A régi rendszer senkit nem tudott tökéletessé tenni, nem működött. A következő fejezetek azonban nemcsak a régi rendszer problémájára világítanak rá, hanem arra is, hogy az új rendszer hogyan és miért működik.
Ücsörgő főpap?!
„Az elmondottak lényege az, hogy olyan főpapunk van, aki a Magasságos trónjának jobbjára ült a mennyekben, annak a szentélynek és igazi sátornak szolgálattevőjeként, amelyet nem ember épített, hanem az Úr.” (Zsidók 8:1-2)
Hogyan gondoljunk Krisztus főpapi szolgálatára? Az Ószövetségben a papok a szentélyben különböző feladatokat ellátva szolgáltak (kenyerekre, lámpásokra ügyelés, tömjénezés, áldozás, vérhintés stb.), és gyakorlatilag minden szolgálatot állva végeztek. A szentélyben semmilyen ülőalkalmatosság nem volt, egyedül a szövetség ládájának fedelét nevezték a „kegyelem trónjának”. Ennek a közelébe azonban csak évente egyszer járulhatott a főpap, és nemhogy nem ülhetett le, de – a zsidó hagyomány szerint – az sem volt magától értetődő, hogy túléli a szentek szentjébe való belépést…
Ehhez képest Krisztusról azt mondja az Írás, hogy főpapként nem Isten előtt állva vagy térdelve esedezik, hanem a jobbján ül! Ez a gondolat a már jól ismert 110. zsoltárból származik:
„Így szól az ÚR az én uramhoz: Ülj a jobbomra, amíg ellenségeidet a lábad alá nem vetem zsámolyul.” (Zsoltárok 110:1)
Jézus az, aki saját magára vonatkoztatta ezt a próféciát (ld. Márk 12:36-37), ezért semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy „olyan főpapunk van, aki a Magasságos trónjának jobbjára ült a mennyekben”. A földi főpapok egyáltalán nem ülhettek le a szentélyben végzett szolgálatuk közben, pláne nem Isten trónjára! Jézus azonban Melkisédek rendje szerinti főpap, ami Péter magyarázata szerint azt is jelenti, hogy ő Úr és Krisztus – azaz Isten által beiktatott teljhatalmú uralkodó:
„Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk. Miután tehát az Isten jobbjára felemeltetett, és megkapta az Atyától megígért Szent Szellemet, kitöltötte azt, amint most látjátok és halljátok is. Mert nem Dávid ment fel a mennybe, hiszen ő maga mondja: Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, amíg ellenségeidet lábad alá teszem zsámolyul. Bizonyosan tudja meg azért Izráel egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (Apostolok cselekedetei 2:32-36)
Pál apostol kijelentése szerint Jézus addig fog ülni és uralkodni főpapként és királyként, amíg a nagy küzdelem végleg lezárul:
„Mert addig kell uralkodnia, amíg minden ellenségét lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halált törli el. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, aki neki mindent alávetett. Amikor pedig minden alá vettetett, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki neki mindent alávetett, hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Korinthus 15:25-28)
Jézus személyében olyan főpapunk van, aki dolgavégezetten ül a Magasságos trónján! Ez elsőre furcsának tűnhet, de itt válik láthatóvá egy fontos különbség az Ószövetséghez képest: a földi főpapok folyamatosan csináltak valamit, azonban Jézus Krisztus ül a mennyekben. Nem végez semmi olyan feladatot, amit a főpapoknak egyébként a földön el kellett látniuk, hiszen az „ülős” mondat így folytatódik: „annak a szentélynek és igazi sátornak szolgálattevőjeként [ül], amelyet nem ember épített, hanem az Úr.” Jézus Krisztus szolgálattevőként ül a mennyben!
Az „igazi sátor” nem földi, emberi építmény. A földi szent sátor építését Isten rendelte el, viszont emberek építették fel. Hasonló a helyzet a Salamon és a Zerubbábel által felépített templommal is: azokat is emberek építették. Ez azt jelenti, hogy az igazi szentély nem az Ószövetségben látott sátorépület, és nem is a később felépített két templom. Jogosan merül fel a kérdés: akkor a Földön épített sátor (ill. a későbbi templom) nem volt „igazi”?! Nyilván nem arról van szó, hogy ezeket az épületeket csak az emberi képzelet szülte, netalán hamisítványok lettek volna. De Isten tökéletes terve szempontjából ezek csupán „árnyékok” és „előképek” voltak, amelyek Isten tervének tökéletes megvalósulására – az „igazira” – mutattak előre.
