A kegyelem trónja
Miután a levél felhívta a figyelmet a hit gyakorlásának jelentőségére, rátér Jézus főpapi pozíciójára:
„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.” (Zsidók 4:14)
Egy mondatban összegezhető az, amiről eddig olvashattunk: Jézus Emberfia (emberként főpap) és Isten Fia (isteni lény) egy személyben. Kettős természetét és munkáját tekintve nincs még egy ilyen személy az egész világmindenségben, mint Jézus. Mi ebből a legfőbb tanulság? Az, hogy „ragaszkodjunk hitvallásunkhoz”!
A „hitvallás” szó alatt az emberek többsége az egyházak alapvető hitelveit tartalmazó dokumentumait érti. Ennek fényében tévesen úgy értik ezt az igét, hogy mindenki ragaszkodjon ahhoz a valláshoz, amibe beleszületett. Mi sem állhatna távolabb a levél fő üzenetétől, ami pontosan arra sarkall, hogy szakítsunk a régi vallásos berögződésekkel!
Ahogy a 3. fejezet elején már tisztáztuk, a „hit-vallás” bibliai értelemben a meggyőződés hallható kifejezését, kimondását jelenti („a hit beszéde”; vö. Róma 10:8-10). Valójában a keresztény élet egyik legfontosabb gyakorlati mozgatórugója a hit megvallása. Ha kitartóan kijelentjük életünk, helyzeteink felett és mások előtt is az ige valóságát (hitünket), és ebben gyakorlottá válunk, akkor a hitetlenség nem fog tudni beköltözni a szívünkbe! A hétköznapi életben a hit folyamatos gyakorlása által megyünk be Isten nyugodalmába, és ezáltal tapasztaljuk meg ígéreteinek valóságát!
De konkrétan mit is kell megvallanunk? Mi következik abból, hogy Jézus Isten Fia, és egyúttal emberi főpapunk? Hogyan és miben jelent ez számunkra gyakorlati segítséget?
„Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyengeségeinken, hanem aki hozzánk hasonlóan megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk idejében jövő segítségül.” (Zsidók 4:15-16)
Jézus irgalmas főpapunk, hiszen emberként együtt tud velünk érezni. Emellett „hozzánk hasonlóan megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt”. Ez a mindenben való megkísértés nem azt jelenti, hogy Jézusnak késztetései voltak a legalantasabb bűnök elkövetésére is. Minden bűn az Istentől való függetlenségben, az Ő akaratától való eltérésben gyökerezik, ezért Sátán mindig azzal kísértette, hogy csináljon valamit a saját elgondolása szerint – például változtassa a köveket kenyérré (Máté 4:3). Az ember Jézus azonban sosem vétkezett, és ezért tud segíteni nekünk is.
„Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónjához!” De mi is a kegyelem trónja? A frigyláda tetejét nevezték a kegyelem trónjának, ami Isten mennyei trónját jelképezte, és a szentek szentjében volt elhelyezve. Ez azonban lezárt terület volt: a szentek szentjébe senki sem léphetett be, csak a főpap, évente egyszer. (Erről részletesebben lesz szó később.) Aki Isten földi trónja elé mert járulni, az meghalt! Ehhez képest mi akármikor bátran, „bizalommal” odamehetünk?! Ekkora kiváltságunk lenne?!
Mi történik a kegyelem trónjánál? Miért járuljunk oda? Azért, hogy „irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk idejében jövő segítségül.” Ez azt jelenti, hogy most már nyomorult bűnösként is halálfélelem nélkül állhatunk oda Isten elé, hogy bocsánatáért esedezzünk? Irgalmas főpapunk a bukdácsolásban segít?! Vegyük észre: a kegyelem nem a megbocsátáshoz kötődik, hanem az idejében jövő segítséghez! Mit is jelent ez az időben jövő segítség? A segítség akkor jön időben, amikor még nem túl késő! A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy győzelmet aratunk egy kísértésben vagy megpróbáló helyzetben Krisztus által. A kegyelem trónjánál lévő irgalom és kegyelem tehát messze túlmutat azon, hogy Isten elnézi bukdácsolásainkat: az új rendszer az elbukástól őriz meg minket!
