogy próbára tettek engem, bár látták tetteimet negyven éven át. Azért megharagudtam arra a nemzedékre, és ezt mondtam: Mindig tévelyegnek szívükben, mert nem ismerték meg az én utaimat. Úgyhogy megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én nyugodalmamba.«” (Zsidók 3:7-11)
Ez a profetikus kijelentés (Zsoltárok 95:7-11) arra hívja fel a figyelmet, hogyan viszonyuljon az ember Isten igéjéhez. A figyelem középpontjában a pusztai vándorlás során szerzett keserű tapasztalat áll – ennek tanulságait vonja le. Mi történt az elkeseredéskor? Az izraeliták alighogy kiértek Egyiptomból, ivóvíz hiányában zúgolódni kezdtek Mózes ellen, és Istent kísértették Massza („kísértés”) és Meribá („viszály helye”) vizeinél (2Mózes 17:1-7). Szinte ugyanez játszódott le a 40 éves vándorlás végén is – már egy másik nemzedékkel –, amire hivatkozni fog majd a folytatás. Mielőtt azonban belemennénk a részletekbe, nézzük meg a történet legfőbb tanulságát:
„Vigyázzatok, testvéreim, hogy valaha ne legyen közületek senkinek hitetlen, gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon, hanem intsétek egymást mindennap, amíg tart a ma, hogy egyikőtök se keményedjék meg a bűn csalárdsága által.” (Zsidók 3:12-13)
Az izraelitáknak hitetlen szívük volt – ami tulajdonképpen gonoszság. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy hiába látták Isten csodálatos szabadítását és jeleit a pusztai vándorlás során, mégis megkeményítették a szívüket, és újra és újra megkérdőjelezték Isten szavát. Ezeknek az embereknek tapasztalata volt az élő Istennel! Ezért áll figyelmeztetésül az ő történetük mindenki számára, hogy a hitetlenség milyen pusztító hatással van az Istennel való kapcsolatra. A próbák és nehézségek között az ember könnyen elcsüggedhet, ahonnan már egyenes út vezet a hitetlenséghez. Nem szabad ezt félvállról venni, mert valójában a hitetlenség az egyetlen gonoszság, ami miatt el lehet veszni:
„Mert Isten nem azért küldte az ő Fiát a világra, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmentse a világot általa. Aki hisz őbenne, nem kerül ítéletre, aki pedig nem hisz, az már el is ítéltetett, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (János 3:17-18)
A hitetlenség ellentéte a nyugodalomba való bemenetel. Hogy ez pontosan mit jelent, arról a folytatásban sokkal részletesebben szó lesz. Ugyanakkor fontos a hitre intés és buzdítás, hogy a keresztények – az izraeliták pusztai történetéből tanulva – ne essenek bele ugyanabba a hibába, és ne kérdezgessék: „Vajon közöttünk van-e az ÚR, vagy sem?” Ha valaki nem számol azzal, hogy Isten az éppen aktuális nehézségben törődik vele, az hitetlen! A hitre való intés nem fenyegetőzés, hanem egy nagyon is megszívlelendő, gyakorlati tanács.
