Önátadás

Önátadás nélkül nincs sem igaz megtérés, sem megújulás, sem újjászületés. A hit valóban kulcsfontosságú, de ahol nincs Krisztus felé önátadás, ott valódi hitről sem beszélhetünk. Az önátadás nélküli hitvallás hazug csalás.

„Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom.

Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom…

Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom.” Lukács 14:26-27,33

Van egy kulcskifejezés, amely mind a három igeversben előfordul, mégpedig az, hogy „nem lehet”. Ez azt jelenti, hogy lehetetlen. Aki nem tesz eleget az igékben meghatározott feltételeknek, az képtelen arra, hogy tanítványként kövesse Krisztust. Ezt a mércét maga Jézus állította elénk, és kijelentette, hogy ennek betöltése tanítványságunk elmaradhatatlan előfeltétele.

Jézus szavai szerint mindenekelőtt „gyűlölnünk” kell. Nyilvánvaló, hogy ugyanaz a személy, aki az ellenség iránti szeretetre tanított, nem arra buzdít ezen szavaival, hogy gyűlölettel viseltessünk legközelebbi hozzátartozóink iránt. Bár Jézus „meggyűlölésről” beszél, nem a gyűlölet negatív érzelmét vagy hozzáállását érti alatta. Mi akkor szavainak valódi értelme?

Jézus megnevezi a velünk legközelebbi kapcsolatban álló dolgokat és személyeket, és azt mondja, ezeket meg kell „gyűlölnünk”. Vajon azt akarja mondani, hogy csak akkor lehetünk keresztények, ha elhagyjuk a családunkat? Szó sincs róla! Bár néhány keresztény távoli országokban kap missziós feladatot, és ezért hátra kell hagynia családját, az Úr nem mindnyájunktól kér ilyesmit. Akkor miért használja a „gyűlölet” szót?

Figyeljük meg, Jézus azokat a dolgokat sorolja föl, amelyek kitöltik kis világomat – amelyek meghatároznak engem. Melyek azok a dolgok, amelyekkel a legtöbbet foglalkozom, amelyek életem értelmét adják? A feleségem, a házam, a gyerekeim, a szüleim… Kis világom körülöttük forog – értük kelek fel reggel, értük fekszem le este. Ezen személyek és dolgok mentén körvonalazódik egész létezésem.

Az Úr azt mondja, ha tanítványa akarok lenni, önként fel kell adnom mindazt, ami vagyok. Többé nem tekinthetem magamat annak, aki korábban voltam. Mivel lét-tudatom a hozzám legközelebb álló emberekhez és dolgokhoz kötődik, Jézus ezekre mondja, hogy meg kell gyűlölnöm – fel kell adnom – őket. Erre azért van szükség, mert ha nem adok Istennek kizárólagos rendelkezési jogot önmagam felett, akkor nem tud azzá formálni, amivé szeretne. Jézus azt mondja, hogy mostantól fogva a feleséged többé nem a tiéd, gyermekeid többé nem a tieid – te ugyanis Isten kizárólagos tulajdona lettél. Másként nem lehetsz Jézus tanítványa.

Isten nem veszi el tőlünk e dolgokat és személyeket, ellenben amikor az Ő kizárólagos tulajdonává válunk, így szól: „Rendben, akkor mostantól fogva Jézus szeretetével fogod szeretni a feleségedet, az Ő módszerével, nem úgy, ahogy korábban te szeretted őt.” Hasonlóképpen a gyermekeiddel kapcsolatban is azt mondja: „Mostantól fogva Krisztus gyermekeiként gondoskodsz gyermekeidről, nem úgy, mintha sajátjaid lennének.” Mivel az életed Krisztusé lett, a hozzátartozóiddal való kapcsolatod is megváltozott: a feleséged és gyermekeid sem a tieid már, mert Krisztus tulajdonává váltak.