Ennek fényében főpapunkba vetett hitünk megvallása gyakorlatilag azt jelenti, hogy győztesnek tekintjük magunkat a bűn felett! Nem vagyunk többé a bűn hatalma alatt, mert Jézus ténylegesen megszabadított minket (Róma 8:2,10-12). Ő egyszer már a legreménytelenebb körülmények között győzött egy emberi testben, így garantáltan képes az én testemben is győzni! Ha győztes főpapunkba vetett hitünk megvallásával járulunk a kegyelem trónja elé, meg is tapasztaljuk az idejében jövő segítséget.
Ha nem ebben hiszünk, vagy nem gyakoroljuk hitünk kimondását, akkor könnyen lehet, hogy ugyanolyan vallásban élünk, mint a zsidók. Csak várták és várták, és még ma is várják ennek a győztes főpapnak az eljövetelét, aki ténylegesen megszabadítja őket bűneikből… Pedig a várva várt személy már 2000 éve elvégezte szabadító munkáját! Tapasztalod-e már saját életedben ezt a bűn feletti győzelmet, vagy még mindig csak távolról áhítozol egy szabadító után?
Jézus főpapi alkalmassága
„Mert minden főpapot emberek közül választanak és emberekért rendelnek az Isten előtti szolgálatra, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért, aki képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve erőtlenséggel. Ezért köteles mind a népért, mind önmagáért a bűnért való áldozatot bemutatni.” (Zsidók 5:1-3)
Minden főpapot – akinek a feladata az Isten és az ember közötti közbenjárás – az emberek közül választanak, hiszen embereket kell képviselnie. A régi szövetségben a főpap dolga az volt, hogy a bűnöket (mint akadályokat) eltegye az Isten és az ember kapcsolatának útjából. A főpap azért képes együttérezni, mert a saját életében is tapasztalja az emberi természet erőtlenségét. Mivel a földi főpapok maguk is gyenge és gyarló emberek voltak, ezért kellett önmagukért is áldozatot bemutatniuk.
Hasonlóképpen, Krisztus is gyarló és erőtlen testben – „bűnös testhez hasonló formában” (Róma 8:3) – jött közénk. Bár ő maga nem vétkezett, áldozata főpapként önmagára (saját testére) is vonatkozott.
„És senki sem szerezheti meg magának ezt a tisztséget, csak akit Isten hív el, amint Áront is. Hasonlóképpen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: Én Fiam vagy te, ma szültelek téged. Miképpen másutt is mondja: Te örökkévaló pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” (Zsidók 5:4-6)
A főpapi tisztség mindig is elhívás alapján működött, ezért mondja az ige, hogy soha senki nem avatta főpappá önmagát. Áront és fiait is Isten iktatta be szolgálatukba (2Mózes 28:1-3). Ugyanígy Krisztus sem önmaga rendelkezett főpapsága felől, hanem „aki így szólt hozzá: Én Fiam vagy te, ma szültelek téged.” (Zsoltárok 2:7) Krisztus főpapi alkalmasságának – és bűn feletti győzelmének – alapja isteni származása, isteni természete (ld. Zsidók 1:9).
A másik idézett vers szintén rámutat isteni megbízatására: „Te örökkévaló pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” (Zsoltárok 110:4) Ez a kijelentés Isten szájából hangzott el: Ő dicsőítette meg Fiát a főpapi tisztséggel. Melkisédekről és az ő rendje szerinti papság jelentéséről később részletesen fogunk olvasni. De mielőtt belevágnánk ebbe a nagy témakörbe, egy gondolat erejéig időzzünk el Jézus személyes küzdelmén és győzelmén:
„Aki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott istenfélelméért.” (Zsidók 5:7)
Jézus emberi küzdelmeiben „könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból”. Hol olvasunk arról, hogy Krisztus ilyen halálfélelemmel imádkozott volna Atyjához? Az ő legnagyobb imaküzdelme a Getsemáné-kertben volt:
„Majd azt mondta nekik: Felette igen szomorú az én lelkem mindhalálig, maradjatok itt, és virrasszatok velem! Egy kissé előrement, arcra borult, és e szavakkal könyörgött: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (Máté 26:38-39)
„Ismét elment másodszor is, és könyörgött: Atyám, ha nem múlhat el tőlem ez a pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. Amikor visszatért, ismét alva találta őket, mert szemük megnehezedett. És otthagyva őket ismét elment, és harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott.” (Máté 26:42-44)
„Halálos gyötrődésében még buzgóbban imádkozott, verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lukács 22:44)
Krisztus ennél nehezebb döntéssel nem is kerülhetett volna szembe! Nem a halál rémítette meg őt, hanem az Atyjától való elszakadás, függetlenedés. Ezt ő még sosem tapasztalta, és ellentétes volt isteni természetével. Az élet és a szeretet forrásától való elszakadás a legrosszabb dolog, ami bárkivel megtörténhet – ráadásul miért akarná ezt olyasvalaki, akinek szíve minden rostja erre a szeretetre van ráhangolódva?! A válasz: Isten akarata miatt!
