A régi imádati rendszer
A két rendszer összevetése után a mennyei és a földi szentély összehasonlítása következik. Jézus Krisztus egy új rendszert (szövetséget) indított el, amihez egy új papság és egy új szentély tartozik. Ebben az összefüggésben folytatódik a gondolatmenet:
„Az első szövetségnek is volt tehát istentiszteleti rendje és földi szent helye.” (Zsidók 9:1)
A régi rendszer középpontjában a szent sátor állt. Ennek az istentiszteleti rendjét (az áldozati rendszert) a törvény határozta meg (ld. 3Mózes), a szolgálatot pedig az ároni papság végezte. Mit tanulhatunk ebből?
„Mert sátrat építettek, amelynek első részében volt a gyertyatartó meg az asztal és a szent kenyerek. Ezt nevezték szentélynek. A második kárpiton túl pedig volt az a sátorrész, amelyet a szentek szentjének neveztek. Ebben volt az arany füstölőoltár és a szövetség ládája, minden oldalán arannyal beborítva, benne az aranykorsó a mannával és Áron kihajtott vesszeje meg a szövetség táblái, fölötte pedig a dicsőség kerubjai, beárnyékolva az engesztelés helyét. Ezekről most nem szükséges részletesen szólni.” (Zsidók 9:2-5)
„Nem szükséges részletezni” a sátor berendezéseit, hiszen Mózes fejezeteken keresztül beszél ezekről (ld. 2Mózes 25-30), és ez minden zsidó számára – akikhez a levél íródott – eleve kötelező ismeret volt. A régi rendszer jelképeinek részletes elemzése önmagában is kitenne egy könyvet, így ettől most eltekintünk, és a rövid vázlaton túl csak annyiban foglalkozunk velük, amennyiben ezt a levél megértése indokolja.
A szent sátor felépítését és elrendezését Isten rendelte el Mózesnek (ld. 2Mózes 25:8), Mózes pedig mindent az Istentől kapott terv szerint valósított meg. A sátor két részre volt osztva, és egy kárpit (függöny) választotta el a külvilágtól. Az első részben, az ún. szentélyben állt az arany gyertyatartó, a szent kenyerek asztala és az illatáldozati oltár. A belső helyiségben, a szentek szentjében – amit egy második kárpit választott el a szentélytől – helyezkedett el a szövetség ládája.
A Zsidókhoz írt levél különös módon az arany füstölőoltárt a szentek szentjébe helyezi, pedig az a sátor első részében, közvetlenül a második kárpit előtt állt (ld. 2Mózes 30:6). Ha eltekintünk a tárgyi tévedés lehetőségétől, akkor mi lehet a magyarázat erre az eltérésre? Bár az arany oltár helyileg nem a szentek szentjében volt, célját tekintve legalább annyira kapcsolódott a szövetség ládájához, mint az első rész tárgyaihoz, és kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a főpap – egyszer egy évben – Isten közvetlen jelenlétébe kerülhessen (ld. a nagy engesztelési nap – 3Mózes 16:12-13,18-19). Az arany oltár kapcsán fogalmazhatjuk meg a legfontosabb kérdést: Hogyan lehet közel kerülni Istenhez?
Első és második sátor
„Miután ezeket így elrendezték, a sátor első részébe mindig bejártak a papok az istentisztelet elvégzésére, a másodikba azonban évente egyszer egyedül a főpap mehetett be, azzal a vérrel, amelyet magáért és a nép bűneiért áldozott. A szent szellem ezzel azt jelenti ki, hogy addig nem nyílik meg az út a szentélybe, amíg fennáll még az első sátor.” (Zsidók 9:6-8)
A szentélybe (a szent sátor első részébe) naponta legalább kétszer (reggel és este) bejártak a papok az istentisztelet elvégzésére. Szolgálatuk során különböző feladatokat láttak el: ki kellett takarítani a mécseseket, olajat kellett tölteni, az arany illatáldozati oltárnál füstölögtetni kellett a naponkénti engesztelés céljából, friss kenyerekről kellett gondoskodni stb. Ezen szolgálatok jelentésére most nem térünk ki, inkább egy fontos tényt vegyünk észre: az első sátorba (a szentélybe) naponta bejártak a papok, a másodikba azonban nem. Mi ennek a jelentősége?