Az előkép bibliai értelemben nem egy „kicsinyített” modell, hanem példázat. A példázatnak nem az a célja, hogy a valóság minden egyes apró részletét pontosan lemásolja, hanem hogy egy-egy tanítást célzottan és gyakorlati módon érzékeltessen. A példázatokban ezért gyakran előfordulnak olyan elemek, amelyek a valóságban egészen máshogy működnek. Jó példa erre a főpapi szolgálat: az Isten előtt állva esedező főpap példázat (előkép), míg a valóságban Krisztus győztesen ül Isten jobbján!
Áldozatok bemutatása
„Mert minden főpapot ajándékok meg áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen mit áldoznia. Ha tehát a földön volna, még csak pap sem volna, mert már vannak olyanok, akik a törvény szerint áldozatokat mutatnak be;” (Zsidók 8:3-4)
Az ó szövetségben a papok feladata volt az Istennel való kapcsolattartás és a népért való közbenjárás. Ez egyébként minden vallásra érvényes, mivel az istennel/istenekkel való kapcsolatot kezdettől fogva csak áldozatok/ajándékok bemutatása által lehetett gyakorolni (ld. Kain és Ábel – 1Mózes 4). Ennek megfelelően Krisztus a saját életét vitte Isten elé, áldozati ajándékul.
„Ha tehát a földön volna, még csak pap sem volna, mert már vannak olyanok, akik a törvény szerint áldozatokat mutatnak be.” A mózesi törvény szigorúan előírta, hogy csak Áron családja mutathat be áldozatot. Amikor Kórah, Dátán és Abirám megkérdőjelezte ezt a rendet, Isten megölte őket:
„Kórah pedig, Jichár fia, aki Lévi fiának, Kehátnak a fia volt, összefogott Dátánnal és Abirámmal, Eliáb fiaival meg Ónnal, Pelet fiával, aki Rúben fia volt, és fölkeltek Mózes ellen Izráel fiai közül kétszázötven emberrel együtt, akik a gyülekezet vezetői voltak, tanácsbeli, jól ismert emberek. Összegyűltek Mózes és Áron ellen, és azt mondták nekik: Sokat tulajdonítotok magatoknak, holott az egész gyülekezet, ezek mindnyájan szentek, és közöttük van az ÚR! Miért emelitek hát magatokat az ÚR gyülekezete fölé?” (4Mózes 16:1-3)
A lázadásnak Isten vetett véget:
„És az történt, hogy mihelyt befejezte ezt a beszédet, meghasadt alattuk a föld. Megnyitotta a föld a száját, és elnyelte őket házuk népével együtt, Kórah minden emberét és minden jószágukat. (…) Fölszedte azért Eleázár pap a réztömjénezőket, amelyeket odavittek, akik megégtek, és vékonyra verette őket az oltár beborítására, emlékeztetőül Izráel fiainak, hogy senki idegen, aki nem Áron magvából való, ne járuljon az ÚR elé füstölőszerrel füstölögtetni, hogy úgy ne járjon, mint Kórah és az ő csoportja, amint megmondta neki az ÚR Mózes által.” (4Mózes 16:31-32,39-40)
Ebből a történetből egyértelműen következik, hogy Krisztus a régi rendszerben egyáltalán nem lehetne pap, csakis egy teljesen új rendszerben. Ez ismét megerősíti a tényt, hogy mivel Jézus Melkisédek rendje szerinti pap – nem pedig Áron rendje szerint –, ezért csak egy új rendszer papja lehet.
Példa, árnyék, minta
„akik a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogy Isten rendelte Mózesnek, amikor el akarta készíteni a sátrat: Vigyázz – mondta –, hogy mindent a szerint a minta szerint készíts, amelyet a hegyen mutattam neked.” (Zsidók 8:5)
Akik a törvény szerint mutatnak be áldozatot, azok „a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak”. Ha a földi szentély csak képmás és árnyék, akkor mit gondoljunk ezek alapján a mennyei valóságról? Afelől nincs kétség, hogy a szent sátor tervrajzát (mintáját) maga Isten adta Mózesnek:
„Vigyázz, hogy a szerint a minta szerint készíttesd el, amelyet a hegyen mutattam neked.” (2Mózes 25:40)
Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a „képmás” szó itt félrevezető lehet. Krisztus – mint Isten „valóságának képmása” – tökéletes másolata az Atyának (Zsidók 1:3), itt azonban egy másik szó szerepel, ami példát jelent. A sátor tervrajza ennek értelmében nem a mennyei templom másolata volt, hanem csak egy példa!