A szív megkeményedése a 13. vers szerint a „bűn csalárdságának” eredménye. De hogyan csalhat meg bennünket a bűn? Egyszerűen elhiteti, hogy Krisztus útja és áldozata nem működik, mivel a bűntől (és a törvény kárhoztatásától) nem tudunk megszabadulni. Amikor hibázunk, Sátán kihasználva a lehetőséget ezt mondja: „Látod, mégsem vagy szent! Jobban kellene koncentrálnod a törvényre!” Isten igéje azonban figyelmeztet, hogy mindennap hitre buzdítsuk egymást, mert mi már egy új, szellemi valóság szerint élünk:
„Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig erősen megőrizzük e mondás szerint: Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor.” (Zsidók 3:14-15)
A kezdeti bizalmunk – amit erősen őrizni kell – az, hogy részeseivé lettünk Krisztusnak. Az itt „bizalomnak” fordított szó egy létállapotra vonatkozik (valakinek a mibenléte), de jelenthet valóságot vagy szilárd meggyőződést is. A levél üzenetének fényében itt talán az identitás szó lenne a legkifejezőbb. Keresztény identitásunk azt jelenti, hogy kinek tartjuk magunkat – Krisztusban. Keresztény életünket azzal kezdtük, hogy elhittük: Isten minden bűnünket megbocsájtotta Krisztusban (Apostolok cselekedetei 2:38; 13:38-39). Akkor hogyan is tarthatjuk magunkat még mindig bűnös embernek?! Ha egyszer már elhittük magunkról, hogy Isten elhívott, megmosott és megszentelt, tartsunk ki ebben az identitásban, és ne engedjük, hogy a bűn becsapja a szívünket! Ez a fajta szilárd identitástudat sajnos a mai napig idegen a kereszténység jelentős részétől. Annál is inkább fontos, hogy végre megértsük és elhiggyük, amit Isten igéje mond!
Hit Isten szavában
Nagyon fontos, hogyan viszonyul az ember Isten szavához: „Ma, ha az ő szavát halljátok”. Ahogy a Messiás-hívő zsidók számára döntő jelentőségű volt, hogyan viszonyulnak a Krisztussal kapcsolatos új kinyilatkoztatáshoz, ez számunkra is ugyanolyan fontos, hiszen Krisztus beszéde határozza meg az identitásunkat. Nem véletlenül kezdődik úgy a fejezet, hogy „figyeljetek Jézusra”!
Ha nem fogadjuk meg a levél tanácsát, és nem Isten igéjére alapozzuk identitásunkat, könnyen úgy járhatunk, mint a zúgolódók a pusztában. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy valójában kik vagyunk Krisztusban, meg fog keményedni a szívünk és elszakadunk Istentől! Minden nap („ma”) lehetőségünk van eldönteni, hogy hiszünk-e Isten szavában. Az evangéliumban való gyakorlati hit minden keresztény számára létkérdés! De figyeljük meg a zsoltáridézet részletes magyarázatát:
„Mert kik keseredtek el, amikor ezt hallották? Nemde mindazok, akik Mózes vezetésével kijöttek Egyiptomból? És kikre haragudott meg negyven esztendeig? Nemde azokra, akik vétkeztek, akiknek teste elhullott a pusztában? És kiknek esküdött meg, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába, ha nem az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenségük miatt.” (Zsidók 3:16-19)
Ezek a versek a hitetlenség tragédiájáról szólnak. Az izraeliták – akik kijöttek Egyiptomból Mózes vezetésével – hallották Isten hangját, látták az Ő csodáit, és mégsem hittek! Miért nem? Egyszerűen a hitetlenség mellett döntöttek, és megkeményítették a szívüket. Nagyon fontos, hogy hitünk nem Istenen múlik! A hit egy olyan döntés eredménye, amit nekünk kell meghoznunk.
Isten azokra haragudott meg, „akik vétkeztek”. Miben vétkeztek? Miért hullott el a testük a pusztában? Bűnös cselekedeteik miatt? Nem! A hitetlenség volt ennek az oka, ugyanis nem gyakoroltak hitet Isten igéjében! Engedetlenek voltak az Ő szavával szemben, amikor Isten Kánaán elfoglalására utasította őket. A végeredmény az lett, ami mellett döntöttek: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén, vagy halnánk meg ebben a pusztában!” (4Mózes 14:2) Mit mondott erre nekik Isten?