A szentek szentjébe (a „másodikba”) évente egyszer, a nagy engesztelési napon mehetett be a főpap „azzal a vérrel, amelyet magáért és a nép bűneiért áldozott”. Ezen a napon – jelképesen – Izrael minden bűne el lett törölve:
„Mert ezen a napon szereznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak titeket, és minden bűnötöktől megtisztultok az ÚR színe előtt.” (3Mózes 16:30)
A nagy engesztelési nap arról szólt, hogy amikor a nép teljes mértékben megtisztul a bűntől, többé már semmi akadálya nem lesz az Istennel való kapcsolatnak. De ebből mi valósult meg ténylegesen?
A 8. vers levonja a tanulságot: „A szent szellem ezzel azt jelenti ki, hogy addig nem nyílik meg az út a szentélybe, amíg fennáll még az első sátor.” Az ószövetségi sátor felépítését és szolgálatát a szent szellem ihlette. Ez azonban nem a tökéletes mennyei valóságot modellezte, hanem a bűn problémájának megoldatlanságáról tanított. Tudniillik az ember addig nem kerülhet valódi és állandó kapcsolatba Istennel (aki a sátor második, az embertől elzárt részében lakik), amíg a bűn számára napi szintű probléma (amivel a sátor első részében naponta foglalkoznak). Vizsgáljuk meg ezt az állítást még közelebbről!
A szentek szentjében volt a szövetség ládája, ahol látható formában nyilvánult meg az Úr dicsősége, jelenléte. Ide csak a főpap léphetett be évente egyszer. Ez azt jelentené, hogy akkor mi is csak évente egyszer léphetünk Istennel közvetlen kapcsolatba? Vagy netalán azt, hogy egy olyan főpapra van szükségünk, aki évente közbenjár értünk a „második sátorban”? Erre csak akkor kaphatunk választ, ha megértjük, miért kellett évente egyszer a főpapnak ezt a szolgálatot elvégeznie.
A nagy engesztelési napon a főpapnak engesztelést kellett szereznie a nép bűneiért, ami elvileg a teljes bűneltörlést jelentette (ld. 3Mózes 16). Csakhogy másnap folytatódott a szolgálat az „első sátorban”, és ugyanúgy bevitték oda a bűnáldozatok vérét, mint a „megtisztulás” előtt! Ez azonban csak egyet jelenthet: a bűn problémája ténylegesen nem oldódott meg, és egy év múlva ugyanolyan bűnösök voltak Isten előtt! Ezért kellett évről évre megismételni ezt a szolgálatot. A szentélyszolgálat valójában azt mutatta meg, hogy a probléma ténylegesen nincs megoldva. Ezért mondja, hogy „amíg fennáll az első sátor”, addig nem lehet Istennel teljes közösségbe kerülni.
Az első sátorba (a szentélybe) ugyanis naponta bejártak a papok, és a bűnért hozott áldozatok vérét a szentek szentje felé hintették (ld. 3Mózes 4:6,17). Ha a főpap szolgálata (a nagy engesztelési napon) valódi megoldást hozott volna a nép bűneire, akkor a bűn nem lenne többé napi szintű probléma, és így nem lenne többé szükség a papok szolgálatára sem az első sátorban! Amíg viszont a bűn napi szintű problémát jelent, addig nem beszélhetünk arról, hogy helyreállt a kapcsolat Isten és ember között! A Zsidókhoz írt levél újból és újból arra mutat rá, hogy ez a rendszer nem működött.
