Isten esküvése
Az előző szakaszban láthattuk, hogy az ígéreteket kitartó hit által lehet elnyerni. A „népek atyja”, Ábrahám – akinek követői lehetünk – szintén ilyen kitartó hittel tekintett az Istentől kapott ígérete felé:
„Mert Isten, amikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött, és így szólt: Bizony megáldalak téged, és bizony megsokasítlak téged. És mivel hosszútűrő volt, megkapta az ígéretet.” (Zsidók 6:13-15)
Ha elolvassuk ezt az esküt Mózes 1. könyvéből, megfigyelhetjük, hogy az áldások ígérete Ábrahám „magvának” szól: „Magamra esküszöm, azt mondja az ÚR (…) bizony megáldalak téged, és bőségesen megsokasítom magodat, mint az ég csillagait (…) És utódaidban [magodban] áldást nyer a föld minden nemzetsége” (1Mózes 22:15-18). Bár a 18. versben található „mag” szót Izrael népére is érthetnénk – mint Ábrahám „utódaira” –, Pál apostol rávilágít, hogy valójában csak egyetlen, nagyon konkrét utódról van szó:
„Az ígéretek pedig Ábrahámnak és az ő utódának adattak. Nem azt mondja: »és az ő utódainak«, mint soknak, hanem csak egynek: »és a te utódodnak [magodnak]«, aki a Krisztus.” (Galata 3:16)
Az ígéret tehát Krisztusról és a megváltás tervéről szólt, aminek alapját Isten esküje adta. Bár a modern társadalomban az adott szó már szinte teljesen elértéktelenedett, az esküvel megerősített kijelentéseknek nagyon sokáig több bizalmat szavaztak az emberek. Az eskü egyik jellegzetessége ugyanis, hogy az emberek önmaguknál nagyobb dolgokra esküsznek. Mivel Istennél nincs nagyobb dolog, Ő nem esküdhetett másra, mint önmagára. Isten számára eleve lehetetlen, hogy hazudjon (Zsidók 6:18), de itt egy olyan fontos dologról van szó, hogy Isten – emberi módon – esküt is tett. Ezzel tudatta velünk, hogy az Ő esküje garantáltan beteljesedik a maga idejében.
Ábrahám mindvégig kitartott amellett, hogy Isten – ígérete beteljesítéseként – bizonyosan meg fogja őt áldani. Ezért követte mindenben Isten hozzá intézett szavát, és végül el is nyerte az ígéretet. (A 11. fejezetben olvasni fogunk még Ábrahám hitéről.) Hasonlóképpen, mi is csak akkor lehetünk részesei a Magnak szóló áldásnak, ha maradéktalanul elhisszük azt, amit Isten Krisztusban megígért.
„Mert az emberek nagyobbra esküsznek, és náluk minden vitának véget vet és mindent megerősít az eskü. Ezért Isten is esküvéssel kezeskedett, mert még meggyőzőbben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy végzése változhatatlan. Azért, hogy két változhatatlan tény által, amelyekre nézve lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős vigasztalásunk legyen nekünk, akik hozzá menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet,” (Zsidók 6:16-18)
Isten azért választotta az esküt ígérete alapjául, mert meg akarta mutatni az embereknek, hogy az Ő „változhatatlan végzése” feltétlenül be is fog teljesülni! De mi az a „két változhatatlan tény”? Az egyik tény az, hogy Isten legelőször egy ígéretet tett Ábrahámnak:
„Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, felmagasztalom nevedet, és áldás leszel. Megáldom azokat, akik téged áldanak, és megátkozom azt, aki téged átkoz. Megáldatik benned a föld minden nemzetsége.” (1Mózes 12:2-3)