„Meddig tűrjem e gonosz gyülekezetet, amely zúgolódik ellenem? Hallottam Izráel fiainak zúgolódását, mert sokat zúgolódtak ellenem! Mondd meg nekik: Élek én – így szól az ÚR –, hogy úgy bánok veletek, ahogyan fülem hallatára beszéltetek ellenem. Itt, e pusztában fogtok elhullani, éspedig a számbavettek mind, húszesztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem. Nem mentek be arra a földre, amelyre nézve esküre emeltem kezemet, hogy lakosokká teszlek rajta titeket, kivéve Kálébot, Jefunne fiát és Józsuét, Nún fiát.” (4Mózes 14:27-30)
Valójában az Isten ígérete elleni zúgolódásuk miatt buktak el! Az izraeliták elkeseredésükben mégis megkísérelték Kánaán elfoglalását, noha Isten – hitetlenségük miatt – azt mondta nekik, hogy ne menjenek, mert nem fog sikerülni. Ismét nem hallgattak Isten szavára, és el is veszítették a csatát (4Mózes 14:39-45).
A hitetlenség tehát azt jelenti, hogy az ember Isten szava helyett a látható körülményekre alapoz, mint az izraelita kémek többsége, akik a földön lakó óriások és a megerősített városok miatt lehetetlennek tartották a honfoglalást. Nem a látott dolgok jelentették a problémát, hanem az, hogy nem Isten szavára figyeltek!
Számunkra az a kérdés, hogy figyelünk-e Krisztus beszédére? Megvalljuk-e a bennünk élő reménységet, vagy panaszkodunk? Merünk-e a szellemi valósággal dicsekedni, vagy a látható dolgokkal van leterhelve a szívünk? A bűn megtévesztésével foglalkozunk, vagy hitet gyakorlunk a Krisztustól kapott új identitásunkban? A végeredmény szempontjából egyáltalán nem mindegy, milyen döntéseket hozunk az életünkben – most és ma!
Az izraeliták hitetlenségük miatt nem mentek be a megígért földre. Ez azt jelenti, hogy a nyugodalomba való bemeneteltől minket is elzárhat a hitetlenség. Arra azonban, hogy mit is jelent ez a nyugodalom a keresztények számára, csak a következő szakaszban kapunk választ.
„Mivel tehát még beteljesedésre vár az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, vigyázzunk, nehogy valaki közületek fogyatkozásban levőnek láttassék. Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, miként azoknak, de nem használt nekik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, akik hallották.” (Zsidók 4:1-2)
Mindjárt az első versben egy nagyon érdekes kijelentést találunk: „még beteljesedésre vár az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete”. Hogyan lehetséges, hogy egy évszázadokkal korábban megtörtént esemény még mindig beteljesedésre vár? Vagy talán a nyugodalom nem is Kánaán földjére vonatkozott?! Ez egy furcsa gondolat, amire választ fogunk kapni e fejezetben. Ha tehát még áll az ígéret, akkor valakinek be kell mennie a nyugodalomba Isten igéjének beteljesedéseként. Ha nem akarunk az ígéretről lemaradni, akkor viszont meg kell értenünk, hogyan tudunk a nyugodalomba bemenni, és követnünk kell a levélben foglalt útmutatást.
A történelmi helyzet ismerete segíthet megérteni a Zsidókhoz írt levél gondolatmenetét. Pál apostol utolsó jeruzsálemi látogatása nyilvánvalóvá tette, hogy a Messiás-hívő zsidók kezdtek fokozatosan visszatérni a törvény rendszeréhez (Apostolok cselekedetei 21:20-24). Pál azon törekvése, hogy megnyerje zsidó testvéreit az evangéliumnak, csúfos kudarcot vallott. Az apostol ezután – okulva jeruzsálemi kudarcából – határozottabb álláspontra helyezkedett a törvény rendszeréhez ragaszkodókkal szemben. A Zsidókhoz írt levél ezt az álláspontot képviseli, és a múlt eseményeit felhasználva akarja figyelmeztetni testvéreit: ahogyan atyáik nem mentek be a nyugodalomba, törvényközpontú gondolkodásukkal most ők is messze kerültek az ígérettől.