Egyszerű szemléltetés
„Ez példa a jelen számára, miszerint olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem képesek lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt. Ezek csak ételekre meg italokra és különböző mosakodásokra vonatkozó testi rendszabályok, amelyek az új rendelkezés idejéig kötelezők.” (Zsidók 9:9-10)
Az egész szentélyszolgálat által Isten azt akarta tanítani, hogy amíg a bűn rendezésének naponkénti és éves körforgása fennáll a szentélyben, addig ténylegesen nem kerülhetünk közel Hozzá. A folyamatos, ismétlődő papi szolgálat tehát egy nagy, tanító jellegű példázat arról, hogy a bűn problémája továbbra is megoldásra vár: a földi sátorban „olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem képesek lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt”. Honnan tudható, hogy a régi rendszer nem volt képes lelkiismereti szinten tökéletessé tenni? Onnan, hogy ha az engesztelési napon valóban minden bűnüktől megtisztultak volna az emberek, akkor nem kellett volna egy év múlva megismételni a szertartást! Ez azt bizonyítja, hogy testi rendszabályok („tedd ezt” / „ne tedd azt” típusú parancsolatok) által nem lehetséges megtisztulni.
A régi rendszerben az Istennel való kapcsolatot folyamatosan beárnyékolta a bűn és a bűntudat. A bűn valójában egészen addig fennálló probléma volt, amíg nem jött egy új és jobb rendszer, ami valódi megoldást hozott. Ezért ezek a testi rendszabályok (a régi rendszer) csak „az új rendelkezés idejéig kötelezők”. Ez pedig azt jelenti, hogy kell jönnie egy új rendszernek, ami leszámol a bűn problémájával, és lelkiismeretében is tökéletessé teszi az embert. Eljött már ez a tökéletessé tevő rendszer?
A jövendő javak főpapja
„Krisztus pedig megjelent mint a jövendő javak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, és nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” (Zsidók 9:11-12)
Miután Krisztus „az ő tulajdon vére által egyszer s mindenkorra” bement Isten jelenlétébe, és annak a mennyei, igazi „szentélynek” a főpapja lett, egy új rendszer lépett életbe. Miben jelent mást Krisztus mennyei szolgálata a földiekéhez képest?
Krisztus „örök váltságot szerzett” nekünk, ami azt jelenti, hogy örökre megoldotta azt a problémát, ami falként tornyosult Isten és közöttünk. Mennyei főpapként annyira közel vitt minket Istenhez, amennyire csak lehet! Erre a régi imádati rendszer képtelen volt! Miért mondja, hogy Krisztus a „jövendő javak főpapja”? Hogyan értelmezzük ezt? Pál világossá teszi számunkra, mit kaptunk Krisztus mennyei főpapsága által:
„Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben, a Krisztusban.” (Efézus 1:3)
A „jövendő javak” a Krisztus által elnyert áldások teljessége, amelyeket egy örökkévalóságon át élvezhetünk. Ezek az áldások korábban – a régi szövetség keretei között – nem voltak elérhetők, különben, ha mindig is rendelkezésre álltak volna, akkor nem kellett volna őket megszerezni! Krisztus áldozatában olyan erő van, ami korábban nem volt elérhető!
„Mert ha a bakok és bikák vére meg a tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel a test tisztaságára, mennyivel inkább Krisztus vére, aki az örökkévaló Szellem által önmagát áldozta fel szeplőtelenül Istennek, megtisztítja lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljatok.” (Zsidók 9:13-14)
Az első radikális különbség, amit Krisztus keresztáldozata által megtapasztalhatunk, az a lelkiismeret megtisztításában nyilvánul meg. Ezt a fontos témát a következő fejezet még részletesebben kifejti, ezért erre ott fogunk kitérni.
Szövetség = Végrendelet
„És ezért új szövetség közbenjárója ő, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. Mert ahol végrendelet van, ott szükséges, hogy bekövetkezzék a végrendelkező halála, mivel a végrendelet csak halál után jogerős, különben amíg a végrendelkező él, nem érvényes.” (Zsidók 9:15-17)
A régi és az új szövetségre úgy is tekinthetünk, mint egy-egy végrendeletre. Ez számunkra szokatlannak tűnhet, de a görög nyelvben a szövetség és a végrendelet ugyanaz a szó (diathéké). Ezért is jelentőségteljes, hogy Krisztus vérrel – a saját vérével (!) – ment be a mennyei szentélybe. Vérontás (halál) nélkül nem lehetett volna az új szövetség főpapja, mert egy szövetséget – a végrendelet mintájára – csak halál által lehet érvénybe léptetni.