Ha határokat állítunk fel a Jézussal való kapcsolatunkban, akkor nem tud munkálkodni bennünk. Azt fogjuk tapasztalni, hogy vágyaink és érzéseink lépten-nyomon akadályokat állítanak Elé. Egyszer Jézus elhívott egy embert, hogy kövesse Őt, ám az így felelt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” Az ilyen ember Krisztus követője? Az Úr így válaszolt neki: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.” (Lukács 9:60)

Ha nem döntünk úgy, hogy mindent feladunk – feltétel nélkül és maradéktalanul –, akkor hogyan tud Isten tökéletes munkát végezni bennünk, hogy megváltoztasson minket?! Az Úr kijelentése szerint csak akkor lehetünk az Ő tanítványai, ha meghozzuk ezt a döntést.

Önkéntes szolgálat

Térjünk vissza a feltételekhez:

„Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom.” Lukács 14:27

Ha Jézus idejében valaki keresztet hordozott, arról azonnal tudni lehetett, hogy a kivégzésére megy. Az Úr ezzel nemcsak azt mondja, hogy meg kell halnod, hanem hogy önként kell a halált választanod. Saját akaratodból kell válladra venned a keresztet. Figyelemre méltó, hogy a Bibliában a halál következetesen az önátadást jelképezi. Egyesek ezt a halált valamiféle misztikus átélésnek tartják, mert a Biblia ugyan halálról beszél, valahogy mégis életben maradunk. Mert hogyan is halok meg, ha végül tovább élek?

A Szentírás valójában egy olyan, mindenre kiterjedő önátadásról beszél, amit csak a halálhoz lehet hasonlítani. Ez félelmetes, ha belegondolunk! De csupán addig félelmetes, amíg nem bízunk igazán Krisztusban. Ijesztő lehet olyan mértékben alárendelned magad valakinek, hogy semmi, ami eddig számodra fontos volt, ne számítson többé! Gyakorlatilag önként a másik rabszolgájává teszed magad. Ez különösen akkor tűnhet ijesztőnek, ha nem bízol teljes mértékben az illetőben.

Jézus azt mondja, hogy minden nap fel kell vennünk a keresztet. Ezzel félreérthetetlenné teszi, hogy a kereszténységben nincs automata üzemmód: a Vele való kapcsolatunkat folyamatosan ápolni kell. Azért van így, mert teremtményekként emberi testben élünk, és elménk úgy működik, hogy még ha az egyik nap tele is vagyunk lelkesedéssel és buzgalommal, másnapra képesek vagyunk depressziósan és csüggedten a tenger fenekéig süllyedni. Ezért fontos, hogy nap mint nap megújítsuk és felelevenítsük mindazt, ami hitünk növekedéséhez szükséges. Naponta meg kell halnunk, és a Krisztus iránti elkötelezettségünket folyamatosan meg kell újítanunk.

Valódi önátadás, ha azt mondom: „Lemondok a tévénézésemről, lemondok az étvágyamról, de ami a frizurámat illeti – Uram, ezt meg kell engedned, hogy efelől én döntsek, mert ettől nem tudok megválni”?! A részleges önátadás valójában nem is nevezhető önátadásnak. Ez olyan, mintha azt mondanám Istennek: „Majd én eldöntöm, mit kaphatsz meg, de végeredményben én irányítok.” Amíg valaki nem rendel alá mindent az Úrnak, addig semmiről sem mondott le igazán! Továbbra is saját magát imádja istenként, és csak egy kis részt enged át az Úrnak – amit ő kigondol. Aztán ha alkalmanként lemond valamiről Istenért, arra számít, hogy ezáltal elnyeri tetszését – de a gyeplő továbbra is az ember kezében marad. Az ilyen személy egyáltalán nem Isten tulajdona! Az Úr az ilyenekkel nem tud mit kezdeni addig, amíg teljes mértékben alá nem rendelik magukat. A valódi önátadás mindenre kiterjed, abszolút érvényű:

„Mert ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? … Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom.” Lukács 14:28,33

Néha úgy tűnik, Jézus inkább eltántorítani igyekezett az embereket. Egyszer például valaki azt mondta Neki: „Követlek téged, bárhova mégy is.” Az Úr azonban így felelt:

„A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Lukács 9:58

Gyakorlatilag ezt mondta: „Gondold végig, mit vállalsz – először mérd fel, mibe fog ez neked kerülni!” A gazdag ifjú is azt kérdezte, mit kell tennie, hogy tökéletes legyen. Jézus valószínűleg nem adhatott volna nehezebb feladatot ennek az ifjúnak, mint amit adott. A fiatalember úgy gondolta, mindent alárendelt Istennek: tartja a szombatot, nem hazudik, nem öl, nem lop, tiszteli atyját és anyját… Jézus azonban rátapintott arra a dologra, ami a legnehezebb volt számára, és ennek a megcselekvésére utasította. Rátenyerelt ennek az ifjúnak az istenére!