Az ígéret be nem teljesedésének egyszerű oka volt: az evangélium elutasítása. Mit jelent az, hogy az „evangéliumot azoknak is hirdették”? Az izraeliták ott a pusztában biztosan nem találkoztak az újszövetségi értelemben vett evangéliummal… Miről lehet itt szó?
Az előző fejezet rávilágított az izraeliták hitetlenségére. Isten megígérte nekik, hogy beviszi őket Kánaán földjére, ők azonban biztosak voltak benne, hogy a megígért földet nem tudják elfoglalni. A kémek jelentése a honfoglalás lehetetlenségéről észszerűbbnek tűnt számukra, mint Isten beszéde. A probléma az volt, hogy Isten igéjét semmibe vették, ahelyett, hogy hittel párosították volna.
A számukra hirdetett evangélium tehát nem Krisztus evangéliuma volt, hanem a nyugodalom jó híre. Az lett volna a feladatuk, hogy higgyenek a rájuk vonatkozó ígéretben, és az majd cselekszik értük. Ézsaiás próféta így tett bizonyságot az Isten igéjében lakozó erőről:
„Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én beszédemmel is, amely számból kijön. Nem tér vissza hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és eredményes lesz ott, ahová küldtem.” (Ézsaiás 55:10-11)
Az izraeliták számára az volt az örömhír, hogy az ígéreteket Isten szavának ereje váltja be, és nem a saját erejükből kell véghez vinniük őket! Ez egy testi evangélium volt, de lényegét tekintve hasonlóan működött ahhoz, mint amit az apostolok hirdettek: Isten utolsó kinyilatkoztatásában (Jézusban) kell hitet gyakorolni, mert Ő Isten Igéjeként magában hordozza azt az isteni erőt, ami garantáltan valóra váltja az ígéretet (ld. Efezus 2:8-10; 2Péter 1:3-4 ).
A Zsidókhoz írt levélben a nyugodalomba való bemenetel ígéretéről van szó. Isten azt ígérte a zsidóknak, hogy beviszi őket Kánaán földjére, nekik azonban nem használt a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel. Ha Isten szavával hitben egyesültek volna – mint Józsué és Káléb –, akkor győztesen vonultak volna be Kánaánba, az ige erejével (ld. Józsué könyve). A nyugodalomba tehát csak úgy lehet bemenni, ha hit által egyesülünk Isten beszédével! A hitetlenség miatt azonban az ige nem tudta bevinni őket az ígéret földjére.
Isten nyugodalma és a szombat
„Mert mi, akik hiszünk, bemegyünk a nyugodalomba, amint megmondta: »Ezért megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugodalmamba« , jóllehet a világ megalapításától kezdett munkáit bevégezte. Mert valahol a hetedik napról így szólt: »És megnyugodott Isten a hetedik napon minden cselekedetétől.« Itt pedig ismét: »Nem mennek be az én nyugodalmamba.«” (Zsidók 4:3-5)
Mi, akik hiszünk, egyesülünk a hallott beszéddel, és bemegyünk a nyugodalomba. Azt gondolnánk, mivel az izraeliták nem mentek be a nyugodalomba – Kánaán földjére –, Isten biztos valami jobbat készített a gyermekeinek, pl. a mennyországot. De ha erről lenne itt szó, akkor miért kezd el a levél a hetedik napról beszélni? Ráadásul nem is jövő időben beszél a bemenetelről, hanem jelen időben. Mivel „bemegyünk a nyugodalomba”, olyasvalamire kell gondolnunk, amit már most, ebben a földi életben is megtapasztalhatunk.
