János evangéliuma 4. fejezetében egy nagyon érdekes találkozásról olvasunk Jézus és egy samáriai asszony között, amiből különböző emberek különböző tanulságokat vonnak le. Mégis, sokan elsiklanak a legfontosabb alapelvek felett, amelyeket Jézus az asszony elé tárt. Az Úr ezt a következő szavakkal fejezte ki:
„De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Szellem, és akik őt imádják, azoknak szellemben és igazságban kell őt imádniuk.”
János 4:23-24; pontosítva
Figyeljük meg, hogy a hangsúly az igazi imádókon van, amiből az következik, hogy vannak igazi és vannak hamis imádók. Az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát, sőt maga az Atya is ilyen imádókat keres. Jézus megmagyarázza, hogy azoknak, akik Istent imádják, miért kell szellemben és igazságban imádniuk Őt. Azért, mert „Isten Szellem”. Más szóval: azok imádják Istent az Ő számára elfogadható módon, akik megértik Isten természetét, és ezen az alapon imádják Őt.
Testi vagy szellemi
Az asszony azt vetette fel Jézusnak, hogy az a hegy, amelyen álltak, Isten számára különleges hely. A nő szerint a régi időkben Izrael azon a hegyen imádta Istent, a zsidók azonban Jeruzsálembe helyezték az imádat helyét. Valójában azt kérdezte, melyik az igazi imádati hely. A gondolatai a szent helyek körül forogtak, az imádata pedig testi dolgokra irányult. Abban az időben ez volt a jellemző az emberek istenimádatára.
Most azonban Jézus kijelentette, hogy az idő elérkezett, amikor Isten igazi imádói már nem így fogják Őt imádni. „Isten Szellem” – ez a lényeg! Azért imádjuk őt szellemben, mert Isten Szellem; ha viszont az imádatunk testi dolgokra összpontosít, akkor valójában ezzel azt sugalljuk, hogy Isten is testi. Azt sugalljuk, hogy Isten is csak egy ugyanolyan személy, mint mi magunk, és ezért úgy viszonyulunk Hozzá, mint egy testi lényhez, akinek testi korlátai vannak.
A régi, ószövetségi időkben Isten elnézte, hogy az emberek így közeledtek Hozzá. Azok, akiket népének ismert el, szellemileg kisdedek voltak, nagyon korlátozott istenismerettel rendelkeztek, így bocsánatos volt, hogy azt hitték: Isten a szentek szentjében lakik a templomban, és hozzá van kötve egy dobozhoz, a szövetség ládájához. Imádatukkal Jeruzsálem felé kellett fordulniuk, és áldozataikat egy konkrét helyre kellett vinniük. Isten együttműködött ezzel a gondolkodásmóddal, mert népe szellemileg még éretlen volt.
Manapság az egyik probléma az, hogy amikor az emberek „szellemire” gondolnak, akkor egyszerűen „láthatatlant” értenek alatta – és ennyi. Egyébként viszont úgy gondolják, Istennek is ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint amilyenek a testi világban is léteznek, azzal a különbséggel, hogy Ő láthatatlan.
Helyes istenkép
Jézus arra próbált ösztönözni, hogy gondoljunk bele, kicsoda Isten valójában. Milyen képünk van Róla? Ugyanis a Róla alkotott képünk határozza meg, hogyan viszonyulunk Hozzá. Az emberek részéről gyakran elhangzik: „Mutass több tiszteletet irányomban!” Csakhogy a tisztelet megkövetelése önmagában még nem eredményez tiszteletet. A hozzáállás akkor változik meg, amikor megváltozik az adott személyről alkotott képünk.
Jézus ezért helyezi a hangsúlyt az istenképünkre. Azt mondja, hogy akik Istent imádják, azoknak meg kell érteniük Isten természetét, és azt, hogy milyen lény Ő valójában. Nyilvánvaló, hogy óvatosnak kell lennünk, amikor szellemi dolgokról gondolkodunk, nehogy mindenáron azonosítani akarjunk mindent testi dolgokkal. Jézus tulajdonképpen ezt mondta: „Nem korlátozhatjátok le tovább Istent úgy, mint eddig! Eddig úgy gondolkodtatok, hogy Isten vagy itt, vagy ott lakik, ezzel viszont olyan személlyé alacsonyítottátok le Őt, mint amilyenek ti vagytok. Úgy tekintetettek Istenre, mintha Ő csupán egy rendkívüli emberi lény lenne.”