A szerző példának és árnyéknak nevezi a régi rendszer elemeit, mert a valóságról tanítottak, de sosem voltak egyenértékűek a valósággal. Az a tervrajz, amit Isten mutatott Mózesnek a hegyen, nem ábrázolhatta a valóságot tökéletesen, mivel csak egy taneszköz volt, ami a valóságra mutatott. A mintában például utalás sem volt arra nézve, hogy a főpap a Magasságos jobbján ül majd a mennyekben. Az árnyék és a valóság közötti különbség megértése kulcsfontosságú, mert a levél további érvelése ezen alapul.
Jobb szövetség
„Most azonban Krisztus annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel jobb szövetségnek lett a közbenjárója, amely jobb ígéretek alapján köttetett. Mert ha az az első kifogástalan lett volna, nem kerestek volna helyet a másodiknak.” (Zsidók 8:6-7)
Ez egy újabb elképesztő kijelentés! Jézus főpapi szolgálata – ahogyan közvetít Isten és ember között – kiválóbb előnyök megtapasztalásához segít hozzá minket. Mivel ez egy sokkal jobb szolgálat, ezért egy teljesen új kormányzási módról beszélhetünk.
jobb szolgálat = jobb rendszer = jobb szövetség
A régi/első szövetség (rendszer) alapokmánya a kőtáblákra írt tízparancsolat volt:
„És Mózes ott volt az ÚRral negyven nap és negyven éjjel. Kenyeret sem evett, vizet sem ivott. És fölírta a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsot.” (2Mózes 34:28)
A Sínai-hegyen adott tízparancsolat volt a régi szövetség alapdokumentuma, azonban „Krisztus jobb szövetségnek lett a közbenjárója”. Ebből az következik, hogy az új rendszer alapja nem lehet a tízparancsolat betűjének betartása, hanem szükségszerűen egy másik alapon kell működnie! Mi ez a másik alap? Pál apostol rávilágít a két szövetség közötti alapvető különbségre:
„aki alkalmassá tett minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a szellemé, mert a betű megöl, a szellem pedig megelevenít. Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata annyira dicsőséges volt, hogy Izráel fiai nem tudtak Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még inkább dicsőséges a szellem szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata?” (2Korinthus 3:6-9)
Pál apostol világossá teszi, hogy a keresztények nem a halál és a kárhoztatás dicsőséges (!) szövetségének szolgái, hanem egy még dicsőségesebb, új szövetségé, amely a szellem által mindenkinek életet ad. Ennek az új rendszernek már nem a betű az alapja, hanem a szellem vezetésének követése. A szellemen alapuló új rendszer működéséről Pál apostol sok helyen beszél:
„Ha azonban a szellem vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt.” (Galata 5:18)
„Ha a szellem által élünk, a szellem szerint is járjunk.” (Galata 5:25)
„Mert akiket Isten szelleme vezérel, azok Isten fiai.” (Róma 8:14)
Miért dicsőségesebb a szellem szolgálata a betűénél? Azért, mert az új rendszer – a régivel ellentétben – valódi szentséget, igaz életet eredményez! Ha az első szövetség – amit Isten Mózes által közvetített – igaz embereket eredményezett volna, nem lett volna szükség egy másik rendszerre.
