A történelem folyamán mindig voltak mozgalmak, amelyek azt az igazságot hangsúlyozták, hogy az üdvösség Krisztusban, és csakis Krisztusban van. Hangjukat leggyakrabban olyan vallási rendszerek ellen emelték fel, amelyek az emberit helyezik a középpontba: az emberi cselekedeteket, az emberi szabályokat és az emberi rendelkezéseket. Az egyik legkiemelkedőbb mozgalom ebben a kategóriában a tizenhatodik századi reformáció volt.
Két szélsőség
A tapasztalat azt mutatja, hogy e mozgalmakat állandóan kíséri egy tipikus tévedési lehetőség: mivel a hangsúly Krisztusra kerül, és arra a valóságra, hogy az Ő élete bennünk lakik, egyes emberek hajlamosak azt gondolni, többé már nincs szükség az írott igére, hiszen rendelkeznek Krisztus életével, és az Ő életét élik. Így gondolkodtak Münzer Tamás fanatikus követői is Luther napjaiban. Ez volt a jelszavuk: „A Lélek, a Lélek!” Arra a következtetésre jutottak, hogy mivel megnyerték Krisztust magát, többé nem szorulnak az írott igére, hiszen Krisztus a Lélek által megtanítja őket automatikusan felismerni és cselekedni a jót. Azonban Isten igéjének vezetését elvetve saját érzéseikre támaszkodtak, s ennek természetes következményeként megjelent közöttük a fanatikus és rendbontó viselkedés. Napjainkban hasonló jelenségeket tapasztalhatunk a karizmatikus mozgalomban is.
A másik részről ugyanakkor – bár beszélnek Krisztus igazságosságáról – szándékosan elmulasztják hirdetni az Ő bennünk lakozó életének valóságát. Azt hangsúlyozzák, mit tett értünk Krisztus, de arról alig beszélnek, most mit tesz bennünk. Ez olyan vallásossághoz vezet, amelyben sok szó esik ugyan Krisztusról és a megigazulásról, de Krisztus életének jelei vajmi kevéssé láthatók.
A Krisztusban való igazságosság csodálatos tanítás. Valójában ebben az egyetlen igazságban el van rejtve az összes többi. Ha megértjük, akkor nemcsak az ember megváltása lesz előttünk egyszerű és teljes, hanem Isten és az Ő Fia iránt is csodálat tölt el minket. Fel kell azonban tennünk a kérdést: hogyan kerülhetjük el az imént említett két szélsőséget – egyrészt azt, amelyik a fanatizmus lángjai közé vetne, másrészt pedig azt, ami a formalizmus fagyos vizein hagyna hánykolódni?
Mindkét esetre igaz, hogy a téves ismeret téves meggyőződéshez, a téves meggyőződés pedig téves gyakorlathoz vezet. A Biblia szerint a hiteles keresztény tapasztalat helyes ismereten alapul (Róma 10:14). Igaz ugyan, hogy az ismeret önmagában nem segít, azonban nélküle nincs fejlődés, nincs változás. Ha az emberek hallják az igazságot és hisznek, akkor életükben látható jelei lesznek Krisztus jelenlétének. De miközben fejlődünk a Krisztus életében való tapasztalatunkban, győződjünk meg róla, hogy helyes ismerettel és tisztánlátással haladunk előre. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy védve vagyunk azoktól a szakadékoktól, amelyekbe mások előttünk beleestek.