Az első szövetség alatt elkövetett bűnökkel az volt a probléma, hogy nem lehetett őket megoldani a régi rendszer keretein belül. Jézus ezért az első szövetség hatálya alatt elkövetett bűnökért is meghalt, hogy végleg lezárja azt a rendszert, és az első sátorban végzett naponkénti szolgálatot szükségtelenné tegye. Mindezt azért, hogy az „elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét”. Jézus halála megpecsételte Isten új végrendeletét, és ezzel egy teljesen új rendszert léptetett életbe.
Kézenfekvő tény, hogy egy végrendelet csak a végrendelkező halálának beálltával emelkedik jogerőre, ezután viszont már nem lehet rajta változtatni. Ezt mondja Pál apostol is: „Még az ember megerősített végrendeletét sem teheti senki érvénytelenné, és hozzá sem toldhat.” (Galata 3:15) Az új rendszer hatályba léptetéséhez tehát szükséges volt a végrendelkező – Jézus – halála. Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy a halállal megpecsételt végrendelet többé nem módosítható, és ezért nem lehet visszatérni a hatályba lépés előtti állapothoz: a régi, mózesi szövetséghez!
A vér és a megtisztítás
„Innen van az, hogy az első szövetséget sem vér nélkül léptették érvénybe. Mert amikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vette a borjúk és bakok vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt, meghintette a könyvet és az egész népet, és ezt mondta: Ez a szövetség vére, amelyet Isten rendelt számotokra. Majd a sátrat és az istentiszteletre való összes edényt is ugyanígy meghintette vérrel. És a törvény szerint csaknem mindent vérrel tisztítanak meg, és vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidók 9:18-22)
Mivel a szövetség egyben végrendelet is, ezért csak kiontott vér (halál) által emelkedhetett jogerőre. Az első szövetség technikailag is végrendeletnek számított, hiszen „borjúk és bakok vére” által lépett érvénybe. Ezzel a vérrel hintettek meg minden megtisztítandó, felszentelendő, használatba veendő dolgot – a végrendeletben meghatározott feltételek szerint. De aztán eljött Krisztus, aki meghalt az első szövetség által felrótt vétkekért is, és ezzel egy új szövetséget – egy új végrendeletet – léptetett érvénybe.
„Azért szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal.” (Zsidók 9:23)
A mennyei dolgok képmásai: a földi szentély szolgálati eszközeivel (arany gyertyatartó, illatáldozati oltár, szent kenyerek asztala stb.). Mit jelent az, hogy ezeket borjúk és bakok vérével tisztították meg? Sőt, hogyan értsük azt, hogy a mennyei szentély dolgait is meg kellett tisztítani?! Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy valami piszkos és koszos lenne, de még azt sem jelenti, hogy bűnös – hiszen a mennyben nincs bűn. A megtisztítás egyszerűen a végrendeletnek megfelelő használatba vételt jelenti. Mai párhuzammal élve: olyan ez, mint amikor egy hajót vagy egy épületet az első használatba vételkor ünnepélyesen felavatnak.
Tehát az első szövetség sem léphetett érvénybe vérontás nélkül, az új szövetséget viszont – ami felülírta a régit – egy sokkal magasabb rendű áldozat érvényesítette. Ebből az is következik, hogy az új szövetség addig nem lehetett érvényben, amíg Krisztus nem ontotta vérét, mivel a végrendelet csak a halál után jogerős. Az új szövetség áldásaiból nem lehetett korábban részesülni! A Zsidókhoz írt levél egyértelműen tanítja az alábbiakat:
- Krisztus a halála előtt nem volt pap a mennyben
- Krisztus a halála után szentelte fel a mennyei szentélyt
- A jobb főpapi szolgálat áldásai csak a végrendelet vérrel való megpecsételése után váltak elérhetővé!