A második tény pedig az, hogy Isten egy másik alkalommal esküt is kapcsolt ehhez az ígérethez (1Mózes 22:16-18). Isten ezen eljárása egy fontos elven nyugszik: két tanú szavára minden bizonyság megáll (5Mózes 19:15; Máté 18:16; 2Korinthus 13:1). Mivel Isten kétszer is kimondta ugyanazt, ráadásul másodszor esküvel, ezért lehetetlen, hogy ne teljesüljön be Isten beszéde! Isten minden szava igazság, erre a két tényre nézve pedig egyenesen „lehetetlen, hogy Isten hazudjon”, ezért e két változhatatlan tény „erős vigasztalásunk”. Az erős vigasztalás – amit a Krisztusban elérhető áldásról ígért Isten – olyan bizonyos és sziklaszilárd, hogy bátran rá lehet építeni az egész hitünket! Az „előttünk levő reménységről” így szól:
„amely biztos és erős horgonya lelkünknek, és beljebb hatol a kárpitnál, ahova útnyitóul bement értünk Jézus, aki örökre a Melkisédek rendje szerinti főpap lett.” (Zsidók 6:19-20)
Ez a kép egy csodálatos kapaszkodó hitünk számára! A horgony azt a célt szolgálja, hogy a hajó mozdulatlanságát biztosítsa: egy biztos pont, ami a hajót stabilan tartja, és nem engedi, hogy a víz elsodorja a kikötőből. A lelkünk horgonyáról azt mondja, hogy „beljebb hatol a kárpitnál”. A kárpitról majd csak a 8-9. fejezetben lesz részletesebben szó. Érdemes azonban elöljáróban felidézni, hogy az első kárpit a templomi szentélyt (sátrat) választotta el a külvilágtól, és a szentélybe csak a papok mehettek be. Volt azonban egy második kárpit is, ami a szentek szentjét (a szent sátor legbelsőbb részét) választotta el a szentélytől. Ebből a szakaszból nem tudjuk meg, itt konkrétan melyik kárpitról van szó, de a későbbi fejezetekben visszatérünk rá. Annyit mond, hogy oda „útnyitóul bement értünk Jézus”. Más szóval számunkra már kézzelfogható a reménység: Krisztus elérhetővé tette számunkra az Istennel való közösség minden áldását.
A folytatásban a Zsidókhoz írt levél legfőbb tanításával fogunk foglalkozni, ti. hogy „Jézus örökre a Melkisédek rendje szerinti főpap lett”. Miért olyan hangsúlyos ez? Mi a jelentősége?
Ki volt Melkisédek?
„Mert ez a Melkisédek, Sálem királya, a felséges Isten papja, aki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozva őt megáldotta. Ábrahám pedig tizedet adott neki mindenből, aki – ha a nevét magyarázzuk – először is az igazság királya, azután pedig Sálem királya is, azaz a békesség királya, apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de miután hasonlóvá lett az Isten Fiához, pap marad örökké.” (Zsidók 7:1-3)
Már korábban is szóba került, hogy Krisztus Melkisédek rendje szerinti főpap lett (Zsidók 5:10). De mit jelent ez a gyakorlatban? Egyáltalán kicsoda volt Melkisédek? Az a helyzet, hogy az Ószövetség nagyon keveset mond róla:
„Melkisédek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő a magasságos Isten papja volt. Megáldotta őt, és azt mondta: Áldott legyen Abrám a magasságos Istentől, az ég és föld teremtőjétől. Áldott a magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet adott neki mindenből.” (1Mózes 14:18-20)
Az Ószövetség összesen ennyit ír Melkisédekkel kapcsolatban (a már idézett 110. zsoltáron kívül)! A fenti történetből annyit tudunk meg, hogy Melkisédek megáldotta Ábrahámot (Abrámot), majd Ábrahám tizedet adott neki mindenéből. A neve és a rangja további információkat szolgáltat kilétére és szerepére vonatkozóan. A Melkisédek név azt jelenti, hogy „igazság királya”. Ez azért érdekes, mert ez a cím a próféciák szerint a Messiás király egyik alaptulajdonsága:
„Íme, igazságosan uralkodik a király, és a fejedelmek törvényesen kormányoznak.” (Ézsaiás 32:1)
„Íme, eljönnek majd a napok – ezt mondja az ÚR –, amikor Dávidnak igaz sarjat támasztok. Királyként fog uralkodni, és bölcsen jár el: jogosságot és igazságot cselekszik e földön.” (Jeremiás 23:5)
Az is olvasható, hogy Melkisédek Sálem városának királya volt. A város neve békességet jelent, így Sálem királya a „békesség királya”. Egy jól ismert messiási prófécia ezt a címet szintén Krisztusra vonatkoztatja:
„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ézsaiás 9:6)
A Zsidókhoz írt levél egy félreérthető dolgot is említ Melkisédekkel kapcsolatban: „apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs.” Bár ezt a kijelentést könnyen úgy is lehetne érteni, hogy Melkisédek valami angyal volt, vagy maga Isten Fia, itt egyszerűen arról van szó, hogy a Szentírásból szándékosan kimaradt Melkisédek nemzetségtáblázata, születési és halotti anyakönyvi kivonata. Márpedig ez a zsidók számára rendkívül fontos volt, hiszen lévita pap csak az lehetett, aki bizonyítani tudta anyakönyvi kivonattal, hogy ő valóban lévita. Ennek hiányában ki is zártak egyeseket a papságból:
„A papok fiai közül: Hobajjá fiai, Hakkóc fiai és Barzillaj fiai, aki a gileádi Barzillaj leányai közül vett magának feleséget, és róla nevezték el. Ezek, bár keresték a bejegyzésüket, tudniillik a nemzetségük könyvét, azonban nem találták, ezért kizárták őket a papságból.” (Ezsdrás 2:61-62)
Melkisédeknek – a magasságos Isten papjaként – nem volt dokumentálva a nemzetségtáblázata, Dávid mégis az ő örökké tartó papságáról prófétált: „Megesküdött az ÚR, és nem másítja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint.” (Zsoltárok 110:4) A Melkisédek rendje szerinti papság ezek szerint örökkévaló, és még csak nemzetségtáblázat sem kell hozzá! Így érthetjük meg azt, hogy Melkisédek „hasonlóvá lett az Isten Fiához”: azért nem tudunk róla többet, mert csak így válhatott Krisztus előképévé. A folytatásból kiderül, mi ennek a jelentősége: Jézus a nemzetségtáblázata alapján soha nem válhatott volna pappá!
Melkisédek és Lévi
A következő hosszabb szakasz Melkisédek papságát méri össze a lévita papsággal – mégpedig a tizedszedés kérdése kapcsán:
„Nézzétek, milyen nagy az, akinek Ábrahám, a pátriárka zsákmányából tizedet is adott! Azoknak, akik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot, parancsuk van arra, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz a saját atyjafiaiktól, jóllehet ők is Ábrahám ágyékából származtak. Az pedig, aki nem az ő nemzetségükből származott, tizedet vett Ábrahámtól, és megáldotta az ígéretek birtokosát. Márpedig minden vitán felül áll, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet. Itt halandó emberek szednek tizedet, ott pedig az, akiről azt valljuk, hogy él. És hogy úgy mondjam, Ábrahám személyében a tizedszedő Lévi is tizedet adott, mert még az atyja ágyékában volt, amikor Melkisédek találkozott vele.” (Zsidók 7:4-10)
A léviták isteni parancsra szedtek tizedet saját testvéreiktől (4Mózes 18:21), akik ugyanúgy Ábrahám leszármazottai és az ígéret örökösei voltak. Melkisédek azonban – aki nem is az ígéretek birtokosa és nem is Ábrahám leszármazottja volt – isteni parancs nélkül szedett tizedet Ábrahámtól (az ígéret örökösétől), sőt meg is áldotta őt!