Isten másfajta embereket keres imádóiul – olyanokat, akik megértik, milyen Ő, és olyannak látják, amilyen a valóságban. Ez egy nagyon fontos igazság, sőt ez az egyik legfontosabb igazság, aminek kinyilatkoztatása Jézus küldetése volt.
De hogyan szakadjunk el a testi dolgoktól Isten imádatában? Hát nincs szükség helyekre, amelyeket Isten imádatára különítünk el, nem kell szemérmesen öltözködni és tiszteletet tanúsítani, amikor az istentisztelet helyére jövünk, és más, külső formák kinyilvánításával is kifejezni, hogy elismerjük Isten jelenlétét? Ezek a dolgok nyilván szükségesek – de csak az emberek miatt, nem Isten miatt. Ezek a dolgok az embereknek mutatják meg, hogyan viszonyulunk Istenhez.
Azért kell ruhát viselnünk, mert ez Isten javát szolgálja? Talán amikor fürdünk, akkor nincs velünk? Meztelenül már nem imádkozhatunk vagy imádhatjuk Istent? Dehogynem! Azonban mivel egy testi világban élünk, ahol mindenki az alapján ítél, amit lát és hall, keresztényként oda kell figyelnünk ezekre a dolgokra is, és külső formákkal is ki kell fejeznünk, hogy tiszteljük Istent. Igéje arra int, hogy akár eszünk, akár iszunk, vagy akármit teszünk, mindent Isten dicsőségére tegyünk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezzel nem Istennek teszünk szívességet, hiszen Ő minden testi dolog felett áll, és nem lehet korlátok közé szorítani.
E világ elemei
Bár tudjuk, hogy ebben a világban élünk és működünk, vallásunk nem e világból való. Istenimádatunkban e világ elemei fölé kell emelkednünk, és meg kell tanulnunk szellemben imádni Istent. Különbséget kell tennünk azon dolgok között, amiket ezen a Földön, testi életünk részeként teszünk, és aközött, ahogyan Istenhez viszonyulunk. Nagyon határozott és világos különbségtételre van szükség e két dolog között. Figyeljük meg Pál szavait:
„Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, miért terhelitek magatokat rendelkezéseikkel, mintha a világban élnétek – ne fogd meg, meg se kóstold, még csak meg se érintsd –, amelyek mind arra valók, hogy elfogyasztva megsemmisüljenek; az emberek parancsolatai és tanításai szerint, amelyek ugyan bölcsességnek látszanak a maga választotta vallásoskodásban, az alázatoskodásban és a test sanyargatásában, de nincs bennük semmi becses, csak a test kielégítésére vannak.”
Kolossé 2:20-23
Mit jelent a világ „elemei” kifejezés? Egy értelmező szótár a következőképpen határozza meg:
- egy téma legalapvetőbb elvei
- puszta kezdet, első látszat; valaminek a kifejletlen vagy tökéletlen formája
Amit Isten a Sinai-hegynél az izraelitáknak adott, az az Ő imádásának pusztán a kezdeti fázisa. Ez az üdvösség egy kifejletlen, tökéletlen előképe volt, amely a maga teljességében csak Krisztus eljövetelekor jelent meg. Ez a kezdetleges forma szabályokból, rendelkezésekből, szertartásokból állt, amelyek Isten igazságának a legalapvetőbb elveiről szóltak. E világból valók voltak, mivel e világi, testi dolgokhoz kapcsolódó cselekedetekhez kötődtek. Az áldozatok – állatok, madarak, gabona, olaj – mind e világból valók voltak. A szentélyt e világ anyagaiból építették fel, a papi szolgálatban e világból való dolgokat mutattak be áldozatként, és a szent helyek is e világból valók voltak. Az imádatnak ebben a rendszerében minden e világi volt, hiszen ez csak a kezdet – annak az igazi istenimádati rendszernek az elemi fázisa, amit Isten ténylegesen a népének szánt.