„Az ÚR akarata volt az, hogy gyötrődjön és összetörjön azért, hogy saját lelkét áldozatul adva meglássa majd utódait, napjai meghosszabbodjanak, és keze által megvalósuljon az ÚR akarata.” (Ézsaiás 53:10)
| Isten akarata | Krisztus vágya |
|---|---|
| A Fiúnak el kell szakadnia Istentől | Istennel való egységben megmaradni |
| Eredménye: Krisztus a BŰN állapotába kerülve ELSZAKAD Atyjától, de így sokak megtapasztalhatják a bűn felett győztes ÉLETET! | Eredménye: Krisztus tökéletes KAPCSOLATBAN és EGYSÉGBEN maradna Atyjával, de az ember osztályrésze a BŰN tapasztalata maradna! |
„Jóllehet Fiú, szenvedéséből tanulta meg az engedelmességet, és tökéletességre jutvaörök üdvösség szerzője lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.” (Zsidók 5:8-9)
Bár Isten Fia volt, mégis emberként kellett megtanulnia, hogyan kell lemondania a saját akaratáról. Ráadásul Krisztus döntése a világegyetem történelmének legnagyobb paradoxonja volt: Neki a létező legjobb dolgot kellett önként feladnia (az Istennel való egységét) – azért, hogy Isten akaratát megcselekedje. Pál apostol ezt írja Jézusról:
„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is volt, aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Filippi 2:5-8)
Krisztusnak a szenvedést azok a döntések jelentették, amiket értünk meghozott. Lemondott az Istennel való egyenlőségéről, a mennyei dicsőségéről, hogy emberré lévén meg tudjon halni, és megajándékozhasson minket egy új élettel. Meg lett próbálva a jelleme, és mindig tökéletesnek bizonyult cselekedeteiben. Azonban a keresztig egy bizonyos értelemben nem volt tökéletes – vagyis nem volt alkalmas arra, hogy „örök üdvösség szerzője” legyen.
Szenvedéseinek (Getsemáné/Golgota) tapasztalata bebizonyította, hogy Jézus valóban meg tudja oldani az igazi problémánkat, és valóban képes megmenteni minket a bűntől. Ezt foglalta magában a neve is: „nevezd őt Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Máté 1:21) Hogyan történt ez meg? Úgy, hogy Isten visszavonult tőle a kereszten (ld. Máté 27:45-46), és így megtapasztalta a bűn állapotát, ami minden ember problémája. Ebben az elszakadt, Isten nélküli állapotban azonban ő mégis engedelmes maradt, és a teljes reménytelenség ellenére is Istenbe vetette bizalmát (Filippi 2:7-8). Ezáltal hozta létre azt a bűn felett győztes emberi életet, amire mindig is szükségünk volt, de mi képtelenek voltunk megvalósítani! És mi következik ebből a győzelemből?
„Isten őt a Melkisédek rendje szerinti főpapnak nevezte.” (Zsidók 5:10)
A Melkisedek rendje szerinti főpapságról gondolata először Mózes 1. könyvében merül fel, a 110. zsoltárban olvasunk róla egy próféciát, de csak a Zsidókhoz írt levél 7. fejezete fejti ki jelentését. Azt a megállapítást azonban érdemes már most rögzíteni, hogy Krisztus főpapsága sokkal többről szól, mint az ároni papság. Az ároni papságnál nem volt tényleges megoldás, csak a bűnök elnézése! Isten azonban Krisztus által valódi és működő megoldást készített a bűnre:
„Azért legyen nektek tudtotokra, atyámfiai, férfiak, hogy általa a bűnök bocsánatát hirdetjük nektek. És mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.” (Apostolok cselekedetei 13:38-39)
Jézus képes mindenkit megszabadítani, aki hit által azt az utat járja, amit ő ad elénk. Az ő szabadítása – „örök üdvösség szerzőjeként” – örökkévaló, hiszen a bűn nem lesz életünk része egy örökkévalóságon át. Krisztus főpapsága arról szól, hogyan tapasztaljuk meg mi is ezt a megoldást – nem csupán a távoli jövőben, hanem itt és most!