VI. A Szentháromság-tan gyökerei

A Szentháromság-tan mindig is heves viták és ádáz küzdelmek témája volt – a keresztény hitbe való bevezetésének pillanatától kezdve. Ma, sok évszázaddal később sem változott a helyzet. Most is sok vitát és megoszlást kelt ez a tantétel, ami védelmezői szerint „nagy titok”.

A Szentháromság eszméje valamikor a Krisztus halála utáni első négy évszázad során lopakodott be a népszerű kereszténység tanai közé. Míg hivatalosan a niceai zsinaton (i. sz. 325) döntöttek mellette és fektették le, a bizonyítékok azt mutatják, hogy néhány keresztény gondolkodásába már korábban befurakodott. Azonban teljesen bizonyos, hogy a keresztény egyházban nem jelent meg ez a tan a tanítványok halála után még több, mint egy évszázadig. Az Encarta Encyclopedia így írja le a kereszténységbe való bekerülését:

„Szentháromság (teológia), a keresztény teológiában az a tan, miszerint Isten három személyben létezik, akik – Atya, Fiú, Szentlélek – egy lényegben vagy lényben egyesülnek. Az Újszövetség nem tanítja kifejezetten ezt a tant, az Isten szót szinte kivétel nélkül az Atyára alkalmazza…

A Trinitas (háromság) kifejezést először a második századi latin teológus, Tertulliánusz használta, de az elmélet a Krisztus természete felett folytatott viták során alakult ki. Végül a negyedik században fogalmazták meg véglegesen a tant…” Encarta Encyclopedia

Az Encyclopedia Britannica azt írja, hogy „ez a tan fokozatosan, több évszázadon át, sok vita során alakult ki” (Szentháromság szócikk).

Ezen cikkek szerint a tan a Krisztus utáni első négy században „alakult ki”. Gondosan mérlegeljük ezt. A protestánsok a Szentírásban hisznek. A katolikusok a Hagyományban és a Szentírásban hisznek. A protestantizmus azt mondja, hogy „a Szentírás tartalmaz minden szükséges igazságot”. A katolicizmus válasza erre az, hogy „nem, az Egyház a századok során újabb igazságokat fedezett fel és tanított (a hagyományt)”. Ezen az alapon állítja a Római Katolikus Egyház, hogy tanításai a Szentírás fölött állnak. A Szentháromság e tana inkább a katolikus hagyományok közé sorolható, semmint az Írások tanításai közé. Ezért meglehetősen indokolt a következő kijelentés egy római katolikus tollából:

„Ellenfeleink olykor azt állítják, hogy egyetlen olyan hitelvhez sem lenne szabad dogmatikusan ragaszkodni, amely nincs határozottan kifejtve a Szentírásban… Azonban maguk a protestáns egyházak is elfogadtak ilyen dogmákat, mint például a Szentháromságot, amelyet az evangéliumok nem hitelesítenek félreérthetetlen módon.” Life magazin, 1950. október 30.

Amint figyelmesebben megvizsgáljuk a „három az egyben” Isten tanát, még megdöbbentőbb tények jönnek napvilágra. A Szentháromság-isten tana sok évszázaddal azelőtt létezett már, hogy azt a „keresztény egyház” az első négy évszázadban magáévá tette volna.

„A pápaság néhány templomában, mint például az úgynevezett madridi Szentháromság Kolostorban a Három-egy Istenről készült képet láthatunk, három fejjel egy testen. A babiloniak valami hasonlóval rendel­keztek. Layard úr utolsó munkájában bemutatta egy ilyen, Asszíriában imádott három-egy istenségnek a mintáját. Parson »Jáfet« című művében a szentpétervári cári kormányzat egyik érméjén látható metszetet mellékel egy másik ilyen istenségről, amelyet a szibériai pogányok imádtak… A legfelsőbb istenséget hasonlóan egy testen három fejjel ábrázolták India egyik legősibb barlangtemplomában az »Eko Deva Trimurti« – »Egy Isten, Három Forma« név alatt. Japánban a Buddhisták nagy istenségüket, Buddhát ugyanebben a formában, három fejjel »San Pao Fuh« néven imádják. Mindezek ősi idők óta léteznek. A bálványimádással borított ősi világ nemzetei között általános volt a Szentháromság elismertsége…” Alexander Hislop: A két Babilon, 17-18. o.