Pál azt mondja, hogy „Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára”. Más szóval: ezek a dolgok többé már nincsenek ránk hatással; ezekre nem reagálunk többé. Ezt jelenti halottnak lenni valami számára: egy halott ember semmire nem reagál. Figyeljük meg, hogy Pál magától értetődőnek tekinti, hogy mi nem e világ szerint élünk és működünk. Konkrét példát is mond arról, mire gondol: „ne fogd meg, meg se kóstold, még csak meg se érintsd”. Ezzel nyilvánvalóan a törvény sok-sok előírására hivatkozik, amelyek megtiltották bizonyos ételek fogyasztását, és bizonyos dolgok megérintését bizonyos időkben. Azt mondja, hogy ezek a dolgok mind elmúlnak, miután elfogyasztják őket. Más szóval: ezek nem örökkévaló, szellemi dolgok, így nem is lehetnek hatással ránk, akik már szellemi síkon élünk, és szellemi imádattal imádjuk Istent! Jézus ugyanezt mondta, amikor azt állította, hogy semmi, ami az ember testébe bemegy, nem tehet tisztátalanná (Márk 7:15). Az elv ugyanaz.
Világos, hogy itt Jézus nem az egészséges étrendről, hanem Isten imádatáról beszél – arról, hogy ezek a dolgok milyen hatással vannak a vallásunkra. Nyilván nem azt mondja, hogy nyugodtan együnk mérgeket, dohányozzunk, igyunk alkoholt, vagy együnk meg bármiféle állatot! Itt ismét azt látjuk, hogy a testi lényként való működés és az istenimádat között tesz különbséget. Tulajdonképpen azt mondja, hogy ha az általunk elfogyasztott ételekből és italokból vallási kérdést csinálunk, akkor nem szellemben és igazságban imádjuk Istent. Nyilván van itt egy egyensúly: hiszen tudjuk, hogy a testünk továbbra is testi, és mindent meg kell tennünk azért, hogy a lehető legjobb egészségben tartsuk. Ezért akármit eszünk, iszunk, vagy teszünk, mindent Istent dicsőségére tegyünk (1Korinthus 10:31).
Pál tehát azt mondja, hogy semmi, amit illetünk, ízlelünk, megérintünk, nincs hatással ránk – vallásos szempontból. Ha pedig ez így van, akkor miért lennénk még mindig alávetve ezeknek a vallásos szertartásoknak, mintha még mindig egy testi, földi eredetű vallást követnénk? Világosan meg kell értenünk, hogy nekünk, keresztényeknek a vallásunk teljes szerkezete kívül esik azokon az alapelveken, amelyek e világ vallásait és életét kormányozzák.
Királyság-teológia
Az az elgondolás, amely szerint a mi vallásunk továbbra is a régi, földi eredetű, testi vallás, olyan félreértés, ami sok keresztényt ma is abban a meggyőződésben tart, hogy a testi Izrael mind a mai napig Isten különleges kegyeit élvezi. Ez a gondolkodás vezet az ún. „királyság-teológiához” is, amely azt hirdeti, hogy Isten királyságát itt, ezen a Földön kell létrehoznunk – emberi erőfeszítések és politikai eszközök által. Ez a fajta félreértés indít sok keresztényt arra, hogy támogassa Izraelt mint nemzetet, tetteitől függetlenül. Úgy vélik, hogy azok az ószövetségi kijelentések, amelyek szerint Isten megáldja azokat, akik áldják Izraelt, továbbra is érvényben vannak, és a testi Palesztina területére, illetve a testi zsidókra vonatkoznak. Ez a nézet a Szentírás rettenetes félreértéséből fakad, és jól megmutatja, miért is olyan fontos megértenünk a szellemben és igazságban történő imádás elvét.
Ez az egyik legnagyobb kihívás keresztény életünkben. A vallásunk földhözragadt és súlyosan korlátolt, mivel túl sok testi imádat van benne. Jézus azt mondta, hogy a szolga nem tudja, mit tesz az ura, csakhogy ő többé nem szolgáknak, hanem barátainak nevez minket. A barátai megértik céljait, ezen alapelvekkel összhangban élnek és úgy imádják Őt.
Gyakorlati tanulságok
Az Isten dolgaihoz való viszonyulásunkban tehát a szellemi imádatra kell tennünk a hangsúlyt, és ebben kell tapasztalatot szereznünk. Az igazságot, a valóságot kell megtapasztalnunk, nem csupán az igazság jelképes ábrázolásait. Ez gyakorlati szinten is nagy hatással van ránk.