Az igazságnak ellentmondó tapasztalat
Maga Krisztus él a hívőben. Ezt az igazságot a Biblia világosan, hangsúlyosan és sok helyen tanítja. Az Ő bennünk lakozó élete teljes győzelmet ad minden bűn felett – ez szintén egy vitathatatlan, bibliai tény. Mégis, mindezek ellenére továbbra is óriási szükségünk van a Bibliára. Miért? Hát nem Krisztus tanít minket személyesen?! Nem tudom automatikusan felismerni és tenni a jót, ha egyszer Krisztus él bennem, és nem az énem? Mi szükségem van még írott igékre, ha maga az élő Ige lakik bennem?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdések miatt létfontosságú megértenünk, mit is foglal magában a valódi keresztény tapasztalat. Először is, tisztázzunk egy fontos dolgot: minden, amire csak szükségünk van, vagy valaha is szükségünk lesz, biztosítva van számunkra! Már minden a miénk (1Korinthus 3:21,23)! Isten mindent, amire az embernek valaha is szüksége lehet – bölcsességet, igazságot, szentséget, váltságot, erőt, életet stb. (1Korinthus 1:30; Kolossé 2:3; 1János 5:11) – mindent Jézus Krisztusban helyezett el. Őbenne mindezek tőlünk független valóságként léteznek. Akár elfogadjuk, akár nem, akár elhisszük, akár nem – ott vannak. Amikor tehát valaki befogadja Krisztust, mindezen ajándékokat is megkapja Vele együtt, hiszen ezek a dolgok Krisztust illetik, és amikor az ember Krisztussal egyesül, az Ő életének részesévé válik (1Korinthus 12:13). Jézusban lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, és mi Őbenne vagyunk beteljesedve. Minden, ami Ő, azok vagyunk mi is, és minden, amivel Ő rendelkezik, azzal rendelkezünk mi is.
De akkor miért látunk mégis olyan keveset Krisztus életéből, még azokban a keresztényekben is, akiket őszintéknek tartunk? Ha Jézus valóban bennünk él minden áldásával, akkor miért tapasztaljuk, hogy szakadék van az elmélet és a valóság között?
Az írott és az élő Ige
Ahhoz, hogy ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, meg kell értenünk Isten szavának helyét a keresztény tapasztalatában. Vizsgáljuk meg a következő verseket:
„mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Istennek élő és maradandó igéje által.” 1Péter 1:23
„Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” János 17:17
Ezen igék olvasásából egyesek azt szűrik le, hogy a puszta szavak – kifejezések és hangok – teszik valósággá bennünk az ígéreteket. Ez azonban ellentmond azoknak a szakaszoknak, amelyek világosan tanítják, hogy maga Krisztus – az Ő Lelke által – lakozik és munkálkodik bennünk. A megértés kulcsa: meglátni az összefüggést Krisztus – az élő Ige – munkája, és a Biblia – az írott ige – feladata között.
Általánosan igaz, hogy Isten nem munkálkodik bennünk akaratunkon és tudatunkon kívül. Krisztus bennünk lakozó élete abban nyilvánul meg, hogy ismereteink és felfogóképességünk arányában tudatosan és készségesen alárendeljük magunkat az Ő akaratának. Más szóval: Krisztus élete olyan mértékben nyilvánul meg bennünk, amilyen mértékben mi tudatosan és értelmes módon együtt tudunk működni azzal az igazsággal, amit feltár előttünk. Istenre nem jellemző, hogy átvegye az irányítást valakinek a teste vagy az értelme felett, és olyan viselkedésre kényszerítse az illetőt, amely ellenkezne saját tudatos és értelmes döntésével.
Az ismeret megelőzi a hitet
Ha ezt megértjük, akkor könnyen belátjuk azt is, hogy az isteni ajándék nagyságától függetlenül mi csak annyit vagyunk képesek befogadni, amennyi a tudomásunkra jut, és amennyit elhiszünk belőle. Lehetünk királyok, de tudatlanságból élhetünk koldusként.
Szemeink Isten szava által nyílnak meg. Az ige által szerzünk tudomást arról, hogy a Lélek és az élet már a miénk, és így válunk képessé arra, hogy megtapasztaljuk ezt az életet. Más szóval: örökség szerint már minden a miénk, csak még nem tudjuk! Azért kapunk keveset, mert kevésre számítunk.
Mondok egy példát: Van egy ember, aki örököl egy könyvet egy milliomos barátjától. Ez a könyv azonban titokzatos, kódolt nyelven íródott. Emberünk csak annyit tud, hogy örökölte ezt a könyvet. De ahogy napról napra tanulmányozza, kezdi megfejteni a kódot. Végül rátalál egy oldalra, ahonnan megérti, hogy milliomos barátja ráhagyott egy egymillió dolláros bankszámlát. Emberünk mindeddig milliomos volt, és nem is tudta! De most, hogy tudja, kezdheti elkölteni a pénzét. És ez még csak a kezdet! Hiszen most már kíváncsi arra is, milyen további kincsek várják a következő oldalon!