A rendszer, ami tényleg működik
„Mert nem kézzel készített szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk.” (Zsidók 9:24)
Ahogy az előzőekben láttuk, a földi, kézzel készített szentély egy taneszköz (árnyék, példa) volt, ami azt a célt szolgálta, hogy világossá tegye az ember előtt a bűn problémáját, és vágyat ébresszen a megoldás után. Ugyanakkor a régi rendszer úgy lett megalkotva, hogy kifejezze: ezen szövetség keretei között nincs esély a megoldásra, az Istennel való kapcsolatot nem lehet helyreállítani.
Krisztus azonban nem egy tanító jellegű szentélybe ment be, hanem az igaziba, „magába a mennybe”. Nem egy újabb távoli reménységért, hanem hogy most megjelenjen értünk Isten előtt, ahol szolgálata valódi megoldást jelent számunkra, és hogy ahol ő van, ott legyünk mi is (ld. Efezus 2:5-6; 1János 4:17)! Korábban azt olvastuk, hogy Jézus a mi lelkünk horgonya, ami beljebb hatolt a kárpitnál. Ez azt jelenti ránk nézve, hogy Krisztus által valóban közel kerültünk Istenhez!
„Nem is azért, hogy sokszor odaáldozza magát, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta. Most pedig csak egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsidók 9:25-26)
Az a tény, hogy a bűneltörlés ünnepét (a nagy engesztelési napot – ld. 3Mózes 16) évről évre ismételték, önmagában is bizonyítja, hogy a törvény rendszere valójában tehetetlen volt a bűnnel szemben. Ehhez képest Jézus mindössze egyetlen áldozatot mutatott be, ami azt jelenti, hogy Ő végleges és tökéletes megoldást hozott a bűn problémájára, és ezért nincs is szükség több áldozatra.
Sokan ezt a szakaszt félreértve azt állítják, hogy Krisztus a kereszten beteljesítette a nagy engesztelési napot. Csakhogy a Zsidókhoz írt levélnek egyáltalán nem az a célja, hogy megmagyarázza a zsidó ünnepek jelképes jelentését, időbeli és profetikus teljesedését – különben szólna az engesztelési napot megelőző kürtzengés ünnepéről és az azt követő sátoros ünnepről is. Az érvelés lényege, hogy a törvény által előírt „bűneltörlés” ünnepének szó szerinti, éves ismétlése azt bizonyítja, hogy az ember ténylegesen soha nem tud megszabadulni a bűntől a törvény rendszerében (erről még bővebben a következő fejezet beszél). Viszont ami a régi rendszerben nem működött, az az újban nagyon is működik:
„És amiképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután lesz az ítélet, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét eltörölje, másodszor pedig bűn hordozása nélkül jelenik meg azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsidók 9:27-28)
A dolgok rendje az, hogy az ember egyszer meghal, utána pedig az ítélet következik. Jézus is egyszer halt meg, és utána már az ítélet következett: „sokak bűnét eltörölte”. Más szóval: az ő áldozata alkalmas volt a bűn problémájának tényleges megoldására! Ennek az lesz a bizonyítéka, hogy másodszor „bűn hordozása nélkül” jön el, és többé nem foglalkozik népe bűneivel. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy azok, akik várják Őt, megtapasztalják Krisztus áldozatának megmentő erejét, és életük minden területén megszabadulnak a bűntől!
Mi ebből az egyik legnagyobb tanulság? Ha nem tapasztaljuk a bűn feletti győzelmet, az nem azért van, mert Jézusnak még kellene valamit csinálnia. Ő már 2000 éve létrehozott egy működő megoldást a bűnre, és azóta vár, hogy áldozatának munkája teljességre jusson az övéiben! A következő fejezet arra világít rá, hogyan tapasztalhatjuk meg Jézus halálának és feltámadásának erejét a gyakorlatban.