Ha Isten hallható hangon szólna hozzánk, vagy ha szemeinkkel láthatnánk alakját, akkor könnyen rajta tarthatnánk figyelmünket egész nap. Az imádság erőfeszítés nélkül menne, és elménk soha nem sodródna más témák felé, miközben Vele beszélgetünk. A napi valóság azonban az, hogy minden nap ezerszer elkalandozik a figyelmünk. Sokkal inkább előttünk vannak a testi dolgok, mint a szellemiek, mivel Isten nem mutatkozik testi szemeink előtt, és hangját sem halljuk hallhatóan, mint ahogy Mózes és mások hallották.
A látás és hallás képessége testi érzékszerveinkhez kötődik. Sajnos ahhoz vagyunk szokva, hogy csak ezen a szinten működünk, és mivel nagyon keveset tudunk a szellemi világról, az Istennel való kapcsolatot is ezen a síkon próbáljuk ápolni. Jézus azonban nyilvánvalóvá tette, hogy Isten egy másik utat nyitott – egy jobb utat –, ami a szellem és az igazság útja. Akik Istent imádják, azoknak szellemben és igazságban kell Őt imádniuk!
Lehetséges vajon, hogy Isten folyamatosan szól hozzánk a szellemi síkon, és egyszerűen csak azért nem halljuk meg, mert nem tudjuk, hogyan figyeljünk és hogyan működjünk ezen a síkon?
Ebből a megközelítésből különös jelentőséggel bírnak Pál szavai:
„Azért azt mondom: Szellem szerint járjatok, és a test kívánságát ne vigyétek véghez!”
Galata 5:16
„Ha a Szellem által élünk, a Szellem szerint is járjunk.”
Galata 5:25
Az Ő élő jelenléte
A valóság az, hogy ha csupán kötelességtudatból engedelmeskedem, akkor a saját erőforrásaimból táplálkozva működök. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint törvény alatt lenni – hiszen csak azért teszem, amit tenni kell, mert a szabály ezt mondja. Ezen az úton nagyon nehéz keresztény életet élni, sőt Pál szerint valójában lehetetlen. Ha a törvény szerint élünk, mindig el fogunk bukni. Teljesen más az eredmény, amikor az Úrral járunk. Amikor velem van az Úr, és hallom a hangját, akkor tudom, hogy nem pusztán mellettem van, hanem bennem lakik – így könnyű és gyönyörűséges az engedelmesség! Nem egy személytelen szabálykönyvvel vagyok kapcsolatban, hanem személyesen Tőle hallok, és személyesen Neki válaszolok, aki Uram, Barátom és Testvérem.
Isten tudja, hogy szükségünk van az Ő jelenlétére, és a Bibliában ezért helyezett mindvégig nagy hangsúlyt az Ő jelenlétének élő valóságára. Az ószövetségi időkben egy kézzelfogható épület egyik konkrét szobájában mutatta be jelenlétét, és időről időre látható, külső megnyilvánulásokban is, amelyek egyértelművé tették, hogy Izraellel van. Ezt mondta Mózesnek:
„Készítsenek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakjam.”
2Mózes 25:8
Pál apostol ezt az elvet vezeti át az új szövetségbe is: „Bennük lakozom, és közöttük járok” (2Korinthus 6:16). Azt hangsúlyozza, hogy testünk az élő Isten temploma. Isten nem tudta nyilvánvalóbban kifejezni, hogy Ő Fiával együtt szó szerint a népében lakozik. Az új szövetségben azt adta meg nekünk, amire leginkább szükségünk van.
Amikor Jézus készült visszatérni a mennybe, a tanítványoknak adott utolsó ígérete ez volt: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:20) Biztosította őket, hogy egy másik Vigasztalót ad nekik, aki mindörökké velük lesz (János 14:16). De a legcsodálatosabb az, hogy ez a Vigasztaló „nálatok lakik, és bennetek lesz” (János 14:17).
A lényeg
Az tehát, hogy Istent szellemben és igazságban imádjuk, azt jelenti, hogy tisztában vagyunk Isten szellemi természetével, és elismerjük, hogy mivel Isten szellem, nem kell elmennünk egy konkrét helyre ahhoz, hogy megtaláljuk az Ő jelenlétét – Ő ugyanis szellemként mindenkor, mindenhol velünk van. Soha nem vagyunk egyedül. Ha ezt megértjük, akkor ráébredünk arra, hogy Jézus mindenkor szó szerint velünk van. Az Isten iránti szolgálat örömteli és izgalmas tapasztalattá válik, mert valójában már nem is Isten iránti szolgálat, hanem Istennel együtt végzett szolgálat.