Ha megvizsgáljuk a Krisztus földre jövetele előtt évszázadokkal létező ősi pogány vallások hitét, mindenhol Szentháromság-imádattal találkozunk. Hogyha Isten népe csak évszázadokkal Krisztus után értette meg a Szentháromság tanát, akkor a pogány vallások honnan vették az elképzelést? Benjamin Wilkinson a Diadalmas igazság című könyvében érdekes magyarázatot fűz ehhez:

„Az Ószövetség kinyilatkoztatásai felfedték a Szentháromságot. A Zarathusztra által hirdetett Szentháromság-változat csak »egy eltorzult és faragatlan koppintás«. Mennyei hierarchiájának tetejére helyezte Ormazdot (más néven Ahura Mazdá), a nagy bölcs lelket, és Ahrimánt, vele egyenrangú riválisát, a legfőbb gonosz lelket, aki a sötétség istene, és az éjszaka feneketlen mélységében lakik. Különleges módon kapcsolta hozzájuk Mithrászt, a fény istenét, aki – maga lévén a nap – a napimádat központjában állt. Ahogy a nap nincs sem az egekben, sem a földön, hanem az ég és a föld között ingázik, hasonlóképpen Mithrász a nagy közbenjáró. Amikor a mithraizmus elterjedt a Római Birodalomban, Mithrászt tartották a bűnösök bajnokának, aki társ a halál után, és a lélek kalauza az egek egei felé.” Benjamin Wilkinson: Diadalmas igazság, 120. o.

A két Babilon című könyvében Alexander Hislop ugyanezt fejtegeti:

„Bár a bálványimádás mindenütt eluralkodott, a Szentháromság elismertsége mégis általános volt a világ ősi nemzetei között, bizonyítva, hogy az emberi fajban milyen mély gyökeret vert e vízözön előtti tantétel, amely oly határozottan jelenik meg Mózes első könyvében… Az asszír istenség Szentháromság-ábrázolása világosan rámutat az eredeti, patriarchális hitre.” Alexander Hislop: A két Babilon, 18. o.

Mind Benjamin Wilkinson, mind Alexander Hislop azt az ésszerűtlen gondolatot képviselte, hogy a pogány népek Szentháromság-isten elképzelésüket a korai héberektől vették át. A Szentháromság tanának megmagyarázására tett legtöbb kísérlet az ésszerű gondolkodás hiányára utal, és a fenti idézetek világos példái ezen törekvésnek. Vajon a pogány népek Szentháromság-isten elképzelésüket tényleg a zsidóktól vették át? Van értelme ennek a feltételezésnek? Van bármi bizonyíték arra, hogy ők Izrael népét utánozták a „három az egyben” isten elképzeléseikben? Mik a tények ebben az ügyben? Vizsgáljuk meg őket!

Hittek valaha az izraeliták a Szentháromságban?

A judaizmus egyik fő hitpontja, hogy csak egy Isten van. Nem valami új keletű hite ez a zsidóknak, hanem ez volt egyik alapvető hittételük nemzetük létrejöttétől fogva. Nem hisznek, és sohasem hittek egy három részből vagy három személyből álló Istenben.