Közelebb visz a nyugodalom megértéséhez, ha szó szerint vesszük a megfogalmazást, ti. hogy ez „valakinek a valamije”: „nem mennek be az én nyugodalmamba” (Zsoltárok 95:11). Egyáltalán nem mindegy, kinek a nyugodalmáról beszélünk! Itt nem általában nyugalomról, testi megnyugvásról, esetleg lelki békéről van szó! A levél Isten nyugodalmáról beszél, amelyet a teremtés befejezett munkájához kapcsol, egészen pontosan a hetedik naphoz (szombathoz). Isten nyugodalmáról először annak kapcsán olvasunk, amikor megnyugodott a teremtés munkájától:
„Így készült el az ég és a föld és minden seregük. Mikor pedig a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet alkotott, megnyugodott a hetedik napon minden munkája után. Azután megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte, mivelhogy azon nyugodott meg minden munkája után.” (1Mózes 2:1-3)
Egy kulcsfontosságú kérdést kell megválaszolni a szombattal (a hetedik napi nyugalommal) kapcsolatos gondolatmenet megértéséhez. Miért nyugodott meg Isten? Miért hagyta abba a munkáját? Azért, mert már minden készen volt! Isten a szavával teremtett, és az bevégezte a munkáját, ahogyan Dávid írja: „Mert szólt, és meglett az, parancsolt és előállott.” (Zsoltárok 33:9)
A következő szakasz teljesen egyértelművé teszi, hogy az izraeliták – bár végül elfoglalták Kánaánt, és a szombatot is megtartották – soha nem mentek be Isten nyugodalmába. A nyugodalomba való bemenetel a 95. zsoltár alapján még nem történt meg, különben már teljesedett volna Isten ígérete:
„Mivel tehát még hátravan, hogy némelyek bemenjenek abba, és akiknek először hirdettetett az evangélium, nem mentek be engedetlenségük miatt, ismét mának jelöl egy napot, amikor Dávid által annyi idő után így szólt, ahogyan előbb mondtuk: Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Mert ha Józsué bevitte volna őket a nyugodalomba, nem szólna azután egy másik napról.” (Zsidók 4:6-8)
Józsué bevitte Isten népét Kánaán földjére (kb. i.e. 1500), a nyugodalomba azonban nem. Következésképp Isten ígérete biztosan nem a mai Palesztina területére vonatkozott! Ráadásul Isten 500 évvel később, Dávid által egy új napot jelölt ki a nyugodalomba való bemenetelre (a „mát”)! Ez azt jelenti, hogy Dávid idejében (kb. i.e. 1000) még mindig nem ment be senki Isten nyugodalmába, így az ígéret beteljesülése „még hátravan”. Isten szava azonban most újra hangzik (mint Krisztus evangéliuma), és döntés elé állít: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” A nyugodalomba való bemenetel lehetősége így továbbra is fennáll minden hívő előtt:
„Eszerint még hátravan a szombati nyugalom Isten népe számára. Mert aki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott cselekedeteitől, mint Isten is a magáétól. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, nehogy valaki az engedetlenség hasonló példájaként elessék.” (Zsidók 4:9-11)
A 9. vers a nyugodalom leírására egy másik szót használ, mint eddig, aminek jelentése szombati nyugalom vagy szombatozás. Ezzel ismételten összekapcsolja a nyugodalomba való bemenetelt a hetedik napi szombattal.
A tanulság az, hogy nekünk nem a saját, hanem az „Ő” (Isten) nyugodalmába kell bemennünk! Isten azért nyugodott meg cselekedeteitől a hetedik napon, mert az Ő szava már mindent elvégzett (Zsoltárok 33:9), és semmi többet nem kellett tenni ahhoz, hogy minden jó és tökéletes legyen. Isten szava az, ami mindent elvégzett akkor, és Isten Szava – Jézus Krisztus – az, ami most, ebben az utolsó időben is tökéletes és befejezett munkát végzett értünk (ld. Zsidók 1:1). Isten szombati nyugalma az Ő szavának erejébe vetett hitről szólt kezdetben – és most is!
Ez a szombattal kapcsolatos érvelés azért félreérthető a legtöbb keresztény számára, mert nem veszik figyelembe, hogy a levél törvénytartó zsidókhoz íródott – márpedig számukra a szombat megtartása magától értetődő volt. Ez identitásuk része volt – azonosító jel, hogy ők a teremtő Isten imádói (ld. Ezékiel 20:12,20). Egyetlen szó sincs a levélben arról, hogy Isten megszüntette volna a hetedik napi szombatot, vagy áthelyezte volna más napra (pl. vasárnapra), esetleg mostantól egy „szellemi nyugodalom” formájában kellene megtartani.