Lehet vitatkozni a hit vagy a cselekedetek általi megigazulásról, de ami igazán döntő változást jelent: ha valamit Istennel együtt, vagy Istenért teszek. A valóság az, hogy hiába segít nekem Krisztus, hiába rendelkezem Krisztus erejével, akkor is nagyon nehéz Krisztus cselekedeteit végrehajtanom, ha Ő személyesen nincs velem. Sőt, Jézus szerint ez igazából lehetetlen: „mert nélkülem semmit sem cselekedhettek” (János 15:5). Szükségünk van Krisztus segítségére és erejére, de leginkább magára Krisztusra van szükségünk!
Mindig azok a legerősebbek, a legsikeresebbek és a leggyőzedelmesebbek a bűnnel szembeni harcban, akik az Ő jelenlétének tudatában élnek. Nem pusztán arról van szó, hogy Krisztus élete bennem van, hanem maga Krisztus van velem és bennem. Óriási a különbség!
Kommunikáció
Amikor megértjük az Úr szó szerinti jelenlétének igazságát, egy másik fontos valóságot is felismerünk: azt a valóságot, hogy Ő folyamatosan szól hozzánk, folyamatosan kommunikál velünk. Sokszor nem halljuk, amit mond, de ettől függetlenül Ő állandóan érintkezik gyermekeivel.
Mi értelme lenne, ha az a Vigasztaló, aki mindörökké bennem él, és azt ígéri, hogy kinyilatkoztatja magát nekem, nem kommunikál velem? Akkor ezek az ígéretek csupán üres szavak lennének, és a valóságban egyáltalán nem lenne Vigasztalóm. Pedig Jézus azt ígérte, hogy a Vigasztaló jelenléte, még az ő saját testi jelenléténél is jobb lesz!
Sokan megtapasztaltuk már azt a valóságot, hogy sokkal közelebb érezzük magunkat az Úrhoz, amikor imádkozunk. Amikor beszélünk hozzá, szinte mintha testileg is megérintenénk. Ezekben a pillanatokban könnyű Őbenne maradni, és az élet nehézségei sem tűnnek elhordozhatatlannak. Az a baj, hogy legtöbbször, amint eltávozunk az imádság helyéről, eltűnik az Ő jelenlétének érzése. Visszatérünk a „normális” életbe, és újra küzdelmessé válik a hit és a Benne maradás. Miért van ez így? Az a probléma, hogy nem tanultunk meg „szellemben és igazságban” kommunikálni az Úrral.
Életünk a testi dolgok körül forgolódik. Azáltal szerezzük az információkat, amit látunk és hallunk – az öt érzékszervünkön keresztül. Így érintkezünk a valósággal, és ez így van születésünk pillanatától fogva. Mi lenne az eredmény, ha az Úr hallható hangon szólna hozzánk, vagy ha megjelenne nekünk? Azonnal megváltozna az egész arckifejezésünk. Az első ijedtség után azonnal kihegyezett füllel figyelnénk, mit mond, merre vezet, és bizonyára nagyon körültekintőek lennénk, hogy pontosan megtegyük, amit mond. Az az igazság, hogy a legtöbben szívesen vennénk, ha Jézus ilyen kézzelfogható, testi módon kommunikálna velünk, csakhogy ez – nagyon rendkívüli körülmények kivételével – nem fog megtörténni.
Jézus már megmondta nekünk: „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát”. Isten olyan imádókat keres, akik a Vele kapcsolatos igazság fényében keresik Őt, nem pedig olyanokat, akik megpróbálják lerángatni Őt a saját testi szintjükre! Ez az imádság és az Istennel való közösség területére is vonatkozik. Vajon Isten leszáll a testi síkra a velem való kommunikációban? Hallható hangot kell hallanom ahhoz, hogy Isten kommunikálni tudjon velem? Vajon visszatér ahhoz a rendszerhez, amelyről kijelentette, hogy már a múlté? A válasz nyilvánvalóan nem. Az igazi szellemi imádat azt jelenti, hogy az Isten szellemi természetével kapcsolatos igazság fényében tartunk kapcsolatot Vele. Ő mindig velünk van, és nem testi síkon ápoljuk Vele a kapcsolatot, hanem szellemi síkon.