Ha valaki tizedet ad egy másik személynek, akkor ezzel nagyobbnak, fontosabbnak, tekintélyesebbnek ismeri el önmagánál. A megáldás gyakorlata is ugyanezen az elven alapul: „a nagyobb áldja meg a kisebbet.” Eszerint Melkisédek valóban nagyobb volt, mint Ábrahám! Ebből következik, hogy a Melkisédek rendje szerinti papság is nagyobb, mint az Ábrahámtól származó lévitai papság! Ezt az állítást további két érv támasztja alá:
- A lévita papok meghalnak, Melkisédek azonban él (ld. Zsoltárok 110:4)
- „A tizedszedő Lévi is tizedet adott”, vagyis Melkisédek még Lévitől is tizedet szedett
A modern gondolkodás számára mindkét érv szokatlannak és alaptalannak tűnhet, pedig a bibliai hit két fontos alapelvéből következik – ezért is fontos, hogy foglalkozzunk velük.
Először is miért érv az, hogy Melkisédek él? Egyáltalán, honnan tudjuk, hogy él, hiszen még csak nemzetségtáblázata sincs?! A válasz ott van előttünk, Isten igéjében, a sokszor idézett profetikus zsoltárban: „Megesküdött az ÚR, és nem másítja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint.” (Zsoltárok 110:4) Gondoljunk bele: ha Melkisédek halott lenne, akkor az ő rendje szerinti papság ugyanazt a mintát követné, mint Melkisédek, azaz meghalna. De mivel Isten igéje azt mondja, hogy az ő rendje szerinti papság örökkévaló, ebből az következik, hogy Melkisédek is él! Ennek a gondolatmenetnek van egy nagyon fontos tanulsága: ha Isten igéje kijelent valamit, akkor az úgy van, akkor is, ha nincsen rá más, e világból származó bizonyíték!
A másik érv ugyanilyen különös: hogyan adhatott Lévi tizedet Melkisédeknek, hiszen egyrészt még meg sem született, másrészt pedig Ábrahám a nagyapja volt. Emögött az érv mögött a „bibliai szolidaritás” elve húzódik, aminek lényege, hogy ami a szülőkkel (felmenőkkel) történik, az tulajdonképpen a gyermekeikkel is történik, rájuk is kihat – legyen az jó vagy rossz. Ami Ábrahámmal történt – ti. tizedet adott Melkisédeknek – az egyben az unokájával, Lévivel is megtörtént, akaratától függetlenül. Ez nem tűnik igazságosnak, de ha az öröklés természeti törvényeire gondolunk, fejet kell hajtanunk az isteni bölcsesség előtt.
Sőt, valójában csak ezen az alapon érthetjük meg, mit jelent az, hogy „amint Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki megelevenedik” (1Korinthus 15:22). Nem voltunk jelen, amikor Ádám vétkezett, egyetlen ember engedetlensége mégis kihatott minden utódjára. Ugyanígy nem voltunk jelen akkor sem, amikor Jézus igaz emberként halt meg a kereszten, örök engedelmessége mégis kihat mindenkire, akik az Ő szelleme által újjászületnek (ld. Róma 5:15-19)! Ami az utolsó Ádámmal – azaz Jézussal – történt, az velünk is történt (ld. 1Korinthus 15:45)! Ezen az alapon hihetünk abban, hogy Isten Krisztusban már minden áldást nekünk adott, és ezt az újjászületés által ténylegesen el is nyertük (ld. Efezus 1:3)!
A papság és a tökéletesség
Miután nyilvánvalóvá lett, hogy a lévitai papság alábbvaló a melkisédeki papságnál, nézzük meg ezt a kérdést Isten végső céljainak fényében:
„Ha tehát a lévita papság által volna a tökéletesség, mert a nép ez alatt kapta a törvényt, mi szükség volna arra, hogy más pap támadjon Melkisédek rendje szerint, ne pedig Áron rendje szerint?” (Zsidók 7:11)
Két kulcsfogalmat említ itt a levél: a papságot és a tökéletességet. A papság tágabban az imádati rendszert (és az azt meghatározó törvényt) jelenti. A tökéletesség (vagy teljesség) arra utal, hogy létrejön egy olyan társadalom, ahol végre minden ember az Isten elképzelése szerinti harmóniában él egymással. Elvégre ez Isten végső célja, és ennek az idilli állapotnak az elérését már a törvény is előrevetítette. De ha a törvény is erről a tökéletességről beszél, akkor mi szükség van egy másik rendszerre?