A valóság az, hogy az első napon is ugyanolyan gazdag volt, mint amikor megfejtette a kódot – de mivel nem tudta, hogy gazdag, semmi haszna nem volt belőle. Ez a példa jól szemlélteti az Isten Igéjével kapcsolatos tapasztalatunkat. Már minden a miénk, de tudomást kell szereznünk róla, és el kell hinnünk: A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által (Róma 10:17; Károli).
Krisztus bennünk lakozó élete megváltoztatja ugyan a természetünket, de ez az élet önmagában még nem fog természetfeletti módon oktatni minket. Krisztus továbbra is az Ő szava által nyilatkoztatja ki akaratát számunkra. Őbenne tökéletes, lelki természetet kapunk – Krisztus természetét –, azonban tudásunk továbbra is emberi tudás marad, és csak olyan mértékben tudjuk megélni ezt a tökéletes természetet, amilyen mértékben ismeretünk van a jóról. Így Krisztusnak továbbra is tanítania kell az Ő szava által, s meg kell világosítania az Ő Lelke által, hogy napról napra – Krisztusban mindig tökéletesen – egyre érettebbé váljunk, és még tökéletesebben tükrözzük vissza Jézus képmását.
Tehát a keresztény embernek már minden megadatott! Sőt, a Biblia azt is kijelenti, hogy az egész világ meg lett békítve Istennel (2Korinthus 5:19), nem csak a keresztények! Azonban mindnyájan csak az ige által juthatunk hozzá örökségünkhöz. Isten szava nélkül koldusok maradnánk, mert hogyan is hihetnénk abban, amiről nincs ismeretünk (Róma 10:14)? Sőt, hogyan kaphatnánk bármit is, amiben nem hiszünk (Jakab 1:6-8)? Ezért mondja Pál, hogy a pogányok „tudatlanságukban elidegenedtek az Isten szerinti élettől” (Efézus 4:18).
Az írott ige nem létrehozza az igazságot, hanem kinyilatkoztatja azt. Krisztus valóságát nyilatkoztatja ki, mert Ő az igazság, az élő Ige, Isten minden szavának, minden ígéretének és követelményének beteljesülése.
„Mert Isten valamennyi ígérete őbenne lett igenné, és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk.” 2Korinthus 1:20
A hit ragadja meg az életet
A hittel elfogadott írott ige a kulcs minden áldáshoz. Bár már minden a miénk Krisztusban, a keresztény életet egyedül hit által lehet élni. A hit mindent megnyer, amit Isten megadott, a hitetlenség azonban üres kézzel távozik. Isten minden hatalma, minden áldása, minden kegyelme hatástalan maradhat annak az életében, aki nem hisz. A hit a kulcs, amely megnyitja Isten kimeríthetetlen tárházát és hozzáfér a kincsekhez – amelyek Krisztusban már mind megilletnek minket, de amelyekre nézve eddig tudatlanságban voltunk. Az írott ige ébreszt hitet az emberben (Róma 10:17), és ez a hit fogadja be az élő Igét. De ténylegesen mennyit nyerünk meg az élő igéből? Csak annyit, amennyire számítunk. Csak olyan mértékben nyerünk áldásokat, amilyen mértékben hitünket az írott Igére alapozzuk.
Nyilvánvaló tehát, hogy amennyit megértünk Isten írott igéjéből, azzal összhangban fogunk gazdagodni a Krisztussal – mint az élő Igével – szerzett tapasztalatunkban is. De ne feledjük: ez nem azért van így, mintha kezdettől fogva nem kaptunk volna meg mindent a Krisztusban. Nem, felfogóképességünk és hitünk korlátozott, és csak fokozatosan világosodik meg Isten szava által.
