Egy fárasztó nap után
Egy kora nyári reggelen szokás szerint iskolába indultam. Az egész osztály izgatott volt a délutáni papírgyűjtés miatt. Még a tanárok is elengedtek az utolsó órákról, hogy legyen elég időnk végigjárni a falut. Ez minden évben a 7. osztály feladata volt, és a bevétel a ballagás költségeihez járult hozzá.
Egy kis kétkerekű kocsival csoportokba verődve jártunk házról házra, utcáról utcára. Mivel az osztályunk létszáma nem volt nagy, elég sok munka volt összegyűjteni, majd egy hatalmas konténerbe pakolni a rengeteg papírt. A legtöbben délután 3-4 óra felé elfáradtak és lassan haza szállingóztak. A végére csak néhányan maradtunk, hogy befejezzük a munkát. A munka hevében teljesen megfeledkeztem arról, hogy reggel ettem utoljára.
Este 7 óra lehetett, amikorra végeztünk, és én a buszmegálló felé indultam. Csak ott jöttem rá, hogy az utolsó busz, ami nálunk is megáll, vagy egy órája elment, a következő pedig csak három óra múlva jön. Akkor még nem volt telefonom, hogy hazaszóljak, de mivel apukám elutazott, tudtam, hogy anyukám úgysem tudott volna értem jönni autóval.
Nagyon fáradt voltam, éhes és szomjas. Egész délután talpaltam, nehéz papírkötegeket pakolva, most pedig úgy tűnt, újabb 70 perc (5 km) gyaloglás vár rám hazáig. Azelőtt többször megtettem már ezt az utat, amikor lekéstem egy-egy buszt, de most úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Lassan útnak indultam, és menet közben így imádkoztam: „Istenem, kérlek küldj nekem valakit, aki elvisz hazáig, mert már nincs erőm gyalogolni!”
Ahogy ballagtam a főút mentén, egyszer csak megállt mellettem egy autó. A húgom volt óvónője ült benne. Kedvesen üdvözölt és felajánlotta, hogy hazavisz. Nagyon megörültem, és mondtam neki, hogy elég, ha a főúton megáll a házunkhoz közel, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a kapuig vigyen. Nagyon hálás voltam és vagy tízszer megköszöntem neki.
Otthon anyukám már aggódott értem, de elmondtam neki, Isten hogyan segített meg. Az Úr pontosan teljesítette, amit kértem. Nagyon hálás vagyok, hogy Isten figyel rám és törődik velem. ■
„Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez.”
Zsoltárok 145:9
G. B.
Repülőn nincsenek ateisták
Egy testvérnő fiatalon, 18 éves korában utazott először repülőn és elég hosszú utat kellett megtennie: Európából ment Amerika túlsó felére, a nyugati part közelébe. Több repülő váltással jutott el céljához. Nagyon hálás volt Isten gondviseléséért.
Visszafelé jövet New York-ban át akarták tenni egy másik járatra, mondván, hogy az eredeti járaton már nincs több hely. Az egyik alkalmazott jobban megnézte az utaslistát és azt mondta, hogy mégis van rajta egy hely, így visszatették az eredeti gépre.
Mielőtt felszálltak volna, a testvérnő beszédbe elegyedett a mellette ülő asszonnyal. Bizonyságot tett neki az Úrról, és elmondta, hogy megőrizte őt élete első repülőútján, és hogy ő mindig imádkozik és kéri a jó Isten védelmét.
Már kb. egy órája az óceán felett repültek, amikor a pilóta bejelentette, hogy az egyik hajtómű elromlott és vissza kell térniük a New York-i repülőtérre. A pilóta később azt is bejelentette, hogy ki kell engedni a gép szárnyaiból a fölösleges üzemanyagot, ugyanis a rossz hajtómű miatt süllyednek. Amikor kinézett a gép ablakán, akkor látta, hogy a kerozin nem úgy folyt ki ott fenn – 8-9 ezer méter magasságban –, mint itt a földön a folyadékok általában, hanem úgy jött ki, mint a köd.
Ezután körülnézett az utastérben és látta, hogy mindenki imádkozik! Senki sem mondta, hogy ő ateista! Ő is imádkozott velük együtt, mert a forró motorral érintkező üzemanyag miatt minden percben fennállt a robbanás veszélye. Elterjedt az a hír is, hogy valaki bombát tett a repülőre, de ezt nem tudták biztosan.
Amikor leszállt a gép, pánikszerűen terelték az utasokat kifelé, és egy ideig karanténban tartották őket. A testvérnő ismét végignézett az utasokon, de ezúttal nem látott senkit, aki hálaimát mondott volna.
Ilyen az ember! Csak akkor kéri a jó Isten védelmét, amikor bajban van; de ha a baj elmúlik, visszatér hitetlen életéhez. Ez a testvérnő elhitte, hogy Istenek terve van vele, és ezért őrizte meg azon a viszontagságos úton. Azóta sem szűnik meg hálát adni neki szabadításáért mind e mai napig. ■
„Áldjad, én lelkem, az URat, és ne feledkezzél el semmi jótéteményéről!”
Zsoltárok 103:2
F. L.