Jogos a kérdés! Ha ugyanis az Áron rendje szerinti (lévitai) papság jól működne, és az imádati rendszer – ami a törvényben van lefektetve – valóban tökéletessé tenné az embereket, akkor mi szükség volna egy másik rendszerre, egy másik papságra? Ha egy rendszer képes egy tökéletes társadalmat létrehozni, akkor értelemszerűen azt a rendszert nem szabad megváltoztatni. Ha viszont hatástalan a rendszer, akkor rendszerváltásra van szükség!
„Mert a papság megváltozásával szükségképpen megváltozik a törvény is. Mert akiről ezeket mondjuk, az más nemzetséghez tartozott, amelyből senki sem szolgált az oltár körül. Mert nyilvánvaló, hogy a mi Urunk Júdából támadt, amely törzsre nézve Mózes nem beszél a papságról.” (Zsidók 7:12-14)
A 12. vers egy nagyon erőteljes kijelentés a levél fő témájáról, a rendszerváltásról. A lévitai papság az ószövetségi rendszer (a törvény) szerves része volt. Ha a papság megváltozik, akkor azzal együtt az egész imádati rendszer is felborul és megsemmisül!
Krisztus nem tartozott Lévi törzséhez, ezért az Áron rendje szerinti papságra nem is tarthatott igényt. Mivel a törvény kizárólag a lévita Áron családjából származó embereket rendelte papságra, a törvény szerint Jézus nem lehetne pap Isten népe között, hiszen Júda törzséből származott! (ld. Zsidók 8:4 vö. 4Mózes 16) Viszont ha Isten őt mégis papnak mondja (ld. Zsoltárok 110:4), akkor ez azt jelenti, hogy a papság változott meg! Ezt a változást maga Isten vetítette előre, már az Ószövetségben:
„És ez még inkább nyilvánvaló lesz, ha Melkisédekhez hasonlóan más pap támad, aki nem testi parancsolat törvénye szerint lett azzá, hanem a romolhatatlan élet ereje által. Erről így tesz bizonyságot: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” (Zsidók 7:15-17)
Isten megesküdött Krisztusnak, hogy ő lesz az új és örökkévaló papság képviselője (Zsoltárok 110:4). De milyen alapon lett Krisztus Melkisédek rendje szerinti pappá? Azt mondja a levél, hogy „nem testi parancsolat törvénye szerint…, hanem a romolhatatlan élet ereje által.” Ez azt jelenti, hogy Krisztus nem Isten valamilyen törvénye, hanem az örök élet jogán lett pap! A romolhatatlanság pedig kimondottan Isten Fia saját tulajdonú, örök életére vonatkozik:
„Mert ahogy az Atyának élete van önmagában, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában” (János 5:26)
A teremtmények életét Isten tartja fenn: „Ha csak önmagára lenne gondja, és visszavenné magához lelkét és leheletét, egyszerre kimúlna minden test, és az ember visszatérne a porba.” (Jób 34:14-15) Ezzel szemben Fiát egy elidegeníthetetlen, elpusztíthatatlan élettel ajándékozta meg, ami örökre sajátja marad. Krisztus ezen élet jogán lehet Melkisédek rendje szerinti pap örökké. Ez egy lényeges különbség a két papság között: Lévi rendje halandó, Melkisédek rendje viszont örökké élő!
