Szükséges-e a keresztényeknek megtartaniuk a törvény követelményeit? Pál apostol világos választ ad erre a kérdésre a Galatákhoz írt levelében:
„Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” Galata 5:6
Más szóval, nincs előnye sem a körülmetélkedésnek, sem a körülmetéletlenségnek; ez lényegtelen kérdés. Egyik állapot sem járul hozzá üdvösségünkhöz. Ami számít, az a szeretet által munkálkodó hit. Ez a kereszténység lényege, semmi más. A körülmetélt nem jobb a körülmetéletlennél, sem a körülmetéletlen a körülmetéltnél – Krisztusban. Ne feledkezzünk meg erről az alapelvről, miközben megvizsgáljuk a körülmetélkedés kérdését, mely egyike a törvény által megkövetelt cselekedeteknek.
Nos, akkor lássuk, mit mond Pál a következő idézetben:
„Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Ismét bizonyságot teszek azért mindenkinek, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani. Ti, akik a törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, és kiestetek a kegyelemből.” Galata 5:2-4
Pál itt arról beszél, hogy a körülmetélkedésben van valami határozottan helytelen dolog, míg az előző kijelentésében azt mondta, hogy ez tulajdonképpen lényegtelen kérdés. Talán összevissza beszélt? Vegyük észre, mi a vita tárgya: Krisztus vagy a törvény. Ha egy keresztény elhatározza, hogy körülmetélkedik, ezzel azt jelzi, hogy a törvény iránti engedelmességen keresztül keresi Isten kegyét. Csakhogy ha arra számít, hogy Isten az ő törvénytartása miatt fogadja kegyeibe, akkor ezzel az egész törvény maradéktalan megtartására kötelezi magát. Meg kell tartania a törvény mind a 613 parancsolatát!
De vegyük észre a lényeget: ha valaki arra a következtetésre jut, hogy meg kell tartania a törvény bármely részét, akkor Krisztus semmit sem használ neki! Miért nem? Mert az ilyen ember nem fogadta el, hogy Krisztus elégséges számára. Nem fogadta el azt a tényt, hogy Isten már minden szükségletéről gondoskodott Krisztusban, és úgy érzi, Krisztus elfogadásán túl még valami mást is elvárnak tőle. Mivel az ilyen ember úgy hiszi, hogy Istennel való kapcsolata a törvény megtartásától függ, ezért kötelessége a teljes törvény iránti engedelmesség, minden egyes parancsolatát beleértve – a törvény ugyanis ezt követeli tőlünk. A teljes törvény iránti tökéletes engedelmesség az egyedüli módja annak, hogy a törvény által elnyerjük Isten kegyét. Ezt tanítja az apostol, lásd Galata 3:10-12.
Első ránézésre Pál utóbbi kijelentése ellentmondani látszik a korábbiaknak. Először azt mondja, nem számít, hogy valaki körülmetélt-e vagy sem, majd azt állítja, hogy aki körülmetélkedik, annak Krisztus semmit sem használ. Hogyan magyarázható ez a látszólagos ellentmondás?
Fel kell tenni a kérdést: milyen indítóoka lehet valakinek a körülmetélkedésre? Egy zsidó férfi számára ez adott volt: a születése utáni nyolcadik napon körülmetélték. Ezt írta elő a Mózes által, a Sínai-hegynél adott törvény, és ez a zsidó vallás mereven rögzített pontja lett. Sőt, ez a gyakorlat nemcsak vallásuk, hanem – az évszázadok folyamán – nemzeti identitásuk és kultúrájuk szerves részévé is vált.
Pál levele azonban a galáciabeli hívőknek szólt. Ezek a keresztény testvérek nem zsidónak, hanem pogánynak születtek. Nem volt kulturális oka annak, hogy körülmetélkedjenek; a körülmetélés nem képezte korábbi életstílusuk részét. Könnyen belátható, hogy a zsidó keresztények minden gond nélkül körülmetélkedhettek – mivel a szertartás kultúrájuk és nemzeti szokásaik része volt –, de nem azért, mintha Isten ezt továbbra is elvárta volna tőlük. Azonban a pogányok helyzete más volt. Egy pogány kereszténynek semmi más oka nem lehetett a körülmetélkedésre, csak ha úgy vélte, hogy ez az üdvösség feltétele.
Vegyük észre a lényeget! A körülmetélkedés önmagában semmi. A zsidó keresztények gyakorolták, nem volt nagy ügy. De miért volt az, amikor a pogány keresztények tették ugyanazt? Különbség volt a zsidó és pogány testvérek között? Egyáltalán nem, de éppen itt van a lényeg! Nem az a legfontosabb, hogy mit teszünk, hanem hogy mit hiszünk. Egyszer maga Pál végzett körülmetélést Timóteuson (Apostolok cselekedetei 16:1-3)! De miért tette? Úgy hitte, hogy ez szükséges az üdvösséghez? Egyáltalán nem. Az Írás elmondja, hogy Pál azért metélte őt körül, mert Timóteus félig zsidó volt, és ahhoz, hogy magával vihesse őt a zsidók közötti missziómunkára, el kellett oszlatnia a nép előítéletét. Nem azért tette, mert az üdvösség feltételének tartotta volna ezt a cselekedetet.
A hitünk a fontos! Hit által üdvözülünk, ezért ha rosszban hiszünk, elveszünk! Ez a lényegi kérdés! Ha abban hiszek, hogy Krisztus nem elég számomra az üdvösséghez, hanem hozzá kell még tennem a törvény cselekedeteit, akkor elvesztem! Ezt akarta Pál megértetni. Azért próbálok még hozzátenni ahhoz, amit Krisztus tett, mert a hitem nem ragadta meg a Krisztusban felkínált üdvösséget. Éppen a törvény megtartására irányuló próbálkozásaim bizonyítják, hogy nem fogadtam el azt, ami Krisztusban van – tehát elvesztem.