Valójában, ha a hetedik napi szombat érvényét vesztette volna, az egész érvelés értelmetlen lenne! Ha a szombati nyugodalmat meg lehet változtatni, akkor ez azt jelentené, hogy Isten nyugodalma nem végleges, sőt egyenesen megbízhatatlan! Ezen az alapon hogyan gyakoroljunk hitet Krisztus elvégzett, befejezett és tökéletes munkájában?! Aki úgy vélekedik, hogy az az áldás, amit Isten igéje 6000 évvel ezelőtt belehelyezett a hetedik napi szombatba (1Mózes 2:3), elmúlt, átértelmeződött, vagy bármilyen módon megváltozott, az milyen alapon gyakorol teljes hitet abban, hogy azok az áldások, amiket Isten Igéje (Krisztus) 2000 évvel ezelőtt létrehozott, most is ugyanúgy elérhetők?!
A levél pontosan azzal érvel, hogy a szombat – ami Isten szavának teremtő erejéről szól – örökre megtestesíti a hit legfontosabb alapelvét: amikor Isten Igéje befejezettnek nyilvánít valamit, az örökre készen van, és nem lehet hozzátenni semmit, hogy még jobb legyen. Egyetlen értelmes viszonyulás lehetséges az ember részéről: hit által elfogadja ezt a kész állapotot („bemegy a nyugodalomba”), és élvezi a Teremtő által biztosított áldásokat.
A mi nyugodalmunk
Ezért olyan kulcsfontosságú kérdés, hogyan viszonyulunk Isten beszédéhez! A zsidók, bár törvényileg komolyan vették Isten beszédét, mégsem tapasztalták annak valósággá válását az életükben. Ennek oka, hogy úgy gondolták, a saját erejükből kell megvalósítani azt, amit Isten szava mond – pedig azt egyedül a teremtő Ige képes megtenni az ember életében (ld. Róma 10:3).
Ezzel szemben Isten nyugodalma arra tanít, hogy ne a saját cselekedeteinkben bízzunk az igaz élet létrehozása érdekében, hanem – megnyugodva saját erőlködésünktől – élvezzük azt, amit Ő már elkészített számunkra. Miért akarnánk valamit létrehozni, ami már készen van? Pál apostolnak határozott véleménye volt a törvénytartó zsidókról:
„Testvéreim, szívemből kívánom és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek. Mert bizonyságot teszek felőlük, hogy van bennük Isten iránti buzgóság, de nem a helyes ismeret szerint. Mert nem ismerik Isten igazságát, hanem a magukénak igyekeztek érvényt szerezni, és Isten igazságának nem engedelmeskedtek. Mert a törvény vége Krisztus, minden hívő megigazulására.” (Róma 10:1-4)
Akik a törvény megtartását hangsúlyozzák, azok valójában saját maguk akarják létrehozni az igaz, isteni életet. Pontosan az mutatja meg, hogy nincsenek világos fogalmaik az isteni igazságról és szentségről, hogy ezt saját erőből igyekeznek megvalósítani. Pedig Isten Igéje – Jézus Krisztus – ezt már létrehozta számunkra, és ahhoz, hogy ezt birtokba vegyük és megtapasztaljuk, ahhoz hitet kell gyakorolnunk.
A 11. vers arra int, hogy „igyekezzünk bemenni abba a nyugodalomba”. De hogyan lehet egyszerre igyekezni és megnyugodni a cselekedetektől?! A valóság az, hogy a hit útján is van cselekvés és igyekezet, de az nem az Isten iránti megfelelésre irányul, hanem a hitre. A hit képes egyesülni Isten kijelentett beszédével, hogy az ember ezáltal megtapasztalja Krisztus elvégzett munkáját.