Sokan állítják, hogy az „elohim” szó az istenségen belüli személyek többes számát jelenti, mivel ez az „el” (Isten) szó többes számú alakja. Azonban igen jelentős tény, hogy noha ez egy héber szó, maguk a zsidók, akik legjobban értik saját nyelvüket, sohasem hittek, és ma sem hisznek egy többes számú, vagy Szentháromság-istenségben. Valójában a zsidók hitvallása – „Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr” – tartalmazza az „elohim” szót, mégis ez a rendíthetetlen alapja a zsidók egyedüli Istenről alkotott elképzelésének, aki – hitük szerint – egyetlen hatalmas Lény. A hébereknek, akik a legteljesebb kinyilatkoztatással és a legmagasabb rendű elképzeléssel rendelkeztek Istenről, fogalmuk sem volt semmiféle Szenthárom­ság Istenről, sőt az ellenkezőjéhez ragaszkodtak. Bizonyára érdemes elgondolkodni azon, hogy az Isten által kiválasztott népnek, akiknek legteljesebb mértékben felfedte Magát, fogalma sem volt a Szent­háromságról, míg a körülöttük élő pogányok mind ismerték azt. Vajon ezek a pogányok jobban értették Isten természetét, mint a zsidók?

Szembeötlő jelentőségű tény, hogy több ilyen pogány háromságban a Szentháromság harmadik személyét gonosznak tüntették fel, aki a személyleírás alapján nem lehet más, mint Sátán. Nézzük meg azokat a Szentháromság-isteneket, amelyeket az ősi Egyiptomban és Perzsiában, egészen napjainkig pedig Indiában a hinduk imádtak:

Egyiptomban

„Az első dinasztiától kezdve (kb. i. e. 2525-2775) Hórusz és Széth isten örök ellenségek voltak, akik Alsó- és Felső-Egyiptom összhang­jában békültek meg. Ozirisz mítoszában, aki i. e. 2350 körül vált jelentőssé, Hórusz Ozirisz fia volt. Széth ugyanakkor Hórusz ellenfele volt, meggyilkolta Oziriszt, és Hórusz örökségére, Egyiptom királyi trónjára pályázott.” Encyclopedia Britannica – „Hórusz”

„Széthet összetett, kutyaszerű testtel, ferde szemekkel, szögletes fülekkel, rojtos (későbbi ábrá­zolásokban villás végű) farokkal, és egy hosszú, hajlított, hegyes ormánnyal rendelkező alakként ábrázolták…

Eredetileg Széth az ég istene, a sivatag ura, a viharok, a zűrzavar és a háború mestere volt – általánosságban véve egy bajkeverő. A rend világában Széth testesítette meg az erőszak és rendezetlenség szükségszerű és kreatív elemét…” Encyclopedia Britannica – „Széth”

Perzsiában

„Zarathusztra szerint Ahura Mazdá teremtette a világegyetemet és a kozmikus rendet, amelyet fenntart. Létrehozta a két szellemet – Spenta Mainyut (Mithrászt) és Angra Mainyut (Ahrimánt) – az előbbi jótékony: az igazság, világosság, és az élet védnöke; míg az utóbbi pusztító: a megtévesztés, sötétség és a halál pártfogója. E két szellem közötti harc képezi világunk történelmét…” Encyclopedia Britannica – „Ahura Mazdá”

„Ahriman, ANGRA MAINYU (»Pusztító Szellem«) A zoroasztrizmus dualisztikus tanának gonosz szelleme. Termé­szetének lényegét kifejezi alapvető jelzője: Druj, »a hazugság«. A hazugság magát a kapzsiságban, haragban és irigységben fejezi ki. A világosság – Ahura Mazdá jó teremtettsége – elleni háborúját segítendő, a bölcs úr, Ahrimán megteremtett egy sereg, az irigységet és hasonló tulajdonságokat megtestesítő démont. A támadása által a világra hozott káosz és szenvedés ellenére a hívők azt várják, hogy Ahrimánt az idők végén Ahura Mazdá legyőzi. Saját birodalmukra korlátozva démonai felfalják majd egymást, és saját létezése is megszűnik…