Pál apostol ezért imádkozott úgy az efézusiakért, hogy Isten világosítsa meg értelmük szemeit, hogy megérthessék a Krisztusban elnyert ajándék mérhetetlen nagyságát (Efézus 1:15-23).
Gedeon története
Gedeon története ékesen példázza ezt a gondolatmenetet. Ő olyan korban élt, amikor Izráelnek rosszul ment a sora: a midiániták fosztogatták és sakkban tartották a népet. Annyira kétségbeejtő volt a helyzetük, hogy amikor learatták gabonájukat, a midiániták egyszerűen eljöttek és elvették kemény munkájuk gyümölcsét, ők pedig csak tehetetlenül nézték, amint kirabolják őket.
Egy napon Gedeon éppen búzát csépelt. A munkát azonban nem a megszokott helyen végezte, hanem a présházban – remélve, hogy így kicselezheti a midiánitákat, és drága gabonájának legalább egy részét megmentheti a rablók kezéből. Gedeon olyan társadalomban nőtt fel, ahol az emberek lelkileg meggyötörtek és megalázottak voltak. Ő maga is – mint a többiek –, lelki bátorság és reménység nélküli emberként élt. Egyedül abban reménykedhetett, hogy ha megváltoztatja szokásait, és elbújik a midiániták elől, akkor talán elég élelmet meg tud menteni az életben maradáshoz.
Amikor azonban egy hang hirtelen megszólalt mögötte, igencsak meglepődött:
„Az ÚR veled, erős férfiú! … Menj el, és a te erőddel szabadítsd meg Izráelt Midján markából! Én küldelek téged!” Bírák 6:12-14
Gedeon először értetlenül nézett körbe, vajon kihez beszél ez az illető (egy angyal). Biztos nem hozzá, mert rá aztán végképp nem igaz, hogy erős férfiú lenne! De amikor végre megértette, hogy az angyal valóban hozzá beszél, így felelt:
„Kérlek, Uram, hogyan szabadítsam meg Izráelt? Íme, az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én vagyok a legkisebb atyám házában.” Bírák 6:15
Tulajdonképpen Gedeon ezt mondta: „Uram, bizonyára tévedsz! Én egyáltalán nem vagyok erős férfiú. Az én atyám háza a legkisebb Manasséban (ami egyébként is az egyik legkisebb törzs volt Izráelben), és én magam is a legkisebb, a legjelentéktelenebb vagyok atyám házában. Úgyhogy gyakorlatilag egy senki vagyok, és se az erőhöz, se a vitézséghez nincs közöm!”
Nos, akkor kinek volt igaza? Az angyalnak vagy Gedeonnak?
Isten azt mondta, Gedeon erős férfiú; no de Gedeon valóban erős férfiú volt? Hát persze, hogy az volt!!! Isten nem hazudik! Még ha ez korábban nem is lett volna igaz, abban a pillanatban, hogy Isten kimondta, igazzá vált. Ugyanakkor annak ellenére, hogy valójában erős és vitéz férfiú volt, Gedeon mégis csak egy gyenge, gyáva féregként élt, mert ezt hitte magáról! Mindaz az erő, ami már azelőtt is az övé volt, kihasználatlan maradt mindaddig, amíg el nem hitte, hogy az övé. Istennek tennie kellett valamit, hogy megerősítse hitét (nem azért, hogy megnövelje az erejét – hiszen már minden erővel rendelkezett, amire szüksége volt). Az Úr tehát adott neki egy jelet, amivel biztosította támogatásáról. Gedeon két éjszakára is kitette a gyapjút, hogy megpróbálja Istent. Az egyik éjszaka minden nedves volt, csak a gyapjú maradt szárazon, míg a következő éjszaka minden száraz volt és csak a gyapjú lett nedves (Bírák 6:36-40).