Sajnos sok esetben azok a keresztények sem értik igazán Isten szombati nyugalmának jelentőségét, akik egyébként hangoztatják a hetedik napi szombat érvényességét. A fejezet folytatásának valódi értelme felett szintén lepel húzódik a legtöbb keresztény számára, mivel az eredeti szövegkörnyezetből kiragadva használják ezeket az igéket. A folytatás ugyanis még mindig a szombati nyugodalomhoz kapcsolódik.
Isten beszédének ereje
„Mert Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű kardnál, és elhat a léleknek és a szellemnek, az ízületeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. És nincs olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szeme előtt, akinek számot kell adnunk.” (Zsidók 4:12-13)
A szombati nyugalom ezen az alapon áll: Isten beszéde élő és ható! Cselekvő erő van benne, ami „elhat a léleknek és a szellemnek megoszlásáig”. Ez azt jelenti, hogy az Ige belülről változtat meg minket! Ez egy újabb megerősítése annak, hogy nem nekünk kell megváltoztatni magunkat és nem cselekedetek által kell jobbá lennünk.
Isten beszéde „megítéli”, elválasztja a „lelkünket” (ami a régi életünkből van) és a „szellemünket” (ami Krisztussal egyesült – vö. 1Korinthus 6:17). Az Újszövetség több helyen is kijelenti, hogy az Ige teljessége, a testté lett Ige: Krisztus (János 1:14; 1János 1:1-2; Jelenések 19:13). Őbenne Isten egy teljes és tökéletes megoldást készített az ember minden problémájára. Ha az ember elfogadja ezt a megoldást, akkor az élő Ige el fog hatni bensőjének legmélyebb részeihez is.
Aki újjászületettként úgy érzi, hogy nem tud szabadulni a régi életétől, az még nem ment be a hit nyugodalmába, és még nem tapasztalta meg Isten tökéletesen elvégzett munkáját az életében. Az erőlködés hiábavaló, a megoldás az élő Igébe (Krisztusba) vetett hit gyakorlása. A 13. vers arra is rámutat, hogy ez miért működik: nincs olyan dolog bennünk, amitől Isten bennünk lakozó Igéje ne tudna megszabadítani minket!
A szombati nyugodalom Isten és az ember kapcsolatáról szól, amiben az ember teljesen átadja magát Teremtőjének. Isten élő Igéje ezáltal valódi megoldást tud biztosítani számunkra, és ez a megoldás teljesen átformál bennünket. A Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetében Pál apostol hasonlóképpen szól:
„De mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van, mégpedig a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. Mert szívvel hisszük, hogy megigazulunk, és szájjal teszünk vallást az üdvösségről. Mert azt mondja az Írás: Aki hisz benne, nem szégyenül meg.” (Róma 10:8-11)
Isten Igéjének ereje és a Krisztusban való hit gyakorlása valóságosan átformálja az életünket. A hetedik napi szombat nyugalma ma is arról szól, hogy hitet kell gyakorolnunk Isten Igéjének befejezett munkájában. Isten 6000 évvel ezelőtt befejezte a teremtés munkáját, és az akkor kimondott szavai a mai napig érvényesek és hatékonyak. A hetedik napi szombat ezért ma is áldott és szent. Ugyanígy a Krisztusban 2000 évvel ezelőtt létrehozott igaz élet is teljesen készen van, és a mai napig érvényes és hatékony. Krisztusban ma is minden ember számára rendelkezésre áll a teljes szabadulás!
Az igaz élet megvalósulásához nincs más út számunkra, csak Krisztus, Isten élő Igéje. Ne akarjunk olyasmit létrehozni, amit Isten már 2000 éve tökéletesen elkészített számunkra! Nyugodjunk meg inkább Isten tökéletes munkájában, és tapasztaljuk meg a Vele való közösséget és a bennünk lakozó Ige átformáló erejét!