Valójában nem adta még meg magát Istennek, mivel ő maga volt az élete ura. Leginkább a pénzistent szerette, és Jézus tudta ezt. Nem a gazdagsága volt a probléma, nem is a pénz mint eszköz, hanem az, hogy az ifjú élete a pénz körül forgott. Jézus a lényegre tapintott, és megmutatta számára, mi is áll tulajdonképpen élete középpontjában. Hiába tartotta buzgón a parancsolatokat, nem volt igazán Istené.

Mindent fel kell adnunk, mert enélkül lehetetlen Krisztust szolgálni! Ezért alkalmazza a Biblia az Isten iránti önátadásra következetesen a halál hasonlatát. Róma 6-ban Pál is ezt a képet használja:

„Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Semmiképpen! Mert akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még abban?” Róma 6:1-2

Minden rossz cselekedet abból fakad, hogy én vagyok saját kis világom közepe. Eszem néha olyasmit, ami nem az egészségemet szolgálja? Ha igen, miért? Azért, mert ez kedves nekem. De ha nem én vagyok a világom közepe, vajon akkor is azért élek, hogy magamnak kedvezzek? Akkor érdekel vajon, milyen ruhát szeretek viselni? Ha nem én vagyok a világom közepe, fog érdekelni, mit gondolnak mások a ruházatomról? Hol tör akkor felszínre az én akaratom? Akkor az önzés a múlté!

A bűn addig él, amíg él az én. Aki meghalt az énje számára, annak nincs többé gondja a bűnnel. Ha elménkben teljesen ki tudnánk iktatni az ént, a bűn azonnal megszűnne. Pál pontosan erre utal, amikor felteszi a kérdést: Hogyan vétkezhetünk, ha egyszer halottak vagyunk? Majd így folytatja:

„Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik megkeresztelkedtünk a Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?” Róma 6:3

Tudhatunk valamit, ami nem igaz? Persze állíthatjuk valamiről, hogy tudjuk – pedig hamis –, de a Biblia fogalomvilágában a tudás a valósághoz kötődik. Ha valamit „tudunk”, akkor az a valami bizonyosan létezik is. Pál azt mondja, tudnunk kellene, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg. Ezt szó szerint kellene vennünk? „Hát… bemerítettek a vízbe, aztán kijöttem a vízből. De ez valóban Krisztus halálába helyezett volna?”

A legtöbb keresztény úgy gondolja, ez csupán egy gondolatkísérlet: „Bizonyára csak úgy kell gondolnom, mintha Krisztus halálába merültem volna – hiszen amikor a víz alá nyomtak, nem haltam meg ténylegesen, és amikor kijöttem a víz alól, akkor sem támadtam fel ténylegesen. Mindez csak jelképes volt, úgyhogy ez a »Krisztussal együtt« és a Krisztus halálából való részesülés is csak jelképes lehet.” Sok keresztény így érti ezt az igét. Azonban a Krisztusba való bemerítés nem csupán víz által történik:

„Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok vagyunk, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” 1Korinthus 12:13

Figyeljük meg, hogy itt Pál nem a vízkeresztséget tárgyalja! Arról beszél, hogy az Isten szent Lelke merített be minket. Mit jelent ez? Valóságosan is megtörtént? Csak egy jelképes szóvirág, vagy valós tapasztalat? Vajon Isten valami természetfeletti dolgot tett velem? Vajon ténylegesen birtokba vett az Ő szent Lelke, és valóságosan beültetett Krisztus testébe? Nehéz Pál szavait máshogy érteni. Krisztus testébe kereszteltettünk meg, és egy Lélekkel itattattunk meg – Krisztus tulajdon életével.

Mit jelent ennek fényében az, amit Pál a Róma levélben mond?

„Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik megkeresztelkedtünk a Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?” Róma 6:3

A szent Lélek keresztsége Krisztusba plántál bennünket, ahol a bűnnek való meghalás már elvégzett valóság. A Krisztus életébe való belépés által jutok hozzá a keresztre feszített élethez. Krisztussal együtt feszíttettem meg: az Ő megfeszített élete lett számomra is valóság – Pál arra buzdít, vegyük észre, hogy ez megtörtént. Nem egy képzeletbeli vagy jelképes tapasztalat, hanem maga a valóság. Az önző élet valóban el van téve az útból, le van igázva, és meg van semmisítve – amikor Krisztusban vagyunk:

„Mert tudjuk, hogy a mi ó emberünk ővele megfeszíttetett, hogy megerőtlenedjék a bűnnek teste, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.” Róma 6:6

Pál szerint nagyon egyszerű oka van annak, hogy többé már nem vagyunk a bűn szolgái: halottak vagyunk. Pontosan ezt hangsúlyozza a következő versben:

„Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől.” Róma 6:7

A szabadságunkat halál által nyerjük el. De ebben az a legcsodálatosabb, hogy nemcsak meghalunk a bűn számára, hanem fel is támadunk az igazságosság számára. Éppen ezért mondja Pál, hogy tekintsük magunkat halottnak (Róma 6:11). Ha halottnak tartjuk magunkat – pedig valójában élünk –, akkor becsapjuk magunkat. Pál nem arra buzdít minket, hogy valami gyermeki szerepjátékot játszva egy fantáziában higgyünk! Nem, sokkal inkább ezt mondja: „Vegyétek számba a tényeket, és mindazt, ami ezekből következik! Tekintsétek magatokat valóban halottnak a bűn számára, és élőnek Isten számára! Így gondolkodjatok magatokról, mert ez az igazság.”

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ebbe az állapotba csak hit által juthatunk. Krisztus létrehozta számunkra a valóságot, de ezt csak akkor tudjuk személyesen is megtapasztalni, ha hit által így tekintünk magunkra. A „tekintés” tulajdonképpen belátás: számba vesszük a tényeket, és gyakorlati módon alkalmazzuk ezeket saját életünkre.

El kell jutnunk oda, hogy egyszerűen elfogadjuk Isten igéjét, amikor azt mondja, ténylegesen meghaltunk a bűnnek, és élünk Istennek. Amikor elhisszük az igazságot, akkor tudjuk meghozni a döntést, hogy ebben a valóságban fogunk élni. Bár a gazdag ifjú tragikus döntést hozott – gyakorlatilag lemondott az örök életről –, mégis tiszteletre méltó a választása során tanúsított őszintesége. Először Jézus szemeibe nézett, majd saját vagyonára, és ennek fényében hozta meg döntését: a gazdagságát választotta és odébbállt. Jézus – bár sajnálta őt – nem kiáltott utána: „Gyere vissza, enyhítek a feltételeken!”

Jobban esne, ha Jézus csak 50%-ot kérne tőlünk – vagy akár 99%-ot is –, csak tarthassuk meg azt a maradék egyet! Ez továbbra is szavatolná számunkra az életünk feletti rendelkezési jogot. Akármikor mondhatnánk Istennek: „Most egy kicsit visszakérek.” Isten azonban a teljes szívünkre igényt tart, mert csak így tud azzá tenni bennünket, amivé Ő akar. Ezért beszél a Biblia az önátadásról a halál képeivel, mert ezen a területen nincs alku: mindennek úgy kell történnie, ahogy az Úr akarja. Krisztus befogadása életünk feladását jelenti: „Bármit és bárhol, akármilyen nagy vagy kis dolgot kész vagyok megtenni; feltétel nélkül állok rendelkezésedre; Te élj és ne én!”

A mi küzdelmünk

Bár Isten az Ő Lelke által munkálkodik értünk, és mindent megtesz, hogy elvezessen az igazságban való hitre, végső soron ez a mi küzdelmünk. Isten soha nem vonja vissza tőlünk a választás hatalmát. A döntés a mi kezünkben van. A Lélek folyamatosan kérlel, Isten előnyökhöz juttat a küzdelemben, de a döntést végül nekünk kell meghoznunk, hogy elfogadjuk Krisztus életét és halálát – és amint meghoztuk ezt a döntést, a küzdelem véget ér.