„A korábbi parancsolatot félreteszik, mivel erőtlen és haszontalan, mert a törvény semmit sem tett tökéletessé, de egy jobb reménységhez vezet, amely által közeledhetünk Istenhez.” (Zsidók 7:18-19)
A törvény (parancsolat) előírta az igaz életet, de annak megvalósításához már nem tudta hozzásegíteni az embert. Ebben a tekintetben a törvény „erőtlen és haszontalan” volt. Nem volt képes semmit és senkit tökéletessé tenni – nem volt képes igaz embereket létrehozni, nem valósította meg Isten végső tervét. Pál apostol ugyanerről beszél:
„és tudjuk azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből, nem pedig a törvény cselekedeteiből, mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg senki.” (Galata 2:16)
Milyen szerepe volt akkor a törvénynek? Bizonyságot tett Isten tervéről az emberrel, és arról, hogy Isten előre gondoskodott egy másik, működő rendszerről. Pál úgy fogalmazza meg, hogy a törvény „Krisztushoz vezérlő tanítómester” (Galata 3:24) volt: megmutatta, hogy lesz egy hatékony megoldás az ember problémájára, amiről Isten előre gondoskodott, és a maga idejében el fog jönni.
A törvény „egy jobb reménységhez vezetett, amely által közeledhetünk Istenhez.” Mi ez a jobb reménység? Az, hogy az Istennel való kapcsolat ténylegesen helyreáll. A régi rendszer ezt soha nem tudta biztosítani, mert soha nem működött, és soha nem is fog működni! Éppen ezért ahhoz, hogy valódi szeretetkapcsolatban lehessünk Istennel, félre kellett tenni az útból a törvény rendszerét!
Jobb szövetség
„Azok eskü nélkül lettek papokká, ő viszont nem eskü nélkül, hanem esküvéssel, azáltal, aki azt mondta neki: Megesküdött az Úr, és nem bánja meg, te örökké pap vagy. Ezért Jézus jobb szövetségnek lett kezesévé.” (Zsidók 7:20-22)
A léviták a törvény alapján lettek papok, eskü nélkül, Krisztus azonban Isten esküje által lett örök főpap (Zsoltárok 110:4). Emberileg nézve egy eskünek még egy parancsba adott szónál is nagyobb súlya van – ennélfogva Krisztus papsága is erősebb – és végleges! Krisztus papságával egy új rendszer – egy új és jobb szövetség – jött el, amire azért volt szükség, mert a régi nem működött!
„És amíg azok többen lettek papokká, mert a halál miatt nem maradhattak meg, addig neki, mivel örökké megmarad, változatlan a papsága. Ennélfogva mindenkor üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy közbenjárjon értük.” (Zsidók 7:23-25)
Lévita papokból sokra volt szükség, mert „a halál miatt nem maradhattak meg” – meghaltak, mint mindenki más, és utódaik álltak helyükre. Krisztus viszont örökké él, ezért nincs is szükség más papra! A melkisédeki papság valójában egyetlen személy! Még maga Melkisédek sem tagja, csak előképe ennek a Melkisédek rendje szerinti papságnak, hiszen csak egy közbenjárónk van: Jézus Krisztus (ld. 1Timóteus 2:5). Jézus közbenjárása a gyakorlatban azt jelenti, hogy akik az Ő örök papsága által közelítenek Istenhez, azok megmenekülnek a bűntől!
„Mert ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített és aki az egeknél magasságosabb lett, akinek nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy napról napra előbb a saját bűneiért vigyen áldozatot, azután a nép bűnéért, mert ezt egyszer megcselekedte, amikor önmagát feláldozta. Mert a törvény gyarló embereket rendel főpapokká, a törvény utáni eskü beszéde pedig az örökké tökéletes Fiút.” (Zsidók 7:26-28)
Az új, melkisédeki főpap személyes életében már működik a tökéletesség (a megoldás): a szentség, az ártatlanság, a szeplőtlenség. Ő nem olyan, mint a bűnös emberek: Neki nincs szüksége arra, hogy önmagáért is bemutasson áldozatot, mert ő nem vétkezett.
A régi rendszerben maguk a főpapok sem voltak tökéletesek, ami azt mutatja, hogy még számukra sem működött a régi rendszer. A Dávidnak kijelentett eskü azonban Isten Fiát jelölte meg új főpapnak, és – jóval a törvényadás után – előremutatott egy új, örök, tökéletes rendszerre. Mivel Krisztus életében működik az új rendszer, ezért csakis ő tudja közvetíteni nekünk az igazi, működő megoldást.