Zarathusztra rendszerében a gonosz eredete a teremtés kezdetén a szabad akarat gyakorlására van visszavezetve, amikor Ahura Mazdá ikerfiai örök rivalizálásba kezdtek. Egyikük, Spenta Mainyu (Mithrász, a Jótékony Szellem) a jó mellett döntött, megszerezve az igazság, jogosság és élet tulajdonságait. A másik, Angra Mainyu (Ahriman, a Pusztító Szellem) a gonoszt és a vele járó pusztítás, jogtalanság és halál erőit választotta…” Encyclopedia Britannica – „Ahriman”

A hindu Szentháromság Indiában

„»A hindu istenek és rituálék jelképrendszere« c. könyv ezt írja a Krisztus előtt századokkal már létező hindu Szenthárom­ságról: »Siva a Szentháromság egyik istene. Őt a pusztítás istenének nevezik. A másik két isten: Brahma, a teremtő isten és Visnu, a fenntartó isten… Azt jelezve, hogy ez a három folyamat valójában egy és ugyanaz, a három isten egy formában egyesül.« – A. Parthasarathy, Bombay

…Visnut gyakran az istenség fenntartó megnyilvánulásának tartják, míg Sivát pusztító vonatkozásának. Egy másik istenség, a teremtő Brahma, a háttérben marad, mint egy demiurgosz (a világ megalkotója). Ez a három nagy alak (Brahma, Visnu, Siva) alkotja az ún. Hindu Szentháromságot (Trimurti, »az Egy vagy Egész Három Formával«). Ez a felfogás azt a meggyőződést igyekszik kifejezni és értelmezhetővé tenni, hogy a mindennapi imádat tárgya egyetlen Legfőbb Hatalom, az istenek többes számával.” Encyclopedia Britannica – „Hinduizmus”

„… A történészek rámutatnak, hogy ebben az időben (~ i. e. 500) a hindu papok megváltoztatták tanításaikat, és elfogadták a szerető mennyei Atya kedvelhető koncepcióját. Új irodalom jött létre, és számtalan traktátust írtak, hogy Brahmát (a Teremtőt), Visnut (a fenntartót) és Sivát (a pusztítót) egy szintre helyezzék Jehovával. Ezek az elvontabb és kevésbé materialista vallásos elképzelések alkották a brahmanisták és a művelt osztályok hitét, de a tömegeket közönséges bálványimádásban hagyták.” Benjamin Wilkinson: Truth Triumphant, 126. o.

A harmadik személy

A Szentháromság e változataiban a következő feltűnő elemeket találjuk:

1. Egy jó és irgalmas teremtő istent.
2. A fentiek közül két változatban van egy másik isten, aki a teremtő fia, és szintén jó.
3. Egy harmadik istent (némelyik esetben szintén fia az atyának és testvére a második istennek), aki gonosz és háborúzik az atya és fia ellen.

Hogyan is érthetnénk félre e kép jelentőségét?! Ez lenne az a Szentháromság­fogalom, amit a pogányok állítólag a zsidóktól vettek át? A héber Szentírás valóban bemutat három lényt, melyekre ráillik a fenti leírás, de ők biztosan nem alkotnak Szentháromságot. Ezek a következők:

1. Az Atya Isten, a világegyetem legfőbb uralkodója. Ő teljes mértékben jó.
2. Mihály, a nagy Fejedelem (Dániel 10:13; 12:1), az Úr (Zsoltárok 110:1), az Atya Fia (Példabeszédek 8:22-31; 30:4). Ő is teljes mértékben jó.
3. Sátán, az ellenség, a vádoló és pusztító (Jób 1:6; 2:7), a kígyó (1Mózes 3:14-15), a bukott angyal (Ésaiás 14:12-15; Ezékiel 28:12-19). Ő az, aki fellázadt és háborúzik Isten és Fia ellen.

Ezek a pogány Szentháromság elképzelések, ahelyett hogy egy valós Szentháromságra mutatnának, valójában leleplezik e tan eredetét és rávilágítanak hamis voltára.