Mivel Isten az Ő irgalmából még bizonyítékokat is adott, Gedeon végre elhitte Isten szavát. Valójában azonban már jóval a jelek elnyerése előtt erős férfiú volt, csak egyszerűen nem tudott róla. Amikor végül elhitte, Isten nem mondott neki semmi újat a korábbiakhoz képest. Az egyetlen különbség abban állt, hogy Gedeon ezúttal elhitte, amit Isten mondott, és mivel hitt, megtapasztalhatta a valóságot, és erős férfiúként élhetett. Háromszáz emberrel rontott rá a több százezres midiánita seregre, és teljes győzelmet aratott felettük. Mindezt hitből tette.
Amikor valaki hisz, Istennek nem kell többet tennie, csak végrehajtani az Általa már elvégzett szabadítást. Már azelőtt kész volt, hogy az illető hitt volna, de most, hogy hisz, a hívő végre meg tudja ragadni a valóságot: felismeri és megtapasztalja azt, ami már azelőtt is igaz volt, hogy ő maga hitt volna.
Ebből láthatjuk, mit is jelent valójában az úgynevezett „Krisztusban való növekedés”. Nem azt, hogy egyre inkább hasonlókká válunk Krisztushoz, hanem hogy egyre többet fogadunk be Krisztusból – azáltal, hogy egyre jobban hiszünk (amint az ige egyre világosabban nyilatkoztatja ki Őt előttünk). Folyamatosan növekszünk és gyarapodunk Krisztus életében, kiváltságaiban, hatalmában és erejében – ahogy az ige hitből hitbe vezet minket (Róma 1:17).
Útmutató a jó és a rossz megkülönböztetésére
Egyrészt tehát az ige Krisztus életét, és az abban rejlő dicsőséget nyilatkoztatja ki nekünk – mindazt, ami megillet minket Krisztusban –, mindeközben azonban Isten jellemét és az igazság mércéjét is mind teljesebb mértékben megérthetjük belőle. Bár Krisztusban már be vagyunk teljesedve, hiszen részesültünk az Ő igaz természetéből, és győztesek vagyunk a bűn felett, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ismereteink továbbra sem tökéletesek. Lehetséges tehát, hogy valaki 100%-ban engedelmes Istennek, és mégis tesz olyan dolgokat, amelyek nem Isten tökéletes akarata szerint valók!
Egy valódi keresztény arra vágyik, hogy kedveskedjen Istennek. Csak jót akar tenni, mert Krisztus természete van benne, és Krisztus természete abban nyilvánul meg, hogy csak jót kíván tenni. Ha azonban egy kereszténynek még nincs teljes ismerete Krisztusról, és nem tud minden dologban különbséget tenni jó és rossz között, akkor elképzelhető, hogy valamit rosszul csinál, noha közben őszintén azt gondolja, hogy jót tesz. Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus nem lakik benne, hanem azt, hogy még „kisded” a Krisztusban. A gyermeknek is ugyanolyan természete, élete van, mint a felnőttnek, de az ismeret mértékében különböznek egymástól.
A keresztény részéről a tudatlanságból fakadó helytelen megnyilvánulásokat Isten nem tartja bűnnek. Mi sem tekintenénk véteknek, ha egy kétéves gyermek – egy felnőttet utánozva – csúnya szót próbálna kiejteni, vagy meghajolna egy bálvány előtt. Azonban világos, hogy a helytelen viselkedés hamis fényben tükrözi vissza Isten jellemét, és Neki nem az a terve, hogy bármelyik gyermekét is ebben az állapotban hagyja. Ebből ismét azt láthatjuk meg, hogy Isten igéjének igen jelentős szerepe van abban, hogy oktasson minket, kinyilatkoztassa nekünk Isten jellemét és akaratát – hogy ne csak őszintén, hanem tökéletesen élhessük Krisztus életét.
Teljes egyensúly, összhang és egymásrautaltság van az írott és az élő Ige között. Velünk ugyan előfordul, hogy az egyik vagy a másik oldalra billenünk, és megpróbáljuk kijátszani egyiket a másik ellen. Vagy ezt kiáltjuk: „A Lélek, a Lélek!” – vagy ezt: „Az ige, az ige!” De ha mindkettő szerepét és jelentőségét megértjük, akkor csodálatos szépségben tárul a szemeink elé, hogy Isten művének különböző elemei milyen tökéletes összhangban vannak egymással.