Van egy mondás: „A halál után már könnyű az élet!” Amíg élsz, csak küzdesz és tusakodol. Néha vereséget szenvedsz, máskor pedig azt gondolod, győztél. Isten azonban legyőzhetetlen, Krisztus soha nem veszít – sőt, Krisztus esetében a bűn már legyőzött ellenség. Mindaddig, amíg Ő él benned, nem lesz problémád a bűnnel.

A drogelvonó kúrákon, a dohányzásról leszoktató programokon és a „hogyan győzzünk a bűn felett” című egyházi rendezvényeken azt tanácsolják, tanuljunk meg „uralkodni magunkon”. Nagy hangsúlyt helyeznek a tanácsadásra és a pszichológiára, de az „önuralom” nem megoldás. Nem ez az igazi problémánk, hanem az, hogy még nem tagadtuk meg az ént, és még mindig él. Amikor az énünk megfeszíttetik Krisztussal, a bűn többé nem jelent problémát.

A jamaicai rabszolgák felszabadításakor a szabadságot meghirdető rendeletet Angliából küldték el a szigetre. Bár a rabszolgák már szabadok voltak, ezt egy ideig nem hozták tudomásukra. A rendelet ugyanis a rabszolgatartók érdekében engedélyezett egy átmeneti időt, amíg az – eddig rabszolgák által művelt – ültetvényeken végzendő munkát újjászervezik. Csakhogy a rabszolgák valamit megneszeltek, és elkezdték híresztelni, hogy megjött a „szabad papír”, csak uraik elégették azt; úgyhogy valójában szabadok, de mégis rabszolgák. Ez aztán sok elégedetlenkedéshez vezetett.

Ha belegondolunk, valójában a rabszolgák már akkor felszabadultak, amikor kiadták a rendeletet – csakhogy a gyakorlatban továbbra is rabszolgák maradtak! Vajon Krisztus értünk hozott áldozatával nem ugyanez a helyzet? Miről tanúskodik az életünk? Annyira maga alá teper a bűn, hogy a világnak csak azt tudjuk mondani, hogy bár Isten szabadnak nyilvánított, mégis rabszolgasorban hagyott minket?! Mindenekelőtt Isten igéjét kell elismernünk igaznak: elménknek meg kell kapaszkodnia abban az igazságban, hogy Isten soha nem hazudik. Ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ige valósággá váljon az életünkben.

A keresztény ember küzdelme a hit harca. A hit az, ami fenntartja a kapcsolatot, és összeköt Istennel. Nekünk a hitért kell küzdenünk, nem másért.

„A békesség Istene pedig, aki örök szövetség vére által felhozta a halálból a juhok nagy pásztorát, Jézust, a mi Urunkat, tegyen készségessé titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálva bennünk, ami kedves előtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” Zsidók 13:20-21

Krisztus munkálja benned azokat a cselekedeteket, amelyek kedvesek előtte. Ő nem egy elérhetetlen ábrándképet állít elénk. Az apostol azért beszél erről, mert tudja, hogy ez a győzedelmes élet Krisztusban elérhető valóság! A Biblia soha nem ábrándokat vagy tündérmeséket tár elénk. Mindig a valóságról beszél – mi élünk hamis álomvilágban! E világ istene annyira megvakította szemeinket, hogy nem fogjuk fel, milyen kiváltságokat kaptunk Krisztus Jézusban. Tökéljük el magunkban, hogy elhisszük és érvényesítjük életünkre nézve azokat a tényeket, amelyeket Isten igéje elénk tár!

„Hű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt.” 1Thesszalonika 5:24

Amikor végre megértem, hogy semmi jó nincs bennem, reménytelen eset vagyok, és szívem mélyéből tudok végre hinni – akkor elindultam mindannak megtapasztalása felé, ami igazán számít. Isten munkálkodik azokban, akik kicsinynek tartják magukat, még jobban munkálkodik azokban, akik még jelentéktelenebbnek tartják magukat, de leghatalmasabban azokban munkál, akik semminek tartják magukat. Ők mindenüket átadják Krisztusnak, mert tudják, hogy bennük semmi nincs, amire támaszkodhatnának.