A törvény cselekedetei önmagukban jelentéktelenek. Csupán az emberi viselkedés megnyilvánulásai. De ha valaki azt hiszi, hogy mindezt az üdvösség elnyerésének részeként kell megtennie, akkor problémává válnak. Rombolni fogják a hitet és megfoszthatnak akár az üdvösségtől is.
Miért akartak ezek a pogányságból megtért keresztények tüstént körülmetélkedni?! A Bibliából kiderül, hogy volt egy csoport zsidó hívő, akik arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Krisztusba vetett hit nem elég az üdvösséghez. Úgy vélték, hogy aki keresztény lesz, annak a törvény cselekedeteit is gyakorolnia kell ahhoz, hogy üdvözülhessen. Elmentek azon helyek némelyikére, ahol Pál hirdette az evangéliumot, és arról győzködték a megtérteket, hogy a Krisztusba vetett hit mellett a törvényt is meg kell tartaniuk. Az egyik ilyen hely Galácia volt. Ez nem pusztán spekuláció, a Biblia nagyon világosan beszél róla. A kérdés annyira kritikussá vált, hogy Jeruzsálemben egy különleges zsinatot kellett összehívni az ügy megtárgyalására.
„Némelyek, akik Júdeából jöttek le, így tanították a testvéreket: Ha nem metélkedtek körül Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek. Amikor emiatt Pálnak és Barnabásnak nem kis ellentéte és vitája támadt velük, úgy határoztak, hogy ebben a kérdéses ügyben Pál és Barnabás és mások is közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe.” Apostolok cselekedetei 15:1-2
„Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét.” Apostolok cselekedetei 15:5
Az apostolok és vének összegyűltek, és hosszasan vitatták a kérdést. Végül a tanácskozás a következő határozattal ért véget:
„Mivel azt hallottuk, hogy némelyek közülünk kimentek, és megháborítottak titeket beszédeikkel feldúlva lelketeket – ők tőlünk megbízást nem kaptak –, miután egy értelemre jutottunk, jónak láttuk, hogy férfiakat válasszunk ki, és elküldjük őket hozzátok szeretteinkkel, Barnabással és Pállal. Ezek olyan emberek, akik életüket tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást és Szilászt, akik élőszóval is tudtotokra adják ugyanezeket. Mert tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne tegyünk több terhet rátok ezeken a feltétlenül szükséges dolgokon fölül: hogy tartózkodjatok a bálványáldozati hústól, a vértől, a fulladt állattól és a paráznaságtól. Jól teszitek, ha ezektől őrizkedtek. Legyetek egészségben!” Apostolok cselekedetei 15:24-29
„A pogányokból lett hívőknek pedig már megírtuk azt a határozatot, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól, a vértől, a fulladt állattól és a paráznaságtól.” Apostolok cselekedetei 21:25
Ezekből a feljegyzésekből feketén-fehéren kitűnik, mi volt a probléma. E zsidó hívők (akik mellesleg többségében farizeusok voltak) amellett kardoskodtak, hogy a pogány hívőknek is meg kell tartaniuk a törvényt – a körülmetélkedést is beleértve. E félrevezetett testvérek nem értették meg a kereszténység lényegét. Úgy gondolták, hogy a kereszténység vallásuk egy toldaléka, amivel a Tórát (törvényt) kell kiegészíteniük. Ezért gondolták úgy, hogy ha valaki keresztény lesz, a judaizmust is el kell fogadnia, és csatlakoznia kell rendszerükhöz. De nem ez volt az igazság.
A kereszténység nem a törvény vagy a zsidó vallás toldaléka. Míg a törvény egész rendszere Krisztus eljövetelére mutatott előre és Őt mutatta be, Krisztus volt a törvény vége, vagyis célja (Róma 10:4). Amikor Jézus meghalt és feltámadt, a törvény (az egész Tóra) betöltötte célját és szükségtelenné vált Isten tervében. Nem kellett hozzáadni a kereszténység új vallásához; ellenkezőleg, a kereszténység felváltotta a törvény rendszerét.
„Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód [a Mag – Károli], akinek az ígéret szól, és angyalok által közbenjárón keresztül rendeltetett.” Galata 3:19
„Ekként a törvény Krisztushoz vezető mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg. De miután eljött a hit, nem vagyunk többé a vezető mester alatt.” Galata 3:24-25
A törvény rendszerének addig kellett fennállnia, amíg a Mag (Krisztus) el nem jött. Tanítómester volt, mely Krisztus eljöveteléig vezette és oktatta Isten népét; de miután Ő eljött és a hitük valósággá vált, a törvényre nem volt többé szükség. Isten népét ezután nem a tanítómester irányította, hanem Maga Krisztus, saját Lelke által.
A keresztényeknek többé nem kell megtartaniuk a törvény cselekedeteit. Krisztus eltörölte a törvény rendszerét, ezért amikor keresztények a törvényt próbálják megtartani, ezzel azt szemléltetik, hogy nem igazán hisznek a Krisztus általi üdvösségben.
Természetesen rögtön felmerül a kérdés: „Mi a helyzet a tízparancsolattal?” Vajon az nem ugyanúgy része a törvénynek? Vagy azt állítjuk, hogy az is el lett törölve? Ezzel a kérdéssel később foglalkozunk, „A Lélek törvénye” című fejezetben.