Az új szövetség ígérete
Mivel Isten kezdettől fogva tudta, hogy a kőbe vésett törvény nem oldja meg az ember igazi problémáját, előre bejelentette, hogy a régi helyébe egy új szövetség fog lépni:
„Mert dorgálóan ezt mondja nekik: Íme, jönnek napok – ezt mondja az Úr –, és Izráel házával és Júda házával új szövetséget kötök. Nem olyan szövetséget, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptomból. Mivel azonban nem maradtak meg szövetségemben, azért én sem törődtem velük – ezt mondja az Úr. Mert ez az a szövetség, amelyet azon napok elmúltával kötök az Izráel házával. Ezt mondja az Úr: Törvényemet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, és Istenük leszek, ők pedig népemmé lesznek. Akkor senki sem tanítja többé így sem a társát, sem a testvérét: „Ismerd meg az Urat”, mert mindnyájan ismerni fognak engem kicsinytől nagyig. Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és bűneikről nem emlékezem többé.” (Zsidók 8:8-12)
A fenti szakasz szó szerinti idézet Jeremiás próféciájából (Jeremiás 31:31-34). Ez Isten saját kijelentése arról, hogy az új szövetség teljesen más lesz, mint a régi. A jobb ígéret ezek alapján azt jelenti, hogy az új rendszer sikerre viszi Isten tervét, ugyanakkor nem a régi megújítása lesz. Isten maga emeli ki a különbséget: „Nem olyan szövetséget [kötök], amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptomból.” Kiket kell kézen fogva vezetni? A kisgyermekeket! Isten hozzájuk intézett parancsai jók voltak:
„És kihoztam őket Egyiptom földjéről, és a pusztába vittem őket. Rendelkezéseket adtam nekik, megismertettem velük törvényeimet, amelyeket ha megcselekszik az ember, él általuk.” (Ezékiel 20:10-11)
Ez egy csodálatos szövetség volt, nagyszerű parancsolatokkal, amiket, ha maradéktalanul megtart az ember, akkor örökké élhet! „Mivel azonban nem maradtak meg szövetségemben, azért én sem törődtem velük – ezt mondja az Úr.” Ezzel kapcsolatban rengeteg bizonyíték van:
„Bizonyságot tettél ellenük, és vissza akartad téríteni őket törvényedhez. De ők fölfuvalkodtak, s nem hallgattak parancsolataidra, és vétkeztek végzéseid ellen, pedig ha valaki megtartja azokat, él általuk. Lázadva hátat fordítottak, megkeményítették nyakukat, és nem engedelmeskedtek… Hiszen királyaink, fejedelmeink, papjaink és atyáink nem cselekedték törvényedet, és nem figyeltek parancsaidra és intelmeidre, amelyek által bizonyságot tettél ellenük.” (Nehémiás 9:29,34)
„De a fiak is pártot ütöttek ellenem, nem jártak rendelkezéseim szerint, és nem tartották meg törvényeimet, hogy azokat cselekedjék, amiket ha az ember megcselekszik, él általuk; és szombatjaimat is tisztátalanná tették. Ezért azt mondtam, hogy kiöntöm rájuk haragomat, bevégzem rajtuk haragomat a pusztában.” (Ezékiel 20:21)
Az ember számára jó dolog lett volna a parancsolatok megtartása, de a valóságban ez senkinek sem ment (ld. Róma 3:10-12,23). A törvény teljes megtartása soha nem működött – valójában még azoknak sem, akik mindent megtettek azért, hogy ők legyenek a világ legjobb törvénytartói:
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről tetszetősnek látszanak, belül pedig halottak csontjaival és minden tisztátalansággal vannak tele! Hasonlóképpen ti is kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és törvénytelenséggel.” (Máté 23:27-28)
István diakónus a zsidó néphez intézett utolsó beszédében ugyanígy summázta a törvény rendszerének eredményét:
„akik a törvényt angyalok közvetítésével kaptátok, és mégsem tartottátok meg.” (Apostolok cselekedetei 7:53)
A régivel ellentétben az új rendszer azonban működni fog: „Mert ez az a szövetség, amelyet azon napok elmúltával kötök az Izráel házával. Ezt mondja az Úr: Törvényemet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, és Istenük leszek, ők pedig népemmé lesznek.” (Zsidók 8:10)
Sokféle elképzelés született már arra nézve, hogy mit jelent a törvény szívbe írása. Egyesek szerint memorizálni kell a tízparancsolatot, mert így adja Isten az elménkbe a törvényt. Mások szerint a törvény szeretete által tudjuk megtartani Isten parancsolatait. Ezek szép elméletek, amikben azok a zsidók is szentül hittek, akik a lehető legkomolyabban vették a törvényt – akikhez Jézus a fentebb idézett, nem éppen simogató szavakat szólta. Pontosan ez az a módszer, ami soha nem működött! A bensőbe helyezett törvény valóságát Jézus szavai alapján érthetjük meg:
„Aki hisz bennem, amint az Írás mondta, élő víz folyamai áradnak annak belsejéből. Ezt pedig a szellemről mondta, akit kapnak majd a benne hívők, mert még nem adatott a szent szellem, mivelhogy Jézus még nem dicsőült meg.” (János 7:38-39)
Jézus arról beszélt, hogy az igaz élet – amiről a törvény szólt – folyamként árad majd a hívők belsejéből. Isten nem betűkbe foglalt parancsok és emberi törekvések által éri el, hogy az ember jól működjön, hanem azáltal, hogy Jézus szelleme a bensőnkből árad! Jeremiás próféciája azt vetíti előre, hogy az ember lényének legmélyén is összhangba kerül Isten törvényével, de a valóságban ennek semmi köze a parancsolatok megtartásához, mert ez a szellemtől való újjászületés által valósul meg. Hogy ez a tapasztalat konkrétan hogyan és mikor vált elérhetővé, arra a levél 11. fejezeténél részletesen kitérünk.
