Előző számunkban azt vizsgáltuk, mit jelent egy keresztény számára, hogy király és pap (1Péter 2:9). Isten királysága felszabadít bennünket a bűn uralma alól, és hatalmat ad arra, hogy Isten fiaiként élhessünk, az Ő önzetlen szeretetét tükrözve életünkkel. Ezzel együtt Isten abban a kiváltságban részesít bennünket, hogy színe elé járulhatunk, és szoros kapcsolatban lehetünk Vele.
A közeledés nehézségei
Bár a kereszténység lényege az Istennel való személyes kapcsolat, az Úrhoz való közeledés nem magától értetődő dolog. Amikor az Édenben Ádám vétkezett, és az Úr megjelent a kertben, az emberpár ösztönszerűen elbújt előle. Ez az Isten jelenlététől való rettegés az évezredek múlásával sem enyhült. Jól szemlélteti ezt a zsidó nép tapasztalata, akik a Sinai-hegynél tanúi voltak az Úr megjelenésének:
„Mert ti nem járultatok megtapintható hegyhez és lángoló tűzhöz, sűrű homályhoz, sötétséghez, szélvészhez, trombita harsogásához és szózatok hangjához, amelyet akik hallottak, kérték, hogy ne szóljon hozzájuk. Mert nem bírták elviselni a parancsot: Még ha állat ér is a hegyhez, meg kell kövezni. És olyan félelmetes volt a látvány, hogy Mózes is azt mondta: Megijedtem és reszketek.” Zsidók 12:18-21
Valójában Isten közelsége egyáltalán nem kívánatos élmény az elbukott ember számára:
„Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” Zsidók 12:29
„Megrettentek a bűnösök Sionban, félelem fogja el az istenteleneket: ki lakhat közülünk megemésztő tűzzel, ki lakhat közülünk örökös hőséggel?” Ézsaiás 33:14
A Teremtő eredetileg minden teremtményét úgy alkotta meg, hogy a Vele való kapcsolatuk örömteljes és felszabadult legyen. A bűn azonban elidegenített bennünket Istentől, és falat emelt közénk. A probléma azonban nem Isten oldalán van, hanem nálunk – a mi szívünkben és elménkben –, ezért a változásnak is bennünk kell végbemennie.
Hogyan közeledhetünk mégis?
A Zsidókhoz írt levél sokat beszél erről a kérdésről, és rámutat az Istenhez való közeledés módjára is:
„mert a törvény semmit sem tett tökéletessé, de egy jobb reménységhez vezet, amely által közeledhetünk Istenhez.” Zsidók 7:19
Pál itt az Istenhez való közeledés két útját mutatja be: a törvényt és a „jobb reménységet”. A törvény csak félelmet szül az emberben (lásd a Sinai-hegy tapasztalatát), viszont a „jobb reménység” által ténylegesen Isten közelébe kerülhetünk. Fontos tehát megértenünk, mi ez a reménység, és a gyakorlatban hogyan segít ez nekünk.
Út Isten jelenlétébe
„Azért, hogy két változhatatlan tény által, amelyekre nézve lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős vigasztalásunk legyen nekünk, akik hozzá menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet, amely biztos és erős horgonya lelkünknek, és beljebb hatol a kárpitnál, ahova útnyitóul bement értünk Jézus, aki örökre a Melkisédek rendje szerinti főpap lett.” Zsidók 6:18-20
Más szóval a reménység által léphetünk Isten jelenlétébe (a kárpit mögött, a templom belsejében Isten jelenléte van). Ez a reménység azonban szorosan összefügg Jézus személyével:
„minket, akik halottak voltunk vétkeinkben, Krisztussal együtt megelevenített – kegyelemből van üdvösségetek –, és vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban,” Efézus 2:5-6
„Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ővele.” 1Korinthus 6:17
A reménység tehát tulajdonképpen az új szövetség ígérete – más szóval a Krisztus életéből való részesülés, a Vele való lelki egyesülés. Ugyanakkor ezt a láthatatlan lelki eseményt nem csak egyszer kell átélnünk; egy keresztény ember minden nap élvezheti ezen isteni csoda áldásait:
„Kívánjuk pedig, hogy mindegyikőtök ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménység teljes bizonyossága iránt mindvégig,” Zsidók 6:11
A reménység kifejezése
Hogyan lehet buzgalmat tanúsítani a reménység iránt? A buzgóság mindig aktív cselekvéssel jár, és ez a buzgóság a beszédünkben is megnyilvánul:
„Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” Zsidók 3:6
Bár a dicsekvés általában nem tartozik a keresztény erények közé, ez alól kivételt képez a „reménység dicsekvése”. Mit takar ez a különös kifejezés? Az ember általában azzal dicsekszik, ami fontos számára, ami körül a gondolatai forognak, ami örömet okoz neki. Tipikus példa, amikor egy szülő a gyerekével, vagy egy férfi az új autójával dicsekszik. Ezek a fajta megnyilvánulások önkéntelenek, a szívből jönnek, mert „amivel telve van a szív, azt mondja a száj” (Lukács 6:45).