Ezért kell megtanulnunk felismerni az Ő hangját, amikor szól hozzánk. Nem arról van szó, hogy Ő nem szól, hiszen az lehetetlen. Mi mindenkor kérjük az Úr vezetését, kérdéseket teszünk fel Neki, és úgy tűnik, nincs válasz! Logikusan hangzik ez? Az Atya, aki szeret engem, és velem akar lenni, miért hallgatna, miért ne válaszolna, amikor válaszokat és vezetést várok tőle? Van ennek értelme?! Miért tűnik úgy, hogy én jobban vágyom megtudni az Ő akaratát, mint amennyire Ő fel akarja tárni azt számomra?
A válasz e kérdésekre: Isten és Jézus mindenkor, folyamatosan szólnak hozzánk. Szeretetükről beszélnek, tanácsolnak, vigasztalnak, megadják, amire szükségünk van – a probléma ott van, hogy mi nem halljuk! És miért nem halljuk? Azért, mert nem tanultuk meg Istent szellemben és igazságban imádni! Még mindig a testire koncentrálunk, az öt érzékszerven keresztül keressük az Istennel való kapcsolatot, pedig nem ez az Ő módszere. Az a legnagyobb szükségünk, hogy megtanuljunk szellemi síkon kommunikálni. Meg kell tanulnunk meghallani a hangját, ahogy belül, a szellemünkhöz szól.
Ezért van az, hogy sokszor azoknak, akik tudni akarják Isten akaratát, tudatosan el kell zárniuk magukat egy időre az e világi, zavaró tényezőktől. Félreteszik az étkezést, nem érintkeznek emberekkel, abbahagyják a munkát. Elkülönítik magukat egy csendes helyen egy időre, és az Úr tanácsát kívánják meghallani. Nem arról van szó, hogy az Úr ne beszélne folyamatosan hozzájuk, hanem arról, hogy nem képesek meghallani. A testi zavaró tényezők megvakítják és megsüketítik őket a szellemi világ számára, és ezért nem hallják, amikor az Úr szól. A csendességben, Istennel töltött idő nem azt eredményezi, hogy Ő akkor hangosabban szól, hanem azt, hogy mi hangoljuk rá a „szellemi érzékelőinket”, hogy tisztábban meghalljuk az Úr hangját.
Mindnyájunknak meg kell tanulnunk meghallani az Úr szavát. Mind láttunk már olyan gyerekeket, akik nem hallják meg a szüleik szavát. A szülők szólhatnak, kiabálhatnak nekik, de a szavuk hatástalan marad. Olyan, mintha csak a szél fújna. Megtanulták, hogy nem kell odafigyelniük erre a hangra, és ezért elméjük nincs is ráhangolódva. Velünk is ez történt Isten hangját illetően. Egy életen át figyelmen kívül hagytuk, így süketté váltunk, hogy meghalljuk, és már fel sem ismerjük, amikor szól – nem tudunk különbséget tenni ezen hang és saját képzeletünk hangja között. Az emberek újra és újra ezzel a kérdéssel fordulnak hozzám: „Honnan tudom, hogy Isten szól hozzám, és nem csupán a saját gondolataim tanácsát hallom?”
Tanácsom a következő: ha minden egyes napot és minden pillanatot azzal a várakozással kezdünk, hogy Isten vezetni fog minket, akkor figyelni fogunk a tanácsára. Kezdjük azzal, hogy alávetjük magunkat Neki azokban a dolgokban, amiről tudjuk, hogy az Ő akarata, és aztán ahogy gyakoroljuk magunkat a ráhagyatkozásban, és a jelenlétére való figyelésben, elkezdjük mind világosabban hallani a szavát. Elkezdjük hallani szeretetének üzeneteit, és vezetését azokban a dolgokban is, amelyek nem feltétlenül erkölcsi természetűek. Egy olyan barát jelenlétét fogjuk érezni, aki ragaszkodóbb a testvérnél, és életünk az Ő saját, isteni életének kiterjesztésévé válik. ■
David Clayton