A jeremiási prófécia egy másik érdekes kérdést is felvet: miért mondja az Atya, hogy „Istenük leszek, ők pedig népemmé lesznek”? Talán az izraeliták nem voltak Isten népe? Ebből érthetjük meg, hogy a zsidók csak jelképesen voltak az Ő népe, mert nem voltak valódi közösségben Vele! Az új szövetség azonban erről a valódi, személyes kapcsolatról szól:
„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel érintettünk az életnek igéjéről – az élet megjelent, láttuk, tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk –, amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1János 1:1-3)
A keresztények már valóban közösségben vannak Istennel, és ezt a kapcsolatot Pál apostol a szülő-gyermek viszonyhoz hasonlítja. Ezért is hívhatjuk Atyánknak az Istent, mert az örökbefogadás szellemét kaptuk tőle:
„Mert nem a szolgaság szellemét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság szellemét kaptátok, aki által azt kiáltjuk: Abbá, Atya!” (Róma 8:15)
„Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának szellemét a szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abbá, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.” (Galata 4:6-7)
Jeremiás próféciájában valójában a szellem szövetségéről olvasunk, de mivel a megfogalmazás a régi rendszer keretein belül történik, ezért sokan félreértik jelentését. Jézus és az apostolok tanítása azonban rávilágít a valóságra:
törvény a szívben = Isten Fiának szelleme a szívben
A prófécia egy megdöbbentő kijelentéssel folytatódik: „Akkor senki sem tanítja többé így sem a társát, sem a testvérét: »Ismerd meg az Urat«, mert mindnyájan ismerni fognak engem kicsinytől nagyig.” (Zsidók 8:11) Mit jelent az, hogy senki sem fogja tanítani a társát? Ezek szerint nem kellenek tanítók? Nem erről van szó, hiszen akkor eleve nem lett volna szükség apostolokra, ráadásul a Zsidókhoz írt levél is – mint tanítás – önmaga ellen szólna. Itt nem általánosságban a tanításról van szó, hanem Isten megismeréséről. Pál apostol ezt így magyarázza:
„De te zsidónak neveztetsz, a törvényre támaszkodsz, és Istennel dicsekszel, és ismered az ő akaratát, és meg tudod ítélni, mi a helyes, mert a törvényből megtanultad. Meg vagy győződve arról, hogy te a vakok vezetője, a sötétben járók világossága, a balgatagok nevelője és a kiskorúak tanítója vagy, mert tied a törvényben testet öltött ismeret és igazság. Ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod? Aki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-e? Aki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodsz-e? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy-e? Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével Istent gyalázod-e?” (Róma 2:17-23)
A zsidó gondolkodásban Isten ismeretének oktatása azt jelentette, hogy megismertetik a jó és a rossz közötti különbségtételt azokkal, akiknek nincs erkölcsi iránytűjük. A tanítás itt egyáltalán nem azt jelenti, hogy meg kell értetni Isten igéjének titkait. Ehelyett az erkölcsi törvény ismeretéről és helyes alkalmazásáról szól. Isten ismerete a régi szövetségben azt jelentette, hogy az Isten elgondolása szerinti jót tesszük:
„Bizony, bolond az én népem. Nem ismernek engem, balga fiak ők, nem értelmesek! Van eszük a gonoszra, de jót cselekedni nem tudnak!” (Jeremiás 4:22)
„Halljátok meg az ÚR beszédét, Izráel fiai, mert pere van az ÚRnak a föld lakóival, mert nincs igazság, nincs szeretet és nincs istenismeret a földön.” (Hóseás 4:1)
„Mert szeretetet kívánok, nem pedig áldozatot, Isten ismeretét inkább, mint égőáldozatokat.” (Hóseás 6.6)
Isten ismerete = szeretet gyakorlása
Egy olyan rendszerben, ahol mindenki ismeri Istent, nem kell egymást regulázni, nincs szükség erkölcsi fegyelmezésre, rendőrségre, bíróságokra stb., ugyanis mindenki azt teszi, ami a helyes. Más szóval: az új rendszer jó és igaz embereket eredményez!