Ha tehát valaki az új szövetség reménységével dicsekszik, az azt jelenti, hogy Krisztussal van tele a szíve, a Vele való egység a fontos számára, és gondolatai körülötte forognak. Ennek természetes következménye lesz, hogy Róla fog beszélni az ember. Ez a dicsekvés azonban elsősorban nem más emberek felé nyilvánul meg:
„járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek a szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel. Ragaszkodjunk a reménység hitvallásához tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett.” Zsidók 10:22-23
Megvallani hitbéli meggyőződésünket – erre elsősorban az Istenhez való közeledésben van szükség. A felsorolás Jézus bennünk végzett munkáját taglalja: Ő igaz szívet és teljes hitet adott nekünk, megtisztított a terhelt lelkiismerettől, és saját tulajdonává tette testünket. Ha valaki Istenhez akar közeledni, ilyennek kell lennie, különben rettegni fog Tőle! Krisztussal egyesülve azonban készen, ajándékba kapjuk mindezt!
Jogosan merül fel a kérdés, miért fontos Isten előtt kifejezni hitünket – hiszen Ő úgyis tudja! A probléma soha nem Isten oldalán volt – sem hozzáállásban, sem ismeretben. A bűnös ember nem tud közel kerülni Istenhez, mert a természete ellentétes Vele. Ugyanakkor a keresztény ember – bár Krisztusban közel került az Úrhoz – továbbra is e tökéletlen világ korlátai között él. Az új életet csak hit által lehet élni, és mivel az ember feledékeny, könnyen visszazökken a régi életébe. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat, kik vagyunk valójában Krisztusban.
Hitünk megvallása – szóbeli kinyilvánítása – segít abban, hogy naponként tudatosítsuk magunkban a Valóságot, és így felül tudjunk emelkedni emberi korlátainkon, küzdelmeinken. Bátorságot ad szívünknek az Istenhez való közeledésben, ha minden alkalommal megemlékezünk arról, hogy elfogadtuk kegyelmének ajándékát, és kifejezzük hálánkat a csodáért, amit az életünkben tett.
A hit beszéde
Pál a Róma levélben is beszél a hit megvallásának jelentőségéről:
„A hitből való igazság pedig így szól: Ne mondd a te szívedben: »Ki megy föl a mennybe?« – azért, hogy Krisztust lehozza. Vagy: »Ki száll le a mélységbe?« – azért, hogy Krisztust a halottak közül felhozza. De mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van, mégpedig a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. Mert szívvel hisszük, hogy megigazulunk, és szájjal teszünk vallást az üdvösségről.” Róma 10:6-10
Az élő hitnek cselekedetei vannak, többek között a beszéd. Vallást tesz az üdvösségről – vagyis az ember önmagára vonatkoztatja Isten ígéreteit. Nem koldul, hanem elfogad. A hit beszéde által bátorságot nyerhetünk az Istenhez való közeledésre. Ugyanígy igaz viszont az is, hogy ha hitetlen vagy kételkedő szavakat szólunk, akkor csüggedés vesz rajtunk erőt. A saját döntésünkön múlik, hiszünk-e Isten ígéreteiben vagy sem, és ezt hogyan juttatjuk kifejezésre:
„A bortól meg ne részegedjetek, mert abban züllöttség van, hanem teljesedjetek be Lélekkel, beszélgessetek egymás között zsoltárokban, dicséretekben és lelki énekekben; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak,” Efézus 5:18-19
Nem szükséges prédikációt tartanunk Istennek. Amikor Isten elé járulunk, egyszerűen idézzük fel ígéreteit az Igéből. Sokat segíthet, ha kívülről megtanulunk Biblia-verseket, és imádságban ezekre hivatkozunk. A lelki igazságokat megfogalmazó énekek hatalmas segítséget jelenthetnek, hogy elmélyítsék szívünkben Isten kegyelmének valóságát.
Ezt az elvet gyakorolták maguk az apostolok is. Amikor Pétert és Jánost megfenyegették a zsidók, ők a testvérekkel együtt imádkozni kezdtek. Zsoltárverseket idéztek fel, és próféciákra hivatkoztak imájukban. Hitték, hogy Isten ígéretei az ő helyzetükre vonatkoznak, és az eredmény nem is maradt el:
„Miután könyörögtek, megrendült az a hely, ahol összejöttek, és beteltek mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten igéjét bátran hirdették.” Apostolok cselekedetei 4:31
Lelki áldozat
Visszatérve Péter leveléhez, ahol a királyi papságról beszél – a papok legfőbb rendeltetése az áldozatok bemutatása:
„Mert minden főpapot ajándékok meg áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen mit áldoznia.” Zsidók 8:3
Igaz volt ez Krisztusra, de igaz ránk is:
„és ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” 1Péter 2:5
Mik azok a lelki áldozatok, amelyeket Isten előtt bemutathatunk?
„Általa vigyük fel a dicséret áldozatát mindenkor Istennek, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkak gyümölcsét.” Zsidók 13:15
Isten előtt a legkedvesebb áldozat részedről, ha minden nap, csendes imádban megvallod Előtte, hogy hiszel az Ő Fiában, és hálás vagy azért az ajándékért, amit Őbenne kaptál! Beszélj Istennek arról, mit tett érted Jézus, idézd fel a megváltás csodájáról szóló igéket – amelyek rád vonatkoznak – és akkor szíved túlcsordul majd az Ő szeretetével, és kiárad másokra is. Így valódi közösséged lesz Istennel, és az Ő Fiával!
Az Úr áldjon meg a Vele való – egyre szorosabb – közösségben! ■
Sánta János