Mi a megszentelődés? A népszerű elképzelés szerint a megszentelődés az a folyamat, ami által alkalmassá válunk a mennyre. Ezt a folyamatot általában úgy értelmezik, hogy lépésről lépésre egyre szentebbé és Krisztushoz hasonlóbbá válunk, míg végül teljesen olyanok nem leszünk, mint Ő. Azonban érdemes megfigyelni, hogy a Biblia más jelentésben beszél a megszentelődésről – szinte minden alkalommal egy befejezett tényről szól.
Például rögtön a Biblia elején azt olvassuk, hogy Isten megszentelte a szombat napját (1Mózes 2:3). Pál apostol így ír a korinthusi hívőknek: „…de megmosattatok, megszentelődtetek…” (1Korinthus 6:11), egy másik helyen pedig így szól: „Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsidók 10:14) A „megszentelés” ebben a szóhasználatban azt jelenti, hogy Isten valakit vagy valamit egy szent célra elkülönít, és ennek azonnali eredménye van. Ezzel szemben manapság leginkább arra a folyamatra utalnak ezzel a szóval, ami által egy személy fokozatosan egyre szentebbé válik.
Tisztázzunk valamit mindjárt az elején! Egy népszerű megfogalmazás szerint „a megszentelődés egy élethosszig tartó munka”. De kinek az élethosszáról beszélünk?! Vajon Matuzsálem 969 évéről, vagy Énók 365 évéről, vagy Mózes 120 évéről – vagy esetleg a mai átlagéletkorra gondolunk, amely 70-80 év? Na és mi a helyzet azokkal, akiknek életidejét derékba töri egy betegség vagy egy baleset? Tulajdonképpen mennyi időt vesz igénybe a megszentelődés? Mennyi ideig tartott a megszentelődés a kereszten függő latornak, aki csak néhány órát élt megtérése után?
Rögtön láthatjuk, hogy a megszentelődéssel kapcsolatos nézeteink átértékelésre szorulnak. Téves az az elmélet, miszerint a megszentelődés egy folyamat, ami a szentség vagy tökéletesség egy bizonyos fokának elérésekor ér véget. Ha ez igaz lenne, akkor a legtöbb keresztény sohasem lenne teljesen megszentelődve. Talán hosszabb életidőre lenne szükségünk… Talán Énók 365 éve elég lenne – de lehet, hogy még az sem! Matuzsálem majdnem háromszor hosszabb életet élt, mint Énók, mégsem jutott el ugyanarra a szoros közösségre Istennel!
Ha tényleg a megszentelődés tesz alkalmassá bennünket a mennyre, akkor hogy lehet az, hogy a kereszten függő lator esetében olyan hirtelen megtörtént, más emberek esetében pedig – akiknek életideje akár a száz évet is elérheti – mégis olyan lassan megy végbe?
Pál apostol a Zsidók 4:9-11-ben arról beszél, hogy Isten népének megvan a nyugodalma. Aki bement Isten nyugodalmába, az megnyugodott a saját cselekedeteitől, ugyanúgy, ahogy Isten is megnyugodott cselekedeteitől a teremtés végeztével. De ha megnyugszunk saját cselekedeteinktől, akkor ez azt jelenti, hogy többé már semmit nem teszünk? Pál apostol ezt mondja:
„mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint.” Filippi 2:13
Vegyük észre, hogy bár van cselekvés a hívők életében, de ez nem saját munkájuk, hanem Krisztus munkája. Pál apostol következő kijelentése szembeötlően ellentmondásos:
„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, nehogy valaki az engedetlenség hasonló példájaként elessék.” Zsidók 4:11
Amikor felfogtam, mit mond Pál, nem bírtam megállni mosoly nélkül. Egyrészt arra buzdít, hogy „igyekezzünk”, dolgozzunk keményen. De milyen célból? Azért, hogy meg tudjunk nyugodni! Keményen kell dolgoznunk, hogy megnyugodjunk?! Nem ellentmondás ez? Egyáltalán nem! Sőt, éppen ez a kijelentés hozza összhangba a megszentelődés kétféle szemléletét, ti. hogy a megszentelődés egy élethosszig tartó munka, másrészt pedig az Isten használatára való elkülönítés azonnali tapasztalata.
Pál ebben a fejezetben a hitetlenség veszélyére figyelmeztet minket. Azt mondja, igyekezzünk bemenni Isten nyugalmába – de hogyan mehetünk be? Csakis hit által! Ebből lesz világossá, hogy minden erőfeszítésünknek arra kell irányulnia, hogy hinni tudjunk, nem pedig arra, hogy jó cselekedeteket hajtsunk végre. Ami a cselekedeteket illeti, ott a mi részünk a nyugalom – Isten nyugodalmában. A mi munkálkodásunk ezzel véget ér. Egyedüli problémánk, hogy a hitetlenség elválaszt ettől a nyugodalomtól; ezért kell igyekeznünk és küzdenünk, hogy hitünk célpontját soha ne tévesszük szem elől. Ez a keresztény ember küzdelmének lényege: tusakodni a hitért – ahol ugyanis hit van, ott véget ér a harc, és Isten tud munkálkodni.
Ha a bűn felett győzelmes életet egyszerűen, a Krisztusban való hit által megtapasztalhatjuk, akkor ezt nyilvánvalóan azonnal átélhetjük, amint hiszünk. Ugyanakkor az is magától értetődő dolog, hogy ha egyedül hit által nyerhetjük el ezt a győzelmet, akkor a győzelemben maradás is kizárólag hitünk függvénye. Isten munkája mindig tökéletes, de bennünk csak hitünk mértékéhez képest tud munkálkodni. Van tehát egy harcunk, de értsük meg: a küzdelem nem arra irányul, hogy helyesen tudjunk cselekedni, vagy hogy győzzünk a bűn felett – a mi harcunk „a hit nemes harca”. A küzdelem abban áll, hogy fenntartsuk és ápoljuk a hitet.
Ez a magyarázata annak, hogy a megszentelődés hogyan mehet végbe azonnal, amint Krisztusba kerülünk – ti. Krisztus elkülönít minket a maga számára –; ugyanakkor hogyan lehet egy élethosszig tartó folyamat is. Egy Krisztusban elrejtett ember Isten kegyeiben van és teljes Krisztusban (Kolossé 2:9). Megszentelődött: el van különítve Isten céljaira. Ugyanakkor élete minden napján – akár 969 évet, akár 70 évet él – folyamatosan ápolnia kell a Krisztussal való kapcsolatát hit által. Egy kapcsolat nem épül önmagától! A hitet táplálni, edzeni kell, féltőn kell rá vigyázni – és a hit ezen nemes harca mindaddig tart, amíg élünk. Nem a szentté válás tart élethosszig!!! Azt a szent állapotot, amelyet keresztény életünk kezdetén megkapunk, azt kell hátralévő életünkben – legyen az 2 nap vagy 969 év – megőriznünk. Ez az a „munka”, amely élethosszig tart.
A kereszten függő lator – aki csak néhány órát élt megtérése után – ugyanúgy teljes életében megszentelt volt, mint Matuzsálem, aki 969 évet élt. Ez a munka haláluk pillanatáig nem fejeződött be. Soha nem jutottak el olyan pontra, amikor azt mondhatták volna: „Most már meg vagyok szentelődve, holnap már nincs szükségem erre a tapasztalatra.”
Jegyezzük meg, hogy erőfeszítéseinket nem a megszentelődésre kell irányítani – ez Isten munkája! A megszentelődést a hit hozza magával, ezért szükséges, hogy ápoljuk, gondozzuk és fenntartsuk a hitet – életünk végéig.