Volt valaki, aki háborúzott az igaz Isten és Fia ellen. Valaki, aki minden igazságosság ellensége. Ez a lény nagyon vágyott arra, hogy egy Szent­háromság része legyen. Az Isten Fiával való egyenlőségre vágyott, és ebbéli törekvésében fellázadt az Atya és a Fiú ellen. Ez a személy nem más, mint Sátán: az ellenség, a pusztító.

„És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánynyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai; De nem vehetének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben.” Jelenések 12:7-8

A leírásokból egyértelmű, hogy ugyanez a Sátán jelenik meg a pogány Szentháromságokban mint az istenség harmadik személye. Amit Sátán nem tudott elérni a mennyben, megszerezte a földön – imádatot a Szentháromság istenség harmadik személyeként.

A pogány népek valóban tanultak valamit a zsidóktól, de nem a Szentháromság-isten tanát. Hogyan is tanulhatták volna azt?! A zsidók nem hittek a Szentháromságban! Egy igazságot azonban megtanultak, ti. hogy Isten és az Ő Fia, valamint egy hatalmas, az istenségre pályázó, Lucifer nevű mennyei lény között kozmikus konfliktus dúl. Pogány imádói által Sátán könnyedén eltorzította a tényeket, és immár az istenség tagjaként, Isten Fiának testvéreként, és egyben imádatra méltóként jelent meg. Mily borzalmas tragédia, hogy ez a pogány elképzelés annyira átitatta a kereszténységet, hogy mára a Szentháromság-tan majdnem minden keresztény felekezet legfőbb hitpontjává vált!!

Ma a kereszténység egy harmadik „istent” imád. Igazából ez az „isten” kapja a legnagyobb figyelmet az ún. Szentháromság tagjai közül. „Szent Léleknek” nevezik, de egyáltalán nem szent. A keresztényeket a legbarbárabb megnyilvánulásokra és a leghelytelenebb, sőt illetlen viselkedésre vezeti. Mégis Úrként és életadóként imádják. Ki ez a „Szentháromság harmadik tagja”? Ugyanaz, akit a hinduk Sivaként, a halál és pusztítás isteneként, akit a perzsák Ahrimanként, Mithrász isten testvéreként és akit az Egyiptomiak Széthként, Hórusz isten gonosz féltestvéreként imádtak – maga a Sátán.

Megjelenés a kereszténységben

Ahogy már láttuk, az Újszövetség nem tanította a Szentháromság tanát. Sem Jézus, sem a tanítványai nem hirdették. A történészek arról tesznek bizonyságot, hogy a keresztény kor első négy százada alatt „fokozatosan alakult ki”. Ha megértjük, hogy abban az időben a pogányok között elterjedt volt a három-egy isten tana, és hogy a Szentháromság-tan sosem volt egy magától értetődő bibliai tanítás, hanem a nagy hitehagyás azon időszakában „alakította ki” az a hatalom, amelyik felelős volt a pogányság és a kereszténység összeházasításáért, jogosan ébrednek komoly kétségeink e tan keresztény eredetével kapcsolatosan.

Edward Gibbon történész A kereszténység története című könyvének előszavában írja:

„Ha elmondható, hogy a kereszténység diadalmaskodott a pogányság felett, az ellenkezője is igaz: a pogányságnak ugyanis sikerült a kereszténységet megrontania. Az első keresztények tiszta deizmusát… a római egyház a Szentháromság felfoghatatlan dogmájává változtatta. Sok egyiptomi eredetű és Platón által eszményesített pogány eszmét mint elfogadásra méltó hitpontot mentett át.” Edward Gibbon: A kereszténység története

A történelmet annyira meghamisította és eltorzította a kereszténység főáramának vallásos elhajlása, hogy nehéz olyan történészt találni, aki egyértelmű, világos képet ad azokról a befolyásokról, melyek a Szentháromságnak a keresztény hitbe való beiktatásához vezettek. Mégis találhatunk egy másik történészt, Siegfried Morenzet, aki Az egyiptomiak vallása c. könyvében írja:

„A Szentháromság az egyiptomi teológusok egyik fő kutatási területe volt… Három istent egyesítettek, egy lényként kezeltek, egyként szólítottak meg. Ily módon az egyiptomi vallás közvetlen kapcsolatot mutat a keresztény teológiával.” Siegfried Morenz: Az egyiptomiak vallása

A negyedik században vita támadt egy Egyiptom Alexandria nevű városában élő keresztény pap, Árius tanításai körül. Az Encyclopedia Britannica így kommentálja Árius tanításait:

„…Azt állította, hogy Krisztus valójában nem isteni, hanem egy teremtett lény. Árius alaptétele Isten egyedülisége volt: egyedül Ő önmagában létező és változhatatlan; a Fiú, aki nem önmagában létező, nem lehet Isten. Mivel az Istenség egyedülálló, azt nem lehet megosztani vagy átadni, így a Fiú nem lehet Isten…

Ellenfelei – különösen Athanáziusz püspök – szerint Árius tanítása Jézust félistenné minősítette vissza, újra bevezette a többistenhitet (mivel a Fiú imádatát nem hagyta el) és aláásta a megváltás keresztény fogalmát, hiszen csak egy valóságos Isten békíthette meg az embert az Istenséggel.

A niceai zsinat (i. sz. 325.) látszólag véget vetett a vitának, mivel elítélte Áriust és tanításait, továbbá hitvallást adott ki az ortodox keresztény hit védelmére. Ez a hitvallás kimondja, hogy a Fiú homoousion to Patri (»az Atyával egy lényegből való«), s ezzel azt fejezi ki, hogy ő ugyanaz, mint ami az Atya: teljesen isteni. Valójában ez csupán a kezdete volt egy hosszú ideig elhúzódó hitvitának.” Encyclopedia Britannica: Arianizmus

Ez az arianizmus körüli vita volt az a központi kérdés, ami a Római Katolikus Egyházat a Szentháromság hitvallásának hivatalos elfogadására vezette. A végleges nyilatkozatot a 325-ös niceai zsinaton fogalmazták meg, ahol Árius írásait és tanításait elítélték, és a másik oldal Istenről alkotott nézetét fogadták el ortodox keresztény álláspontként. Kis korrekcióval Árius tanítását teljesen összhangba lehetett volna hozni a Szentírással. Csupán el kellett volna fogadniuk, hogy Jézus nem egy teremtett lény, hanem Isten egyszülött Fia: teljes mértékben isteni lény és így teljesen alkalmas az ember bűnből való megváltására.

Vegyük figyelembe, hogy noha a zsinat hivatalosan kijelentette, hogy Jézus „született, nem teremtetett”, az a kijelentés, hogy „ugyanaz a lény”, mint az Atya, a született kifejezés megcsúfolása. Ha ugyanis ugyanaz a lényeg, ugyanaz a lény volt, semmilyen értelemben nem lehet az Atya Fia. Árius közelebb állt az igazsághoz azon kijelentésével, hogy az Atya és a Fiú „hasonló”, nem pedig „egyazon” lényegből valók.

Ez tehát a Szentháromság-hit gyökere, ezen az úton került a kereszténység tanításai közé. Ettől a ponttól fogva a Szentháromság tana rendületlenül és kitartóan terjedt és befészkelte magát szinte az egész kereszténység hittételei közé, úgyhogy ma alig van olyan keresztény csoport, amelyet valamilyen módon meg ne fertőzött volna mérgével. Tanult teológusok hivatkoznak rá a keresztény hit egyik „örök igazságaként”. Annyira erőteljesen áthatotta az emberek gondolkodását, hogy amennyiben egy vallásos csoport nem fogadja el, azonnal szektának bélyegzik.

Azonban az igazság lenyűgözően egyszerű azok számára, akik készek őszintén megvizsgálni a bizonyítékokat. Isten segítsen, hogy lelkiismeretünk szerint járjunk el. „Minden igazság biztonságos, más semmi sem az.” Legyünk hűek hozzá, nem törődve a hagyománnyal és a népszerű nézetekkel.