A prófécia lezárását nagyon sokan félreértik: „Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és bűneikről nem emlékezem többé.” A bűnbocsánat az új szövetségben nem lehet a bűnök elnézése, hiszen az a régi rendszerben is megvolt! Az új szövetségben a kegyelemnek átformáló ereje van, ami megváltoztatja az embert. Krisztus egy olyan megoldást hozott, amely nemcsak elengedi a bűnöket, hanem meg is szabadítja azoktól az embert! Péter erről így tett tanúságot a zsidók előtt:
„Azért legyen nektek tudtotokra, atyámfiai, férfiak, hogy általa a bűnök bocsánatát hirdetjük nektek. És mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.” (Apostolok cselekedetei 13:39-39)
Péter apostol kimondta a meztelen valóságot: a törvény olvasása által az ember élete nem tud teljesen megváltozni. Ezt a kijelentést Pál apostol kíméletlen őszinteséggel támasztotta alá – saját tapasztalatával. Pál – aki megtérése előtt buzgó, „törvénytartó” farizeus volt – hiába mondhatta el, hogy külső szemlélők számára a „törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen” volt (Filippi 2:6), belül pontosan tudta magáról, hogy a szíve nem engedelmeskedik a 10. parancsolatnak: „…a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd! De a bűn, kihasználva az alkalmat, a parancsolat által mindenféle kívánságot ébresztett bennem” (Róma 7:7-8). Krisztus megoldása pontosan ezt a problémát oldja meg: belülről, a természet szintjén változtatja meg az embert! Erről a következő fejezetek bővebben fognak beszélni.
| Árnyék | Valóság | |
|---|---|---|
| Rendszer: | Régi (első) szövetség | Új (második) szövetség |
| Működésének alapja: | Mózesi törvény | Krisztus szelleme |
| Örökségi viszony: | Szolgaság | Fiúság |
| Istennel való közösség: | Isten szolgái (jelképes nép) | Isten fiai (valódi nép) |
| Istenismeret: | Szabályok követése (nem kerültek közelebb Istenhez) | Szeretet gyakorlása (Istennel való egység) |
| Bűnbocsánat: | Bűnök elnézése | Bűnöktől való megszabadulás |
Az új nem a régi
„Amikor újról beszél, elavulttá tette az elsőt, ami pedig elavul és megöregszik, közel van az enyészethez.” (Zsidók 8:13)
Amikor Isten egy új szövetséget jelentett ki, akkor „elavulttá tette az elsőt” – az akkor érvényben lévő mózesi szövetséget. Ez egy nagyon hangsúlyos kijelentés arról, hogy az új szövetség semmiképpen sem lehet a régi folytatása vagy kiegészítése. Nincs átmenet a két szövetség között: Isten pontot tett a régi szövetség végére. A régi rendszer – aminek alapja a tízparancsolat (törvény) volt – hatályon kívül lett helyezve. Helyét az új szövetség vette át – aminek alapja immár az újjászületett ember bensőjéből áradó szellem (ld. 2Korinthus 3:6-9). A régi rendszer nem tudta megoldani az ember problémáját – hiszen eleve csak egy taneszköz (minta/árnyék) volt –, de az új szövetség igen! A régi rendszer így teljes mértékben elévült és szükségtelenné vált.
Az új szövetség az isteni kormányzás egyetlen olyan rendszere, ami örökké és tökéletesen működik. Ha valaki keresztény létére mégsem tapasztalja az új rendszer működését az életében, az valószínűleg még mindig a régi, elavult rendszer árnyékában él. A folytatás azonban rámutat arra, hogyan léphetünk át ebbe az új rendszerbe, és hogyan tapasztalhatjuk meg bőséges áldásait.